Heves Megyei Népújság, 1967. március (18. évfolyam, 51-76. szám)

1967-03-15 / 63. szám

Soha ennyi koszorú Emlékezés 1942. március idusára S^fár majd egy éve, 1942 * * márciusában, a német hadvezetőség alárendeltségé­ben, fasiszta területhódító cé­lokért háborút folytatott a hi­vatalos Magyarország a Szov­jetunió ellen. Mi mást tehet­tek volna, mint valamilyen költői megemlékezéssé, szokvá­nyos ünnepséggé szelídíteni a harcos népmozgalom ünnepét? De vajon megfakult-e a nem­zeti függetlenség és demokra­tikus átalakulás követelését tartalmazó márciusi „12 pont” mozgósító ereje? Nem csen­gett-e nagyon is időszerűen a hatóságok önkényével szembe­forduló és a hiábavaló eiőszo- bázást megunva az utca népé­hez forduló 48-as márciusi if­jak példája? Eszményképpé magasodott a „szélsőbal” ma­gatartása azáltal, hogy mert és tudott szakítani a külsőre hatalmas, de korhadó Monar­chia rendszerével! S a XX. századbeli „szélső­bal”, a kommunisták és az ak­kori „márciusa fiatalok”, az Országos Ifjúsági Bizottság tagjai 1942 márciusában meg­értették a „Talpra magyar” sürgetését. Bárdossy miniszter- elnököt, aki hadat üzent a Szovjetuniónak, aki felelős volt az újvidéki vérengzése­kért, március 8-án Horthy kénytelen volt meneszteni. A moszkvai csatában elszenvedett nagy veszteségek pótlására 1942 januárjában Ribbentrop német birodalmi külügyminisz­ter, majd Keitel vezérkari fő­nök újabb erőfeszítéseket kö­vetelt. És január 22-én a már fronton levő 5 hadosztály mel­lé 3 hadtestet, egy erős, gyors egységet és egy könnyű diví­ziót mozgósítottak. A háború szükségleteit kielégítendő a kormány leszállította az élel­miszer-fejadagokat, szaporí­totta a hústalan napokat, be­vezette a mezőgazdasági kény­szermunkát. Kállay Miklós március 9-i kinevezése nem hozott fordu­latot, legfeljebb leplezte a fenn­tartás nélküli háborús politika folytatását. A baloldalnak sem­mi oka sem volt várakozásra. Kállay deklarálta németbarát­ságát, .megerősítette elődje ígéretét további katonai egysé­gek frontra küldéséről, újabb zsidóellenes intézkedéseket he­lyezett kilátásba és — hogy le­hetséges ellenfeléit megfélem­lítse — előkészületeket tett a baloldaliak sorozatos letartóz­tatására. ba”, hogy „ne maradjanak ezek elvont jelszavak”. Ez az ifjúság nem a kormányhatósá­goktól kért audenciát, hanem arra szólított fel, hogy „tisz­tázni kell, mit jelentett már­cius 15-e 1848-ban és mit... tanít a mának?” „Azt, hogy rendezzen a szabadságszerető magyar ifjúság — pártállásra és társadalmi rétegződésre va­ló tekintet nélkül — közös március 15-ét, szerte az ország­ban.” Nagy volt a készülődés. A szociáldemokrata pártszerveze­tekben és a szakszervezeti cso­portokban gyűjtés folyt koszo­rúk vásárlására. Rajzhoz értő fiatalok transzparenseket, ké­peket készítettek. Az SZDP ve­zetősége viszont — mint évek óta már annyiszor — a belügy­miniszter felszólítására vissza­kozott. A rendőrséggel várható összecsapástól visszariadt. Tu­lajdonképpen a mozgalom nagy sikerétől ijedt meg, mivel ab­ban — joggal — a kormány­pártod, tárgyalásos politikától való gvökeres eltérést, népi ak­ciók kezdetét fedezte fel. Hát­ba támadta az egész mozgal­mat, cserbenhagyta a részve­vőket. A Népszava március 14-én és 15-én a „várható rend­őrségi közbelépésre” hivatkoz­va a Szakszervezeti Tanács és az SZDP vezetőségének közös álláspontját ismételte: a szak- szervezetek nem vesznek részt a tüntetésen, sőt megtiltják a szervezett munkásoknak az egyéni bekapcsolódást is. A tüntetést mégis megtartot­ták. Délelőtt a Vasas-székház­ban rendezték a szociáldemok­raták hivatalos ünnepségét. Az érkezőket a kapuban ifjúmun­kások fogadták, súgva közöl­ték: „Délután 3-kor a Petőfi- szobornál.” A pártvezetőség tilalma ellenére az „ifik” to­vább szervezték a tüntetést Q ólután háromra munká- soktól, diákoktól feke- téllett a Petőfi-szobor környé­ke. Megkezdődött a koszorúzás, sorra helyezték el a Történel­mi Emlékbizottság, a szakszer­vezetek, üzemek, diákszerveze­tek, ifjúmunkás csoportok ko­szorúit. Petőfi a „hivatalos Magyarországtól” még soha ennyi koszorút nem kapott! A tér közelében rendőrszakasz állt beavatkozásra készen. Az­tán valaki elkiáltotta magát: „Menjünk a Kossuth-szobor- hoz!" S a tömeg elindult az akkori Mária Valéria utcán (ma: Apáczai Csere u.) a Kos­suth Lajos tér felé. S a höm­pölygő emberáradat felett — becslések szerint tízezren le­hettek — kibontott transzpa­rensek követelték a „Békét!”, a „Független, demokratikus Magyarországot!”, s azt, hogy „Hozzák haza katonáinkat!” A szűk utcában felerősödve szállt a kiáltás: „Le a háborúval!”, „Békét — kenyeret!”, „Egy ka­tonát se Hitlernek!” A hang­vihar megrázta a Duna-parti szállodasor ablakait s az ab­lakok mögül az előkelő szállo­dák magas rangú német vendé­gei félve tekintettek az utcára. A Láncúidnál a közben oda­érkező rendőri erősítés várta a menetet és elzárta a tovább­vezető utat. A tömeg a Him­nuszt énekelte. A rendőrök egy pillanatig tanácstalanul álltak. Még sohasem kellett olyanokat szétverniük, akik a Himnuszt énekelték. A rendőrtisztek pa­rancsára aztán gyorsan műkö­désbe lépett a gumibot és a kardlap. A tömeget feloszlat­ták. Sokakat a téren álló rend- őr-főkapitánysági épület őrize­tes celláiba tereltek. Kis cso­portoknak, kerülő utakon még­is sikerült eljutniok a Kossuth- szoborhoz. Ott azonban már a rendőrök körüljárták a 48-as szabadságharc vezérének szob­rát, és senkit nem engedtek a közelébe. A rendőrkordonnal körülvett Kossuth-szobor szim­bolizálta: milyen volt a hely­zet Magyarországon 1942 már­cius idusán. C ha csak néhány órára J is sikerült a magyar népnek igazi hangját hallat­nia, ezen a délutánon ez a kiál­tás erősebbnek bizonyult az elnyomók minden handabandá- zásánál. Amikor hazafias lelke­sedéssel emlékezünk ezen a napon 1848 márciusának ifjú­ságáról, hasonló büszkeséggel emlékezhetünk késői utódaik­ra is, akik huszonöt esztendeje, 1942-es március lö-én, nemzeti történelmünk sötét napjaiban, bátran képviselték a jövő Ma­gyarországát. Dr. Ságvári Ágnes történész EGRI SÉTA A minap csupa hivatalos emberekből álló kis társaság — a város építésével, szépíté­sével foglalkozó vezetők, tiszt­viselők, tanácsi előadók cso­portja — vegyült az egri já­rókelők közé, hogy egy dél­előtti séta nyomán feltárja: mi rontja az utca képét, mi botránkoztatja meg a helybe­lieket, messziről érkezett ven­dégeket. Sajnos, még mindig sok ész­revétel került a jegyzetfüze­tekbe. Mindjárt a séta elején mindenkinek szemet szúrt, hogy a város közepén, a Do­bó téren buta heccből, vagy inkább ostoba erőmutatvány­ként felborították, a virágá­gyakra dobálták a néhány napja vásárolt kerti padok nagy részét. Felháborító volt a látvány, sajnálatra méltó a tönkretett palánták sora, meg azoknak a munkásoknak a társasága, amely majd másod­Az egerbaktai Dobó István Termelőszövetkezetben ésszerű újítást kísérleteztek ki. Az öt­letet az adta, hogy a mezőgaz­dasági gépek nagy családjának egyik legif jabb tagja, a Rapid- tox Szuper permetező-porozó gép tartálykocsija nagy teher­bírású alvázzal rendelkezik. S mivel permetezés viszonylag kevésszer van, az újítók arra gondoltak, hogy új plató ki­képzésével a gépet jobban le­hetne hasznosítani. Az ötletet és a munkát siker koronázta, az új platószerke­zet alkalmas a kertészetben, szőlészetben, állattenyésztés­szorl feladatként végzi el új­ra az ültetést, a padok lemo­sását. Általános bosszúságot okoz­tak a kátyúkkal tarkított út­testek, járdák, az aszfaltra hordott sár, latyak, a minaret környéke, a park gyepébe vá­gott nyomon várakozó kórházi gyógyszerszállító gépkocsi, a Knézich Károly utca több he­lyütt régen tisztított részel és a Tűzoltó tér meglehetősen le­hangoló látványa. A piacon még mindig a visz- szataszító illemhelyét használ­ják — ugyanakkor zár alatt tartják a vásárcsarnok sokká! megfelelőbb WC-csoportját. Senki sem hagyta megjegyzés nélkül a csupa üveg épület homlokzatának, oldalának ösz- szeragasztgatott, mocsokfoltok­kal éktelenkedő tábláit, ame­lyeket ugyancsak régen mos­hattak már le. Újból felvető­dött: egyszer s mindenkorra ben a különböző szállítási fel­adatok elvégzésére. A keskeny nyomtáv lehetővé teszi, hogy a gép a szőlő sorközei közé is bemehessen, így a trágyázás­nál, szüretnél igen hasznosan lehet alkalmazni. A keskeny nyomtáv következtében az állattenyésztésben is jól lehet használni. Vontatásához kis teljesítmé­nyű erőgép is alkalmas, s így jól ki lehet használni vontatá­sára az RS 09-es erőgépet. Képünkön a Rapidtox Szu­per tartálykocsija látható, mel­lette az új platószerkezet. meg kellene már szüntetni azt, hogy a baromfiárusító helyre alomszalmát hozzanak, mivel az korántsem illik a ké­ső délelőtti, de még a kora reggeli nagy forgalmú térre sem! A Széchenyi utcán hajdani szeméttartó edények csonkán maradt lábai meredeztek egy­más után, a líceum előtti parkban elfelejtett csővezeték őrizte a kitűnő felsőtárkányi víz emlékét s a körötte meg­telepedett sást, megöregedett pocsolyát. A Gárdonyi Géza téri pati­ka mellett jókora kupacban, szétszórt cserép- és kőtörme­lékben va'ószínűles az ingat­lankezelők hagytak maguk után „névjegyet”, míg a szín­házi főlépcső alatt összegyűlt szemét gazdáit csak találgatni lehetett. A város legszebb részének nevezett Lenin út két oldalas több helyütt egyszerűen sem­mibe veszik a zöldterületet: gépjárművel gázolnak bele a virágokba, bontási anyagokat szórnak, követ, téglát — a sta­dion bejárata felőli sarkon pe­dig felvonulási fabódét — rak­nak százszorszépekre, árvács­kákra, pázsitra. Elszorul a sé­táló szíve, ha a gázszerelők, vízvezetéképítők lelkiismeret­len felelőtlenségét látja, amely ez alkalommal a kétnyári nö­vények mellett, gonddal ne­velt, drága rózsatövek pusztí­tásában mutatkozott meg. Többször is szóba került a városgondozási vállalat dol­gozóinak munkája. Kétségkívül, néhány mulasztás őket is ter­heli — ám elhíhető, hogy a harmincegynéhány úttisztító meglehetősen kevésnek bizo­nyul már a feladatokhoz, s ha a parkrongálás is ilyen ütem­ben folytatódik, mint legutóbb tapasztalhattuk, akkor a ker­tészek sem bírják erővel, igye­kezettel. Az idei idegenforgalmi év­ben, de azután se várjunk mindent a város „hivatásos” dolgozóitól, legyen mindenki gazdája Egernek, őrködjék tisztasága, szépsége felett. S jó lenne, ha a közös ügyből a korábbinál nagyobb részt vál­lalnának a helvi rendőrök is, gyakrabban ellenőriznék az utcákat, tereket s időben fele­lősségere vonnák a szabálysér­tőket. A sétálók csakis ezután sze­rezhetnek kellemesebb benyo­másokat a nagy forgalmú, népszerű városról. .. (gyóni) Ésszerű újítás Eprfcaktán ETETÉS L assan azonban hallatta szavát a másik Magyar- ország is; 1942 januárjában tar­tották első konferenciájukat a szovjet hadifogságba került magyar katonák, akik saját ta­pasztalatuk alapján szóltak az igazságtalan háborúról. Üzen­teik a hadköteleseknek: tagad­ják meg a katonai szolgálatot: felszólították a fronton levő­ket: a németellenes tisztekkel összefogva készítsék elő az el­szakadást Németországtól. Február 1-én hosszas előké­születek után, a terrorral és tiltó rendeletekkel dacolva — megjelent a kommunista párt illegális lapja, a Szabad Nép. i „Nép és szabadság” címen so- j kát mondó freskópályázat mű- j veinek kiállítása nyílt meg. A fellendülő szakszervezeti moz­galom 15 százalékos béremelést csikart ki. A Történelmi Emlékbizott­ság tagjai fáradhatatlanul folytatják felvilágosító munká­jukat. Megjelenik a „Petőfi' út­ján”. Sikerül előállítani és terjeszteni a március 15-i tün­tetés jelvényét, a Petőfi-emb- lémát. De Horthv-M agyaror­szágon, ahol a kokárda elő­írásos volt, Petőfi neve és ké­pe már lázadás jele, a jelvény viselése üldözendő cselekmény! Országszerte terjedt a függet­lenségi mozgalom. A Szociál­demokrata Párt lapja, a Nép­szava, március 1-én felhívást tett közzé országos ünnepségek »tervezésére. A mint 1848 ifjúsága is ma­gára vállalta a szerve­tés gondját, 1942 ifjúsága is llidta, „a nemzeti függetlenség, Szabadság és a dolgozók szo- iiális jogainak hármas paran- *>4* át kell vinni a gyakorlat­A FÜLKÉBEN négyen ül­tek, illetve öten. A Mózes-ko- sárhan is utazott pöttömnyi emberke. Füledt, nyári dél­után volt, s a vonat bárhogy is erőlködött, nem tudott ki­szaladni a melegből. Az öreg bácsi, nyugdíjas vasutas-forma a sarokba dőlve aludt. Arca cigány barna és ráncos, mint egy indián istené. Homloka verítékben fürdött és fény­lett. Az orra hegyén szemte­lenül sétált egy légy. Szem­ben vele feltételezhetően az asszonya ült és most egy fél görögdinnyét szorított térdei közé, amelyből nagy akkurátusán, de fölöttél’,b jó étvággyal evett. Kicsi, de ki­dolgozott, erős kezében fekete fanyelű kést tartott, időnként metszett egyet a piros gyü­mölcs húsából. Láthatóan nagy élvezettel majsaolgatta azt. Bizonyos szertartással, szeméremmel evett. Ezt hang­súlyozta az is, hogy az áliára csurgó édes nedvet egy-egy darab fehér kenyérrel felitat­ta. aztán azt is bekapta. Időn­ként kissé sértett arccal ki­nézett az ablakon, ilyenkor keze fejével megtörülte a szá­ját, nehogy valamelyik mor­zsa árulója legyen. Mellette egy fiatalember foglalt helyet. Külseje nem árult el semmit. Fekete volt, horgas orrú, kissé ideges arc­vonásokkal. Haragban volt az öregasszonnyal, pedig sem rokonok, sem ismerősök nem voltak, A dinnyeevés kezde­tén történt. A néni kivágott egy kis darabot a dinnye be­léből és afféle vénasszonyos sejpitő günnyögéssel megpró­bálta a kisbaba szájába dug­ni — Hogyan képzeli? Elment a jódolga, vén...! — ugrott "el a fiatal férfi és megfogta néni kezét. — Csak a levét, az jó édes, hadd szopogassa, úgy, kis ala­nyos? — sejpítette az aranyos szót, de azért zavarba jött. Meg is ijedt egy kicsit. Belát­ta vétkét, s most már el is tú­lozta azt. — Na, nem akartam én rosszat, gyermekem — szólt a fiúhoz és még hozzátette: — öt fiút neveltem én és 11 uno­kám él. Mind szerette ilyen kis korában a dinnyét, de azért mind egészséges ma is. SZAVAIT a férfihez intéz­te, ő előtte szégyell te magát, mert azt hitte, a gyermek ap­ja. Valami úriféíe lehet, és most megharagudott őrá. Az asszonyt, az anyát, aki az al­vó férje és a Mózes-kosár kö­zött ült, figyelemre sem mél­tatta. Tulajdonképpen a leg- kénvelmetlenebb helyzetben a csöppség anyja volt, fiatal, húsz év körüli, csinos nő. Dús. szőke haja kontyba tűzve. Ar­ca enyhén barnára sült. Szá­ja kifejező, szép száj, festék nélkül nedvesen csillog. Öl­tözéke modem és egyszerű. Most ő is zavarban volt. Neki kellett volna szólnia, de a sok átvirrasztott éjszaka, meg a fülledt meleg elpillesztette. Látott mindent, szólni akart, talán finomabban mint a fér­fi, de szólná. A fiú reflexei azonban gyorsabban működ­tek. Az anya zavarának Oka is vegyes volt, örült is, és mégis sajnálta a nénit. Meg­értette a szituációt is. Az öreg mama azt hiszi, ez a férfi a gyermek apja. Holott őt ép­pen úgy nem ismeri, mint a fülkében ülő többieket. A fiú is zavarban volt. Érezte, hamar lobbanó vére megint elszaladt, mint egy kis csikó. „Most meg...” — gondolta. Mindhárman zavart csend­ben ültek. Az idős néni már befejezte az evést, most meg­bántva, az ablakon elsuhanó semmibe nézett. A férfi hát­radőlt és megpróbált elaludni. A fiatal anya derűs nyuga­lommal nézte gyermekét. Lát­szólag minden rendben volt, pedig mindhárman az előbbi jelenet hatása alatt voltak. Csak az öreg a sarokban és a pici a kosárban nem törő­dött az egésszel. „MINDKETTEN az uno­káim lehetnének, de okosab­bak mint én. Hiába, buta vén- asszony vagyok, öregségemre a jóisten elvette az eszemet. Az én picinj'eimnek sem ad­tam soha dinnyét. Meg ké­ne követni őket valahogy. Ho­gyan vall jam be, hogy nem mondtam igazat, hogy jót akartam, de rosszra sikerült. Milyen fiatalok, milyen szé­pek, milyen szép pár. Ha a fiaim itt volnának, ők is kor­holnának ...” „Rendibe kell hozatnom az idegeimet. Az utóbbi időben még a jót is elrontom. Meg­halt a kisfiam, de ezek nem kötelesek ezt tudni. Igen, fél­tem a gyermekemet. Sohasem hittem volna, hogy ilyen be­tegesen fogom őket szeretni. Istenem, még ma is Béluská- ról álmodom. Kis duci karjai­val átfogja a nyakamat, szorít, sír, rángatja kis ara­nyos fejét, és másnapra meg­hal. Rángógörcs — mondja az orvos. Nem tehetek róla, ha veszélyt látok, ordítok, mert a kórházban éjszaka, amikor Béiuska meghalt, senki sem ordított, hogy segítség, ve­szélyben egy kicsi élet. Mégsem kellett volna kia­bálnom, lehet, hogy a dinnye nem is annyira veszélyes. De talán a magja ... Különben is, ott az édesanyja. Érdekes, ez a néni pont olyan, mint az én dinnyetermelő nagyanyám volt... Szegény” „Aranyos csöppségem, biz­tos éhes vagy már. Lám, ez a férfi miért olyan ideges? Pe­dig rendesnek látszik. Feri is ott izgul mindig a fürdetés­nél és fél, hogy elejtem a csöppséget. Hangosan veszek­szik és úgy néz rám, mintha csak a gyerekeket szeretné, engem nem. Azt hiszi, ő az ügyesebb, mindig ő akar pe- lenkázni. Most sem akart el­engedni az útra. Hosszasan fejtegette, hogy a nők milyen ügyetlenek. És állandóan Schopenhauert emlegeti, hogy már az is megmondta a nők­ről ... szegény néni, biztos fáj neki. Majd én kiengesztelem, hiszen miattunk történt...” A GYERMEK felsírt. Az anya ölébe vette, kibontotta a blúzát, kissé elfordult. A fér­fi csak akkor kapott észbe, amikor a kicsi nagy szuszo­gó« és cuppogás közben szív­ta, nyelte az édes anyatejet. Felált, kiment, de kint a fo­lyosón sem tudta feledni a képet. A szoptató anyát, az éhes szemű gyermeket és felettük a hatalmas képet ke­retbe szorítva: „L’alímenta- tion”. — „Etetés”. Nem tud­ta miért, de állandóan ezt az egy francia szót mormolta. A képen egy fiatal nő, a köréje sereglett csirkéknek szórja a magot, de csodálatosképpen ez eszébe sem jutott. Agya abban a percben, ahogyan a kép címét elolvasta, összekö­tötte a gondolatot az alatta le­vő élő képpel. „L’alimentation...” Bélus- kám... — S mint már any- nyi emberrel megesett, úgy érezte, úgy hallotta, a vonat kerekei pontosan ezt csattog­ják: L’alimentation... Bélus- kám. A büfékocsiban vett két üveg sört. Visszament a he­lyére, és fogalma sem volt, hogy a sört azért vette, mert a felesége szoptatás után min­dig sört ivott. Felkeltette az öregembert, kínálta: igyanak. Az először nem értette a dol­got, majd az anya felé nyúj­totta az üveget. — Hadd igyék, hadd igyék először a felesége. — Jó — mondta az anya és nagyot húzott a palackból. Szemében cinkos huncutság bujkált. Ö maga az idős néni felé nyújtotta szinte bocsá- natkérően az üveget, de az nem ivott. — Nem esik jól, lányom, a dinnyére. — S ahogy a diny- nye szót kiejtette, megint za­varba jött. De már kislányos kedvesen, megbocsátón. — FIUNK VAGY LÁ­NYUNK van? — kérdezte a fiatal anya a férfit és bár csak húszéves volt, szeme az anyák egyformán értő, okos tekintetével nézett rá. Mint­ha azt mondta volna: csak apa tud ilyen kedvesen bután viselkedni. — Fiú — válaszolt, azután halkan hozzátette még. — Volt. Az ablak üvegére r.ézett, amelyen most kezdett nagy szemekben kopogni az eső. S az egybefolyó vízcseppefctől nem látta a nyári tájat. __________ Suha Andor M' &&£§& 3 1962. március 15., szerda

Next

/
Oldalképek
Tartalom