Népújság, 1966. november (17. évfolyam, 258-280. szám)

1966-11-26 / 279. szám

✓

T/falljuk be, nem beszé- ’ lünk kellő mértékben művészi életünk sikereiről. S ez bizonyos fokig érthető. Igaz, hogy akinek a kisujja körme beszakadt, hosszú ideig azt ér-, zi, s akinek a fosa fáj, nem jó közérzetéről beszél, még ha egyébként kitűnő kondícióban is van. Sok szempontból természetes, hogy a közéletben, a sajtóban, kulturális, művészeti életünk fogyatékosságairól, problémáiról, feladatairól több szó esik, mint elért eredményeiről. S az is igaz: az eredmények egyoldalú felsorakoztatása megnyugváshoz, a kérdések önelégült elleplezéséhez is vezethet.

De a nehézségek számon tartása, ha tartós egyoldalúságba merevedik, torzítás forrásává is válhat, s nem tudom, hovatovább nem fenyeget-e bennünket is ez a veszély? Ha művészeti életünk valamely fogyatékossága kerül szóba, túl gyakran találkozni a kritika olyan hangsúlyával, amelyről érezni: hiányzik mögüle az eredmények ismerete, a fejlődés tényeinék számon tartása, a bizalomnak az a tárgyi alapja, amely megóv a téves általánosításoktól. Gyakori az olyan vita, amelyben csaknem mindenki tájékozottnak bizonyul a hibák, gyengeségek és tévedések felsorolásakor, de alig akad, aki hasonló otthonossággal sorolná fel azt, ami jó, azt, ami érték. Sokszor meglepő elmélettel teremtünk szerves kapcsolatot egyes negatív jelenségek közt, de rendszeresen adósak maradunk a pozitív teljesítmények szerves összegezésével. Nem beszélve arról, hogy mennyivel nagyobb hévvel továbbítjuk rossz tapasztalatainkat (vagy adjuk tovább másokéit), mint hirdetjük, ha valami megelégedésünkre, örömünkre szolgál.

Nélkülözhetetlenül szükséges tehát, hogy beszéljünk az eredményekről is, nem egy másfajta egyoldalúság, hanem a helyes önismeret, a pontosabb, reálisabb helyzettudat érdekében. És csak a legutóbbi évek termését szem előtt tartva, neveket, példákat is csak illusztrációképpen, emlékeztetőül idézve.

T rodalmunk színesebb,

elevenebb, gazdagabb

lett, problémaköre, témavilága szemmel láthatóan életünk valóságához igazodik. Felveti a szocialista tudat, erkölcs, életforma kérdéseit; az elavult polgári—kispolgári életvitelt a szocializmus adta lehetőségekkel szembesíti (mint pl. Fejes Endre: Rozsdatemető, Fekete Gyula: Az orvos halála, Goda Gábor: Magányos utazás, Kolozsvári Grandpierre Emil:'Pór. beszéd c. regényei). Tükrözi és segíti azt a történelmi átalakulást, amely a falu világában megy végre. Ezzel összefüggésben folyóirataink, napisajtónk hasábjain érdekes szociográfiai irodalom bontakozott ki, s nem egy szerző írásai izgalmas riportkötetekké is kerekedtek (Féja Géza: Sarjadás, Gal- góczi Erzsébet: Kegyetlen sugarak, stb.)

Darvas József Orosháza, Üy- lyés Gyula Ebéd a kastélyban című könyve arra bizonyíték, hogy a szociográfia a tegnap és ma történelmi érdekű összevetésévé is szélesedhet. A parasztság megváltozott helyzetével — s ugyanakkor irodalmunk életközelségével — függ össze, hogy nem egy regény a paraszti életet ábrázolva nemzeti érdekű keresztmetszetet ad. Galambos Lajos Isten őszi csillaga c. regénye a fordulat évét megelőző idők magyar társadalmáról nyújtott — egy termelőszövetkezet alakulása kapcsán — széles képet. Sánta Ferenc Húsz órája ugyancsak a falu világának ábrázolása révén az elmúlt húsz esztendőnek jóformán minden ellentmondását markolta össze szerencsésen, félreérthetetlenül, egyszersmind társadalmunk fejlődésének dinamikája is.

Irodalmunk egyre növekvő eszmei—művészi erővel vizsgálja a közelmúlt történelmét. £írálja a Horthy-rendszer üres,

TÖTH DEZSŐ:

Erről is beszéljünk.

Négy esztendő művészeti sikerei

értéktelen világát, keresi a ma felé mutató erkölcsi és politikai értékeket, mint Németh László Irgalom c. regénye; elvégzi — mint pl. Cseres Tibor Hideg napok, Bóka László Alázatosan jelentem c. művei — az elkerülhetetlen önvizsgálatot: kutatja rétegek, típusok erkölcsi felelősségét. A nemzeti élet folytonosságára kérdező önvizsgálat jegyében szembesítette az utolsó magyar negyedszázad történelmének drámád fordulatait Darvas József Részeg esője; ugyanezzel a történelmet tudatosító szándékkal vezette végig alakját felszabadult életünk küzdelmes fordulóin Nemes György (Egyetlen pillanat). Lengyel József (Elévült tartozás) rendíthetetlen szocialista meggyőződéssel oldja fel a tegnap nemegyszer keserű tapasztalatait.

T íránkra hasonlóképpen a-*-1 társadalom kérdéseivel való lépéstartás jellemző. Az a közéleti költészet hozta meg a szocialista líra elismerését s vált joggal a legnépszerűbbé amely a ma bonyolult viszonyai közt is meg tudja ragadni aktuális forradalmi feladatát —: Garai Gábor, Sámán István, Váci Mihály költészete. A neveknek. címeiknek — amelyeket nyilván soká lehetne sorolni — nem önmagukban van jelentősége, együttesen illusztrálják azt a legfőbb eredményt, hogy nagymértékben megnövekedett irodalmunk realizmusának érvénye, hogy minden eddiginél elevenebb kapcsolatot tart a társadalmi fejlődés menetével. S végül is ez az, amit a közönség növekvő érdeklődése honorál: jelentősen emelkedtek az átlagpéldányszámok. Különösen versesköteteknél feltűnő, hogy míg öt-hat évvel ezelőtt 800—1200 példányban jelenteik meg, ma' gyakran a 6—8—10 ezres példányszámban látnak napvilágot. De ugyanaz a növekedett érdeklődés hívja életre országszerte az irodalmi színpadokat, kíséri a rádió, televízió mennyiségben, színvonalban gyarapodó irodalmi műsorait.

Filmművészetünk az utóbbi éveikben hagyta maga mögött átmenteni „szürke” periódusát s a hazai közönség érdeklődése, és számos nemzetközi elismerés bizonyítja, hogy a kibontakozás útjára lépett. E területre jellemző: azok az alkotások tudtak eszközeikben is sajátosan újat hozni, azok kerültek a hazai és nagyrészt a | nemzetközi érdeklődés közép-1 pontjába, amelyek a mi mai életünkről adtak őszinte, szocialista elkötelezettségű s épp' ennek révén művészileg is hiteles képet (Húsz óra. Pár be- J széd, Sodrásban, Nehéz embe- i rek, Hogy állunk, fiatalember?). A múltban. játszódó filmjeink közül ugyancsak azok váltak ki, amelyek összetett erkölcsi-politikai kérdésekre az egyértelmű válaszadás igényével felelteik (Hideg napok), amelyekben elmélyültebb, igényesebb lett a társadalmi kapcsolat elemzése, egyén és közösség viszonyának történelmileg konkrét feltárása (Pacsirta, Iszony, Szegény- legények).

A tartalmi igényesség ugyanakkor műfaji gazdagodással is együtt járt. A tizedes meg a többiek, a Butaságom története a filmvígjáték szórakoztató feladatát színvonalengedmény nélkül, eredeti eszközökkel tudták megoldani; olyan jó riport-do- kumentumfilmjeink születtek, mint az Itthon, és az Éjszakára hajnal; a cannes-i és- krakkói fesztiválok első díjai pedig rövidfilmművészetünk eredményeinek nemzetközi elismerését is jelentették (Nyitány, Válás Budapesten). Mindez nemcsak elvont „esztétikai” eredmény — a tartalmi értéket ebben a tekintetben is a növekvő kö- zönségérdeklődés nyugtázta. Ha a televízió miatt a filmek

látogatottsága valamelyest csökkent is, ezen az általános tendencián belül a magyar filmek látogatottságának részaránya évről évre nőtt, s ami talán ennél is fontosabb: a miskolci és pécsi filmfesztiválok eredményei között elsősorban tarthatjuk számon a hozzáértő közönség aktivitását.

A magyar drámaírás ilyen eredményekkel nem dicsekedhet, bár értékes alkotások, sikeres művek itt is születtek (Dobozy: Holnap folytatjuk,

Gyárfás: Egérút, Illés: Az idegen, Illyés: Bolhabál, Salamon Pál: Magadra kiálts, a Rozsdatemető drámai változata, stb.) — Színházaink repertoárja azonban gazdag, sokszínű voit Átdolgozások, színre- aükalmazások bővítették klasz- szikus drámai értékeink választékát az utóbbi években (gondoljunk csak a Czillei és a Hunyadiak, a Mózes, a Magyar Elektra, a Kocsonya Mihály házassága kivétel nélkül sikeres bemutatóira). A Tragédia, a Bánik Bán új rendezései e művek értékeit, újfajta értelmezési lehetőségeit hozták napfényre. A külföldi drámairodalom változatos anyagának szocialista és haladó, antifasiszta, humanista elkötelezettségű drámák adták a gerincét (Arbuzov, Babel, Brecht, Lorca, Rozov drámái, továbbá A helytartó, Marat halála. Az ördög és a jóisten, Beckett c. művekj

Különösein örvendetes, hogy

épp az említett darabok előadása kapcsán mutatkozott meg leginkább a rendezői tehetség, az együttesek odaadó munkája. Az sem közömbös, hogy a klasz- szikusok bemutatása az utóbbi esztendőkben bővült: az elmúlt évadban színházaink több mint félének volt műsorán Csehov-, Tolsztoj-. Turgenyev-, Dosztojevszkij-dráma. Külön lehetne — és kellene egyszer bőven — vidéki színházi kultúránk jelentős fejlődéséről beszélni Az utóbbi két esztendőben éppen az új magyar drámák bemutatásában — mai magyar drámairodalmunk segítő támogatásában — múlták felül a fővárosi színházakat, ugyanakkor számos produkciójuk emlékezetes eseménye volt az egész magyar színházi életnek (Az Irkutszkl történet a

Rozsdatemető szolnoki, a Mózes veszprémi, a Peer Gynt és a Sirály debreceni, az Antonius és Cleopátra kaposvári, a Botlán-ügy szegedi n Legyek pécsi előadása stb.). S ha ehhez hozzávesszük a szegedi szabadtéri játékok, a gyulai várjátékok — s bár szervesen nem tartoznak ide — a saba* rtai karnevál, a soproni ünnepi hetek, a baranyai vasárnapok, a siklósi és nagyvázsonyi játékok stb. sikerét: kitűnik, hogy a vidéki városok milyen lelkesen és eredményesen kezdeményeznek kulturális programokat ánóliík történelmi és kulturális hagyományaikat amelyek egész kulturális életünket gazdagítják.

S

kell beszélnünk zenei életünk sikereiről, többek közt a hazai ás nemzetközi elismerést aratott új magyar operákról (Petrovics: C’est la guerre: Szokolay: Vémász, Mihály András: Együtt és egyedül) és azokról az eredményeikről, amelyeket képzőművészetünk, különösen a monumentális szobrászat, a grafika, az illusztrációs művészet területén, s az iparművészet számos ágában ért el.

Ugyancsak meg kell emlékeznünk arról, hogy az utóbbi években mennyire előtérbe került a szocialista művészeti örökség (Derkoviits-, Dési-Hu- bar-. s a szocialista képzőművészcsoport anyagainak kiállítása; a szocialista irodalom hagyományának feltárása); hogy mennyire tágult művészeti életünk szemhatára és a XX. századi szocialista és polgári életének mennyivel gazdagabb választéka áll ma a közönség rendelkezésére, mint korábban; hogy egész szellemi életünk mennyi közéleti — köztük művészeti — kérdést feszegető vitától pezseg; hogy az általános kulturális forradalom eredményei nyomán hogyan szélesedik és aktivizálódik az új közönség, az új szocialista művészeti közvélemény.

De hát e cikk korántsem teljességre törő „eredmény-lista”. Szerény és alkalmi emlékeztető csupán: bizonvos fogvpté- kosságokkal küszködő művészeti életünk megítélése során tartsuk szem előtt sokkal - jer lentősebb eredményeit így a problémákat is maiiként fogjuk látni S állandóan eszünkbe jut majd, amiről oly sokszor megfeledkezünk: szocialista

művészeti életünk szolgálata nemcsak a hibák bírálatát, de legalább ugyanannyira az eredmények Ismeretét és propagálását is jeleníti.

TÉNAGY SÁNDOR:

«4

másik

szeretem

(Csont István illusztrációja)

Ez már a másik szerelem, a múlhatatlanabb, a láthatatlanabb.

Jelképnek nincs virág, sütemény-szív, nincs galamb.

Ha valamit adni keli, adod önmagád.

Ez már a másik szerelem,

nem csak a pillantásé, az érintésé, ; [

nem csak szünidő, a szabad órák játékszere —• Nincs is még nevet

Jöttél és elolvadt a hő, a könyvekben igazabb lett egy mondat.

Legenda vagy, akár az Isten, otthona lettéi otthonomnak, pedig csak szobát látok, asztalt, székel, a egy emberarcot: téged.

Csak magamat látom meghalni, fői ébredni: reggel búcsúzom, délután váriak.

Ez már a másik szerelem — naponta megtalállak.

NELO RISI:

Fiatal olasz költő, inkább mint filmrendezőt ismerik. (Bátyja is neves rendező.) Ez maró iróniájú verse múlt évben jelent meg.

Családi sírbolt

Asszonyom, úrnőm, ön most tisztelet-övezte

szép sírját

kínálja, s a mardosó bűnt. Telem egykor ágyát osztotta meg, s szeszélyeinek kellett legjobb ifjú erőim áldoznom. Amíg sörtől dagadt vízfejű férje és a félelem el nem űzött. A jog keze kötözött máglyára. íme, főnixként

újjászül ettem,

hogy felcslpegessem időnként az ön fagyos

árnyát.

Fordította: Bán Ervin.

AUX GiUM •

— Charly! Zörgetnek!

Charles Pauls lassan ébredezett, nehezen tépve ki magát bódult álmából, amely — nem számítva a látomásokat — édes volt, mint a szirup.

Az ajtón dühösen dörömböltek, s Charles érezte, hogy a viskó minden . egyes ütésnél megremeg. Szemei nehezen nyíltak fel, mint a redőny a szétvert sarokvason.

Valaki bekiáltott az utcáról:

(Részlet a dél-afrikai szerző

„Es a kötél háromszorosan sodrott" című könyvéből, amely a hazájában uralkodó apartheid gyűlöletes módsze- i reit leplezi lei.

— Hé, nyissátok ki! Vagy szétverjük az ajtót!

Charly felült az ágyon.

— Hagyjátok abba! Rögtön nyitóm!

Frida rémülten suttogta:

— Mi lehet ez, Charly?

— A törvény — morogta ő. — Ismét ez az átkozott razzia... — majd hozzátette: — Ne nyugtalankodj. Semmit sem követtünk eL

A kunyhó ismét megremegett az ütésektől, és Charly még egyszer felkiáltott:

— Jövök már! Ne dörömböljetek!

A szoba elülső részében, a függöny mögött rémülten felsírtak a gyerekek. Charly a sötétben kitapogatta a nadrágját, csendesen szitkozódott. Felesége gyufa után kutatott. Fellobbant a láng, és Charly a táncoló fény mögött rámo- solygott Fridára:

— Minden rendben lesz. Te csak figyelj a gyerekekre!

Az öklök megint döngetni kezdték az ajtót, mire Frida, lejjebb csavarta a lámpabelet, s megpróbálta elcsitítani a rémülten síró gyermekeket.

Charly mezítláb az ajtóhoz mente s elfordította a kulcsot. Az ajtó, anélkül, hogy hozzáért volna, élesen kivágódott. Egyenruhás alakok tódultak be a szobába. Charly önkéntelenül hátralépett. Egy pillanatra zseblámpa fénye vágott a sziemébe, aztán kialudt.

A csoportban négy rendőr volt; egy fehér hadnagy, és három afrikai. A hadnagy ránézett Charles Paulsra, és így szólt:

— ö az. Hol van a dagga? *

Charly állta a tekintetét:

— Itt rincs dagga. Mi tisztességes emberek vagyunk!

A hadnagy elvigyorodott, és lassan körülnézett Alacsony, kövér emberke volt, sűrű, fehér szemöldökkel, amelyek beszéd közben fel-alá ugráltak. Kicsi, keskeny szája késsel ejtett verteién sebként húzódott téglaszínű arcán, melyet mint valami geográfiai térképet, apró ráncok szántottak keresztül-ka. sül. Szürke, mélyen ülő szemei ide-oda kutattak.

Mögötte csüggedt, bárgyú arckifeiezéssel állt a három sötét bőrű rendőr.

A hadnagy tekintete Fridán állapodott meg. Az asszony önkéntelen összébbhúzta magán a hálóinget.

— Kellemes ilyenkor az ágyban hentereeni, mi? Én meg mászkálhatok kint az esőben. — Charlyt kérdezte:

— Mi a neved?

— Charles Pauls.

— Hát a tiéd? — fordult aztán Fridához, miközben majd felfalta apró. szürke, kifeiezéste- len szemeivel. Frida rémülten nyelt egyet, aztán halkan, szag* kábítószer

gatottan mondta a nevét.

A hadnagy tovább vigyorgott:

— Na igen. Tisztességes emberek. — Kacagott. A szája kinyílt, és a torkából a kotko- dácsolás és fuldoklás furcsa keveréke tört elő. Aztán hirtelen becsukta a száját. Gyűlölködve nézett Fridára:

— Mit bámulsz rajtam, te su- vickos képű szajha?

Megigazította vizes tányérsapkáját, fejével intett a kísérőinek, és kilépett az esős sötétségbe. Azok hárman szó nél_ kül követték.

Valahol az utcán az eső monoton pergésén túl, hangos emberi beszéd hallatszott, ajtók csapódtak: egyre élesebbé váltak a külvilág zajai.

Charly hirtelen előkotorta bakancsát, felhúzta.

— Hová készülsz? — kiáltotta rémülten Frida.

— Megyek. megnézem, mi történik odakint.

— Ne menj, Charly! Bajod eshet.

Charly toppantott a lábával, hogy meggyőződjék róla, rendben vannak-e a bakancsai, aztán csendesen válaszolt:

— Cs®.k körülnézek. T élni akarom, mit csinálnak a mieinkkel. — Felvette sárga viaszkos- vászon esőkepenvét. s meg- nvugtatóan rámosolygott: — Meglátod, minden rendben lesz.

Az utcán élesen világított né. hány teherautó fényszórója.