Népújság, 1966. szeptember (17. évfolyam, 206-231. szám)
1966-09-11 / 215. szám
PARKAS ANDKáS: SOLYMÁR J‘o7$EF: AXKAS ANDKáS: Öbölben A változó, az adriai égen, A nyugalom most karcsú és törékeny Szelíd a hajnal, harmatos felét Szívének csókra tartja épp eléd. A széles öblön bent, a lomha vizen Mint bakfis lány, a szél hintáz szelíd« És hosszú fésűvel most bontogat Sima vonallá csepp hullámokat. De hát a fény! A tajték tarajáról Minden borút, irigységet lepárol, S mint egykor az a nagy-nagy vízözön Mindent eláraszt és nagyot köszön. Előttem lányszobor. Csak áll a vízre nés Itt 6 a tájnak gondolati része, Szemével mér fel sorsot, gondokat« De minden érkezőt némán fogad. Pedig hívó szó kell az érkezőknek. Bennük Jó vágy lobog, hogy erre szöta Nekik kell itt a hívó felelet Az olyan gyorsan szálló pere helyett A lányszobor csak áll és Itt időzik. Időtlen ősztől az Időtlen őszig, Nyugalma látszat és nem is pihen, S mintha nem látna újat semmiben. Pedig van új, van öröme az újnak, Hegyek felől huncut szelek ha fújnak, Felhők nótáznak és villám cikáz És félni kezd sok tengerparti ház. ÉS a házakban sok nő félve sóhajt; A törvénnyel, az örökkévalóval Éljünk békén s bizony tisztelni kell A nagy erőt, ha egyszer útra kel! Arcod fény mossa, sós víz levegője. A szellő súgja: Nem kell félni tőlet Bohém világ ez. itt a szellemek Akkor maguk, ha táncba kezdenek. HENRI BADCHAUDt Juharfa Az eső elállt hajnalban a zöld vadász végigjárta a csillogó völgyeket. Á tó a síkság pereméig ereszkedett Békés kosok, hegyi vizek a fában didergő szépség az ősz rálopóaott a tájra Egy vihar4tthagyta macska kölyök dorombolva a lábamhoz dörgölőzik, A víz partján a rőt juharfa hullatja, édesem, csodás festményed ecsetvonásait. Az árnyék üvegén egy hatalmas 1 könnycsepp emlékezik még a nyárra. Fordította; Bán Ervin A ftmeto költő egy versét lapunk júl 31-1 [.számában közölte. Ez is a legfrissebb termésből való: francia szövege pár hónapja jelent meg. A kora őszt eleveníti meg a mai francia lírára jellemző képekben. KATONA JUDIT: Csobban a nyárban, ring a lomb fű torkok isznak telhetetlen, verődik sok kis rézkolomp köddel, korommal a kertben. A zápor útja gőzölög zöld füsttel «állnak fel a rétek vfzüstök ülnek kövek között az úton Is, hogy lépni félek. X KARÁCSONYI REZSŐ: ŐSZ X Deszkafalakkal a ház lekerttva jó kerítés ez... Rozsda ha marja a nagy kapazárat a bánat, a vágy na emésszen, bogy zárva előtted a távol az ég és a fák és a kert nem ereszt el ha tétova perced bánja magányod és törni kívánja. Bőgd még szóval a lassú mesétől, ■ ha menni kíván esörrentsd meg a kulcsot a zárban és nézd, hogy az alkony a köddel hogy zsugorítja és oldja alakját. S ha csend szakad újra a házra_ hallod a permetező,' híg alkony! kődben, nyílik a burka hasadva a barna diónak és a fák színesedve, magukra maradva bevallják, hogy itt van az ősz és a lázat a zöld levelekbe* a déli sugár tüze sem sem a pergő, vérszínű alkonyt fény / nem kelti lobogni. Rékélj meg hát, ülj U a halk estében ez őszön a házad elé és nézd, hogy vetkezik újra az izzó nyárban hűs menedéked a vadszölö, hogy dobja mohától zöldült vén cserepekre a nyárfa a hajdani díszét ■ ha esteledik már a tejszínű hold hogy áll tehetetlen a szálas nyesi színű felhők kései bokrai közk szelnem, magyarázkodnom kellett volna nekem, hogy eltereljem figyelmét, gondolatát Én azonban cgak azt éreztem, hogy csontom velejéig fáradt vagyok. S még arra is emlékszem, láttam, ő pontosan tudja, mit érzek én. És sajnált is egy kicsit, de nem tehetett semmit S ezért aztán hallgattunk másnap is, harmadnap is, és nem hancúroztunk ebéd végeztével sem. mint egész télen, tavaszon elterveztük. A következő héten álltunk bele az én búzámba. Most már csak ketten, persze. S furcsa volt, hogy nem állapodtunk meg. mennyi lesz az ő marokszedő része, mert hogy én már a sajátomban dolgoztam. Sok pipacs piroslott az én nyurga búzavetésemben és szarkaláb, meg búzavirág is kéklett benne elég Hétfő reggel alkalom lehetett volna tréfálkozásra, kacagásra. Olajbarna szemét ezen a szép és haszontalan látványon feledve — csak ennyit mondott Vecobka: — Nem adja meg a hét mázsát se holdja! S belefogtunk a munkába. Tenyerem sajgott, talán még jobban, mint a múlt héten, üzívem vert a második félóráiba, s tüdőm kérte sóhajtva a (UU1Í. levegőt. — Három rendet kötök minden kévébe — szólt nagy sokára mögöttem a lány — némelykor négyet is. Nem volt semmi kegyetlen a hangjában. Amint megóE- tam, visszafordultam, akkor ötlött szemembe, nem köti be kendővel az arcát a bámulás ellen, mint némely kónyeskedők. Nem fél a naptól! Milyen szép olajosbarna! Gyönyörködtem benne. Bizony isten. — A bérletbe, meg vetőmagra talán elég lenne. De hol van még a cséplőrész! S mit eszünk a télen! — szólt valamivel később Veconka, S ez volt az utolsó alkalom, hogy megkérjem a kezét, s őt magát testestül-lelkestül, s vaVIGH TIBOR: Halsors,.. Az imént még dézsában lubickolt s nézted á vizet, amit kilocskolt. Most itt gőzölög levessé főtten, paprika illata kavarog a gőzben. Nyolc ezüst tallérja pikkelye volt, drágán fizette, mi mindene volt.-j Azóta siratják hű hal testvérei s így lett, hogy a teng« könnyel va féltek, hogy az amerikaiak egyszer megváltoztatják a menetrendet, de mindig megbízhatóan, pontosain érkeztek. Az elhajtott kamaszok életében viszonylagos nyugalom alakult ki, s főleg hazafelé vonulva nem is bánták, ha egy lami ígéretet is tegyek, hogy hosszú és boldog, nyugodt életünk lesz. Ha csak egyről is bizonytalan voltam, hallgatnom kellett. Bár Veoanka dolgos kezében, életbíró izmos lábában bíznom kellett volna. Es szeme Is: úgy csillogott, amint a szál-: makötelet sodorta, terítette,: mintha valami huncutságon: járna az esze, vagy el akarna: cseppenni a könnye éppen. ; De ő nem sírt és nem neve-' tett, hanem komolyan hallga-' tott. ! Délben azt mondta, haza-! megy, mivel nem hozott ételt.; Bn is megebédeltem árnyékba! húzódva, szokás szerint köröm; közül. ; Veconkát aztán hiába vár-; tam. Nem jött vissza sem dél-; után. sem másnap. Magam; arattam le a búzát, magam; nyűttem, magam sodortam a; kötelet, magam kötöztem a ké-; vét. ; Talán jobb is így — gondol-! tam — mint alti nem tehet: egyebet. Miért csináljunk két! szegényből hármat. Mert alt-: kor én már tudtam, inkább a! malomba megyek dolgozni, esztendőszám, csak a bérletből! szabadulhassak, . u és legerősebb volt a társaságban, hanem még ráadásul végtelen fölényesség, hellyel-köz- zel gőg is áradt magatartásából. Ö például csak akkor énekelt, ha kedve volt, mégsem mert neki szólni sem az oktató, sem a légnyomástól ka- csingatós zupás őrmester. A rövid viharkabátját is úgy hordta Lükinics, hogy elegánsabbnak tűnt sok fiatal tisz- teeskénéL Ezt nemcsak a többi levente-gyerekek állapították meg, hanem a járókelők is felfigyeltek rá, a sarki tejboltból pedig az eladónő mindig kijött, ha már a magyar nótát meghallotta. A szakaszból sokan nézték a nőt, pedig nem sok néznivaló volt rajta. Az alakja lapos, mint a deszka, az orra pisze, a bőre szeplős, s világos vörös haján fehér gubanc volt a kendő. „A Cézárt nézi. Lükinics a kedvenc. Cézár, imád téged az a nő!” — mondogatták vihogva, ha beérkeztek az egrSt tntjf iskolából átalakított szállás- körletbe. Hagyjatok! Kell a.á- ez a tiroli Böske” — tiltakozott bosszúsain Lükinics. Ez az ügy bizonyára ratgnras radt volna tréfának, ha a kis Havasit el nem kapja valami kórság. Már az úton nagyon behabzsolt a marharépából« aztán még ráevett valamit« elég az hozzá, hogy legyengült, járni se bírt, csak feküdt a szalmán s fogyott, fogyott, pádig már akkor is nyápic volt, amikor bevonult. Egy szanitée megnézte, adott néki gyógyszert, de azt mondta: akko* maradna meg legbiztonságosabban a gyerek, ha sok tejet inna. De hát a munkaszolgálatra osztott leventék soha még letlenül sem kaptak tejet, a városban la csak jegyre adták! csecsemőknek, gyerekeknek! meg szoptatós anyáknak. Akkor jutott valakinek eszébe, hogy Lükinics esetleg tudna tejet szerezni, bizonyára adna neki a „tiroli Böske”. Lükinics háborgott, farbarú- gással fenyegette, aki szóba hozta előtte a témát, de mert a kis Havasi állapota egyre romlott, s már attól lehetett tartani, hogy végleg kinyújtózik, mégis elindult tejért. És , kapott is. Minden este egy liter pasztőrtejet adott ne-, ki a „Böske”. Záróra után adta s csak az üveget kellett neki visszavinnie másnap. Lükinics majd két héten át hordta a pasztőrtejet. Ügy vitte be a körletbe, hogy be sem nyomta a papírkupakot. Havasi kapta a tejet az utolsó cseppig Először úgy látszott, hogy ez sem használ, de aztán las-! sacskán csak felpendült a gyerek. Rákapott a babakosztra is. Mint egy istent, úgy Imádta Lukinicsot, s amikor érezte, megél a tejkúra nélkül is, megköszönte, hogy megmentette az életét, de most már több tejre nincs szüksége. Lükinics azonban aznap este is elment „tiroli Böskéhez” és elhozta a járandóságot. A többiek csak bámultak, hogy vajon mit akar. Ö pedig leült a szalmára, kipiszkálta a papírkupakot s egymaga itta ki mind a liter tejet. Aztán falhoz vágta az üveget, hogy a fehérhólyagos cserepek szanaszét hullottak a pokrócokra. Luki- nics utoljára nem vitte vissza az üres üveget, hiába várta a „Böske”. kicsit megéne&eTtefíSk őket. Szolár, mint jó növésű, testes fiú, a második sor bal szélén menetelt, közvetlenül Lükinics mögött Ezt a Lukinicsot különben Cézárnak is nevezték, mert nemcsak a legmagasabb X téren egy kerek pavilonban tejet árusítottak, tejet kakaót, kiflit és kalácsot Égj fehér kabátos asszony papírpohárba mérte a tejet, meg t kakaót azoknak a járókelőknek, akik néhány percre le tudtak fékezni a pavilon előtt Szótárnak is eszébe jutott megiszik egy pohár tejet, de aztán rájött, hogy nem is kívánja. Egy emlék miatt nem nagyon szerette. Szolár tizenöt éves volt a második világháború utolsá esztendejében. De jó növésű, erőteljes kamasz, akiről fel lehetett tételezni, hogy hozzájárulhat a nagy háború sorsának eldöntéséhez. Amikor közeledett a front, elhajtották, mini leventét Nagyon hosszút gyalogoltak, lábukról lefoszlott a bakancs. Iskolákban és hodá- lyokben tetves szalmán aludtak, s tíz körömmel vájták Id a sáros földből a marharépát hogy a híg zupákon kívül valamit még tömhessenek kamasz gyomrukba. Így jutottak el Ausztriába, ahol munkára osztották be őket. A Linz környéki kisváros nagy vasútállomását az amerikaiak kétnaponként menetrendszerűen szétbombázták. A légi erődök után ők következtek: összeszedték a hullákat, eltakarították a vagonabroncsokat, betömték a bombatölcséreket, lefektették az új síneket, s mire végeztek, újra jöttek a repülőik. Csak attól
