Heves Megyei Népújság, 1967. március (18. évfolyam, 51-76. szám)

1967-03-19 / 67. szám

...ét béke

arccal még sejtelmesebb dolgokat mondani. A többiek sápadnak és pirulnak az izgalomtól, beharapott ajkakkal szívják magukba a borzongató kalandokat. Persze, ezeknek a halandóknak a tizedrésze sem igaz.

| ibák, mondta ki félhan*" gosan, akarattal. — Buta kiis tyúkok valamennyien.

A tükörhöz ment, ami a ruhásszekrény belső oldalán függött. Megnézte magát a tükörben. Előbb szemben, az arcán kezdte és a bokájánál fejezte be. Aztán oldalt fordult, amennyire tudott. Az arcát is igyekezett profilból látni. Blúzát feszesre húzta, hogy alakja minél plasztikusáéban rajzolódjék ki.

Előbb komoly volt az arca, aztán elégedett mosoly terült el rajta. Eszébe jutott István

— Tudod te, milyen oltári alakod van? — kérdezte tőle István tegnap. — Ugye, buknak rád a férfiak?

István azt mondta, várja ma Is. Egyedül lesz otthon, mehet nyugodtan. Menjen vagy ne menjen?

Valami rendes ruhát kellene felvennie. Azt a világos selyemruháját, aminek nincs válla, csak a pánt tartja. Hogyan nézne rá István? És mi lenne, ha csak a pongyolát venné fel? István kővé dermedten bámulna rá. Még azt gondolná, hogy fel akar kínálkozni.

De minek megy át egyáltalán Istvánhoz?

Ö tizenhat. István legalább harmincéves, ha nem több. Agglegény, aki irtózik a házas- Vfitol. A szülei nyugdíjasok

már, ő Miskolcon él. Gyakran hazajön, néha két-három napra is. Teheti, mert művész, ke- rámikus. Ha itthon van, mindig rajzol. Vázlatokat készít, mondja. Olyankor is rajzol, ha vele beszélget. Ez nem tetszik neki, mert úgy érzi, mintha nem is törődne vele. Miért nem figyel rá teljesen? Nagyon kislánynak tartja még? Akkor miért mondta, hogy jő alakja van?

éjinek menjen Istvánhoz? * * ö nem akar az osztálytársainak kiszínezett kalandokat mesélni. Nincs is miről. István még a kezét sem akarta megfogni egyszer sem.

— Jó, hogy itt vagy — mondta. — Mindjárt könnyebben megy a munka, szívesebben csinálom. Tetszik? Mit szólsz hozzá? Nehéz megérteni, szokatlan? A halálra csócsált dolgokat nem bírom. Az unalmas megoldások dühítenek.

— Te ebből élsz? — kérdezte. — Van. aki az ilyet megveszi?

István nevetett.

— Látod, még neim haltam éhen.

— És miért nem jössz haza?

— Annak több oka van. Miskolcot már megszoktam, megismertek ott engem is, van jó műtermem, ahol senki sem szól rám. ha az agyagot elszórom. Itthon oanucsban kell lennem, látod. Utálom a papucsot. És te?

— Olyan sok mindent utálsz.

— De sok mindent szeretek is. Például: téged.

És nevetett, mint aki jó vicce* mondott

Nam érdekes? István az élsó perctől kezdve tegezte, öt eve,

szájából a szót.

Aztán elérkezett a nagy nap. A harang te előbb kondult, a jószágok te otthonmaradtak, hazajöttek még a katonák is. Hogy vége lett az istentiszteletnek, elindult a nép a Csiszár-, meg a Járdánházy-csűr felé. A cigány már úgy húzta itt is, meg ott is, hogy a lelkűk is majd kiszakadt. Olyan volt, mintha egyszerre két lakodalom te lett volna egymás mellett. Ahogyan sorakoztunk befelé az udvarra, Ragályi uram mindenkinek a kezébe nyomott két kiló cukrot, meg egy liter

hogy ide költöztek, ebbe a házba, akkor nyáron látta először, és mindjárt tegezte.

István olyan, mint az agyag, gondolta most. Körvonalak nélküli, furcsa, majdnem titokzatos. Csak a hozzáértő számára engedelmes anyag Öt biztosan nem veszi komolyan. Szórakozik vele, azért mondta azt, hogy szereti.

Pedig már tizenhat éves, és az alakja is csakugyan jó. Mégis átmegy hozzá. A se- ■ ■ lyemruhát veszi fel. Nagyon meg fogja figyelni, hogyan néz rá István, amiken meglátja a könnyű ruhában. Az fontos, hogy tisztába jöjjön Istvánnal. Beszélhet, amit akar, a szeme mindent elárul.

Most már a kíváncsiság hajtotta. Tudni akarta, mit gondol róla Istvár: gyereknek tártjá é még akivel el lehet játszogatni, vagy észreveszi, hogy már tizenhat éves. Akinek jó az alakja. Anya is mondta, hogy már kész nő. Vigyázzon, hogy néz rá a férfiakra, mert azok minden kiváncsi tekintetet azonnal kihívásnak vesznek.

Milyen jót nevetett anyán. Utána odaállt a tükör elé, és a tekintetét próbálgatta.

— Mi van a te szemedben? — kérdezte a múltkor Jocó, aki a negyedik bé legjobb gitárosa.

— Miért, mi van benne?

— Mintha egy zseblámpa égne benne.

Nem értette, miért bámul rá olyan érdekesen Jocó. Sohasem gondolt arra. hogy zseblámpa ég a szemében. Ez olyan hülye férfikifejezés. Sóder. Ugyan, mit akar Jocó?

Meg kellene most próbálnia, ki tudja-e gyújtani azt a zseblámpát a szemében. Lehet azt akarni?

De mi lesz, ha István is észreveszi? Mit akar ő Istvántól? Tetszik neki? Talán, egy kicsit, mert olyan érdekes ember, a vázlataival, a kerámiáival együtt. Most egy fókát, egy lány alakú gyertyatartót és egy furcsa, lyukas tálat hozott haza, amit ő csinált. Mindegyikben volt valami mo- solyognivalóan furcsa, szokatlan.

— örülök, hogy mosolyogsz rajtuk, ezt akartam elérni.

Nem értette, miért mondta ezt István. Nem félt attól, hogy mosolyognak azon, amit csinált? Azt hitte, a művész minden munkáját halálos komolyan kell venni.

I stván ilyen. Senki -incs * ismerősei között, akihez hasonlítana. Másként öltözködik, másként beszél, tréfál azon, amin mások elkomorod- nak, és nagyon komolyan beszél olyan dolgokról, amiken mások mosolyogni szoktak

Érdekes ember.

Csak őt nem veszi komolyan. Vagy csak nem akarja elijeszteni? Most majd minden kiderül.

Csak a szomszédba kellett átmennie. Amikor a csengő gombjára rátette az ujját, a gyomrában valami megmoccant, mint ahogy felelés előtt szokott. Arra gondolt, jobb volna, ha nem lenne itthon István. Visszafordulni mar szégyellt

Kinyílt az ajtó, és István ott állt farmernadrágban, műszálas ingben, mosolyogva, fölényesen. Aztán meglepetten.

— Hová készülsz? — kérdezte.

— Hozzád.

István állt, nézte őt. elfelejtette behívni.

— Beengedsz?

— Látod, egészen meghülyültem.

Már tudta, hogy győzött.

Ez egyszer elment a kedve az egésztől. Sem örömet, sem megnyugvást nem érzett, csalt kiábrándulást.

Ez az, amire olyan kíváncsi volt? És most mi van?

Dühíti, ahogy bámulja őt István. Mi ő? Szobor a kiállításon, amit ennyire mustrál • gatni kell? Ha hozzá mer érni István, belet’ág az arcába Undorodik még a gondolattól is.

Ideges, ingerült kiállhatat- lan volt egész idő alatt. Alig maradt tíz percig. Bosszantotta az is, hogy meglátszott Istvánon: unja a hisztériázását Mindketten fellélegeztek, amikor megszabadultak egymástól. István olyan pimasz volt, még azt sem kérdezte meg, mi baja van. Azt lesheti, míg ő még egyszer szóba áll vele.

Meg kellene mondani a mamának is, hogy lent volt Istvánnál.

Aztán mégsem tette. A se n lyemruháját bevágta a szekrény sarkába. Legszívesebben bőgött volna.

Két nap múlva vállfára akasztotta a könnyű selyemruhái

vörös bort. Ahányan voltunk, annyiszor . adta el: Vinicz úr ajanae:v... Vinicz úr ajándéka. A csűr alatt már terített asztal várt bennünket. Pálinkát, bort, ittunk, és egyszerre jó kedve lett az embereknek. Ahogy tehk-múlik az idő, egyszer áipiliantoK a szomszédba. Hát kit látok ott, miht Demeter Palit, Lökös Zolit, Antal Pistát, Krokavecz Palit, meg még néhány magamhoz hasonló szegény embert. A torkomon volt a szó, hogy megkérdezzem tőlük: hát ti, komáim, mit kerestek ott? Uti- záltok, urizáitok? Nektek a kisgazda már nem is elég, nagy kell? Aztán ránéztem az ajándék cukorra, meg a borra, oszt nem szóltam semmit. Mi is urizáltunk. Mi is azért voltunk ott, amiért ők, mert a szegény emberre a munkában, meg ilyen választásokkor mindenfajta úr igényt tartott. Mert ugyebár mindenkinek arra kellett szavaznia, akinél éppen dolgozott. Próbálta volna valaki ne így termi. Szegény Sipka Barna egyik táborhoz sem állt be, aztán vasárnap reggelre valaki egy verset írt rá az ajtóra. így szólt: „Sipka Barna, te nagy marha, mit akarsz most tenni. Kösd be magad a jászolhoz, jó ökör fogsz lenni”. Míg én ezen morfondírozok, a szomszédban már rázendít a cigány, hogy: Most kezdődik, a most kezdődik, most kezdődik a bál. Erre a Hármas Pista bátyám az asztalra csapott, magához hívta a prímást, aztán kiabálva dalolni kezdett. Ha jól emlékszem, azt, hogy: „Rák egye ki a szemedet, ki mennyit lát, annyit szeret”. Hű, micsoda zűrzavar támadt. Itt is húzta a cigány, ott is, itt is énekeltek, meg ott is. Szóval, elég abból annyi, hogy mindenki megbolondult. Valahogy aztán megettük a levest, de mire a húsra került volna a sor, egyszerre nagy csend kerekedett A másik csűrben felállt egy idegen ember és szapulni kezdett bennünket. A mi idegenünk is felállt, mert nekünk is volt, ő meg aztán vissza- hordta a szót. Ha az ő idegenjük beszélt, akkor a mi cigányunk húzta, ha meg a miénk, akkor ott szólt a bőgő. No, mondom magamban, itt lesz most haddelhadd. Ügy is történt. Onnan áthajítottak egy zacskó cukrot, innen meg kettőt vissza. Mondanom sem kell, hogy összékapaszkodtunk. Engem Demeter Pali vágott szájba, az a Demeter Pali, akivel együtt szolgáltam hat éven át Csiszár úrnál. Akkor repedt ki az arcom. Szóval, összevesztek a bolond szegények, mert akkor már se idegen, se úr nem volt közöttünk. Széttörtük a lócákat, egymáshoz verdestük az ajándék cukrot, darabokra hasogattuk egymás ruháját. Hát erre mondom én, hogy nem volt akkor nagyobb ököp a szegény embernél. Merthút így visszagondolva, tulajdonképpen mi közünk volt nekünk az egészhez, akár ez győzött, akár az, úgyis azok maradtunk, akik voltunk: cselédek. Mi marakodtunk az urak helyett. De bolond szegények voltunk. De hát így volt, nem tagadhatom le. Leitattak bennünket, aztán egymás ellen küldtek. Én akkor rettenetesen megharagudtam. összeszedtem a családomat és hazamentünk. Megfogadtam, hogy a szavazás hetén be se jövök az erdőből. Ügy is tettem.

Kisimultak a Gázsi-ráncok. Megkönnyebbült az öreg, hogy szerencsésen túlesett a sok beszéden.

— No, még az hozzátartozik, hogy nagy harag követte azt az ebédet. Ott ártott egymásnak a bolond szegény, ahol tudott. Talán még most is tar- ana a harag, ha nem változott volna meg fenekestül az a bolond világ. De ám rossz Világ jött az urakra. Nagyon rossz, hogy az isten áldja meg azokat, akik elhozták. Kibékültek a haragosok, aztán a következő választáson már egészen másképp szólt a nóta. Ott már nem volt tekintetes, meg Vinicz úr ajándéka, ott már Kocsis Pista, az én unokám beszélt az emberekhez. Bizony ám, ki hitte volna, hogy olyaa okos ember ez a Pista gyerek. Most már fenn van a minisztériumban. Az én unokám, Gazsii Dénes Adám favágó unokája ...

Kihúzta magát a széken. 9 szarkalábas, ráncos arcán méíJ a forradás is megszépült e#í pillanatra...

Koós József

vábbítom Vinicz úrnak. Biztosan nem fog üres kézzel a faluba érkezni.

Már azt hittem, hogy vége is van mindennek, de egyszer- csak beszélni hallom a Jár- dánházy urat. így mondta: Emberek, megtudtuk, mire készül az ellentábor. A Csiszárcsűrben, most vasárnap, ebéden látják azokat, akik majd Balogh Nagy Elemérre adják le voksukat. Tudvalevő, hogy ez a csűr szomszédos az enyémmel. Elszámították magukat. Nem fogunk alulmaradni, mi is csinálunk egy nagy ebédet. E pillanatban, erről a szent szószékről mindenkit meghívok. Öltözzenek fel ünneplőbe, otthon senki se egyék, a többi ránk tartozik. Most menjen mindenki haza, legyen minden úgy, ahogyan megbeszéltük. Isten velük, emberek — nyelte el Járdánházy uram a szót, aztán mi is nyugovóra tértünk.

Az öreg megint szusszantott néhányat, pedig már izgalmunkban majdnem kinéztük a

dett. Ott, ahol abbahagyta ...

— Minden úgy történik, ahogy Ragály uram parancsolta.

Az első sorok töntve voltak a templomban. Ragály uram felment a szószékre, a tisztelendő úr helyéről azt mondja nekünk: Emberek, mondják meg őszintén, kire akarnak maguk szavazni? Még a végére sem ért, amikor Hármas Pista bátyám rávágta: Akire Ragályi uralnék. Aztán mindenki odaszólt, hogy igen, igen. — Köszönöm, emberek — felelt rá Ragályi uram, majd toMég szerencse, hogy hosszú élettel áldotta meg a teremtő az öreg Gazsi Dénes Ádámot, mert rajta kívül már senki sem tudná hitelesen elmondani a faluban ennek az ebédnek a történetét. Márpedig híresneves ebédről lesz itt szó, talán még az isten sem bocsáta- ná meg ha Gazsi Dénes, az utolsó élő tanú is magával vinné a sírba. Na, de szándékában sincs az öregnek, örömmel elmondta töviről hegyire.

— Hahahaha! Az ál dóját, még most is nevetek, vagy sírok rajta. Mikor milyen kedvem van. Nézzen csak ide, az arcomra, ezt a hasadást te annak köszönhetem. Hű, de nagy marhák voltunk, jászolhoz való ökrök. De bolond is tud lenni a szegény ember. No, várjunk csak, menjünk szépen sorjában.

összehúzta forradásos arcát, teleszippantotta tüdejét, azt- tán elengedte a nyelvét.

— Hát az úgy volt, hogy választásra készült a falu. A nagyobb birtokosok Balogh Nagy Elemért jelöltek képviselőjüknek, a kisgazdák meg Vinicz Ferencet. Egyforma nagykutya volt az mind a kettő még a lelkűk is hasonlított egymáshoz. Én akkortájt a Csel 1 ó-erdőben vágtam kilencedmagammal a fát, amikor egyszer csak odahuppant az erdő szélére Ragályi uram. Kiszállt a sárga kocsiból, egyenesen felém tartott. Azt mondja nekem: Ádám, ugye, mi sohasem voltunk egymással rossz viszonyban? Hát miért a fészkes fenéért lettünk volna — vágtam hirtelenjében rá. Rendben van, Ádám, — közelebb húzódott hozzám, még hátat is fordítottunk a többieknek. Megint beszélni kezdett: Ádám, ugye tudja, hogy a hónap végén választani fogunk? Mondom neki, hogy hallottam róla. — Az csak természetes, ugye, Ádám fiam, — folytatja mondókáját —, hogy ti te arra szavaztok, akire én. Hát persze, persze, nyugtattam meg. Láttam az arcán, hogy jólesett neki. Belenézett a szemembe, oszt megint beszélt:

— Ide figyel], Ádám fiam. Igaz, hogy a nagygazdák gazdagabbak, de ne felejtsd el, hogy mi többen vagyunk. Ezt ők is tudják, nem is nyugszanak egy pillanatra sem. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ők győzzenek. Megtudtuk, mire készülnek, már járják is a házakat, nekünk is cselekedni kell.

El nem tudtam volna képzelni, mire gondol Ragályi uram, de rögtön elmagyarázta.

—Most azonnal hazamentek mind a kilencen, és végigjárjátok azokat a családokat, akik nálam, a Lankey, a Csa- bay, a Járdánházy uraknál dolgoznak. Meg, akiiere még ti gondoltok. Mondjátok meg nekik, hogy azt üzenjük: isten- tisztelet után maradjanak valamennyien a templomban. Ott majd mindent megbeszélünk. De Ádám fiam, ügyesen, észrevétlenül, csendben. ígérem, nem fogod megbánni.

Néhány percre megállt az öreg nyelve, néhányat szusz- szantott, aztán ismét belekez-