Népújság, 1966. július (17. évfolyam, 154-180. szám)

1966-07-23 / 173. szám

Molnár Nándor, a járási ta­nács elnökhelyettese kérdé­sünkre elmondotta, hogy a ta­nács utasítást nem adhat eb­ben az ügyben a gyöngyöstar­jám tsz-nek, de ismét megke­resik majd hivatalosan a Győ­zelem Tsz vezetőségét, hogj újból szorgalmazzák özv Tóth Józsefné követelésének kielégítését. Nagy Mátyás, megyei tanács, tag is többfelé eljárt már en­nek a panasznak a rendezési végett, de az ő fáradozását serr kísérte siker. Többekkel együt ő is érthetetlenül áll a tengeri- kígyóvá nőtt üggyel szemben. Miután annyi erő és aka rat tört meg a tsz-ellenálláson kénytelenek vagyunk a nyíl vánosság előtt kérni Németh Andrást, a gyöngyöstar jani Győzelem Tsz elnökét, szíves­kedjék közölni velünk, miért nem kapta meg özv. Tóth Jó­zsefné az őt jogosan megillető föld járadékot? ((!. molnár) meg annak titkát. De gyorsan előkerült a különleges fényké­pezőgép, s a gyér fény mellett egymás után rögzítette a dosz- szié tartalmát. Amikor készen voltak, visszahelyezték az anyagot a kazettába, majd megpróbálták az ajtaját be­zárni, de sikertelenül. Hiába babrált vele jó néhány percig a „lakatos”, kísérletei ered­ménytelenek maradtak. A műszerész közben sok mindent megállapított a gép­ről. Megtudta, hogy aznap mi­lyen jelkulcsot használtak, s hogy a gép 27 jelkulcs-rend­szerre állítható, amelynek va­riációi az írógép billentyűihez hasonló ábécé keveréséből adódnak. Feljegyezte a variá­ciós lehetőségeket, majd mi­után már több mint egy órát töltöttek a konzulátus épüle­tében, szépen kisompolyogtak onnan. Bezárták a chiffre-gép szobájának az ajtaját, majd a konzulátus kapuját is, s már éppen futásnak eredtek vol­na, hogy minél távolabb legye­nek a tiltott területtől, amikor négy markos alak ugrott ki az úttest szélén parkírozó gépko­csiból, s rájuk vetette magát. Stanley a pisztolyához kapott. Kiütötték a kezéből. Mind­hármukat megkötözték, majd betuszkolták a nagy Chevrolet- kocsiba. Az ONI-tiszteknek fogalmuk sem volt róla, vajon kinek a kezébe kerültek. Robogott ve­lük a kocsi végig a városon. Stanley arra gondolt, hogy ta­lán a japánokkal együttműkö­dő németek biztosították a kon­zulátust, felfedezték a titkos jövevényeket, s most megpró­bálják őket valami olyan hely­re vinni, ahol szóra bírhatják... (Foltftatáaa következik) VANINA VANINI Olasz —francia film Stendhal annyi regényes tör­ténete után ez az elbeszélés is filmszalagra került. Stendhal nem képzeletszülte romantikus hősökről ír, hanem azokról a valós emberekről, akiknek a sorsát a szenvedélyes és meg­lepő fordulatokban gazdag XIX. század irányította. így töríténhetett ebben az olasz krónikában is, hogy a pápai udvar személyi és térbeli kö­zelségében élő emberek sorsa az olthatatlan szenvedélyek és nemes érzések füzében egybe­forrhatott a karbonári veze­tőével. Ha nem is egy egész életre, annyira mindenesetre, hogy az író nagyszerű párbe­szédek és jellemábrázolás so­rán kimondhassa az igazságot: a pápa túlélt politikai hatal­mát a nemzeti öntudatában erősödő nép szükségszerűen le­győzi. Igaz, a győzelemig, a hatalomért vívott harcban so­kan esnek el, az áldozatok azonban törvényszerűék és nem értelmetlenek. A film rendezője, Roberto Rossellini — mint annyi más híres alkotásban — Stendhal Írásában nemcsak a romanti­kát, a színes somokat és a szélsőséges egyéniségeket kere­si, sokkal inkább azokat a pár­beszédeket hangsúlyozza, ame­lyekből a kor, az ideáljaiért, a jövőért harcoló ember hite és elszántsága bontakozik ki. Parádés lehetőségeket szalaszt el romantikus kalandok ideg­borzoló rutinmunkáját illetően — minő alkalom itt Pietrónak az Angyalvárból való szökése — ehelyett adja az 1820-as évek Rómájának hangulatát épületben, életstílusban, gon­dolkodásban, célokban és le­hetőségekben. A pápaválasztáson innen és túl Rómában minden üzlet, minden szinten. A mosdatlan szájú csapszékekben éppúgy, mint a legmagasabb társadal­mi rangot jelentő hercegi bá­lon. A rendező bemutatja a pápai udvarhoz hú arisztokrá­ciát egy bál ürügyén. Csillogó környezetben, gondosan ápolt arcok és mondatok között sut­tog a cinikus száj arról, miért kötik a házasságokat Rómában, ki miért, kivel és hogyan tart nyílt vagy burkolt kapcsolatot, szerelem és hatalom dolgában. Ebben a légkörben bolondos folt Vamrti herceg, aki másban hisz mint környezete és ezért olykor komoly veszélyt is vál­lal. Mindig a történet perifé­riáján marad, nyújtva és ad­va a lehetőségeket — mindkét félnek. A lány, Varrrna hercegnő nemcsak azért ragaszkodik a karbonári. Pietróhoz, mert a szerelem végzetes szenvedélye elragadta, hanem azért is, mert környezetétől, a neki fér­jül felajánlott bíborosi unoka- öccstől is viszolyog. Pietro fájdalmasain lekötelezettnek ér­zi magát a lánnyal szemben, mert az minden kockázatot vál­lal érte. Vanina sok-sok kéré­sének, marasztalásainak Pietro nem kiszolgáltatott rabja, vég­ső áldozatát mégis ez a búj- káló szerelem, a szabadságban 4 posta harmadi befejeződik gerineháló : A posta harmadik ötéves ; tervéről Nemes Sándor vezér- > igazgató-helyettes tájékoztat­ta az MTI munkatársát. öt év alatt több mint két­gyökerező hite és erős jelleme készíti elő. Rossellini két jelenetben mondja él a korábbi filmjei­ből is ismert hitvallását. Egy ízben, amikor Vanina Savelli bíboroshoz mégy Pietro iránti szerelmét megvallani és kö­nyörögni a fiú életéért, és a másikban, amikor Savelli és a rendőri feladattal megbízott bíboros a hatalom iránti enge­delmesség elfogadására és el­fogadtatására inti Vaninát. Mi­csoda ellentét a fegyvertelenül feltörő öntudat és az időt las­sítani vagy megállítani akaró politikai erő között! Nem látványos siker ez a film, bár képei, színes, gazdag kömyezetfestése, pazar kiállí­tása szórakoztatják a szemet is. Hiteles jellemábrázolása és különösen a romagnai Cesena piacán lejátszódó jelenetek rea­lisztikus leírása avatják érték­ké ezt a filmet. Vanina Vanini Stendhal megfogalmazásában is bonyo­lult jellem, kötve a vallási béklyókkal, a római társada­lom konzervatív szokásaival, szálaival, a vagyon és a szen­vedély terheivel. Végzetes játszmába kezd érzéseiért, amelyek sorsát is jelentik. Sandro MUo drámai erővel telíti meg ezt a nekünk talán szokatlan hőst. Pietro markáns egyéniségét a kitűnő Laurent Terzieff for­málja rokonszenvessé és hite­lessé. A kettős társadalmi arcula­tot hordó, a legveszélyesebb feladatokat is könnyedén vál­laló Vanini herceget az ola­szok híres karakterszínésze, Paolo Stoppá játssza. Martine Carol grófnője félénk rebbe- néseivel a félelmet keltő és szabadságot szülő kor asszony- típusát rajzolja meg. A színes felvételek Lueiamo Tramtfá munkáját dicsérik. (farkas) k ötéves tervében a televíziós >zat építése milliárd forint beruházás jut a postának, elsősorban a húr közlés fejlesztésére. A tervidő­szakban különösen a távbeszé­■ lő szolgálatot bővítik, korsze­rűsítik. Megkezdődik a hely­közi telefonhálózat rekonstruk­ciója, amelyre évente mintegy . 100 millió forintot fordítanak. Az ország távbeszélő-köz­pontjainak kapacitását össze­sen 148 000 állomással bővítik. : Vidéken Miskolc, Győr, Kapos- . vár, Zalaegerszeg, Pécs, Szé­kesfehérvár, Vác, Debrecen és i Siófok központjai kapnak ösz- ; szesen 40 000 új állomást. . Ezenkívül a kisebb települések központjait 10 000, a vállalati, közületi alközponthálózatot pe­dig 50 000 állomás befogadó- képességgel növelik. A vidé- ' ki telefonközpontok bővítésé- 1 vei egy időben felszerelik a távolsági forgalmat automati- j záló kapcsolóberendezéseket. ; Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy néhány vidéki város, ' Győr, Szombathely, Kaposvár, ; Pécs, Debrecen, Szeged és Vác : telefonelőfizetői közvetlenül tárcsázhatják, hívhatják egy­■ mást, valamint a budapesti te- * lefonelőfizetőket. ! A tervidőszakban tovább ja­vítják a rádió és televízió mű- ’ sorának vételi lehetőségeit, az , adások üzembiztonságát. En­nek érdekében 1968-ban befe- ' jezik a lakihegyi rádióadó-ál­lomás rekonstrukcióját, amely­nek során két, egyenként 150 kilowattos, párhuzamos jára- ’ tású adóberendezést helyeznek üzembe. Az ország különböző részein URH-adóállomásokat, adókat szerelnek fel, amelyek- : kel egyrészt a Kossuth és Pe­tőfi adók műsorát juttatják el az úgynevezett árnyékolt te­rületekre, másrészt rendszeres harmadik műsorhoz adnak mű­szaki alapot. Befejeződik a te­levíziós gerinchálózat építése is. A tiszántúli terület besu­gárzására, Pécs és környéké­nek műsorellátására új, nagy teljesítményű adókat szerelnek fel. —IMTfl az egyéb fegyvernemek hír­szerző és elhárító szolgálatait. A hadnagy és két társa egy sötét folyosóra ért, de mind a hárman úgy mozogtak, mint­ha napjában többször is be­járták volna az épületet. Halk csörrenéssed újabb zár nyílt ki, s beléptek abba a szo­bába, ahol a sarokban csende­sen, magánosán állt a külön­leges masina. Zseblámpa csó­vája kereste a szerkezet be­áll í tó-gombjait, majd a kis cso­port harmadik tagja, a külön­leges műszerész, végigtapogat­ta a gépet. Miközben ő dolgo­zott, a hadnagy körülnézett a szobában, de semmi érdemle­geset nem látott, nem talált. Már jó öt perce tartózkodtak a számukra tilos területen, s Stanley nem kis izgalommal hajolt a fal mellett álló gép fölé, amikor hirtelen a falból felpattant egy kis ajtócska. Nem volt az egész nagyobb, mint egy kisebb kép. A kattan násra mindannyian felkapták a fejüket, s a zseblámpa fé­nye mellett láthatták, hogy egy rejtett, falba épített kis pán­célszekrény ajtaja nyüt ki. Csapdának sejtették, mert különben hogyan nyílt volna ki magától? Mindhárman megmarkolták a pisztolyukat. Vártak néhány másodpercig, de csend volt. Honnan is tudhatták volna, hogy a zárak specialistája vé­letlenül nékitámaszkodott a falburkolat ama részének, ahol a rejtett páncélszekrény nyitó­gombját helyezték el? Stanley feltalálta magát, be­világított a kis páncélszek­rénybe, majd kirántotta az ott levő dossziét. Japán szövegű iratok ... Egyikük sem tudott japánul, így nem is fejthették anyagokat Tokióba. Stanleyék persze nem a gépet akarták megszerezni, hanem arra szá­mítottak, hogy a jelkulcs-rend­szer, pontosabban a szerkezei működésének megállapításával felfoghatják majd az éterben a rádióadásokait, megfejthetik a szöveget. A kihalt utcában már csak néhány lépés volt hátra a kon­zulátus ajtajáig. Az épület ut­cai frontján helyezkedtek el az irodák, s itt volt az a szo­ba is, ahol a ehiffre-góp állt A hátsó részben laktak a kon­zulátus alkalmazottai... Stanley körülnézett, de nenr látott semmit, csupán néhány száz méterrel arrébb egy, az úttest mellett parkoló fekete kocsit. Ez azonban nem za­varta. Hirtelen az ajtóhoz lépték, s zárak specialistája pedig ak­cióba kezdett, s nem egészen egy perc múlva feltárult előt­tük a konzulátus ajtaja. Tud­ták, persze, hogy ez a terüle­ten kívüliség jogának a meg­sértése, de oly nagy volt a tét hogy az ONI vezérkara még erre is vállalkozott, megkerül­ve a külügyminisztériumot, és rfkai haditengerészet úgy ter­vezte, hogy amennyiben há­borúba keveredne Japánnal, a támadás kiinduló pontja, leg­fontosabb bázisa Pearl Har­bour lenne. Lehetséges, persze, hogy a japánok csupán abból indultak ki: ha az USA hábo­rúba keveredik velük, tengeri támaszpontul mindenképpen a Hawaii szigeteket kell fel­használnia. Késő este volt, amikor a há­rom fiatalember elsétált a ja­pán konzulátus épülete előtt A figyelmes szemlélő felismer­hette a három fiatalember egyikében Stanley hadnagyot... Mindent a legnagyobb gond­dal készítettek elő. A kis cso­port egyik tagja a legfurfan­gosabb’zárak specialistája volt, így szerepelt az ONI tisztjei­nek névsorában, s rá várt a feladat, hogy néhány mozdu­lattal megnyissa az utat Stan­ley hadnagy előtt. Azt már ki­kémlelték korábban, hogy eb­ben az épületben is, csakúgy, mint minden japán konzulátu­si épületben, vagy a követsé­gen, egy különleges chiffre-gép működött, s ez naponta változó jelkulccsal továbbította az 12. S bár Stanleyék tudták, hogy a külügyminisztériumban hó­napok óta folyik a japán— amerikai diplomáciai alkudo­zás, bizonyos távol-keleti ér­dekeket illetően, mégis úgy döntöttek, hogy az egyik éj­szakán meglátogatják a japán konzulátus épületét. Az ONI vezérkara úgy vélte, hogy fel­tétlenül meg kell ismerkednie azzal az anyaggal, amely a ja­pánok birtokában van; az ame­rikai csatahajók tengeri moz­gásához, hadi feladataihoz is- menniök kell, vajon mit tud­nak minderről a japánok. Egy­szerű volt a feltételezés: ha a japánok ennyire kíváncsiak a flotta iránt, s különösen Pearl Harbour kikémlelését tűzték ki feladatul, akkor valami már eljuthatott hozzájuk: az ame­Részlet a szerzőnek a Zrínyi Kiadónál ősszel megjelenő könyvéből. Jár-e vagy nem jár a járadék? mény, hogy a közös használat­ban nincs benne az a földterü­let, amit eredetileg birtokolt a panaszos. Azt a földet más használja, nem a tsz. A Gyöngyösi Járási Tanács szakigazgatási osztályán is ér­deklődtünk, ahol azt a felvilá­gosítást kaptuk, hogy a pana­szos birtokában volt eredeti földterület ugyan nincs a tsz közös kezelésében, de ugyan­annyi földet írt át az ÁFTH a nevükre a járási tanács ren­delkezése nyomán. Végső so­ron tehát özv. Tóth Józsefné földtulajdona a Győzelem Tsz- nél van. Ha pedig ez így igaz, mint ahogy valóban így igaz, akkor a szövetkezetnek a föld használatáért járadékot kell fizetnie. És mégsem fizet. A járási tanács már több ízben megkereste hivatalosan ebben az ügyben a tsz-t, szor­galmazva a panaszos követelé­sének kielégítését. Az ered­mény: földjáradék ügyben a helyzet változatlan. Hogy erre a látszólag „po­fonegyszerű” kérdésre nem is olyan könnyű megfelelni, arra a bizonyíték az alábbi eset Szenvedő „hőse” özv. Tóth Józsefné, aiki Gyöngyöstarján- ban, a Bem apó köz 4. szám alatt lakik, ö a kérdező. A választ a helybeli Győzelem Tsz vezetőségétől, illetve köz­gyűlésétől várja immár máso­dik éve. Illetve, a fogalmazá­sunk nem pontos, mert özv. Tóthné a kedvező választ sze­retné hallani. Elutasításban már volt része. A vita tárgya az a közel hathol dnyi földterület, amit özv. Tóthné vitt a szövetke­zetbe és aminek több mint ki- lencvenhét aranykorona az összértéke. Miután mindenki úgy tudja, hogy a föld járadé­kot fizetni kell, özv. Tóthné ezt kérte a tsz-töl. De nem kapta meg. I A szövetkezet elutasító ál­lásfoglalásának alapja tudo­másunk szerint az a véle­törtöki esti adás éppen a szak­értelem dolgában hagyott meg­lehetős értelmetlen fülzavart emlékező füleinkben. Végül néhány kritikai meg­jegyzést a csütörtöki esti adás kapcsán. Nemcsak Tamási Esz. tér — de most különösen ő —, hanem más esetben, más köz­vetítés vezetői is elkövetik azt az elemi hibát az ilyen nyilvá­nos adásoknál, hogy megfeled­keznek a televízió nézőiről. Le­het, sőt biztos, hogy a színház nézőközönsége negyedszer is szívesen hallgatta és újrázta kedvenc számát, de az nem le­het, hanem biztos, hogy a tele­vízió nézői számára már unal­mas volt. Más a nézőtér lég­köre és más az otthoné, a kép­ernyő előtt. A demokrácia itt is érvényesülhetett volna: a milliós nézőtábor „jogait” nem csorbfthaja egy nyilvános adás néhány száz nézője. Ezt a jogot biztosítani a ri­porter kötelessége lett volna! És hogy ez nem sikerült, az bi­zony fájt... fájt... fájt... (gyurkö) vél, amikor a dal előadója bizony elemi hibákat vét még a szöveg ejtésében is, a hang­jegyekről nem is beszélve. Tudom, kétségtelen óriási fel­adatot jelentett volna, hogy a verseny '60 dalát mind neves és képzett énekesekkel mutassák be. Mégis ezt kellett volna ten­ni. Vagy mindegyik dalt isme­retlen kezdő: versenyezve az énekes és a dal is, vagy mind­egyiket hívatott előadók! Csak így és csakis így lehetett volna valóban reális versenyt vív­niuk egymással a versenyszá- moknak, csak így és csakis így lehetett volna a televízió kö­zönségét még „közízlésében” tovább nevelni. Ha már a televízió — egyéb­ként helyesen — közügyé tette a könnyű-, a tánczenét, ha szinte vitára bocsátotta e mű­faj problematikáját a nagy közvélemény előtt, akkor bi­zony a vita anyaga megszólal­tatóinak hozzáértő és invenció, zus szakértőiknek kellett volna bizonyulniuk éppen a vita si­keréért. Ez a harmadik, a csü­Aggódé | gondolatok i & gondolatok aggódása nem a zsűrinek, nem is a táncdal- ífesztivál csütörtöki esti har­madik fordulójú és stílusú est­jének szól. A gondolatok a te­levízió igényességével és azzal a sokat kijelentett állásponttal kapcsolatosak, hogy ne az elő­adót figyelje a kedves közön­ség a képernyő, — a zsűri a kamerák előtt, hanem egyes­egyed ül „A” számot. Nos, ez már abban a pillanatban is naivitásnak tűnt, amikor e két­ségtelen nemes tervet jó szán­dékkal kövezték ki és daléne­keseink jeleseitől az új és még ismeretlen 'kezdőkig kerek féi- százan kaptak képet a televí­zió több milliós néző tábora előtt Mert tegyük a szívünkre akár mind a két kezünket va­jon egy viszonylag gyengébb muzitoalítású, sőt szövegű ver­senyszám nem kaphat-e és nem kapott-e jobb helyezést csak (?!) azért, mert előadója kvalitásban és rutinban a da­locska művészi megformálásá­ban és előadókészségben a már ismert „nagyok” közé tar­tozik? Kapott bizony és nincs az a zsűri, amely ilyen eset­ben megőrizhetné tárgyilagos­ságát De áll ez fordítva is! És különösen állt ez csütörtök es. te, amikor az új táncdaléneke- sefe egész sora lépett a mikro­fon és a kamerák elé, hogy döntőbe vigye saját dalát Ke­vésnek sikerült. Még olyan műsonszámmal sem, amely ta­lán — nehéz ezt bizony elbí­rálni a zenei és mikrofonbakik miatt is — méltó lett volna, hogy a legjobbak között vecse- tsyeaen a döntőben. És itt merül fel a* igényes­ségi! Vajon helyes-e és szük­séges-e, hogy fiatal és kezdő enefcesek lényegében első és nyilvános szereplése egy több- máSSós nézőtéren történjen, hogy debfitációjuk szinte egy egész ország nézőközönsége előtt ismertesse meg nevüket. Ügy vélem, erre semmi szük­ség nem volt És, hogy állás­pontomat igazoljam is: olya­nok is kamerát és dalt kaptak, akik bizony sem énekhangjuk- feaL, sem előadói készségükkel nem érték el a „Ki mit tud” járóéi döntőinek színvonalát sem. Hogyan döntsék én, a né­ző, egy dal fölött teljes füllel, akarom mondani teljes szív-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom