Heves Megyei Népújság, 1967. február (18. évfolyam, 26-50. szám)

1967-02-12 / 37. szám

CAEEK — KO II OTT Harc a szalamandrákkal t)j bemutató a% egri Gárdonyi Géxa Színházban 0 Kedves színházlátogató, ld Ide most belépsz, tedd félre okos és jogos tanulmányaidat a drámáról, a hely, az idő egy­ségéről, a főhősről és a mellék­alakokról, a katarzisról, sőt fü­tyülj az irodalmi vitákra is az anti- vagy az abszurd dráma szerepéről és fütyülj egyálta­lán a színjátszás ezernyi sé­májára. És ha így „megtisztul­va” nézed végig ezt a — ho­gyan is fejezzem ki magam? —, ezt a fantasztikus történelmi revüt, két dolgot azonnal meg­tanulsz: a sémák ma már egy fltyinget sem érnek, a színpa­don sem; és hogy a színház sem lehet még eleven, aktív, érte­lemre és érzelemre ható poli­tizálás nélkül. Mint ahogyan soha nem is volt meg! Amikor megpróbálták szétválasztani a színházművészetet — úgymond — a „szürke” zsurnalisztikái politizálástól és valami embe­ren túli, elvont színjátszást óhajtottak meg re te rém teni — torzó lett belőle. Nagy kérdések feszítik ko­runkat. E kérdésekhez — ame­lyek mélyen gyökereznek a tár­sadalom valóságában —, akar hozzászólni, mert hozzá kell szólnia a színpadnak is. Üj nyelv, új forma, új stilus, sok próbálkozás, nem kevés zsák­utca és sok merész, sikeres mű. A felvonások, a technikai meg­szokások, a belső dramaturgia kereteinek szétfeszítésével rob­banásszerűen tör be a szín­padra a merészen új és az új­szerűén merész, hogy meghök­kentsen, megdöbbentsen és fel­rázzon. Ez a színház nem szó­rakoztatni akar — azt is ter­mészetesen —, hanem elgon­dolkodtatni; nem elandalítani, de felrázni, nem nézőnek tekint ott lenn a zsöllyókben, ha­nem szinte kiterjesztve a szín­padot, aktív szereplőnek sora­koztat fel az írói szándék mel­lé! Bizony, kedves néző, az ilyen színházban figyelni kell, erősen, megfeszítve, belül vi­tázva, vagy egyetértve a szín­padi történéssel, nevetni, vagy nagyot nyelni a borzongástól és a könnytől. De végtére is bárki beláthatja, az emberi lét, az emberség és az emberiség, a humánum és az an ti humá­num, a béke és az atomhá­ború, szocializmus és a fasiz­mus dolgairól csevegő csacso­gással csak felelőtlenül lehet szólni. És ennek a színháznak mű­vészi hitvallássá: felelősségvál­lalás az emberért. gári gyáva meghunyászkodás- ból, részben a polgári politi­kusok bűnéből a fasizmus talp­ra állása idején, — megállítani a szörnyet. Capék jósolt és jós­lata bevált: a nácizmus egyszer már majdnem elpusztította a világot. Kohout elsősorban nem jósol, hanem végső kicsen­gésében optimista hittel bízik, és e hitéhez hívja harcra kö­zönségét az atomháború veszé­lye ellen. Fantasztikus és vég­letekig kiélezett szituációt te­remt, e fantasztikumnak azon­ban nagyon is adott a reális, a technikai, de a társadalmi valósága is. A „szalamandráik” felett mo­nopóliumot élvező Harden el­nök, az amerikai fegyvergyáro­sok megtestesítője és politikai kifejezője mondja a színpa­don: „Az én küldetésem: a kő- korszakhoz, bronzkorszakhoz, és mit tudom én milyen kor­szakhoz, hozzátenni a szala­mandra korszakot. És én ezt a küldetést teljesítem..Kül­detés! Ismerős kifejezés? Hogy­ne. A hitleri szókincsből való, csak most és itt, a darabban az atombombával rendelkező amerikai tőkés politikus mond­ja. Nos, persze a reminiscenciák, a sematikus történeti és tör­ténelmi párhuzamok félreveze- tőek, nem fejezik ki az igaz­ság tartalmát. De mementónak azért nem megvetendők! 3 s Capek híres szatirikus re­génye, amellyel és amelyben megjósolta a fasizmust, a Sza­lamandrák. Kohout — az Ilyen nagy szerelemnek, az Egerben is bemutatott drámának az író­ja — társul szegődött a Szala­mandrák írójához, egyrészt re­gényét dramatizálta, másrészt az ötletet továbbfejlesztve „ko­runkra alkalmazta”. A Harc a szalamandrákkal ezt az al­címet viseli: „Helyszíni közve­títés a világ pusztulásáról...” Az első részben a fasizmus lét­rejöttének, a másodikban az imperializmus által kirobban­tott atomháborúnak rettenete pereg le a néző előtt, a szinte szakadatlanul váltakozó színen. A végső pillanat: a világ­lapok, televíziók, rádiók ripor­terei, a mindennapok szürke, de éber krónikásai, lepergetik annak a történetét, hogyan ju­tott el az emberiség odáig, hogy önmagát pusztítja el. Ez a drámai és dramaturgiai ke­ret, ezen belül a kis és nagy emberek, a Povandra-család tagjai, valamint a politikai, gazdasági és szellemi élet ha­talmasságai testesítik meg ko­runk emberiségét. Kohout — Capek segítségé­vel — arra kíván rádöbbente­ni. hogy most és még van lehe­tőség arra, amit elmulasztott az emberiség, részben kispol­4 AImtiteg 1967. február vasárnap Izgalmas, érdekes és önma­gunkra döbbentő a Harc a sza­lamandrákkal. Még akkor is, ha teljesen egyértelműen nem is azonosíthatjuk magunkat az írói szándékkal is végtére szembekerülő megvalósítási formákkal és a két rész alap­vető tartalmi koncepciójának merev párhuzamosságával. Az első részben — nem véletlenül, mert ez épült szervesen Capek regényére — a fasizmus létre­jöttének társadalmi mozgató rugóit vázolja fel a darab. Jó szándékú kis felelőtlenségek, a társadalom mozgásirányának figyelmen kívül hagyása, em­beri relációk, kapcsolatok er­jesztik a történelmi atmoszfé­rát a fasizmus számára. A második részben — ez Ko­hout, egymaga! — elmosódnak a társadalmi viszonyok, az atomenergia elszabadul, nem az emberi ellenőrzéstől, hanem a társadalmi erőktől. Ez a szin­te emberektől elvonatkoztatott, absztrahált veszély, s ennek színpadi ábrázolása nem fi­gyelmezteti arra a nézőt, hogy a bombák, az atomenergia mö­gött különböző berendezkedésű társadalmak állnak, hogy egy atomháború nem elsősorban és alapvetően a szalamandrák, az atombombák elszaporodásától, hanem emberektől, még ponto­sabban a szocialista társada­lom, a béke és haladás erőinek összefogásától függ. A fasizmus kialakulása és pusztító erejének színpadi raj­za olyan emberekről szól, akik elvesztették emberi mivoltukat és még fegyverhez is jutottak; a darab második részében a fegyverekről van szó alapve­tőn és csak másodlagosan azok­ról az emberekről, akiknek a kezében végzetes pusztítást hozhat a „szalamandra hábo­rú”. Ez a kettősség az, amely vég­eredményben jogos hiányérze­tet kelthet a mesteri b-avúrral színpadra alkotott kohouti gon­dolattal szemben. B Orosz György Jászai-díjas magabiztos nagyvonalúsággal rendezte meg e darabot. A majd félszáz fős szereplőgár­da, a pillanatonként változó szcenika széles fegyvertára egységes egésszé alakult mun­kája nyomán. Megpróbált se­gíteni a dráma belső, eszmei ellentmondásán is, s ami tőle telt, azt meg is tette. Ennek köszönhető, hogy a zárókép nem általában az emberiség­hez, hanem hozzánk, egyesek­hez, a tenni is tudó emberek­hez szóL Emlékezetes nagy pillanatai rendezői munkájá­nak, amikor a koporsó tárgya­lóasztallá alakul át, vagy ami­kor —- igazi amerikai módra — az egyház és minden „szent­jei” felvonulnak a szalamand­rák beszervezésére. Gigászi munka volt a darab színpadra alkalmazása, s ezt a munkát mérnöki pontossággal és művészi ihletettséggel való­sította meg a rendező. Nehéz a szereplőkről szólni. Az élet mozaikjaiból, fontosnak ítéltetett percekből, pillanatok­ból összerakott cseíekménykoc- kákból épül fel a dráma pira­misa. Itt nincs a szó hagyo­mányos színpadi értelmében fejlődő, elbukó, győző, vagy szenvedő hős, nincs központi figura. A Povondra-család, Bomdyék, Van Toch kapitány és Harden elnök inkább csak kapaszkodási pontot jelente­nek, mintsem az igazi, felvo­násról felvonásra, sorsukban nyomon követhető hősöket. Mégis Némethy Ferenc Jászai- díjas, Sallós Gábor Jászai-dí­jas, Paláncz Ferenc, Vargha Irén Jászai-díjas és a főripor- ter szerepében — talán éppen szerepeik miatt is — Dariday Róbert érdemelnek elsősorban mély elismerést. Minden bi­zonnyal megbocsátják a töb­biek, majd félszázan, ha nevü­ket most nem soroljuk fel, elég, ha azt említjük meg, hogy nem éreztük gyenge pontját az elő­adásnak egyetlen pillanatra sem. Wegenast Róbert díszletei egyszerűek, modemek és rend­kívül nagyvonalúak voltak, ki­tűnő atmoszférát teremtettek ehhez a „fantasztikus” drámá­hoz. És nem véletlen, hogy az elismerés hangján kell szólni Kovács Lajos szcenikusról és a koreográfus Somoss Zsuzsáról is. Az invenciózus, mindig gon­dolati tartalmazó zenét — Jan Fischer alkotása — Herédy Éva szólaltatta meg karmesteri pál­cája nyomán. B Nem Igaz, soha nem volt igaz, hogy a politika a szürke­ség nyelve. Ha szürke volt, akkor nem volt politika. És az sem igaz, hogy a művészet, kö­zelebbről a színpadi művészet, nem lehet részese egy aktív politikai szándék megvalósítá­sának. Mindehhez azonban művészi ihletettség, megfelelő politikai elkötelezettség, fele­lősségérzettől átitatott szándék és megvalósítani tudó akarat szükségeltetik. Ezt a tanulságot bárki levon­hatja a Gárdonyi Géza Színház új bemutatója alapján. Meg­győződtünk róla: igényes mű­vészi koncepciókkal rendelke­ző, politizáló színház nézői va­gyunk. Gynrkó Géza Nyomozás Mátraballán folklór-ügyben Miért éppen Mátraballán ... ? A falut a hajdani kun telepítés leszármazottai, palócok lakják, s egyrészt örököltek gazdag folklórt, néphagyományi hie­delmeket, szokásokat, szertar­tásokat, de maguk is terem­tettek, életre hívtak újakat. Mátraballán hitelesen lemér­hető: mi az, mennyi az, amit a múlt szokásai közül még őriz­nek, ápolnak, s mi az, meny­nyi az, amit feledtek, szűrni engedtek. A falu ideális hely­szín annak, aki néprajzi érté­kek után nyomoz... Névtelen feljegyzés A „nyomozás” alappontja: megsárgult papíron, lila be­tűkkel — négyoldalnyi gépárat. Névtelen feljegyzés, a dátum is hiányzik róla. A 30-as éveli elejéről származhat. Forgó lAszló, — tizenharmadik éve a ballai tanács vb-elnöke, szenve­délyes kutatója a falu történe­tének — halászta elő ezt a fel­jegyzést a községháza régi ira­tai közül, s őrzi kincsként. A monográfikus feljegyzés valóban értékesnek mondható. Ismeretlen írója hozzáértően és hiteles részletességgel tudósít létező és elhalt népszokások­ról, viseletről, életről, az ak­kori szociális viszonyokat is tárgyilagosan megfestve. A nők öltözetén a színkeve­rék minden árnyalata látható — írja. — A leányok szalaggal és hajcsattal díszítik fejüket, nyakukon két-három, vagy többsoros „paláris”-t hordanak. A fiatalasszonyok arany vagy ezüst szövésű „csipkét” (fej­díszt), hátul 1 m hosszú „lenyúj- tót” (szalag) hordanak. A 30 éven felüliek sűtétebb színű ruhát viselnek. A férfiak csiz­mát és feszes nadrágot használ­nak, bár a fiatalabbjain már látható a félcipő is. Az időseb­bek még aratás ideiében is a régi bőgatyát hordják. Az eljegyzés, az esküvő, a gyermekáldás eseményét ked­ves szokásokkal tették még em­lékezetesebbé a ballal embe­rek. Az eljegyzés helyett szebb szót használtak: „kendövivés” — ilyenkor, de ágyvitelnél és az esküvő alkalmával is, verses­mondókát kanyaritottak. Az ágyvitel például külön népi szertartás volt. A menyasz- szony ágyát a násznép díszes kíséretében, nagyokat nótázva, végighordozták a falun, borral locsolták le azokat, akik csak nézői voltak az ágyat vivő me­netnek. S aztán ott volt az étel- vivés: a vőlegény és a meny­asszony közvetlen rokonainak a lányos háztól küldtek vacso­rát. A gyermekágyas asszony­nak „poszrik”-ot vittek. A ko­maasszony háromszor látogat­ta meg a beteget; először ká­vét vitt neki apró süteménnyel, másodszor tyúklevest egészben főtt tyúkkal és aoró süteményt, harmadszor pedig két „mor- vány”-t (nagykalácsot) két tú­rós lepényt és egy liter bort. A közeli rokonok csak egyszer vittek poszrikot. úgy, hogy az egész család ióllakiék belőle. Egy-egy ilyen poszrik, aszerint, mennyien voltok a rokonok, hónapon át is eltartott. Szokás volt még áldomást inni, halotti tort ülni, farsang­kor felöltözni „ihesztőnek”. Szokás volt a házról házra járó kislánykák pünkösdi köszön­tője és körtánca, a legények húshagyó keddi „járkálása” — nyárssal kezükben köszöntötték a ház népét, s a rokonoktól, jó ismerősöktől szalonnát, sonkát és tojást kértek. Szokás volt még a lucázás, betlehemezés, a fonó, a balázsjárás, a hamva- zói tuskóhúzás és az aratóko­szorú-vitel stb. Tóth gecko Istvánné tanúvallomása A község pedagógusai készí­tették el Mátraballa új monog­ráfiáját, s abban olvastam: „Háziiparként az asszonyok és leányok kenderfeldolgozással, majd „kaloda” (kalotaszegi) varrással és hímzéssel foglal­koztak. A jellegzetes ballai hímzést íróasszonyok rajzol­ták elő. Mo is élő íróasszony Tóth gecko Istvánné .. Szikár, csontos, sovány asz- szony Tóth gecko Istvánné. Rangos házat lakik családjával. Férje vasutas, őmaga, 50 éve DEFEKT (Kiss Béla rajza) sen a tsz-ben dolgozik. Sorra mutatja munkáit, a díszes var- rású, hímzésű törülközőket, asztalkendőket. — Ez mind, teljesen az én kezem munkája — mondja. — Magam vetettem, nyüttem a kendert, áztattam a moesolyá- ban, aztán tiloltam. gerebenez- tem, meg juntám, megszőttem és fehérítettem. Azután meg­rajzoltam a virágokat és ki­varrtam ... Rengeteg rajzot csinált, va­lahány férjhez menő lány volt a faluban, Tóthnéhoz hozták a vásznat, rajzoljon arra sok szépet. És ő rajzolt, „ízlés sze­rint”, mint mondja, a maga kitalálására, „csak úgy, gon­dolat után”. _ pvSp nőm rcináirm. Tü relmem is kevesebb hozzá, de anyag sincs, /vines ken­der ... A népszokásokról kérdezem, azokról, amelyekről az emlí­tett névtelen feljegyzésben ol­vastam. Tóth gecko Istvánné még emlékszik rájuk, emlék­szik valamennyire. Nem, most már nincsenek. „Nem divato­sak ... kivesztek” — mondja. Egy azért megmaradt, a „kis- lagzi” — a poszrik ... — Visznek a gyermekágyas asszonynak minden jót. Bősé­gesen. Régen azért vitték, merthogy a betegágyban fe­küdt, otthon szült, bába segí­tette világra a gyereket, nem tudott felkelni, hogy étéit ké­szítsen, főzzön. Most már, ugye, kórházban szülnek az asszonyok, ott, ugye kifekszik a szülés fáradságát, és nem betegen jönnek haza. Mégis viszik nekik a pasztákat. Tyú­kot, túrós lepényt, morványt. Valamikor az étel-ajándékot még poszrik-kendőben vitték. Én is varrtam sokat olyat. De most már nincs poszrik-kendő. Kosárban viszik a sok min­dent és olyan „vettet” tesznek rá. Üzletből vett kendőt. Csak a tortát, süteményt viszik kézben ... Kifesztek, de nem vesztek el Most már csak kevés népszó, '.s.sal találkozni, s, ezeket is ak az idősebbek őrzik. A színes népviselet is eltűnt A „kaszliban”, a ládafia mélyén pihennek — dohánylevelekkel, vagy naftalinosan. Az élet változik, a régi szo­kásokat kiszorítják az újak. A régi szokások „nem divatosak kivesztek”. Kivesztek? Igen. De nem vesztek el! írások őr­zik emléküket. A népi érté­kek tisztelői gyűjtik, feljegyzik a régi szokásokat Mátraballán, ahogyan a névtelen feljegyzés szerzője is tette. S valamit megőriz belőlük ez az újság­lap is... Pataky Dezső Pontosan 35 perce szeretné­nek kiszállni a kocsiból, mivel éppen 25 percet késtek és ro­konaik már bizonyosan azon tanakodnak, hogy milyen hir­detést adjanak fel, mondjuk a L’Humanité-ben egy nyoma veszett magyar turista házas­párról, akik nem beszélnek franciául, csupán németül, oroszul és magyarul. A mérnök a Skoda összes le­ereszthető ablakait lecsavarta, hogy ne izzadjanak annyira.. Felesége fekete hajú, feje ál­landóan az ablaícnyilásokon kívül reménytelenül szemlélte a parkoló kocsikat és vezény­szavakkal irányította férjét: Vigyázz! jobbra egy szür!ce, balra most előz egy fekete, há­tul vészjóslóan dudál egy fe­hér sport. Egy háztömb körül keringtek már egy futball-fél- ideje■ „Ott egy Renault kiállt, gyorsan, gyorsan...” Célba vették a néhány méteres fel­szabaduló parkírozóhelyet, rá­fordultak merőlegesen a jár­dára, a mérnök vissza-hátra, félbalra kormányzott — s eközben szép kecsesen egy pi­ros Simca már elfoglalta a he­lyet. A rendőr sürgetően tö- vábbot intett és befütyült a kocsiba. „Én itt hagyom az út köze­pén. csak nem fogunk két hé­tig m kocsiban ülni Legalább tAki nem tud franciául., hoztunk volna valami frissítőt, már kiszáradt a szám...” s gyorsan rákapcsoltak, mert már három rendőr vette kö­rül a kocsit, mint forgalmi akadályt. A kocsival és a kocsiért rém először izzadtak. Illetve legelőször lemondtak a ruház­kodásról, aztán amikor nem gyűlt a pénz elég gyorsan, le­mondtak a szórakozásról, az­tán amikor az előjegyzési lis­tán kocsiközeibe értek és két­ségbeesve látták, hogy még mennyi hiányzik, lemondták egy időre a két gyerek nyelv­óráit és végül elhívták a nagy­mamát, hogy vezesse a háztar­tást, nyugdíjával együtt. A krémszínű Skoda ezressel először a Balatonra rándültak ki hétvégén. A szabad strand­ra akartak menni, aztán rá­jöttek, hogy már vetkőzhetnek kabinban is. Egy önkiszolgáló étteremben akartak enni s menint rájöttek, elmehetnek a szálló éttermébe is. Este mind­ketten vágyakozva hallgatták a kerthelyiségből kiszűrődő tánczenét s szinte eoy időben iöttek rá hn^ii semmi baj nem származik abból, ha bemennek táncolni. A kocsi, a szép, krémszínű Skoda ezres, már megvan. Most Párizsban, ez a szép, krémszínű Skoda felmondta a szolgálatot.” „Elmegyünk egy-két ház­tömbbel arrébb, majd vissza­gyalogolunk”. Néhány perc mftlva egy sarok melletti üres telken apró boxokat láttak, néhányban autó volt, de sok állt üresen. Hatalmas tábla hirdette, hogy: „Autó..és egy kimondhatatlan nevű szó állt utána. A mérnök beállt az egyik üres boxba. Overállos ember termett mellette, áta­dott egy cetlit, pénzt kért, egy másik cédulát meg rátett a ko­csira. Megnyugodva eltávoztak. Már másnap elhagyták Pá­rizst, Pedig még két hetük volt hátra. Vonattal utaztak. Ott­hon a két gyerek és a nagyma­ma különös Párizsban járt tu­ristákat fogadott: meng yötö<- ten, beesett szemmel, elhanya­golt ruházatban, borotválatla- nul és fésületlenül, hangtala­nul állítottak be. Első szám l: az volt a gyerekekhez: „Ezen­túl anaol helyett franciái fog­tok tanulni”. — Olyan szép volt Párizs? ■— Olyant Olyan nagy volt a forgalom, olyan kevés a par­kírozóhely és olyanok a felíra­tok, hogy... szóval a felíratok franciául voltak. — Jól bírta a kocsit — kérdezte a nagymama. — Hát lehetett volna erő­sebb anyagból is, ami nem nyomódik olyan könnyen ösz- sze. — Csak nem karambolozta­tok t — Rossz helyen parkíroz­tunk. — De hát hol a kocsi — né­zett ki a nagymama az utcára. — Elhatároztuk, hogy egy Chevrolet-t veszünk s mivel senkinek sem kellett a Sko­dánk, beadtuk ócskavasnak. — Beadtátok? — Be, be — kiabált a mér­nök felesége és berohant a fürdőszobába. Tudniillik a krémszínű Sko­da ezres Párizsban maradt. Az „Autó...” és a mérnökük számára kimondhatatlan nevű másik szó magyarul temetőt jelentett: autótemetőt. A Sko­dát szépen összenyomták egy hidraulikus géppel, ócskavas- telepre vitték s most várja, hogy beolvasszák a francü acélba. S még fizettek is ezért. Berkovits György

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom