Heves Megyei Népújság, 1967. március (18. évfolyam, 51-76. szám)
1967-03-05 / 55. szám
ARANY JÁNOS PEVBCBERI GABOR*: DESANKA MAKSIMOVIC: Egy pere INTELE Elmondom, halld, a titkomat: ne hagyj magamra sohasem ha valaki zenél. Megeshet, mélynek bársonyosnak érzem egy szempár egészen közönséges tüzet. Megeshet velem, úgy érzem, örvénybe kap a zene s minden férfinak nyújtom a kezem. Ilyenkor megeshet, hogy szépnek ítélem szeretni a tünékeny alkalmi szerelmet Elmondhatom, megeshet ha zene bujtogat, legdrágább titkomat: hogy mennyire szeretlek. Ö, ne hagyj magamra sohasem ha valaki zenél. (Dudás Kálmán fordítása) látoaottságát is felidézi bennünk. A korszerűség problémája ez, amelyet Arany bírálói előszeretetted emlegetnek vele kapcsolatban — nem is minden igazság nélkül. A valóság ugyanis az, hogy Arany e népiessége, nép-nemzeti költészete a világirodalomnak olyan modern alkotóinak kórusában, illetve velük egy időben valósul meg, mint Baudelaire, Verlaine, Rimbaud, Dickens és Dosztojevszkij művészete, s a Buda halála vagy a Toldi szerelme hét, illetve huszonkét évvel később keletkezett, mint például A romlás virágai. Hozzájuk képest, az egykorú magyar valóságból kiragadva — tagadhatatlanul egy előbbi fejlődési fázist képvisel az Arany Jánoe-i életmű. De hát éppen ez az, hogy egy költészetet az időszerű társadalmi folyamattól nem szabad elkülönítenünk! Arany tevékenységének dereka, túlnyomó része egy elbukott forradalom némaságának és egy elvetélt kapitalizálód ás zsibvásárénak, az osztálykompromisszumoknak és a dzsentrivé züllésnek korszakára esett, egy olyan népi-nemzeti tragédiának idejére, amikor a költészetnek mindenekelőtt a megtartó, nemzetfenntartó eső szerepét kellett vállalnia. „Oly kortan élt” Arany e földön, amikor a költészettel szemben elsősortan „erkölcs! elvárásokkal” viseltetett a közvélemény. Amikor, hogy ennek eleget tegyen — hiszen a tudatos nem- aetszolgálat próféciáját éppen Petőfi hagyta rá! — a nemzeti múltból kellett felmutatnia az időt álló, a romlókon ysággal dacoló morális értékeket. Omega nem volt forradalmár tehát, hanem az addigi népiplebejus vívmányok „őrzője a strázsán”, de vajon az a másik, aki őt úgy szerette, ment volna-e azon a napon meghatni a „Világszabadság" piros zászlaja alá, ha nem tudja, hogy van. aki megmarad, akire hagyhatja népét? Mert nemcsak a vállalt halálnak, de a vállalt életnek is megvan a maga pátosza — kivált az olyan kataklizma után, mint amit a világosi nemzeti katasztrófa jelentett Arany Jánosnak az a feladat jutott osztályrészül, hogy ne a való, hanem „annak égi mássa” költője legyen — ez az „égi más” tündököl elő ránk maradt sokezemyi, halhatatlan verssorából. Fenyő István Megtréfált a Dana: belőtte tavasziszél-nyíllal tüdőmbe- orromha — illatát? — szagát; immár hány évtized-magát! Ily sűrű volt és így oldott fel engem as elszállt nyarakkal együtt-lebegnem magam fölött. Ö, milyen egyszerű a boldogság! Mint síromon a fű lengtem örök-percben a járdaszélen, mint ld magamat vidáman túléltem. • A költő 50. születésnapja alkalmából közöljük e versét TÉNAGY SÁNDOR: Baj ?an, ha már megbékélsz Baj van, ha már megbékélsz, filss a világ végén, pipázgatsx a kiapadón, elhúz fölötted az idő, őszi madárraj. baj van, ha már nein tudsz káromkodni se, asztalra ütni, jöjjön aminek jönni kell, ilyen az élet hiába, mit is tehetnék, baj van, ha már kezeld közfii kiszalad a gubancos világ, ■ mint rossz kölykök, kicsúfolnak szerszámaid, tegnapi érveid, baj van, már le sem tagadhatod, a nyár, mint a legszebb családi flmtep összeterel minket, csak te hiányzol, itt zajong város, falu, nincs vége semminek, baj van, a legnagyobb: már ma lüktet agyad, mint a gépház, kisöpördet a munka szemetjét, koszt, gondot, ingerlő gondolatot, közönyöd puha «Igetelőanyagával tömködőd ajtód, ablakod, baj van, a legnagyobb: már non tudsz elfáradni, zsibbadtan összecsuklani s aludni úgy, hogy e város legyen a vánkosod éa paplanod • meleg, tenyérnyi ország. GEREBLYÉS LASZl^t KERT Kegyeden kopaszt* a Mi Megkoppasztotta platánjaidat Koppasztja betegeidet m-------» ■ a (H íqgcluov Platánjaidnak lombjai Jótékony lombjai alatt Ahol a tavaszon Kizsendül újra pázsit gally és szerelem De most az ág Veti árnyékát a hav KINGSTON HUGHES *: MEGÖREGEDVE Régen volt, réges-régen. Csaknem elfelejtettem álmomat. De ott volt akkor, ott állt előttem, napként ragyogva as álmom. S aztán fal kezdett nőni, nőtt lassan, lassan, köztem s álmom között. Homályositva, eltakarva as álmomnak a fényét. S emelkedett, míg égig nem ért. A fal. Az árnyék. Fekete vagyok én. És fekszem lent az árnyban. Nincs többet előttem álmom fénye, nincsen fölöttem. Csak a fal. ez a vastag. Csak az árnyék. Kezeim! Sötét kezeim! Törjetek át falamon! Találjátok meg álmom! Oszlassátok el ezt a sötétet, zúzzátok szét ezt az éjt. Törjétek ezt az árnyat ezernyi napsugárba, ezernyi örvénylő álmaiba a Napnak! •Az amerikai néger költészet nagy modern képviselője, KATAI GABOR: Szabályos zivatar ISO esztendeje született a magyar szó és nyelv mindmáig legnagyobb művésze. Arany János, akinek költői művei Petőfi—Ady—József Attila hármas csillagképe mellett talán leginkább közelítik meg azt a demokratikus, népi magyarság-eszményt, mely irodalmunk sok élvszázados fejlődése során kialakult. Nevének csengése egyszerre idézi bennünk a népi természetesség, közvetlenség és egyszerűség költői színezetét, egyszersmind a magyar múltba forduló, azt kiaknázó nemzeti érzület magas hőfokát — a Toldi és a balladák alkotóját Petőfi mellett, az ő nyugtalan, forradalmas, népuralmat állító géniuszának Ihletésére jutott el Arany is a nép versbe emelé- ■éüg, a János vitéz és a népdalok példájára teljesül ki a nép nemzetté emelkedéséhek nagyszerű poétái vállalkozása — a Toldii Mindez a példakövetés és kapcsolódás mit sa voa le Arany művének eredetiségéből és jelentőségéből, annál inkább nem, mert hiszen Petőfi népiessége, majd forradajmisá- ga is voltaképp nagy összefoglalása volt mindannak a roppant szellemi és politikai fellendülésnek, progresszív világnézeti és kulturális fejlődésnek, mely a megelőző évtizedekben, a reformkor negyedszázadában Magyarországon megvalósult. A Toldi páratlan sikerének, máig nem szűnő népszerűségének titka — a bem.e megnyilvánuló költői tehetségen túl — abban rejlett, ami Petőfi életművének is a varázsát megadta: egyetlen műben összegezte mindazt a heladó szellemiséget, amelyet a negyvennyolcat megelőző időszak polgárosodás és nemzetiség jegyében fedhalmozott Ebben a korban alakult ld Arany sajátos költői karaktere, alkotói lelkisége, melyet később olyannyira a feladatteljesítés, kötelességvállalás, felős- ségtudat, a közösséghez való hűség maradéktalan őrzése jellemzett. A költészetbe emelkedést, az alkotói polgárjogot Arany számára nemcsak a Kisfaludy Társaság húsz aranya, hanem Petőfi borostyánt nyújtó, szívközeibe emelő levele is jelentette, az a páratlan levél, mely a nép uralkodóvá válásának szolgálatát kötötte barátja lelkére, „...ez a század feladata” —- írta a költőtárs, aki neki a XIX. század „lángosz- lop”-poéta ideálja volt — vagyis a társadalomszolgálat morális parancsa Arany számára olyan útravaló és egész életre szóló iránymutatás volt, melynek hitelét a nagy barát segesvári önfeláldozása adta meg végérvényesen. Az örökségnek ezt a „mandátumát”, a nemzeti felhivatottságot megtagadni Világos uán már nem lehetett. A demokratikus nemzeteszménynek és népiesség költői programjának hatásfokát, a közönséget fogva tartó szug- gesztivitást Arany ritka esztétikai ereje, nyelvteremtő zsenije biztosította. Ady szavát kölcsönvéve „teljessége«” nagy művész volt Arany János — FARKAS ANDRÁS: Ez a hóember! •z a hóember mintha szólana! safc áll gőgjében bízva, peckesen, lem hangzik dölyfös, kérdő szólama <em vet rázós szikrát a szeme sem. Vem is nevet, de nincs is sóhaja. Vem töpreng egy vagy száz feleleten, ines benne mozgás, munka vagy-v&gy-a. ém dönt, mi lenne, vagy mi ne legyen Vak van, csak hó! A feje. hasa nap- imul a földre: mi van odalenn? .over gőgjében magasan marad, >e március jön, hőség, szertelen ramlás zeng és a hóemberen V sors megöl, merthogy — gerinctelen... »epén felcsillant a gép teste. Izgatott moraj futott végig a tömegen, beljebb nyomakodott, amíg a kordon engedte. Ekkor következett a hosszú szakmai ismertetés, elhangzott néhány nagyképű kérdés, majd a fehér arcú ember megadta az engedélyt a bemutatóra. ö lesietett a géphez. Mozdulatait a szempárok ezrei követték. — Hogy eláznak... — jutott az eszébe, és majdnem felnevetett. Felemelte az első kart, s a gép zümmögni kezdett. Aztán benyomta a piros gombot... sustorgó hang,.. Most a zöld gombot... A halálos csendben felkiáltott valaki a tömegben: — Ott!... Páraoszlop emelkedett a levegőbe a csillogó gépből. Kékesszürke, sűrű pára. Egyre feljebb és feljebb emelkedett az ég felé, vastagon ... majd egy bizonyos magasságot elérve kezdett szétterülni. A gép még egyre ontotta a sűrű párát magából. Odafent a ködtömeg kezdett szétszakadozni. A szögletes páraoszlop még egyre emelkedett. — Talán ennyi elég is lesz — gondolta, amikor a tér felett már eltakarta az eget a go- molygó felhő. Ojabb gombnyomás, és a páraoszlop elszakadt. Most a jobb szélső kapcsolókart... Erre azonban később került sor. Kiáltozás éa nevetés hal— Esik..; esik... Jaj, de esik... — valami dalt akart költeni az esőről, de mindig egy sláger jutott az eszébe. Ettől elkedvetlenedett. — Viszont esik — nyugtatta meg magát. A cseppek ritkultak, aztán lassan elállt az eső a laboratóriumban. Víztócsa állt a kövön, elázott a fotel is, csu- romvíz lett az asztal. — Kiderült — mondta, és becsukta az esernyőt. — A többi majd holnap derül ki. Hatalmas, kíváncsi tömeg vette körül a teret. Ma lesz a zivatar, amiről annyit zenge- dezett a sajtó, amivel a szemébe világított az embereknek a fényújság... Bemutatkozik az esőcsináló. A nagy tér közepén letakarva állt a gép, nem messze egy magas emelvénytől, ahová éppen most érkeztek meg a bemutatóra meghívott fontos személyiségek. Itt-ott kamerák álltak és izgatott filmesek rohangáltak. — Ha megengedik — mondta az izgatott feltaláló — levétetem a lepelt... — Tessék — bólintott egy kövér, fehér arcú ember. Elhelyezkedtek az emelvényen. Fényképezőgépek kattantak, zúgott a felvevőgép, s a tér köDuruasoló, kenem-e* zúgás áradt a gépiből. Most ezt a piros gombot nyomjuk be... így... A gép tetején sustorgó hang született, s egy másik gombnyomásra lassú páraoszlop emelkedett a hatalmas laboratórium üvegteteje alá. Ott szétterült, s egyre kövérebb, és kövérebb lett — Enyje! — kacagott fel. — Úgy látszik, esni fog... — »kinyitotta a gombaszerű, ősrégi esernyőt. — Ennyi felhő elég is lesz — » lenyomott egy sárgaszínű gombot. — Na, most egy kis égzengés ... A jobb szélső kapcsolókart lassan húzta lefelé. Amikor ütközésig ért, távoli, égzengéshez hasonló robaj hallattszott, miközben egy lilán sziporkázó sugár villant a gép és a felhő között. Néhány kövér vízcsepp hullt az arcára. Gyorsan a feje fölé emelte az esernyőt, s felkiáltott: — Esik!... Esiilik!!!... Sűrűsödtek a cseppek, egyre szaporábban kopogtak az esernyőn, majd mint a zivatar, ömlött, egyre ömlött, hogy csatorna nyílt az ernyő szelein, ö pedig boldogan sétálgatott fel ás alá, fehér köpenyben, fekete esernyővel, ás mondogatta: Egyedül maradt a hatalma» laboratóriumban. Elnézte a középen álló, csillogó géptestet, amelyet holnap megismer az egész világ. Távírók repítik távoli országokba a hírt: nem kell már félni a szárazságtól, lesz eső annyi, amennyi kell! Elképzelte, amint kérdésekkel ostromolják a riporterek, s ő kimért, nyugodt hangon adja a válaszokat, miközben belül majd szétveti a boldogság: ez az ő műve!... — Igen, két évig dolgoztam a tervrajzon, aztán öt esztendő, amíg megépítettük... — Természetesen tökéletesíteni fogom, ez csak az első... Leült a hatalmas fotelba, onnan nézegette a gépet, az oldalán sorakozó kapcsolókat, a csillogó mérőműszereket, majd hirtelen felugrott, és a szekrényéhez sietett. Kidobált min- ] dent az alsó polcról, amíg keiébe nem akadt, amit keresett: egy régi, nagyon régi esernyő. Nagyapjáé volt valamikor, az is a nagyapjától örökölte még a kétezres évek derekán. Kinyit- - va olyan volt, mint egy hatalmas, fekete gomba. Aztán odalépett a géphez, i Arcán nagyfeszültségű öröm, ] amit le kell vezetni... Igen, i felemelem az első kart... < pusztaságon”, „őszbe csavarodott a természet feje. Dérré vált a harmat, hull « fák levele”, „Sűrű-setét «x éj. Dühöng a déli szél”, „Felhőbe hanyatlott a drégdi róna, Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja”, „Edwárd király, angol király Léptet fakó lován: Körötte csend, amerre ment fis néma tartomány” — és még *>- rolhatnánk sokáig, e sorok mind-mind vizuális szemléletességnek tökéletes megnyilatkozásai, a magyar nyelv képei és Jelképei tömörítő készségének, reális érzékletes- ségének gazdag leleményű kiaknázásai. Ez a varázslatos nyelvi találékonyság, fantáztaéraék, • •aeirriéletességnek ex a szüntelenül etőhuTlámaő ereje azonban nem pusztán a tehetség bravúrja, kifogyhatatlan formai remeklés volt. a legtu- datosabb és legműveltebb poéták közé tartozó Arany Jánosnál Még kévédé volt valamiféle spontán szó virtuozitás. Ellenkezőleg: mindig a népi élettartalmak, érzelemformák, táji szemléletmozzanatok és erkölcsi hagyatná-< nyok együttesének olyan nyel- 3 vi megjelenítésén nyugodott,. ahol a szavak, rímek, ritmu-’ sok és mondatlejtések össze-. szövődét* mindig a néphez, < paraszti milliókhoz való húsé- < get asszociálta. íme egy strófái az élete alkonyán írt Vásárban \ című elégiáiból: „Gyékényes, abroncsot ) alföldi szekér Honnan cipel a sors — te, három egér?} Hoztál-e városló új búza \ magot? i Mezők üde leikét: friss széna-, szagot?”} E négy sor hangzása és jelen- ) tése alighanem magaspontja az- Arany-életműnek — egyszer-1 smind azonban az életmű kor-) képei mindmáig utólérheteQe- nek, a látomás fényével égetik az olvasókba mindazt, ami az alkotó lelkivilágának vágya és törekvése volt Híres, szállóigévé vált sorai rendszerint egy-egy nagyszabású kép, gazdag árnyalatú, színváltó látvány nyelvi realizációi. „Mint, ha pásztortűz ég őszi éjszakákon, Messziről lobogva tenger
