Népújság, 1966. július (17. évfolyam, 154-180. szám)
1966-07-17 / 168. szám
BORICS PÁL KIÁLLÍTÁSÁN Gyűjteményes kiállításnak ugyan nem nevezhetjük, válogatott anyaga, ötletes rendezése azonban bepillantást enged a művész érdekes világába. Az alkotások teremtette légkör a nyugalomé és az őszinteségé. Boric* Pál művészetében elsősorban ez a dicséretes. Arról tának ábrázolásában. Talán sablonosán hangzik, de le kell írnom: Borics Pál szereti azt, amit alkot. Elég talán a mészkőből faragott Ülő nőre utalnunk, annak mesteri-művészi formálására, ritmikájára, ahol a véső szinte véletlen, vagy alig észrevehető karcolásától a hatáW T T- ▼ 1 tárlat látogatása közben, kiegészítve még azzal, hogy a látogatók érdeklődése Borics Pál művészete iránt, és a művész által is kényszerített őszinte véleménymondás, jó jele a városunk életében újra fellendülő művészi élet tudomásulvételének. beszard, hogy stílusjegyei, törekvései mely művészeti irányzathoz sorolhatók, nem szükséges, és nem szerepelhet a követelménytámasztás alapjaként, ahogy egy művésztől sem kérjük számon: a naturalizmust, avagy az úgynevezett nonfiguratív Irányzatokat követi-e? A plasztika nyújtotta lehetőségeket Borics Pál sajátos módon használta ki. Alkotásainak többsége egy-két alakos kompozíció és portié. Kisplasztikái műveiből kevesebbet láthat a közönség, mégis, talán ezek fogalmazzak meg a legjellemzőbben a Heves megyei születésű szobrászművész ars poeticájának lényegét Mi lehet ez? A középpontba állított ember életének egy-egy megkapó, kedves mozzanata a művész teremtő gondolatain átszűrve — a formálandó anyag plasztikai lehetőségének kihasználásával. Ellentétben a portrékkal, az egy-, vagy több alakos kompozíciók nemcsak a művész világát hozzák szinte látótérbe, hanem — s ez a legfontosabb a művészetben — gondolatot ébresztenek, kényszerítik az embert a hosszas szemlélődésre. Gondolok itt az ólomból formált alkotására (Anya gyermekkel, vagy a Játszó gyerekek) és a bronzból munkált két állatfigurára (Kis bika és a Vakaródzó csikó), amelyeknek hangulata, kedves, vagy pajkos megjelenítése méltán érdemelte ki a közönség tetszését. Forgalmazása túl sok magyarázatot nem igényel, s ezt is érdemként írhatjuk le. Tömörség és általánosítás él egyszerre az élet egy-egy megkapó pillanaItttszó gyerekeit. rozottebb plasztikai megformálásig, még az anyag természetes színe, sajátossága nyújtotta lehetőségek kihasználásával is maradandó élményt tudott nyújtani. Sajnos, nem mondható el ugyanez a szintén mészkőből faragott másik szobrára (Anya gyermekekkel). Szólnunk kell a portrékról is néhány szót, hiszen a kiállítás másik nagy része belőlük áll... A portrék anatómiai-karakterisztikái megmunkálásán tú] egyebet nem tudtak nyújtani, mint egy emberi fejről több oldalról készült fénykép, annak ellenére, hogy például a márványból formált Lacika kedvesen fitos orra, kisfiús arca mosolyra készteti a nézőt, s csodálatot vált ki a szobrász — kézügyessége. A portréalkotás nagyon könnyen öncélúvá válhat, s egy emlékképnél többet ritkán tud nyújtani. A szerintem egyetlen nagyon jól sikerült portré a bronzból készült Édesanyám, amelyben mint kivételben is gyönyörködik a néző, és —, amelyben sem kivenni sem hozzáadni valót nem talál. Anyagának kiválasztása miatt nem sikerült a vörösmárványból faragott relief, a Kendermunkások, amelyben kínosan keresi a néző a figurákat a csak itt-ott csiszolt felületen ... Néhány nagyon szép alkotást meg kell miég említenünk. Többek között a Hajmosó nőt, amelynek mozgásritmusa, közvetlen, szinte családi meghittséget, teremtő légköre váltja ki a néző rokonszenvét, és a munkát megtestesítő, tömören megfogalmazott Bányászt. Csupán néhány gondolat ez a Es még egyet; ennél jobb gondolat soha sem születhetett volna, hogy a kiállításokat a Gárdonyi Géza Színház előcsarnokában rendezzék. Csak minél többet. Ismerjük meg emberközelből művészi életünk tevékeny munkásait. Kátai Gábor TÉNAGY SÁNDOR: LÁTTÁK MIKLÓS: Szárnyak Sóvár vágta, a szégyené: dobna magasba, fölfelé, irigység, föld-húzta, vas-nyomta vágy, csak egyszer, csak egyszer legalább, legszebb irány, függőleges út, madarak-őrizte fénykapuk, növekvés, rekord, Ifjúság, csak egyszer, egyszer legalább. példát, fegyelmet tervező ragaszkodás, vér, erő, üssetek rám, ne féljek, jutalom így lesz az élet, szárnyak, szárnyak, szárnyak, szavammal éleset vágjak, gyönyörű ostrom, Igaz merénylet, adattál kevés keménynek, pörkölhetsz rám Is bélyeget, díszítsd föl ember-képemet, zúzódjak össze bár zuhanva, nem esik szégyen utamra, mutatom mindig földi életem, bakancsos lábam, vas-nehéz kezem! SIGRID WILD: ARCOD Ismerem az arcod, reggeli érán; homlokod sima, hfisfényű szemed, ajkadtól álladig könnyű vonal fut, — profilodban annyi szépet lelek. Ismerem arcod a fáradt red ékben, melyeket lecsókolnék boldogan, ismerem pillantásod, mellyel vársz rám, és mosolyod, melyben báj annyi van. Ismerem arcod, esti szürkületben, és érzem, amint arcomhoz hajol; még mielőtt az éjnek elszegődnénk, s hajnal jönne sűrű ködök alól. Fordította: Antalfy István Két dal Akácok levele össze-ütődik cseng bong az éjszaka felcihelődik Oldozd meg kezem lábam siettesd fagyos telekben arcom melengesd Süssön át borostás arcomon a magam megtartó irgalom Lehessek az ami lehetnék: felöltöztetett meztelenség n. Lehettél volna megtartó kéreg s lettél kérgemben rágó féreg Lehettem volna tanítványod lettem a legsúlyosabb átok Fényed elalszik megfakul virágod szirma vízbe hall Kong bong az almafa ága érlelődik némasága. VIGH TIBOR: 1 Diák vagyok, vakáció»... Ha lett volna kollektív könyörüleá, mir dolgoznék, vehetnék ruhát a kenyere*. Időm, erőm s szellemem mind felkínáltam a cserébe lehetetlent sohasem kívántam! Mind hiába volt... . _ valami ok — úgy volt — mindig közbevágott és most is szedhetem sátorfám, tovább könyörögnöm Itt már nines Diák vagyok, vakáció«... ki gyönge pénzért is lennék fúrnék olajkutat, építenék hidat s a vegyszert, azt se bánnám, ha Diák vagyok, vakációé... ki most e tűzó napban is elszánt, derűs és elkeseredett s jöhet bár szeptember a> ennél POLNER ZOLTÁN: Mondogató A mi tyúkunk tojj. tojj, tojj! Szomszéd tyúkja koty, koty, koty. Kerékráfból megétetem lábam között is átveszem háromszor egész évben tojás legyen létrafokán is átteszem háromszor A mi tyúkunk tojj. tojj, tojj! Szomszéd tyúkjp koty, koty, koty. CvMObNAR FERENC : Már egy órája legalább, * * hogy az osztályvezető kartárs nyájas mosollyal megbiccentette a fejét előtte. — Egy kis türelmet, legyen szíves! És betessékelt egy férfit, akit soha nem látott azelőtt, aki ő utána érkezett, ha csak két lépéssel is lemaradva. Mit tud tenni ilyenkor az ember? Fanyarul visszamosolyog, és dadog valamit, hogy: persze, kérem, csak tessék, én majd várok. Magában pedig mérgelődik. Ismét ' megállapítja, a megszámlálhatatlan mennyiségű korábbi megállapítás után, hogy az ismeretség, ugye ...! De az osztályvezetővel nem lehet vitatkozni. Különösen nem olyankor, amikor kérni jött. Az osztályvezető kartárs különben is ingerlékeny, és aki erélyesebben lép fel vele szemben, az örökre elveszett. Annak semmi sem sikerül, annak a munkájában mindig talál hibát, és ha valamit lehet juttatni a szövetkezeteknek, az ő szövetkezete lesz az utolsó a sorban. Még jó, ha végül megszánja az osztályvezető kartárs, és legalább utolsónak ők is rákerülnek a listára. Csak nyugalom, nem kell há- borogni, intette magát az első percekben. Nehogy valami szamárságot mondjon, fogalmaz- gatni kezdte magában a ’szöveget, ahogyan a kérését az osztályvezető kartársnak előadja. Mert azt elő kell adni, hogy hatásos legyen, csak úgy, egyszerűen közölni — nagy butaság lenne. Akár hozzá se kezdjen, már forduljon is vissza, mielőtt egy szót mondana. Az osztályvezető kartárssal bánni kell tudni. tfi z első tíz perc még *”* csak eltelt valahogy a várakozással. A mondatok összeállításával lekötötte magái. A gép nagyon kell a szövetkezetnek, az elnök a lelkére kötötte, vissza ne menjen a kiutalás nélkül, mert különben a munkát nem győzik, hiszen kevés a dolgos kéz otthon. Azért jött be a járáshoz személyesen, mert így biztosabb volt a kiutalás megszerzése. — Meg aztán, nézze csak — nevetett a szeme közé az elnök —. maga mégiscsak nő. Más az, mint egy ilyen vénember, amilyen én vagyok. Jobban tudja azt maga, hogyan kell a férfiakkal bánni. Nem vitatkozott. ö már csak tudja. Hogyne tudná, gondolta, ezért maradt magára A férje otthagyta két évvel ezelőtt. Majdnerh tízévi házasság után keresett más asszonyt magának. Hát. igen, ő már csak tudja, hogyan kell a férfiakkal bánni. Ráhagyta az elnökre, nem szólt egy szót sem. A fia furcsán nézett rá, amikor reggel közölte vele, hogy a városba utazik. A szeme közé nézett a gyerek, kutatva, bizonytalanuL Mindig így néz rá, ha nagy ritkán magára hagyja. — Mikor jössz vissza, anyu? — A délutánival, ötre biztos itthon vagyok. Megnézem, tudok-e venni neked harminchatos fehér szandált. Jó lesz? De ne vedd biztosra, tudod, már néztük a múltkor is. Akkor sem volt. És hozok valami süteményt is.- Orosz krémtortái, amit annyira szeretsz. A gyerek a kapuig kísérte, és nagyon bánatosan intett utána. Amióta kettesben maradtak, amióta az apja itthagyta őket, mindig ilyen bánatosan néz utána a gyerek, ha neki el kell utaznia. Érzi, hogy félti a fia. Amikor hazajön, mindent el kell mesélni neki, merre járt, kivel beszélt, és miről beszélgettek, és csak akkor nyugszik meg, ha férfiakról nem hall. Attól fél, hogy új apát kap. Biztosan. Ahogyan ott ült magában, mindez az eszébe jutott. Tíz perccel ezelőtt Giziké, a gépíró kisasszony is kiment,, azzal, hogy rögtön visszajön. Senki sem volt körülötte. Az osztályvezető kartárs irodájának csukott ajtaja mögül néha beszédfoszlány szűrődött ki, időnként valaki elment a folyosóra nyíló ablak előtt, de bent az irodában csak az asztalok, a falon egy Lenin-kép volt a társasága. Giziké valamelyik irodában biztosan az op-art ruhákról cseveg a kolléganőjével, az osztály dolgozói pedig kint lehetnek a járás községeiben. Járatlanul kinyílt az elő- ’ szoba ajtaja. — Józsi bácsi? — dugta be a fejét egy férfi az ajtónyxlás- ban. — Tárgyal? Van nála valaki. Ejnye, de kár. No, mindegy, egy fél óra múlva visszajövök, most nem tudok rá várni. Mondja meg neki, legyen szíves, hogy én kerestem. Amiatt, amit megbeszéltünk. Csak ennyit mondjon, ő már tudni fogja, miről van szó. Megteszi? Nagyon köszönöm. Egy fél óra múlva itt vagyok, de most mennem kell. A szomszéd község fóraezó. gazdásza volt. Szinte hihetetlen, ö néni vár, mert neki dolga van, d« Józsi bácsi úgy is tudja, miér* jött. Neki Józsi bácsi. És néki idegeskednie sem kell. Ö biztosra megy. Milyen szerencséi fickó. Igen, így kell, ez az igazi. Ripsz-ropsz, egy fél perc és minden kész. Végül is Józsi bácsi; azazi pardon, az osztályvezető kar- társ kiengedte a vendégét, mos* is a vállát átölelve tessékelte maga előtt, és úgy mosolygott rá, mintha a miniszter maga lett volna. Persze, úgy, mintha a miniszter egyben a legjobb barátja is lenne. — Ja, igen! — fordult aztán feléje. — Mit óhajt, kedves kartársnő? És csoda történt. Igaz, Gizikét neki kellett megkeresnie, mert Giziké sajátos módon vélekedhet a „rögtön”-ról, ő nem nagyon zavartatta magát az idő múlása miatt, meg mentegetődzni sem kísérelt meg az osztályvezető kartárs előtt, amiért utána kellett menni. Elővette a nyomtatványt Giziké a fiókból, kitöltötte, lepecsételte, és szó nélkül oda tolta az osztályvezető kartárs elé, aki mindezt az asztal mellől nézte végig. — Tessék, parancsoljon,' kedves kartársnő, és sok sikert. Még jó, hogy nem mondta * * azt is: a további mun-, kájukhoz pedig kívánok sok sikert, erőt, egészséget mindnyá-j juknak, mind a járási tanáé* mezőgazdasági osztálya, mind a magam nevében. Az előszoba ajtajában megint összetalálkozott a szomszéd község főmezőgazdászá- val. — Bocsánat, tessék! — adott helyet a férfi. Kint az utcán ragyogó napfény fogadta. Megnézte az óráJ ját. A buszindulásig még van ideje elég. Ebédeljen meg valamelyik vendéglőben? A, ilyen melegben beülni egy csomó idegen ember közéj Majd otthon eszik valamit
