Népújság, 1966. augusztus (17. évfolyam, 181-205. szám)
1966-08-24 / 199. szám
oiaf Kiohr: Természettudomány és vallás tényt, hogy a természettudományok eredményei a tudományos marxista-leninista világnézet igazságát támasztják alá. A könyv elemzésekor rá kell mutatnunk egészében véve pozitív oldalai mellett egy hiányosságára is, amely természetesen nem csökkenti értékét Ez a hiányosság pedig az, hogy amikor a vallás és a tudomány összeegyeztethetetlenségéröl beszél, példáit kimondottan a katolikus vallásból veszi, holott a többi vallás is számos példát nyújt a tudomány és a vallás ellentétének bizonyítására. A KÖNYV HASZNOS segítője lehet az ateista és antiklerikales propagandamunkának. Éppen ezért szerintünk a háromezres példányszám kevés. Szecsko Károly fenti fontos követelményeknek is megfelelnek. Bízvást mondhatjuk, hogy ilyen munka Olaf Kiohr német szerző 1958-ban kiadott munkája, «melyet most már a magyar olvasók is tanulmányozhatnak. Miben rejlik a viszonylag kis terjedelmű (187 oldal) nagyszerűsége? Abban, hogy a viszonylag fcfe terjedelem ellenére a természettudományok és a váltós kibc.ííthetetlen ellentétéről meggyőző, tudományos tényekkel alátámasztott képet nyújt. Nem árt megjegyeznünk azt pmt hogy a szerző munkája megírásához közel másfélszáz forrásmunkát használt fel, mutatván ezzel is elmélyült munkáját. Miről ír Olaf Kiohr? Hat fejezetre tagolt munkája elején adalékokat szolgáltat az egyház és a természettudomány konfliktusának történetéhez, majd a természettudomány és « keresztény vallás jelenkori elvi konfliktusait elemzi. A KÖNYV LEGTERJEDELMESEBB, harmadik fejezetébe« a szerző a vallás néhány alapvető dogmájának természettudományos alapokon nyugvó marxista cáfolatát adja, cáfolja a főbb istenbizonyítékoBaj volt Gyöngyös kenyérellátásával is Tegnapi számunkban a megyeszékhely kenyérellátásának problémáival foglalkoztunk, különös tekintettel az augusztus 20—21-i kettős ünnep ellátási zavaraira. Mosta gyöngyösiek is hasonló panasszal fordultak a szerkesztőséghez. „Nem tudom megérteni, mi az oka az ismételten visszatérő kenyérellátási zavarnak” — írja Kiss Ferenc olvasónk, majd hozzáteszi, hogy a vásárlóknak nem magyarázatok, hanem megfelelő mennyiségű, minőségű kenyérre van szükségük, mindenféle vásárlási tumultus nélkül. Bizonyítékul régi példákat is hoznak, s már előre felhívják a figyelmet, hogy november 7-én is kettős ünnep lesz, nehogy megismétlődjenek az augusztus 19-i kellemetlen vásárlói élmények. Ugyanis Gyöngyösön is, e napon délután, erősen szikkadt kenyereket lehetett csak kapni egyes üzletekben, egyedül a Köztársaság téri kenyérüzletben volt friss áru, ott viszont „olyan tömeg volt, hogy az nem emberi”. S a megjegyzések, amelyeket a vásárlók fűztek e jelenethez, mint olvasónk beszámol róla, nem tűrtek nyomdafestéket. Javaslattal is szolgálnak. Mivel az érdeklődésükre azt a választ kapták, hogy olyan nagy az igény a finom fehér kenyérre és annak az elkészítése sokkal munkaigényesebb, mint a kétkilósé, ünnepek előtt süssenek kétkilós finom fehér kenyeret, s ezzel azoknak a gondja is megoldódik, akik nagyobb családnak vásárolnak. Így a kapacitás is megnőne, a vásárlás is egyszerűbb, s főleg biztosabb lenne. Remélhetőleg ezzel be is zárulnak e kettős ünnep kenyérellátásával kapcsolatos panaszok, de jó lenne, ha ezek komoly figyelmeztetésként szolgálnának a jövőt illetően. A FELSZABADULÁS UTÄN ezámos könyv, tanulmány, cikk jelent meg a vallás és tudomány összeegyeztethetetlen- eégének kérdéséről, magyar és külföldi szerzőtől egyaránt. A tudományos világnézet ha^ tékmyabb terjesztésének igénye azonban újabb és újabb munkák megjelentetését köve- ibeäi meg. Nem lehet tehát a kérdésről eleget írni. Különö- jsen fontos olyan munkák kiadása, amely jól hasznosítható n propagandamunkában. Az tedcfig megjelent ismeretterjesztő jellegű ateista és antikleri- tralis munkáknak vitathatatlan erényei mellett egyik fő fogyatékossága az volt, hogy sokszor leegyszerűsítve tárgyalták a problémáikat, s nem szolgáltattak minden esetben elég tényanyagot Ideje tehát olyan könyvek kiadása, amelyek a kát, a világ isteni teremtését, az élet keletkezésének és az ember teremtésének vallási alapokon nyugvó magyarázatát, valamint azt, hogy a halál után élet lehetséges. Bizonyítja a csodák lehetetlenségét tó. — A továbbiakban a szerző rámutat arra, hogy az egyház jelenleg a tudománynak olyan ellensége, mint a korábbi századokban volt. Ezen a tényen az sem változtat, hogy az egyházi szerzők a tudomány és a vallás egymásrautaltságáról beszélnek. A könyv írója elfogadhat» és meggyőző tényekkel bizonyítja azt is, hogy egyes nagy természettudósok vallásossága nem bizonyíték a vallás és a tudomány összebékíthetőségéne. Végül a szerző leszögezi azt a megdönthetetlen MÜEZZIN NÉLKÜL... Ma már nem olyan idők járnak mint hajdan. Alig akad valaki, aki emlékezne a török időikre. A történelem szenvedélyes vitáinak csupán egy látható nyoma maradt Egerben, nevezetesen a minaret csúcsán ékeskedő félhold, amely az igazhitűek 1596-os, felemás értékű egri győzelmét jelképezi, majd amikor a törököket kizavarták az országból, a félhold tetejére odatettek egy keresztet. Azóta a müez- zin nem jár fel a minaretbe, nem hajol meg a világ négy tája felé, és nem énekel különböző vallásos énekeket. Azóta csupán a kirándulók látogatják e környéket. A gyerekek így kiáltanak fel: — Jé, mekkora ceruza! — A tanultabb felnőttek pedig: — Jé, mekkora mecset! (?) ÉS vidáman körülszemetelik Közép-Európa egyik leghíresebb műemlékét. Persze nem mindenki — csak a legtöbben. A toronyőri feladatokat a hatvannyolc esztendős Srauf Pista bácsi látja el. Ö adja a jegyeket, ő magyaráz az érdeklődőknek, hogy merre állt a mecset, mi volt a minaret célja, mi a különbség a minaret és a mecset között, hogy került ez a kis kápolna a minaret mellé, és mit nevezünk „szamárhát-ív”-nek. — Az a tízezer látogató minden hónapban megvan. Már így, nyáridőben. Júliusban is tízezren voltak, augusztus közepéig meg ötezren — mutatja a jegyekből megmaradt szelvényeket. Aznap délig 300 vendég fordult meg a minaretben, köztük Sebestyén Éva és barátnője, Juhász Anna. Együtt 21 évesek. — Csak úgy felnézünk... — magyarázza a kis Évike, és már robognak is a 9? csigalépcsőn fölfelé. Odafönt már majdnem tele van az erkély, karok mutatnak a vár felé, hogy az a nagytemplom, egy nászutasnak tűnő fiatal pár nőiesebb fele pedig azt a furcsa dolgot fogta rá a főiskola épületére, hogy: — Látod, szivi, Dobó onnan lőtte le a tornyot, amikor a törökök fölmásztak... — Ostrom idején az az épület még nem volt meg. — Nem tudtam megállni, hogy ne szóljak közbe. — Maga egri? — kérdezi az asszonyka, és hidegen végignéz. Kedvem lett volna azt mondani, hogy török vagyok. A két kislány pedig örömmel állapította meg, hogy az a nagy hússzállitó gépkocsi olyan, mint egy játékautó, nem is beszélve az innen valóban katicabogárhoz hasonlító piros Volkswagenről... Amikor újra leértem, értettem meg Srauf Pista bácsi mondását, hogy a minaret látogatója háromszor örül. — Először — magyarázta komolyan a hajdani fényképész — akkor, amikor fölér. Másodszor: amikor megpillantja a kilátást, harmadszor pedig: amikor leér. Az alföldi emberek lába ilyenkor már remeg. A kirándulók hálásak a látnivalóért, szívélyesen búcsúznak el a toronyőrtől, megköszönik a kilátást, s tűnődő pillantást vetve az általuk ledobált szeméthalmazra, amellyel a szabadesést tanulmányozták, újabb látnivaló után indulnak. — Egyszer volt itt Egyiptomból egy mohamedán. Szép, magas ember, a válláig érhettem. Kért, hogy egyedül fölmehessen, s ott legyen egy óra hosszáig. Mielőtt fölment, imádkozott egy sort. Odafönt pedig gyönyörű hangon éne« kelni kezdett, pont úgy, mint valamikor a müezzinek tették. A világ négy tája felé! Aztán, megint imádkozott egy sort. Megkérdezte később, hogy nekem hány feleségem van? ... Neki négy és megmutatta a fényképeket... — Pista bácsi felsóhajtott és másról beszélt Igen ritkán fordul elő alkalmi müezzin az egri minaretben, műkedvelő annál több. Az imént indult fel egy csoport. Vidámak, csillog a szemük. A demizsont lent hagyták. Fölérve, az egyikük keleti irányban kihajolt, s messze hangzóan így kiáltott: — Antiiiiii!!!!... Látom ám azt a hülye pofádaaatü! Még szoktak mást is kiabálni, de ezt az az öröm váltja ki belőlük. hogy felülnézetben láthatják Egert. Amikor lejönnek, Szepesi Kálmántól vesznek képeslapot arrébb pedig egy-két emléktárgynak nevezett malacságot.. És boldogok. A minaret pedig tűnődve áll, és nem tehet semmiről. Néha lenéz, alig észrevehetően remeg, mert már igen öreg, s felsóhajt: — Ezek a mai müezzie- nék... Kátai Gábor VIII. Felgyulladt a villany, véget ért a filmvetítés. Joy ezredesnek, a pilótaiskola parancsnokának arcán olyan öröm sugárzott, mintha ő lett . volna a filmvásznon szereplő pilóták parancsnoka. — Látjátok, fiúk, ilyen repülőket képez ki a mi iskolánk. Boldogok lehettek, hogy ilyen munkát kaptok. A gyalogos meg a tengerész állandóan veszélyben van, kockáztatja az életét. Ti pedig szinte kéjutaztok odafenn a levegőben. És a dohányotok nemhogy kevesebb, hanem több, mint az övék. Hiába, a mi munkánkra csak a legjobbak képesek. Francis Rowers szakmát tanult az amerikai állam költségén. Szakmát, amelyben a teljesítményt a felégetett, lebombázott házak számával, emberek halálával mérik. A harcászati foglalkozásokon, iskolapadban, térképeken öltek. Egy-egy gyakorlat során több ezer volt az áldozatok száma — persze csak papírom. Hogy a gyakorlatban hogyan zajlanak majd le azok a páratlanul eredményes, céljukat mindig elérő bombatámadások, amelyeket Joy ezredes vezetett, * Ebben á regényben a nevelt költöttek, de maga a történet Igaz. csak a későbbiek során derül majd ki. De arra mindenesetre alkalmasak voltak, hogy a hallgatók hozzászokjanak a gyilkoláshoz. Megszokták, hogy katonák, akik azért kapják a zsoldjukat, hogy megöljék azokat, akiknek megölésére parancsuk van. Az, hogy miért volnának Amerika ellenségei azok a patakban fürdő koreai gyermekek, akiket a vadászpilóták — az eredeti dokumentumfelvételek bizonysága szerint — csali úgy mellékesen legéppuskáztak, aligha jutott valamelyik hallgató eszébe is. Azt sem latolgatták, mennyivel hozza közelebb a földeken dolgozó idős paraszt életének kioltása a győzelem napját. Sem Rowers, sem társai nem latolgatták azt sem, hogy a B—29-esek vajon miért felerészben napalmbombákkal megrakodva indulnak bombázó kőrútjaikra? Rowers jól ismerte a napalmbomba hatását, hiszen alaposan megismertették ezzel a fegyverrel is a repülőtiszt növendékeket. A napalm, ez a heny-intartabruí anyaga wiaia pad az emberi testre és irtózatos sebeket éget rá. Szörnyűséges égéseket és fekélyeket hoz létre, vastag és csúf hegeket éget a testre. Ezek a hegek fel-feltöredeznek és újra fertőznek. A sebek mindinkább összehúzódnak és ezzel újabb eltorzulásokat idéznek elő. Az arcra égett seb kifordítja a szemet. A sebesült kéz olyanná válik, mint egy görbült karmú madárláb. A napalm célja, hogy szörnyeteg arcú és madárkezű, összeégett és gennyező élőhalottakat csináljon az emberekből, olyanokat, akiknek az élet merő szenvedés és boldogtalanság, rosszabb a halálnál. Azt is tudta már, hogy a fronton a koreai és kínai katonák már réges-rég megtalálták a napalm elleni védekezés módszerét. így hát a napalm használatának legfőbb és kizárólagos feladata a polgári lakosság terrorizálása, csonkítása és égetése maradt. A napalmbomba célpontjai a koreai gyermekek és asszonyok. Rowers azonban, éppúgy, •mint éarfolyamtársiü, fast is 4 <Nwüste 1966. augusztus &L, szerda rendben levőnek tartotta, hiszen ezek az asszonyok és gyerekek „vörösök”, akiknek elpusztítására parancsot adtak ki. Gyűlölte őket a pilóta-hallgató? Nem, a repülőtiszti iskolán Rowers elfelejtett gyűlölni. Arra oktatták, hogy ne érzelmeinek engedelmeskedjék, hanem minden körülmények között őrizze meg hidegvérét. Ö vadász, akinek el kell ejtenie a zsákmányt. Ha a vadászat vörösökre folyik, akkor azokat. A vadász nem gyűlöli a vadat, de megöli, mert ez a foglalkozása, ebből él. Rowers kiváló eredményeket ért el a kiképzésben. Az iskola vezetői szerint ez a hallgató a legjobbak közül való volt, akik a hajlamuknak, rátermettségüknek leginkább megfelelő foglalkozást választották. Rowers jutalmul hamarosan engedélyt kapott rá, hogy látogassa az iskola bárját. Azontúl estéit rendszeresen ott töltötte, s mértékkel, de azért megfelelő ütemben fogyasztotta a whiskyt és a gint. A bárban lányok is akadtak — az U. S. Air Force parancsnoksága igazán körültekintően gondoskodott a jövő repülőtisztjeiről. Rowers ezen a téren sem vetette meg a kínálkozó lehetőségeket, azokat, amelyekhez szerencsés megjelenése, no meg a hadtápszolgálat mindenre kiterjedő gondoskodásé következtében jutott. Különösen egy szőke, karcsú lánnyal kötött szorosabb ismeretséget. A lányt Elisabethnek hívták, s mértéktelenül fogyasztotta az italt. Egy félórával azután, hogy megjelent a bárban, már tántorgott. Rowers ilyenkor nem menekülhetett előle. A lány beleült az ölébe, átkulcsolta a fiú nyakát. — Szép fiú, jó fiú vagy — kezdte véget nem érő monológját, amelyet csak időnként szakított meg a jelenetet színházi előadásként néző kiképző tisztek és növendékek durva röhögése. — Épp olyan vagy, mint Dwight volt... Dwight azt ígérte, hogy feleségül vesz... Érted! Az egyetlen fiú volt a világon, aki hajlandó volna egy ilyent tó feleségül venni... Dwight nincs, Dwightot a kukacok eszik... Rendszerint ilyenkor tört ki az első röhögés. — A te Dwightod elég nagy marha lehetett, ha az oltár elé akart vezetni. Bizonyára whiskyt töltött a tartályaiba benzin helyett... Betty hisztérikusan sikoltozott: — Nem igaz, nem Igaz! Dwight okos fiú volt! És erős! Ha élne, most leütne benneteket, mint a kutyákat! De nem él! Meghalt!... Soha nem vesz engem feleségül... Betty zokogni kezdett — könnyei ráfolytak Rowers növendék zubbonyára. A lány belekezdett százszor ismert, ezerszer únt és milliószor kiröhögött történetébe. Dwight kereskedősegédként dolgozott a városkában, s el akarta venni feleségül Bettyt, aki már 16 éves korában megjárta Hollywoodot, hogy karriert csináljon. A karrierből természetesen nem lett semmi. Mindösz- sze néhány statisztálásig jutott csak el, no meg a filmváros néhány ötöd- és hatodrangú alkalmazottjának ágyáig. Betty, akit nem vértezett fel valami éleslátással a természet, sem az amerikai nevelés, amikor útnak indult Hollywoodba, csupán néhány alapvető dologgal volt tisztában. Először: akié a dollár, azé a világ. Másodszor: akit felfedeznek, aki világhírű filmszínésznő lesz, azt arannyal fizetik. Harmadszor: nem a gólya hozza a gyereket, nem is a káposztabokorban találják. Negyedszer: a karrier a férfiaktól függ, akiknek a kedvében kell járni. Betty azonban soha nem jutott el odáig, hogy olyanoknak járjon kedvében, akik a filmvilág igazi hatalmasságainak számítottak. Szerződés nélküli segédrendezők és filmstábbeli könyvelők vitték őt haza magukkal, egy vacsorával és több ígérettel jutalmazva a lány szolgálatait. A vacsora után Betty hamar megéhezett, s arra is hamarosan rájött, hogy mit érnek az ígéretek. Három filmben statisztált mindössze. Korántsem arannyal fizették — de hát vajon miért fizettek volna a „Sexbomba” című filmben statisztáló kétezer lány közül egynek is napi két és fél dollárnál többet? Vagy igazán nem ért meg ennél a díjazásnál magasabbat az a szerep sem, amelyet Betty az „ölj te, ha élni akarsz” című filmben „játszott”, ahöl több század magával a gyilkos üldözését bámuló tömeget „alakította”. Ha éppen valamiféle ígéret volt tarsolyában, csigalassúsággal múltak a napok egészen addig, amíg kiderült, hogy ez az ígéret sem különbözik a többitől. Ha pedig ígéretet sem kapott, vülámsebesen rohant az idő: mennek a napok, múlik a fiatalság, múlik a szépség, a karrier alapja. Három esztendő múltán Betty valóban szerződést kapott. De nem a Paramounthnál, nem is valamelyik nagy film- vállalatnál. Az U. S. Air Force hadtápszolgálat szerződtette taxigirlnek. Betty különösebb töprengés nélkül írta alá a szerződést. Erkölcsi gátlásai már régen nem voltak — Hollywoodban kevesen maradtak tisztán a szerencsevadász lányok közül. És már torkig volt az éhezéssel, a nyomorral. Ha az U. S. Air Force ajánlata változó lovagokat tó jelentett, állandó megélhetéssel kecsegtetett. (Folytatjuk.)
