Népújság, 1966. november (17. évfolyam, 258-280. szám)

1966-11-26 / 279. szám

Ne róla kelljen beszélni:

szóljon maga a mű

Kél óra Kisfaludy Stróbl Zsigmonddal

A SZOBROT Eger kapja meg — mint ahogy erről már hírt adtunk —, Kisfaludy Stróbl Zsigmond legújabb alkotását.

— Ennél jobb helyet nem is találhattak volna — mondta a nyolcvankét éves mester, amikor legutóbb Egerben járt, megnézni, hova is állítsák majd fel a szobrot. A Dobó tér tetszett a legjobban.

Magas kora ellenére élénk, tréfálkozó ember, keresetlen szavakkal beszél, kék szemeiben örök \ mság és derű csillog. Ö az az ember, aki több száz alkotása mellett a gellérthegyi Szabadság-szoborral is híressé tette nevét. Haja már hófehér.

— Nyolcvanadik születésnapomon ez volt a legszebb ajándékom, ez a megrendelés. Szobor a végvári harcokról, a törökök elleni küzdelemről.^ A kompozíció beszél a túlerőről, s a szabadságért harcoló magyar vitézek bátorságáról, hősiességéről. Két török és egy magyar... Az egyik török már holtan hanyatlik hátra a magyar vitéz fegyverétől, emye- dő kezébőd kihull a kard... s a katona most a másik felé fordul. Ki győz?...

Nemrégiben Sosztakomcs, a nagy szovjet zeneszerző látogatott el a Kossuth-díjas mester műtermébe. Amikor ezt a szoborcsoportot — még gipszbe, öntve — meglátta, sokáig nézte, majd így szólt: *

— Csodálatos zenei vonala van az egésznek...

EGY PAPÍRT kért, s egy kis dallamot kottázott le gyorsan. Múzsája akikor ez a szobor volt

A végvári harcról regelo hatalmas alkotás már elkészült, s nemsokára bronzba öntve láthatjuk Heves megye székhelyén.

Kisfaludy Stróbl Zsigmond műtermét nagyon sokan látogatják, szinte a világ minden tájáról. Neve ismert alkotásai révén, amelyek Kolumbiától Moszkváig, Londontól Indonéziáig sokfelé megtalálhatók. Az idős mester nagy emberek barátságával is dicsekedhet, mint például Ady Endre, akivel annak idején sokszor üldögélt a New York Kávéházban, vagy mint G. B. Shaw, a nagy angol író, akivel valamikor kilenc évet töltött együtt Londonban.

A visszaemlékezés közben szemében mosoly bújkál.

— Egyszer valakit megmintáztam. Amikor Shaw meglátta, így írt róla: „Nézzük sokáig a szobrot, s megismerjük az embert.” Nemsokára egy levelet kaptam egy ismerősömtől. Arra kért, hogy eszembe ne jusson őt is megmin- táznom...

Kisfaludy Stróbl Zsigmond hét esztendeig tanulta a „mesterséget”. Három évig az Ipar- művészeti Főiskolára járt, majd egy évet a bécsi akadémián töltött. Az utolsó három esztendőt — újra Budapesten — a Képzőművészeti Főiskolán végezte el. A szünidőkben sokat dolgozott: többek között korának nagy művésze, Stróbl Alajos műtermében, aki valamikor az egri Dobó-szobrot készítette el!

Sokat járt külföldre is. 1912- ben Párizsba utazott. Fiatal művésztársaival az egyik kávéházba járt, ahol sok orosz megfordult. Feltűnt nekik egy ember, akinek a szavait a többiek csendben hallgatták.

— Később tudtam meg, hogy Lenin volt.

A MESTER a táskájából egy fényképet vett elő. Egy szobortervét ábrázolta: Lenint.

— Annak idején elhangzott a kérdés, hogy melyik az a párt, amely rendet tudna teremteni?... S a bolsevikek rendet csináltak. Ekkor mondta Lenin: „Éz az a párt”... Ezt a pillanatot próbáltam szoborban megfogalmazni.

Kisfaludy Stróbl Zsigmond 38 esztendeig tanított a budapesti Képzőművészeti Főiskolán. Keze alól sok neves szobrász került ki. Elmúlt már 70 éves, amikor nyugdíjba vonult Ez azonban nem jelentett visszavonulást is a művészettől. Dolgozik állandóan, s nagyon sok témája van! Amikor a „dühöngő művészet” került szóba, egy párizsi élményét mesélte el:

— Táncoló fiatalokat láttam az egyik kávéházban. Amikor jobban odanéztem, azt is megláttam, hogy ezek festékes lábbal — mezítláb —, egy kiterített vásznon táncolnak. Kérdem tőlük, hogy ez meg mi? Mondják: festünk! Aha — mondom. — És mi lesz a kép címe? „A Jövő” — felelték. Nesze neked, Jövő — gondoltam. Aztán elmondták, ahogyan alkotásaikat értékesítik. Egy kereskedő „patronálja” őket, együtt elviszik a képet valami előkelő étterembe, ahol a falhoz állítják, ők meg leülnek egy asztalhoz. Adott jelre, ha valami pénzes külföldi feltűnik, felugranak és különböző nyelven áradoznak a képről... S a külföldi megveszi! Főleg az amerikai pénzember. Nem mondom, jó üzlet... de csak üzlet és nem művészet.

KISFALUDY Stróbl Zsigmond így fogalmazta meg művészi hitvallását:

— Emlékeztetni a múltra, meglátni a jelent, és ha a tehetség bírja, egy kicsit előre is mutatni. Az alkotást ne kelljen elmagyarázni — szóljon önmagáról maga a mű. Nem szeretem az utánzókat sem. Életemnek is ez volt a célja: nem utánozni senkit, hanem alkotni a tudás, a temperamentum és a szív szerint.

i Kátai Gábor

48 000 ösztöndíjas

1962—1963-ban az általános iskolát végzett fiatalok közül 42 512 tanult tovább nem szakmát adó, 78 852 pedig szakmát adó iskolában. Az idei oktatási évben gimnáziumban 34 200-an, szakmát is adó középiskolában és szakmunkás- tanuló iskolában , pedig 94100-an gyarapítják ismereteiket. Amíg négy évvel ezelőtt a gimnáziumokban 301 osztály működött szakosított tanterv — tagozati rendszer — alapján, ma már számuk 1023, ami az összes gimnáziumi osztályok 24,8 százalékának felel meg. Figyelemre méltó, hogy a tízezer lakosra jutó középiskolai tanulók száma 1962-ben 334

volt, most meghaladja a 400-at.

Az utóbbi négy esztendőben csaknem kileneszáz új középiskolai tanterem épült. A középiskolás fiatalok közül 1962- ben, 1963-ban 63 866 részesült diák-szociális ellátásban, az idei tanévben 96 400, ami az összes középiskolások 42 százalékának felel meg.

Négy évvel ezelőtt hazánkban hatvan felsőoktatási intézmény működött, most 92. A hallgatók közül akkor még csak 23 186-an részesültek ösztöndíjban, ma pedig az ösztöndíjasok száma 48 ezer.

A pedagógusok — óvónők, tanítók, tanárok — tábora négy esztendő alatt több mint hat és fél ezerrel növekedett.

< i (MTI)

é

Állhatatos feleség

Nyugatnémet film

St. Moritz előkelő üdülőhely» egyik találkozóhelye a Nyugat születési és pénzarisztokratáinak, világhírességeknek, sznoboknak és kíváncsiaknak. Ezek az emberek itt a pénzükért megvásárolhatják a szépség sok fajtájának látványát és azt az izgalmat, hogy részt vehetnek, akár kibicként, akár játékosként a nagy- és fél világi élet forgatagában. Ebbe a mindennapinál csillogóbb környezetbe, játékos világba éra kezik a kitűnő és derűs élet- szemléletű angol író sikeres színpadi szerző, éppen akkor, amikór Constanze, az ő egykori szerelme válságba kerül.

Nem végzetes ez a krízis^ csupán annyi az egész — így is mondhatnánk a szellemes vígjáték hangsúlyát erőltetve —, hogy ez az emberi és asz- szonyi mértékkel is kiváló nő, Constanze kézzel foghatóan kénytelen rájönni arra, hogy az 6 orvosférje megcsalta őt; Marie-Luise, a csábító, szép és üres fejű szőkeség, valóban csinos, fiatal, öltözködik és unatkozik, mert a híres tenorférj folyton utazik és a torkával, a hangszálaival bajlódik. Constanzeról mindenki — saját maga is — tudja, hogy hányadán áll a férj, Fred hűségével, de ő. Constanze, nem akar erről tudomást szerezni. Amikor azonban ez a tudomásulvétel kikerülhetetlen, s ráadásul valamennyi érdekelt — a két férj, a két asszony, Con- stenze anyja és húga — jelenetében, akkor Constanze, ez az állhatatos, ez a tizenöt évi házasság után. gyereztelenül is a férje mellé álló asszony, nagyszerű ötlettel magyarázza meg annak a titoknak a nyitját, amely csak a hiú ember számára — Marie-Luise férje ez — magyarázható meg úgy, ahogyan azt a megcsalt asz- szony teszi. De itt az alkalom a bosszúra. És milyen legyen a bosszú? Játékos, szellemes párbeszédekkel, a férjet idegesítő, ártatlan huncutságokkal.

Két művész-egyéniség varázsa teszi kedvessé és hangulatossá ezt a filmet. Az egyik az íróé, Sommerset Maug- ham-é. Nem azért, mert személy szerint beleírta magát ebbe a színpadra szerkesztett játékba, hanem azért, mert a környezetét kitűnően megfigyelő és ismerő angol író szellemessége feledteti azt a banális és ezerszer megírt helyzetet, amelyben hősei alakoskodnak, viaskodnak egymással és vallanak magukról. Maugham a környezetből csak anfiyit

vesz észre, amennyi elegendő ahhoz, hogy hangulatot teremtsen aforizmáinak elmondatásá- hoz. Nem a sorsok érdeklik, inkább azok az érdekes asszonyok, akik miatt valami tör» ténik.

vik. Lili Palmer arcán az érzelmek és a szellemes párbeszédek nyoma mindig meglátszik, a szemek sarkában, a szarkalábak mélyén ott vibrál valami abból az életbölcsességgé sűrített, szövődött taIgazi küzdelem nincs ebben a világban, mindenki játssza valamilyen formában azt a szerelmi fair playt, ami kötelezőnek látszik. S ha ez a látszat néha kifeslik, s mutatja a bizonytalan jellemek visszáját, akkor félmozdulatok, félremagyarázások jönnek, ingerültségek és a türelem fogcsi1 korgató megjátszása. Szellemesen, felszínesen, s valahol mégis komolyan. Maugham mindig síkraszáll asszonyhőseiért, de nem úgy istenigazában, életre halálra. Constanze úgy szerzi meg például függetlenségét ebben a kitenyésztett társaságban, hogy betársul eSy üzletbe, pénzt keres. S ez a leckéztetés, no meg az íróval folytatott problémamentes és tiszta flört — használ a férjnek, akitől Marie-Luise hamarabb elpártol, mint ő hiszi. Mert nincs komoly értékrend és nincs különösebb becse a vonzalmaknak ebben a világ-» ban. És ezt az író szellemesen fintorogva vallja meg — magának is.

A film másik emlékezetes egyénisége a Constanze-t alakító Lili Palmer. Nem véletlen az, hogy ez a nagyszerű jellemszínész sorozatban viszi diadalra Maugham nőalakjait. Gondoljunk csak a Csodálatos vagy, Júlia! sikerére. Ezen az asszonyi arcon az irónia mindig kedves mosoly mögé búpasztalatból, amit egy szépasszony évtizedek során megélhetett. Méitatlankodása és nagylelkűsége finom pózokca öltözködik, nem lehet válaszolni rá. Nem lehet sértéssel feloldani mondatait. A legtermészetesebb segíteni akarással adja férje kezébe az utált vázát, amikor az tehetetlen dühében nem talál lehetőséget a kirobbanásra, az elégtételre. Ez a finoman leckéztető asz- szony szívós. Kicsit mindig másról és másokról beszél, hogy saját céljait elérje. Ez a cél nem repül magasan, csak annyira, hogy egy színházi iát» csövön nyomon követhessük, mert játék ez az egész, amit Constanze is, Lili Palmer is, az író is végigcsinál.

Maugham, az író és Lili Palmer, az színész, hangulatos filmet teremt a közönség számára. Mellettük a játék többi részvevőit csak addig figyeljük, amíg valami szellemes mondás nem hangzik el, vagy a St Moritz-i tájból nem ka- punk ízelítőt. A bobverseny ugyanis jól felépített képsor és beleillett a vígjátékba.

A neves színész-gárdából ki kell emelnünk Peter van Eyck» et és Dorian Grayt.

A rendező Maugham szellemes szövegét hagyta érvényesülni,

(farkas)

XXVIII.

haragudott Ja- nira. Vádolta azonban magát is. Ismeri Jani becsületes, de meggondolatlan, vakmerő hősködésre is hajlamos jellemét. Mást kellett volna kijelölni mellé az akcióhoz, nem a gyereket.

Erős akarattal türelmet parancsolt mégis

érzéseinek.

Tudta. hogy most nagy hiba lenne szemrehányással illetni a fegyelem ellen súlyosan vétő fiatalembert. Sőt,

lelket kell verni belé, hogy kiállja a közelgő megpróbáltatásokat.

— Csillapodj le, fiam — szólt hozzá csendesen. — Ami megtörtént, azon már változatni nem lehet. Én is hibáz- ‘<>m. Azért kerültem ide. Arra telelj most nekem legjobb lei- ' ismereted szerint, hogy ér- zei-e magadban elég erőt a hallgatáshoz?

1966, november 26., szombat

— Azt hiszem, igen.

— Ne gondold, hogy elég lesz hozzá a harchoz való bátorság. Ide most sokkal, de sokkal több kell. Készülj fel rá, hogy kegyetlenül bánnak majd velünk... Én tudom. Tizenkilencben. aztán később is, már voltam hasonló helyzetben. Ám a kínokat nem mindenki állja. Megtörik, a fájdalom és a félelem legyőzi benne a becsületeit. Beszélni kezd. De nekünk hallgavni kell. Hallgatni, még ha belepusztulunk is.

— Tudom, Lajos bácsi.

— Jó, jó. Most azt mondod, és kétségtelenül úgy is érzed,

hogy tudod. De kibírod-e majd szótlanul, ha meggyötörnek? Amikor testedbe hasít a fájdalom, képes leszel-e erőt meríteni abból, hogy Körtvélyesy, Gizi és a többi elvtársunk élete attól függ ott a rejtekhelyen, vajon te hallgatsz-e, vagy beszélsz róluk? Bizonyos vagyok benne, mindent elkövetsz, hogy álld a próbát. Ám a kétség mégis előbukkan. S persze, nem csupán veled kapcsolatban. Én is kérdem magamtól: annyi megpróbáltatás után átjutok-e becsülettel ezen az újabb, és minden eddiginél nehezebbnek tűnő akadályon’

— Én... én ígérem, hogy nem leszek áruló. Ezzel ja ián könnyíthetek valamit a bűnömön.

— Bízom benned, fiam!

— Ugye, a többiek is hallgatnának?

— Megtennék értünk. S éppen ezért, nem szabad róluk szót ejteni Sőt egymásról se beszéljünk. Tagadd, hogy kapcsolatban vagy velem. Ha eztán azzal akarnak vallomásra bírni, hogy én már mindent elmondtam, el ne hidd. Hégi trükk az ilyen beugratás, gondolom, próbálkoznak itt is vele.

— Értem.

Kintről közeledő lépések hallatszottak, Tábori pisszenéssel jelezte, hogy Jani most már ne szóljon többet.

Kummer őrmester lépett be az irodába. Szó nélkül megtöltött friss vízzel két poharat Az egyiket Nemesnek nyújtotta, a másikból pedig maga itatta meg Táborit.

A két fogoly mohon kortyolta a hideg italt. Izgalomtól re»

megő bensőjüket megnyugtatta az üdítő víz.

Az őrmester visszatette az üres poharakat a kis asztalkára. Aztán a két vasutassal szemben leült egy székre. Tekintetéből őszinte részvét sugárzott Táboriék felé.

Az öreg törte meg a hosszúra nyúlt csendet.

— őrmester úr, már régen szerettem volna megkérdezni, de valahogy soha nem adódott rá alkalom: hol tanult meg magyarul?

— Hamburgban.

— Hamburgban?

— Ja. Matyar emikrás dol- goszta ott sok. A Horthy elől menekültek. Tőlük tanulta én esz a nyelv. Csak osztán sok elfelejtem. Itt újra tyakorolta.

— Maga munkás?

— Asz. A dokkokba dolgosztam. Kikötő vasútnál. Amikor volt Anschluss, Ausztria, Hitler pehívta engem is katonaság.

— Akkor bizony elég régóta szolgál már — vetette közbe Nemes Jani.

Mivel Nemes bekapcsolódott a beszélgetésbe, az őrmester váltott.

— Sajnos.

— Családja van?

— Volt — az őrmester hangja elérzékenyült, ez a kérdés fájó sebeket szaggatott fel benne. — Az asszony együtt hab meg a múlt év nyarán a két kislányommal. Bombatámadás áldozatai lettek. Egyedül maradtam, senkim sincs.

— A háború nem kiméi! az ártatlan asszonyokat, gyereke-, két sem.

Kopogtak az ajtón. Kummer zavartan felugrott, Táboriakat

azonban figyelmeztetni sem kellett. Nemes a hordágyhoz lépett és ráfeküdt. Az öreg pedig a fal mellé állt.

Az őrmester kinyitotta az ajtót. Egy katona állt a küszöbön, és jelentette, hogy a Hauptsturmführer visszatért az épületbe.

Kummer bólintott. A katona eltávozott.

— Én kértem meg, hogy figyelmeztessen, ha Jänecke megérkezik. Gondoltam, nem lenne jó, ha váratlanul berontana — magyarázta Nemesnek.

— Köszönjük, őrmester úr

— mondta hálásan Nemes.

Von Jänecke, nyomában Haucke főtörzsőrmesterrel, belépett az irodába.

— Heil Hitler! — köszöntötte őket előírásosan Kummer őrmester.

— Heil! nyugtázta von Jänecke, majd Táborira mutatott — Őrmester! kísérje ki az előszobába ezt az embert.

— Jawohl, Herr Hauptsturmführer! — kiáltott katonásan Kummer, és odament Tábori mellé. Megragadta a vállát, és enyhén az ajtó felé lódította.

— Kifelé.

Miután Kummer őrmester és Tábori kiment az irodából, a Gestapó-tiszt megkerülte j a hordagyat, iléült az ,i'ró-< asztal mögé.

— Haucke! Hívassa be a tolmácsot — parancsolta a főtörzsőrmesternek.

— Jelentem, nincs rá szükség. Nemes beszél németül.

— Annál jobb — húzódott gúnyos mosolyra von Jänecke szája. — Közvetlenebb lesz a beszélgetés. Álljon fel! — ri- vallt Nemesre.

A fiatalember lassan, sebétől akadályozva tápászkodott fel a hordágyról.

— Lépj az asztal elé! Közelebb!

Nemes engedelmeskedett. A Gestapó-tiszt szúrósan a szemébe nézett. Néhány másod- percnyi feszült csend után von Jänecke hirtelen felugrott helyéről, és erőteljesen a fiatalember arcába vágott.

— Miért szabotálsz?

Jani az ütéstől megtáníoro- dott, de aztán gyorsan helyreállította egyensúlyát. Szemében a gyűlölet fénye lobbant.

— Süket vagy? Kérdeztelek! — ordított a Hauptsturmfüh- rer.

— Én úgy tanultam, hogy aki kérdez, legyen udvarias! —mondta elszántan Nemes.

— Pimasz! — futotta el a pulykaméreg von Jänecket és ismét ütést mért a fogoly arcára.

Nemes ép bal kezével felkapta az Íróasztalon álló bronz iratnehezéket. Fejbe akarta sújtani vele a Gestapo-tisztet. Haucke főtörzsőrmester azonban felismerte a fenyegető veszélyt, és fürgén megragadta hátulról Nemes csuklóját, majd a másik kezét ökölbe szorítva, tarkón vágta a fiatal» embert.

— Kezet mersz emelni a Hauptsturmführer úrra? Te disznó! — kiáltotta felháborodottan.

Jani az ütéstől megszédült. A bronz iratnehezék kicsúszott a kezéből, és hangosan toppant a padlón,

(Folytatjuk!