Népújság, 1966. november (17. évfolyam, 258-280. szám)
1966-11-19 / 273. szám
\ Három évig jártak együtt* s ezalatt bebarangolták a budai hegyekben az összes, szerelmeseknek való zugot. A város minden moziját nyilvántartották: rendszeresen látogatták a villamossal megközelíthető filmszínházakat. Ismerték az aránylag csendes eszpresszókat, sőt azt is tudták: melyik napon legkisebb a forgalom, mikor nem zavarják túlságosan a hozzájuk hasonló fiatat lókatHárom év alatt bőségesen volt idejük kitapasztalni mindazt, amit fiatal szerelmeseknek tudniuk kell Laci egyébként technikusként dolgozott, Ica pedig óvónő volt De egyelőre önálló lakásról csak álmodozhattak. Pedig egyszobás lakásnak is úgy örültek volna, mint valami főnyereménynek. Még a konyhát és fürdőszobát se tartották nélkülözhetetlennek. Csupán egyhez ragaszkodtak. Az egyedülléthez. Kettesben akartak maradni, hogy szerethessék egymást illetéktelen szemek ellenőrzése nélkül. Hiszen ezért menekültek otthonról is. A tanács nem tudott lakást adni — a lakásűzérekre pedig gondolni sem mertek. Ica féh árván nőtt fel, most Járt először rászabott télikabátban* csináltatott ruhában. Futott a pénz a kezükből, és nem is tehettek róla. Pedig a lakás nagyon kellett, mert még albérlőnek se mehettek eL Mindenütt magánosokat kerestek* fiatal házasokról hallani se akartak. Attól féltek a boldog háztulajdonosok, hogy kettő helyett három albérlőjük les® hamarosan, ha fiatal párt vesznek a lakásukba. A kis harmadik pedig tudvalévőén lármás, öreá az utcán illik rámosolyogni, odagügyögni a babakocsihoz, de otthon: azt már nem! Hallgassa mindenki a saját gyereke sírását.. 3 Belefáradtak a kilátástalan» nak látszó küzdelembe. De szerelmük változatlan tűzzel lobogott, s elhatározták, hogy egybekelnek. Még akkor is, ha egyelőre külön-külön laknak. Ez utóbbira mégse került sor. Icáékhoz költöztek. Igaz ugyan, hogy szoba-konyha volt mindössze, mégis idehúzódtak, mert Icu-anyuval job» ban ki lehetett jönni, mint Laci szüleivel, ök nem könyörögtek, Icu-anyu hívta őket Annyi történt mindössze, hogy látva vágyakozásukat és kálváriájukat, megsajnálta a gyei rekeket Három évvel ezelőtt meg se hallották volna ezt a csendesen elhangzó hívó szót. Az idő azonban megtanította őket sok mindenre. Most már örültek ennek is. Icu-anyu olyan figyelmesnek bizonyult, hogy igazán hálásnak kellett lenni érte. Igyekezett minél többet magára hagyni a fiatal párt Régi barátnőit, pedagógus SdffégiBf sorra látogatta, és ha mód ki- M kozott az iskolában ja vita a dolgozatokat, amikor ük irodában akadt egy-egy csendes este. De még a mozira is egészen rászokott Alig akadt olyan film, amit nem nézett meg. A fiatalok is igyekeztek alkalmazkodni. Főzni/ nemigen főztek, a rádiót csak az anyu engedélyével szólaltatták, s barátokat is ritkán hívtak. Arra pedig — Laci minden álmodozása ellenére is — nagyon vigyázlak, hogy kis jövevénnyel ne zavarják meg a család nyugalmát Ahogy teltek a hónapok, Icu-anyu mégis egyre komo- rabb lett. Sokszor ingerülten szólt, és ha tehette, igyekezett ügyes trükkökkel elküldeni hazulról a fiatalokat Ha kérdezték, mi baja, csak a vállát húzogatta és hümmögött, hogy' semmi baja sincs, hagyják békében . s. Talán maga se tudta volna pontosan megmondani, mi tette ingerlékennyé. Az ötven éven még jóval alul volt és a világháború óta egyedül élt özvegyen. Csak nevetett, ha barátnői vagy kollégái a férj- hezmenésre biztatták. — Megélek én bosszantó nélkül is* Minek főzzek, mossak másra, amikor, magamra se igen szeioäa?* Hogy 8 k asszony Reggelenként gyűrött arccal, kényszeredetten kelt. Már nem melegítette meg a fiatalok kávéját csak magának készített reggelit Aztán gyorsan összeszedte a holmiját és visszaszólt: — Ti még maradhattok egy picit.:. Tiétek a világ! — Anyu teljesen megváltozott Nem értem, mi bújt bele? — mondogatta Icu egyre gyakrabban. Minek hívta őket ide, ha ilyen hamar megúnta a vendéglátást? Nem akarták elfogadni, megmondták előre, hogy kellemetlen lesz. A hangulat napról napra rosz- szabbodott. Végképp békétlenség, ingerültség lett úrrá a házon. Már ott tartottak, hogy egyik este Laci elhatározta: beszél anyuval. — Mondja meg nyfitan, ha megúnt bennünket — hajtó gáttá, és leste az ajtónyílást elszántan. 1 Kissé tovább kellett várni a szokásosnál. Anya később jött A kabátját még le se tette, Laci elébe állt: — Beszélni akarok magával! Anyu alig hallhatóan válaszolt: — Én is, veleteks.l De előbb visszament az előszobába. hogy a kabátját levesse. retek? — ilyeneket mondogatott, amikor a kényes téma szóbakerült. Amióta Laciék ideköltöztek, egészen furcsa érzései támadtak. Különösen este későn, ha nem tudott elaludni és az ágyban az életéről, a hátralevő évekről gondolkozott. Meg se moccant, nehogy a fiatalok észrevegyék ébrenlétét És bármennyire haragudott magéra, akárhogy tiltakozott a kínzó érzések ellen* mégis ezeken az estéken járta át egész énjét újra meg újra a Laci addig is harciasán járkált a szobában, el volt készülve a csatára. Magában már pontosan megfogalmazta a mondatokat: „Ez így nem mehet tovább. Mondja meg mi baja, mondja a szemünkbe. Elmegyünk mi, majd akad egy albérlet Ezt akarja, úgyis!” Anya nagy sokára belépett Szeme könnyes volt, zsebkendőjét szorongatta. Alig lehetett hallani a hangját: — Áthelyeztettem magam vidékre. Adnak lakást is... És hangosan sírva fakadt* Párizs szfvSben* az He die US Cité közelében, a francia aka- dém!a épületével, az T~"fitut- tal egy vonalban húzódik * Pont des Arts — a Művészetek Hídja. Karcsú, légiesen ívélő vashíd a Louvre közvetlen szomszédságában, melyet eredetileg a művészetnek szentelt a párizsi nép. Járművek rajta nem mehetnek át, „alkotó munka” folyik itt ma iá Top- rongyos. vásott gúnyájú, szakállas -hozóntos fiatalemberek dolgoznak a hídon. Kezükben kréta, a szivárvány minden színében pompázó, meggörnyedt fejük előtt a legolcsóbb* leginkább hozzáférhető rajztábla — a híd, a járda, a gyalogjáró piszkosszürke, papégette. esőverte aszfaltja. Ide róják. örökítik mondanivalójukat Monet, Toulouse-Lautrec és Degas mai „utódat”. Rajzolnak és írnak* A rajzok és a szövegek sajátosak — változatosságukban is egy célra irányulók. Azokra a kis pénzdarabokra, amelyeket az illusztrált járdáin egy Ids. krétával megjelölt körbe kér elhelyezni az jllető rajzok és szövegek alkotója. Bizony prózai művészet ez. A szó szoros értelmében földközeli — a művész orra alig tíz eentiméter- nylre az anya földtől, miközben lázasan dolgozik művén; a sarkalló eentlme-ok közelében. Sőt. realista is ez a műd vészét: félreérthetetlenül áfiásif foglal reaüzrrms és avan+mrde vitáiéban. A «vemor realitása fit mindig gvőr n formabontó, eredetiséget hajhásző Ihletek fölött. Mit ábrázolnak hát ezek m rajzok? önmagukba véve nem túlságosan Izgalmasak. Többnyire másolatai hires képeknek vagy szobroknak. Illetve irgalmasságra, alamizsnára Intő, naív szintből fkájú Krisztusábrázolások. Picasso 1933-ben festett Yolanda cfmfl kénének utánzata mellett Sophia Loren csábmosolva. Nefertiti egyiptomi fáraónő portré-reprodukciója és Degas híres táncosnője társaságában szenvedő Krisztus-kénmás, színes absztrakt vonal-ka vaTkád mellett könnyező Szűz Mária-rajz. Olvan mű is akad. melven az áldozati kelybet tartő^ könyö- rtfletesiségre serkentő Krisztus- arc fölé ötágú vörös esfila'rot helyezett el a grafikus. így legalább mindenki ménkor 1a a mázáét. A kérek azonban itt általában, többnyire csak a foglalkozást télzfk. figyelem felébresztésém szolgálnak. Annál érdekesebbek, meg- gondolkodtatóbbak a kének mellé írott szövegek, feliratok. Ezek egy része — a karikába rótt szövegek — egyértelműek, nyilvánvalóak. Megfejtésük milliószar könnyebb. mint a közeli Louvre-ban olvasható egvintoml hieroglifáké. Az áttetsző értelemre, világosságra, kikezdhetetlen logikára törekvő francia szellem nem tagad- ia meg magát akkor sem, ha — mint ezúttal — p szó szoros érteimében vett űtsizéH módon keH megrvilváoulnia. Emellett szövegezőik mimdentcih"z szólni akarnak, a nvelvi határok áttörésére törekszenek. Ezért áll a karikába gvűitött pénzdarabok mePett szinte mindig a sok nyelvű hála szava: Merlyek filmművészetünket hosszú évek átlagosabb nívója után világszintre emelték, nemcsak díjakban fejeződött ki ez a nívóemelkedés, hanem a nemzetközi érdeklődés hirtelen felcsillanásában is. De ez a színvonalbeli változás egyet jelentett egy új stílus megjelenésével is, amelyet a nézőnek meg kellett tanulnia — hogy egyáltalán élvezni tudja ezeket az alkotásokat. Rá kellett jönnie az új közlésmód, a korábban megszokott konvenciókkal feleselő formanyelv ízére, szépségére, élvezhetőségé- re. Így pl. a Húsz órában a jelen és múlt szövedékének ösz- szefonódását az idősíkok állandó váltása fejezi ki, a néző hol a múltban, hol a jelenben találja magát és a kettő feleselése adná számára a mű sajátos szépségét — adná, ha a kritika kellőképpen felkészítette volna erre az új élményre. Nagyobb siker lett volna, ha a kritikus segítségére sietett volna a nézőnek. Ugyanez vonatkozik a Szegénylegények sajátos elbeszélő hangjára, mely megintesak szakított a hagyományos filmsztori szokásaival. A néző ugyanis megszokta már, hogy mindig többet tudjon, mint a vásznon szereplők. Itt viszont arra van kárhoztatva, hogy gyakran még annyit se tudjon* mint a részvevők: miért viszik el azt a bőrig ázott fiút, a film elején, vajon Rózsa Sándor bent van-e a sáncban, vagy nincs, kinek van igaza a szembesítésnél, apának, vagy fiának, stb? A kérdésekre nincsenek válaszok — csak a történet végén és a film élvezetének feltétele, hogy a néző ezt a formai újítást felfedezze és érzelmeivel is elfogadja. Ha ez megtörtént, akkor már érzi a mű „ízét”, és akkor már hatni is tud e művek gondolati tartalma. Tlyen esetekben tehát többet kellene adni a kritikának, hiszen a közízlés a művészet révén is formálható közeg. Csak éppen a jó művek és az esztétikai felismertetés, az . örömre való rávezetés gesztusainak egysége tudja csupán formálni: a művész és műbíráló, valamint a valóban érett publikum együtt. A kritikum azonban olykor egy kicsit félkézzel veszi az új értékek élvezhetőségének felcsillantását. Pedig mindenkor hálás feladatnak bizonyult egy-egy remekmű ilyen jellegű elemzése: akár a rádió „Miért szép” rovatára, akár az egyre látogatottabb esztétikai előadássorozatokra gondolunk. A közönség felnőttségét tehát nem az jelzi, hogy ma már minden esetben tudatos műélvezőként fogadja az új alkotásokat, és elveti a giccses, vagy laposan szentimentális műveket, hanem abban, hogy megszületett a magasabbrendű műélvezet keresésének az igénye is, mely persze még együtt éi a kispolgári ízléskultúrá korlátáival. De az igény már dolgozik, és a kritikának ezt kézenfogva, segítve kellene a művészi öröm elsajátításának előiskolájává válnia. A kritika gondja tehát ott fogja el a bírálót — magamat is — hogy miként lehetne elszakadni attól az előítélettől, melyben a maradi, kispolgári közízlés pusztán „ellenséges”, művészettől idegen, tehát lenézendő, legfeljebb gúnyt és támadást érdemlő közeg. Valójában fehér folt, meghódításra váró terület. Hiszen annak a közönségnek reakcióit jelzi, mely maga is szeretné élvezettel végigülni a Nemzetiben a Marat halálát, vagy végigizgulni Az álmodozások kora c. filmet, vagy élvezettel olvasgatni Benjámin, Váczi verseit — csak ehhez az kell, hogy a kritika még inkább felcsillantsa ezeknek a műveknek izgalmát, élevezttel teli forrását, vagyis rávezessen ezeknek az alkotásoknak ízére* gazdagító mondanivalójára, élménysáerűségére. Arra, hogy „miként lehet örülni” egy-egy ilyen mű hatáskörében. Mert ha nincs ilyen jellegű, ízlést formáló, régit leépítő, tapintattal—hozzáértéssel „továbbképző” kritika, akkor marad a korábbi ízlés valóságos konzerválódása. Miért érzi pl. méltatlannak egyik kritikus kollégám az esztéikai öröm „elemi” szintű forrásainak oktatását, azt a szerepet, melyet ha odaadással és hozzáértéssel művelünk, akkor a legmagasabb művészi értékek számára egyre nagyobb közönséget tud teremteni, s meg tudja fordítani a közízlés ma még eléggé Lehorgonyzóit érdeklődési irányát? Bizonyára sznob előítéletből. A sznobizmus pedig maga is kispolgári ízlés-forma, és legtöbbször méltatlannak érzi az igazán alapos, bár elemi szintű kérdéseket és válaszokat. Befolyása ellen küzde- nünk kell, hogy el tudjunk érkezni a szocialista kultúra minőségi elmélyítéséhez, a ma feladatához. Hogy ne csak számszerűen, növekvő statisztikai adatokban jelentkezzen a változás, hanem a fejekben élő esztétikai élmény minősége is átformálódjon. Hogy megvívhassuk a közízlés forradalmát. Almást Miklós FfN^Ö WANT ' művészetek d Thank you, Danke, Szpaszl- ba, Gratias. Ezenkívül persze minden egyes rajz mellett egyéni, ízlés szerinti szöveget is találunk. Az egyik égőszemű, magába révedő ifjú például narancs- sárga színű kiflit és butéliát rajzolt, melléjük egy halait, kék alapon. Szöveg: Az álom — valóság nélkül. Innen nyíl vezet a pénzdarabokhoz, s itt ismét felirat: A valóság. Alatta pedig újabb szöveg: Minden normálisan felépített ember meg tud élni három napig étlen-szomjan, de művészet nélkül sohasem. Pár lépéssel odább egy másik felárat: Hogy ne lincseljék meg a feketéket a civilizált országokban, folyamodjunk az egyetemes nyelvhez, a művészethez. Nem időszerűtlen tanács ez a vérlá- zító amerikai jelenségek közepette, bár kétlem, hogy ezen pusztán e művészet segíteni tud. Egy harmadik művészje- lölt pedig a földön ülve, négyszögben ezt írta maga köré, mind a négy világtáj irányába: örült vagyok, segítség! Megnéztem közelebbről. Nem állított valótlant. A híd közepére mázolva nagy vörös betűk lángolnak: Hogyha az Igazság uralkodott volna, az Irgalom fölösleges lett volna. Ugyanilyen borús, pesszimista a mellette levő jelmondat: A betontömegek megfojtanak bennünket. Képzeljétek él a világot olyan lakásokkal, amelyekben az emberek kapcsológombokat nyomkodva, kiüresedetten élnek. önök nem lennének akkor mások, mint amik már most is mindnvájan: A ROBOT SZISZIFUSZAI. Egy idősebb művész négy olajfestményét állította ki a híd karfájára, eléjük írva: Ha ön nem óhajt vásárolni, helyezzen ide egy pénzdarabot, hogy segítse a művészt. Köszönöm. A festő és a félesége ott ülnek a képek mellett a pádon, reggeltől napszálltáig. A körben a napi gyűjtés eredménye: mintegy negyven centimes. Magyar pénzben nem egészen két forint Voltaképpen mi lehet az oka ennék a furcsa, művészetpártolást ilyen szokatlan módon kérő jelenségnek? A fiatal művésznövendékek nyomorúsága, ínséges napjai, vagy a párizsi hagyomány? A beatnikek szói kásos feltűnési viszketegsége* polgárpukkasztó bolondériá- ja, vagy egyszerűen csak különös divathóbort okozza az alkotókedv ilyen elferdült megnyilvánulásait? Alighanem mindez — együtt. De akárhogyan is van, a jelenség mindenképp elszomorító, ellentétes az igazi művészettel. Hiszen a művészet lényege* értelme, értelme épp a megmaradás, az örök életű eredeti művek alkotása, új gondolatok addig soha nem volt ópu- szokba formálása. Nincs művészet teremtő, újat akaró, a valóságot létezésével formálni akaró törekvés nélkül. S ezek a rajzok? Nefertiti királynő szobrának másolata, vagy a Krisztus-fejek? Elmossa az eső. Ezek a fiatalok napjuk jő részét itt töltik a hídon. Akármilyen az idő — ők pingál- nak. Hogy alkotásaik mihamar elmosódnak? Sebaj, újba kezdenek. Hajuk a vállukat söpri, amint az aszfalton térdelve dolgoznak. Tenyerükkel árnyalnak, satíroznak, ujjaikkal buzgón kenik a krétát a piszkos, csatakos kövezetre. S lehet, hogy közülük nem egy kiemelkedően tehetséges is akad. Alattuk hajók húznak el a Szajnán. Közöttük elegáns, ke* esés sétahajók, a vedettes-ek. Ök nem törődnek velük. • csendben működnek, tüdőséinek, néha gitár mellett énekelnek. Nem örülnek, nem búsulnak — megvannak, élnek. Az állam problémáiba nemigen ártják magukat, az pedig nem bánja, mit tesznek a* anyaföldtől 15 centiméterre görnyedő, ütött-kopott fickókj TÉNAGY SÁNDOR: A lány, ki buszra szállt A lány, ki buszra szállt, hátra se nézett* vitte magával karcsú délutánomat, könnyű kis táskát lobogtatott én csak álltam, mint akinek fontos dolga van, szememből kirobogott a busz és a lány is, ki buszra és nem .lehetett fontos dolgom, csak álltam, mint útjelzőtábla s nem figyelt senki rám: „A szomorúság utcája, behajtani tilosT
