Heves Megyei Népújság, 1967. január (18. évfolyam, 1-26. szám)

1967-01-29 / 25. szám

HAJNAL GABOR: TÉLI DALOK 1. Szűköl, vinnyog a szél a némán lerogy a csend megmarkol marja szememet * a sápad égkupola csupa vacogás csak hó és jég és szikla van köröttem A hő Illa fénye zuhant rám megállóik a rét közepén tujákon a hó pamacsokban a a tölgy göbe mind csupa fény lebeg feketén a fehérben nagy varjú rikoltva felém. Megindul a hószakadás és előttem utat betakar a csend puha szédületéből szorongva riad fel a dal derengve a tél közepében az úttá lan élni akar. Ma tavaszfzekkel teli a januári levegő ilyenkor már a hóvirág gyorsan bújik elő. Süss januári nap reám hóvirág nézz át minden mosolyon ilyenkor titkon lomb dereng a fán s régi csavargásokról álmodom A köd elillant még a tócsa is csupa ragyogás megváltozott a világ tegnap óta a gyökerekben felébredt a vágy. TÉNAGV SÁNDOR: Három kis ballada Múlhatatlan, múlhatatlan Kezemre, kezemre, ütöttél eleven számra, meggyógyulni ha lehet is, | maradok bezárva. Élni ha még lehet la, örökké bajban, kezemen, számon a seb múlhatatlan, múlhatatlan. Ha szombat, ha vasárnap Ha szombat, ha vasárnap, szarvat növeszt a bánat. Ha hétfő, ha kedd, az ember meggebed. Ha szerda, ha csütörtök, piszkavassal püföltők. Ha péntek, ha szombat, szomorúság szorongat. Ha vasárnap, ha hétfő, körülsuhint a ménkő. Ha kedd, ha szerda, ránt tovább a bajba. Ha csütörtök, ha péntek, borjú búgat, bari béget, Ha szombat, ha vasárnap, szarvat növeszt a bánat Tornyos hófúvás Tornyos hófúvás, ünneplő fehér szoba, erősödik a szívverés, kikel az őszibúza. Lábamra, tüdőmre, irgalmat most kell kémem, indulok, harapok szélbe, csontot morzsoló időbe. r frjrtor • Magányosan at, a város szé. lém, egy nagyon régi, tóparti házban, öreg kert közepén. Nem volt nagy ez a kert, de titokzatos. Nem voltak sétá­nyai, de keskeny ösvény veze­tett a lombok alatt, majd el­tűnt a bozót sűrűjében. Ide lőtte be Petrov véletle­nül a nyílvesszőjét, és most bi­zonytalanul indult a keresésé­re, de nem találta. Az ösvényen egész váratla­nul találkoztak össze. Petrov az ijedtségtől szinte megmere­vedett, tekintetét leszegte, és csaknem sírva fakadt. A másik leült egy kőre, és cigarettára gyújtott. — Leülnél talán... Petrov hallgatott, nem ült le, de végül is nekibátorodott, és felnézett. A férfi vászoncsizmá. ban volt és zakóban, de nyak­kendő nélkül, és egyáltalán nem olyan, amilyennek bent a vá­rosban látta, a könyvtárba, vagy a könyvesboltba menet Fekete-vöröses szakállát simo­gatta, és elmosolyodott — Nos, hogy hívnak? — Petrovnak — hangzott a válasz. Hm. És odahaza? Tótjának, igaz-e? Petrov elámult, és igennel válaszolt. — Látod, eltaláltam. Most te találd ki, engem hogy hív­nak? — Te Várnák vagy... A sápadt arcon könnyed, szomorkás mosoly suhant át, majd eltűnt a szakáll bozont- jában, de Petrov mindezt nem vette észre. —Becsaptak téged, testvért Engem Anatolij SzemjonoVicá­nak hívnak, és így druszák va­gyunk. Becsaptak téged, Pet­rov, becsszóra, becsaptak! Petrov felvidult. Valóban, egyáltalán nem hasonlított ar­ra, akivel ijesztgették és sem a szeme nem látszott félelmetes­nek, orra pedig: mint más em­beré. — Hova jársz? — kérdezte a fiút. — Befejeztem a harmadik osztályt — A négye* «zárná Iskolá­ban? Ki az igazgatótok? — Nyina Arkadijevna. — Hát mondd meg, miért ijedtél meg tőlem? — A nyilamat kerestem. — Milyen volt? Fűzfavesz- sző? — Aha... — Petrov is leült, a fűre. — Nagyon sajnálom a he­gyét — folytatta. — Méghogy a hegyét! Az csak az egyik féle. Tudod mit?... Lerázta a cigaretta hamu­ját, komoly arcot vágott és aj­kára harapott. — Mi, Ana... Anatolij Szem­jonovics? Közelebb intette magához a fiút, és suttogva szólt — Senkinek nem árulod el? — Ne-em! — rázta meg fe­jét határozottan. — Hát akkor idehafigass! Tudod-«, hogy itt nálunk, a nenyasszonyom. Szegény va­gyok, mint a templom egere. Ha elvenném, lenne lakásom, meg minden más, ami szüksé­ges. Mert neki mindene meg­jön, ami az együttéléshez szük­séges. Anyja ígéretet is tett már, hogy vejéül vállal. Meg­adnának mindent. Tudom. Én viszont az életemet ad­nám ezért a kis ördögért. Ma­maggal vinném egy elhagyott kis szigetre. Nevelném, taníta­nám. tornásztatnám, tenyerem­ből etetném, vigyáznék rá, amíg fel nem nő az ölelésre. Meg sém érinteném, amíg meg nem érik a csókra. Akár tizen­nyolc* éves koráig is megáll- nám. Beérném azzal, hogy gyö­nyörködhetek benne. Hogy hallgatnám a csacsogását. Ügy érinteném, mint beteget az or­vos és ápolónő. Esküszöm, hogy megállnám. Akár tizennyolc éves koráig is. Nyújtózik egyet és ásítást nyom el a tenyerével. De ön­feledten, ha csak egy pillanat­ok is, megmutatta a fogait, a „tyeivét, a torkát. Kölyökku- i&ák ásítanak így, S aztán így És elneveti magát El is ment. Én meg állok itt az ajtóban. Meleg az éjszaka Szinte gőzöl. Hajamban, mel- em szőrzetében, ie a zsebeim­ben is szólnak i tücskök. Té- bolyítón. Dudás Kálmán fordítása (Jara Ríbni- kar a fiatal szerb novellá­ié regényíró nemzedék feles képviselője. Közvetlen hang, életteli levegő jellemzi min­den eddig meg jelent művét. Eddigi kilenc könyve közül nem egyet for dítottak le an­golra, németre, tsehre, lengyel­re. Ez a novel­lája a TE c. kis­regény és no­vellák köteté kertben, mennyi minden van? Én tudóm! Itt van például a rigó, amelyik a tóparton él, és tudod-e, milyen nagyszerűen dalol? Kora reggel, amikor te még alszol, már fenn van és amíg csak meleg nem lesz, da­lol és dalol.. i „Na és... ? gondolta Pet­rov, és fel akart állni, de a fér­fi észrevette és folytatta: — Még ha a rigó egymaga lenne! De béka is van! Petrov most már ismét olyan nagy figyelemmel hallgatta, hogy a szája is nyitva maradt. — A béka, persze, olyan mint a többi béka. Ugrál és a sás között tanyázik. Csakhogy nappal alszik, nem éjszaka. A száraz füvet nem szereti, csak a frisset... Petrov kétkedve figyeli — Öe még, ha csak ez nem tetszene neki! Hanem hadilá­bon áll a rigóval is, érted-e? Petrov értette, de két gon­dolat keveredett benne. Az egyik az volt, hogy ez az egész csak mese, a másik azonban, hogy mindez igen érdekes... és nem akar ódzott még hazain­dulni. — Mihelyt a rigó énekelni kezd, felfújja magát, a szeme kidülled, lábad rángatóznak; nem tetszik neki, hogy a rigó énekel és énekével felvidítja az egész kertet. Aztán tudod-e, mit csinál erre a rigó? A, hogy tudnád! Nem törődik vele, éne­kel tovább, akár tetszik neki, kár nemi Ismét rágyújtott. Szemeiben parányi fények villantak, fakó arcán pír játszott Petrov fi­gyelemmel hallgatta, — Azt mondtad: nyflvesz- sző... Bizony, rossz lesz a ri­gónak, ha a béka leli meg. Ha a rigó; az nem baj. Fedtűzi majd egy faágra, és ősszel az­zal szedi le magának a vörös berkenyét... Nem hiszed? De azt még nem tudom, mit tenne a béka a nyiladdal. Talán ép­pen a rigót ölné meg vele, ami­kor hajnalban dalol... — Nem! — tiltakozott nevet­ve Petrov. — Hogy ölné meg, hiszen nincsen íja! Meg 6 nem ember! — Hát a pók? Tudod, mi­lyen erős hálót szó? Pedig nincs keze és nem ember! Petrov ismét felnevetett. Látszott, hogy nem hisz a me­séidnek, szemében mégis fény csillant és türelmetlen mozdu­lattal végigsdmított a füvön. — És a pontyot sem szere­ti... — Miféle pontyot? — kérdez­te Petrov. — A tükörpontyot. Amelyik a tóban él... Azt hiszed, nem igaz? Hát gyere el holnap reg. gél, mindent a saját szemed­del láthatsz, és málnát szed­hetsz. Csak gyere, gyere, Pet­rov. Felállt, beleborzolt a fiú ha­jába, valamit még mondani akart, de nem szólt, hanem könnyű léptekkel elindult az ösvényen. Petrov is elindult, és izgatottan futott hazáig, ★ Amikor odahaza elmesélte, hol járt. nagyanyja fülön fog­ta, és ahogy a villanykapcso­lót szokták, megcsavarta a fü­lét. —Egyetlen lépést se me­hetsz, egyetlen lépést 6e! Ah­hoz a tüdöbajoshoz! Még a börtönben se volt sose józan, pedig tíz évig csücsült oda­bent! Petrov a .keserűségtől csak­nem sírva fakadt, de egy szót sem szólt, csak kiment a fé­szerbe. Uzsonáznd sem jött be, de amikor anyja egy csésze tej­jel bejött hozzá, kitört belőle a sírás: — Miért bántott engem? ... Csakhamar elaludt Álmában zöld tavat látott, amelyben mintha dülledt szemű béka úszkálc volna, szálában az el­veszett nyílvesszővel. Tükör­pontyot nem látott és a rigó is csak később került elő és da­lolni kezdett. Éles kakaskukorékolásra éb­redt Próbált visszaemlékezni, hogy mit dalolt a rigó, de nem rikeriilt Gyorsan tncgmosako­Petrovot elöntötte a forr®­■=;írr o„t,„ — szavakat .,,11-a vécén ina meg nem is volt. Csaknem elsírta magát, és legszíveseb­ben kirohant volna a tante­remből. — Na, jól van... — mondta Nyina Arkadijevna. — Tanítás után gyere a tanáriba. Az utolsó órán Petrovot be­hívták a tanári szobába, kihall­gatásra. De közben már kide­rült, hogy a felsőbb osztályos fiúk közül írtak a vécé falára. Petrov rohant az öltözőbe. Tá- nya azonban már nem volt ott. elment. Petrov elhatároz­ta, hogy majd máskor mennek el együtt Anatolij Szemjomo- vicshoz. Az első levelek már megzőr. rentek a léptei alatt, amikor a kiskapuhoz ért. A kapu be volt zárva, Petrov zörgött, de seb- ki sem nyitotta ki. Akkor át­mászott a kerítésen, de a ház ajtaja is zárva volt, az ablakon nem volt függöny, és sehol senki. Körüljárta a házat, meg­állt a virágágyak mellett. „Va­jon hova mehetett.,. Nyirkos levelek hulltak a vi­rágágyakra. Petrov lement a tópartra. „Vajon megeszi-e a ponty a túrós buktát... ?” Tíz. óraija megmaradt a nagy ese­mény miatt. Elövette az újság, papírba csomagolt süteményt, és falatonként dobálni kezdte a tóba. Amikor elfogyott na­gyot sóhajtott, és körülnézett hova dobhatná az újságot. Rá­nézett a gyűrött papírra, és egyelőre a zsebébe akarta gyö­möszölni, amikor hirtelen is­merős szavakon akadt meg a szeme: „... Vamakov Anatolij Szemjonovics..." Szeme ráme­redt a betűkre. Még egyszer el­olvasta a feke­te keretbe fog­lalt szavakat „A kerületi és területi bizott­ság sajnálattal értesíti Vama­kov Anatolij Szemjonovics haláláról...” Tétován nézett körül, és hirte* len megpillan­totta a nyílvesa- szőjét: egy nyír­ta alatt, már né­hány falevél hullott reá, kon­zervdobozból készített hegye rozsdás voít Petrov felvette i földről a nyíl­vesszőt, Ismét “lolvasta az ér­tesítést, és nintha csak most értet­te volna meg teljesen, köny- nyekre fakadt, és futni kezdett.Nem tud­ta, hogyan jutott át a kerítésen, elszakadt a nadrágja, majdnem elgázolta egy kocsi, és arrafe­lé futott, amerre Tányáék lak­nak. Tudta, hogy melyik ház­ban, de nem tudta, melyik la­kásban. A kapu alatt megnéz­te a lakók névsorát, de köny- nyei miatt alig látta a betűket. A húszas szám előtt mégis ki­betűzte „Vamakova Nyina Ar­kadijevna”. AtvlUant az agyán egy kér­dés, hogy Nyina Arkadijevná- nak miért Várnákévá a család­neve és miért nem Olhovszká- ja, de hirtelen észrevette Nyi­na Arkadijevnát. Éppen jött lefelé, vidáman, kifestve, fehér kesztyűkkel. — Petrov... mit keresel itt? A fiú elfordult, kezéből ki­esett a nyílvessző, tintás kezé­vel elmaszatolta az arcán a könnyeket és kiszaladt Azt már nem is látta, hogy Nyina Arkadijevna hogyan nyújtja karját egy mosolygó arcú fiatalembernek és hogyan intett kesztyűs kezével egy ta­xinak. Csukódott a kocsi ajtaja és az autó felbúgott, majd el­robogott a sdrdogáló fiú mel­lett Sárgult levelek váltak el az ágaktól, megperegtek, neki­ütődtek a fiú vállának, aztán az aszfaltra hulltak. Az esi megdidergette, és a fűzfa nyíl« vesszőt ott hagyta ázni TA» nyáék lakása előtt... (Oroszból fordította: Antalfv Istvémt szólt: — Ej, de unalma« Itt. Megyek és lefekszem. áott, snegltta a tejet a konyhá­ban és kisomfordált a kapun. Az utcán mindenekelőtt a paj­tijaitól kellett elszöknie, majd a saroknál átvágott egy üres telken és átmászott a romos kerítésen. Amikor odaért, sokáig néz­te a házat, a tavat és a meleg­től tikkadt fákat. Aztán a tó­partra ült és a vizet leste, ott, ahol nem csillogott rajta a napfény. Egyszer csak valami éles, fényes dolog csillant meg a vízben. Aztán néhány pilla nat múlva isimét. A fiú felpat­tant, és beszaladt a házba Ana­tolij Szemjonovicshoz. — Láttam a pontyot! — kiál. tóttá messziről, de Anatolij Szemjonovics nagyot nyújtó­zott. —Talán a köszönéssel kez­denéd, testvér! Azt mondod, láttad a pontyot? — Aha! — Na, jó! — Hol van most a rigó? — Ki tudja... valahol a kertben. Sok dolga van. — És a béka? — A béka most alszik. Te elmehetnél keresni a nyiladat, míg a béka meg nem találja. Leült egy lócára, valahogy különösen lélegzett és hirte­len köhögni kezdett, egy nagy fehér kendőbe, egész arcát el­takarta és vállai megrázkódtak. — Eredj, eredj, keress! — szólt erőtlenül, köhögés köz­ben, a fiú azonban nem indult, ijedten és aggódva állt mellet­te. Anatolij Szemjonovics szé­les, sárga homlokán verejték- csöppek gyöngyöztek. — Látod, testvér ... micso­da dolog ez.. . Soha ne légy beteg! Különösen lélegzett, sűrűn és szaggatottan, kezei remegtek. — Hallod? — emelte fel az ujját — Mit? — kérdezte Petrov. — Hallod, hogy nő a fű? A fiú hallgatózott, és a mesz- szá városi zajokon keresztül most valóban úgy tűnt. mintha hallaná, hogyan nő a fű. — Tánya azt mondja, hogy a fű csak éjszaka nő. — Milyen Tánya? — Anatolij Szemjonovics furcsán nézett rá. — Nyina Arkadijevna lánya? — Aha... —■ Hogy hívja őt Nyina Ar­kadijevna családi nevén? Var- nókovának? —■ Nem. Olhovszkáj áriak! — Hm... — Tánya azt mondja, hogy a fű éjszaka nő. Miért? — Kérdezd meg tőle... Tá- nyától. ö tudja miért? Meg­kérdezed tőle? El tudnál-e egy- ‘szer jönni hozzám Tányával? Petrov megígérte, hogy ami­kor megkezdődik a tanítás, el­hívja egyszer Tányát, és együtt jönnek eä. ... Eljött az ősz Is. Már per­metezett a hideg eső, nasjr- anyó dézsája állandóan a csa­torna alatt állt, és mindig tele volt. Petrov elindult az iskolába. Számtan _volt az első óra. Nyi­na Arkadijevna azonbarf felál­lította a fiúkat a padban és mindent kirakatott a zsebük­ből. Petrov zsebkendőt, csúz­lit és egy darab krétát rakott ki a Zsebéből. — Petrov! Gyere a táblához! A többiek leültek, csak Pet­rov állt a táblánál. — Miért firkáltál a Qúvécó falára trágár szavakat^

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom