Népújság, 1966. május (17. évfolyam, 102-127. szám)
1966-05-13 / 112. szám
Bérletük van a hajnali utazáshoz Kiss Kovács Gyula az autó- buszállomás felé igyekszik. Kabát van rajta — ilyenkor, hajnalban még hűvös a levegő. A hajnali, ötórás busszal utazik Visontára, a külszíni fejtéshez. Az egri Hadnagy utcai lakótelep már mozog. A kóbor kutyák rejtekhelyre igyekeznek — vége az éjszakának és a félelem nélküli kóborlásnak. Az emberek ébredeznek, be- idegzett reflexeik működésbe lépnek. Kiss Kovács Gyula siet, mert még az autóbuszmegálló melletti kis bódéban längest szeretne enni Hajnali fél öt. — Jó reggelt! — köszön ide is, oda is. A megszokott reggeli fél ötös embereknek, hajnali ismerősöknek. Egyiknek- másiknak csak mormolja, alig hallhatóan a köszönő szót — hirtelen nem tudja, hogy személyesen vagy csak látásból ismerd őket A Népkerten át mintha esti zsúfolt mozielőadásról igyekeznének az emberei;, olyan sokan mennek. Nem néznek se Jobbra, se balra, egy céljuk van; teljesen felébredni Erre koncentrálnak. i [. — Álmos? | f — Á, megszoktam — feleli Kiss Kovács Gyula. — NE a legérdekesebb ebben a rendszeres, hajnali felkelésben? — Hogy tulajdonképpen mindenki még az ágyban érzi magát, mégis megy a munkába. Meg az is, hogy kívülről tudom, kikkel találkozom. A buszban rögtön a tegnapi témát folytatjuk. — Mi volt a tegnapi téma? — Ki hányszor késte le a buszt, m — Rendszeresen öt órakor kei? — Még az kellene. Szabadságot vettem ki. Felmegyek Pestre, egy-két dolgot beszerezni. Nyolc óra után már a Keletiben vagyok — feleli Nyá- rádi György könyvelő. — Akkor magának nem lehet megszokott ez a hajnali Eger. Mi a benyomása erről? — Olyanok ezek az emberek, mint valami megszállották, akik arccal a vasút felé igyekeznek. Nem mernek széttekinteni, nehogy elvonja valami a figyelmüket arról, hogy idejében elérjék a vonatot. A Lenin úton egyenként haladnak az emberek, szinte libasorban, persze óriási térközökkel. Az állomáson kevesen váltanak jegyet, bérletük van a hajnali utazáshoz. Zsúfolt az Utasellátó. Sörökért, feketéért állnak sorba. Néhányan a padokon fogyasztják el a reggelit „Hé, Jani, ma is együtt utazunk. Már szerencsétlen lenne az a napom, ha nem te fizetnéd az első sörömet^ „Halló, halló, figyelem! Füzesabony felé a második vágányról személyvonat indul 5 óra 33-kor.^ Egyből üres lesz a resti A presszósnő gyorsan leül és fejét a pultra hajtja. De csak egy szemvillanás ez. Felpattan és kinyit egy ablakot Beárad a hajnal. Kint az első buszok felberregnek. Némely állomás környéki házon szorosabbra engedik le a rol- lót 2. — Mikor szállítja a legelső utasokat? — Fél ötkor. Akkor jön az első hajnali vonat Füzesabonyból. A legtöbben a Bervába igyekeznek — mondja az autó- buszvezető. — Mi a jellemzője ennek a hajnali szolgálatnak? — A csendesség. Ha zsúfolt is a busz, akkor is nyugodtabb, mint fényes nappal. Az emberek nem izgágák, nem idegesek, még egy kicsit tompultak. Szívesen szolgálok ilyenkor. S az utcák sem forgalmasak még. Szemben velünk egy-két teherautó igyekszik. Két macska egymást kergetve futott át az álmos úton. Eltűntek egy pincelejáróban. Az utca most csendesebb. Majd a következő vonatinduláskor élénkül meg újbóL Söprik az utcákat. Elég jól porolnak. A belváros halott. A templomi harangok elütik a hatot. Az üzletek zárva, de a piac már zsong. Az első vevők aludni nem tudó öregasszonyok, vagy a régi hagyományhoz hűek, hogy „hajnalban a piac olcsóbb és minden van”. Valóban, zöldborsó és néhol már cseresznye is piroslik. Olcsó? Ezek még hajnalban is drágák ilyenkor, május elején. „Tessék, aranyoskám, gyönyörű retek, fejes saláta, szemes bab ...” Korai a virág, korai a virág! Mire felébred a felesége, virággal köszöntse.” — Hát maga hogy köszönti a feleségét? Legalább adott neki kirágot? — Nem keVl annak, jobban szeret virág helyett aludni — nevet a meglepően fiatal virágárus; Barcs Bertalan. A vevő még sem sok. Ilyenkor egyeztetik az árakat és mustrálgatják egymás áruit. „Szaladj csak haza, fiam, kerékpárral, és gyorsan szedjétek le azt a kis zöldborsót, tudod, amit tegnap latolgattunk, beérett-e már.” A fiú már pattan is. Van még idő az iskoláig. 3. Almos kisgyerekeket cipelnek a szülők az óvodába. Egy kislány sír. „Mert nem engeded, hogy utána fussak a piros kabátos kisfiúnak.” Mindenhol egy felnőtt, meg egy apróság. Hét óra körül jár. Megfiatalodtak az utcák. Később egy pár évet öregszenek, mert megindulnak az általános és középiskolások is. Ennek a reggelnek még egy különös nevezetessége is volt: első érettségi nap. — Mit vársz az érettségitől? — Ha nem írja ki a nevem, válaszolok. — Jó. — Későn ébredtem fel, most már azt hiszem, elkéstem a tanulással, az írásbeli már itt van, és nyakamon a szóbeli. Hát igen, már késő van, fél nyolc. Eger, 1966. május 12., hajnal — reggel. Berkovits György 3(1 txbzi el? I IDEGENFORGALOM IDEJfiNI — Hogyan is kell mondani; Ó, nem zavar, uram!? (gresko) Naponta sokam, keresik fel az egri Szakszervezeti Székházban a sajtóklubot, ahol kulturált környezetben, kényelmesen olvashatja bárki a különböző napilapokat, képes újságokat és folyóiratokat De a sok látogató közül akad valaki, aki rosszul értelmezi a klub jellegét és a neki tetsző lappéldányt hazaviszi. Több alkalommal előfordult, hogy az olvasók hiába keresték a Világ Ifjúságát, az Ifjúsági Magazint, vagy a Magyar Ifjúságot, csak hűlt helyét találják. Miit tehet a klub vezetője? „Figyelőszolgálatot’ szervezett a sajtóklubban. De úgy érezzük, hogy ez méltatta* a meghitt hangulatú környezethez és az olvasókat is zaoarIá Mégis azt javasoljuk, hogy folytassák a „figyelőszolgálatot’. Az sem valószínű, hogy felnőtt ember éppen az említett képeslapok gyűjtésére specializálta magát. Az újság- címekből inkább a rendbontók korosztályára következtetünk. „Csípjék őket nyakon” és tettükhöz méltóan fenyüsglt meg a rendbontókat! (Simon) Az érdem a zenekaré zenei hetek hangversenyéről A gyöngyösi Erről a gyöngyösi hangversenyről úgy kell kezdeni a beszámolót; sikeres volt. Egyetlen jelző azonban önmagában még nem sokat mond, lehet udvarias tartózkodás is mögötte. A részletek felelevenítését tehát nem kerülhetjük el. Mozart Titusz-nyitányát, valamint G-dúr hegedűversenyét, Beethoven Karfantáziáját és Cimarosa A karmester című, egyfelvonásos vígoperáját hallottuk. A hegedűversenyt az NDK-beli Lothar Blüher szólaltatta meg. Az első és a harmadik tételben technikai biztonságát élveztük, míg a lassú tétel átélt, gazdagon motivált előadása érzékeny, de kiegyensúlyozott lelkivilágát bizonyította. Lothar Blüher vendég- szereplése ismét megerősítette azt a véleményünket, hogy a most már szinte gyakorlattá vált NDK—magyar művészcsere a gyöngyösi zenei élet továbbfejlesztésének biztos eszköze. Beethoven Karfantáziájának zongoraázólóját Váczi Károly játszotta. Az énekkari rész a Gyöngyösi Városi Művelődési Ház Énekkarának előadásában hangzott fel. Beethoven sokszínű muzsikája a műhöz méltó formát kapott. A zongorajáték sodró erejét a zenekar érzékeny együttese híven követte és árnyalta. Amikor a zárórészben az énekkar is belépett, teljessé vált a beethovend művészet élménye. A hangverseny csúcspontját itt találtuk meg. Minden elfogultság nélkül, csak felsőfokú jelzőkkel lehet erről a produkcióról beszélni. Cimarosa vígoperája kellemes meglepetést nyújtott azoknak is, akik ezt a művet nem ismerték. Kuthy Tamás hangja, előadása, de színészi játéka is fokozta a sikert. Bár a feladat nem adott elég lehetőséget Kuthynak ahhoz, hqgy hangjának gazdagságát bizonyíthassa, így is alkalmunk volt ennek a hangnak színességét, árnyaltságát, előadásmódjának kulturáltságát felmérni. A Városi Művelődési Ház Szimfonikus Zenekara a hangverseny alatt állandóan a dobogón volt. Ha tehát azt állítjuk:, hogy a siker fő részese maga a zenekar, nem túlzunk. De azt is hozzá kell tennünk az első megállapításhoz, hogy ez a zenekar még nem nagy múltra tekinthet vissza. Talán emiatt is értékes az a művészi fejlődés, amit az eltelt rövid idő alatt elértek. A zenekar biztonsága meglepő. Elfogultságnak a nyomát sem lehet megtalálni játékukban. Pedig tagjainak jó része zeneiskolás növendék. Mit bizonyít még ez a körülmény? Azt, hogy a zeneiskola tanárai jó munkát végeznek. Még annyit kell a hangversennyel kapcsolatban elmondani, amit a szünetben elhangzott egyik megjegyzés vált ki belőlünk. Valaki azt mondta; egy külföldi vendégünk állapította meg maliciózusan a tavaly végighallgatott gyöngyösé hangverseny után, hogy nem is tudjuk, milyen értékeink vannak. A választ a gyöngyösi közönség adta meg a mostani hangversenyen. Nemcsak nagy számban hallgatták végig a koncertet, hanem tetszésüknek is félreérthetetlen kifejezést adtak. Kétségtelen, a zeneiskola elindított még évekkel ezelőtt egy olyan kulturális mozgalmat Gyöngyösön, ami kezdetben csak kevesek érdeklődését keltette fel. Ma már esemény egy-egy hangverseny a városban. A vendégművészek is tapasztalhatták ezt. De még nagyobb a jelentősége annak a zenei igénynek, ami egyre inkább terjed, ma már szinte általánossá vált. És ehhez az érdeklődéshez felnőtt a tradíciókkal rendelkező énekkar mellé a szimfonikus zenekar is. Ennek a zenekarnak még múltja alig van, de jövője annál inkább. Reméljük, még sok kitűnő hangversenyt élvezhetünk végig jóvoltukból. Az elismerést méltóan kiérdemelte Záborszky József karnagy , akinek értő irányítása alatt színesedik és teljesedik ki Gyöngyös zenei élete, a zenekar és az énekkar produkciója. G. Molnár Ferenc OARVÄS Ügy éreztem, forog velem az és minden megsemmisül körülöttem. Istenem, mi van itt? Nagy nyomorúságunkat még ilyen szerencsétlenséggel is tetézni akarod? Honnan lehetne pénzt szerezni a bátyámnak, hogy tudjon csizmát venni? Én eljárnék mezítláb is, nem bánnám, ha csúfolódná- nak a gyerekek, csak a bátyám ne menjen lopni... — Ennek nem szabad megtörténnie — ebben az elhatározásban kristályosodott ki bennem az utolsó percek sok zűrzavaros benyomása. Agyamban tépetten zargat- íák egymást a gondolatok. Mit csináljak? Mit lehet itt csinálni? Szólok anyámnak. Nem. ez nem jó. Ezen még csak jobban összevesznének és nekem olyan rossz, mikor szavakkal tépik egymást. És hátha... Ezt a lehetőséget magamnak is alig akartam felvetni. Hátha az anyám is beleegyezik? Hiszen ő is szeretne kimenekülni ebből a feneketlen nyomorúságból. .. Mi lesz akkor? — Nem, ő nem egyezne bele — nyugtattam meg magam. — Anyám jó. De mégse szólok neki. Hogy ne veszekedjenek. Azután arra gondoltam, hogy 1966. május 13., péntek holnap beszélek Füleki bácsival. Megmondom neki, hogy nagy bűn az, amit csinálni akarnak. Hogy én őt mindig jó embernek ismertem és a jó emberek ilyet nem tesznek. Mit mondhat erre Füleki bácsi? Talán azt, hogy ne törődjek a nagyok dolgával. Biztosan szól majd a bátyámnak és az megver. Még soha nem ütött meg, de azért biztosan megver. Legjobb lesz, ha nem Füleki bácsinak szólok, hanem neki. Elmondom neki mindezt. Még most, ha visszajön. Kint becsapódott az ajtó és befelé tartó lépések nesze zése hallatszott. Nemsokára belépett a bátyám. Gyufa lángja villant és imbolygó, behemót árnyéka ott sötétlett a szemközti falon. Meg akarta gyújtani a lámpát, de a kanóc nem lobbant lángra, csak ízzott kesernyés, kellemetlen bűzzel. Sokáig próbálgatta, a gyufa egészen a körméig égett. Felszisszent és dühös káromkodással földhöz csapta. — Petró sincs... — morogta, mintha ezzel is alá akarná támasztani jövendő terveit. Mintha ez érződött volna ki ezekből a szavakból: Akkor majd az is lesz. Csak úgy a sötétben vetkőzni kezdett és közben folyton mormogott valamit magában. Szorongva hallgattam minden moccanását. Mikor lefeküdt-és nagy sóhajtozással magára húzta a takarót, megmozdultam az ágyban és megszólaltam; — Feri bátyám! A bátyáimat mindig így szólítottam és magáztam őket. így nevelt az anyám, mert mint mondta, ők sokkal idősebbek, kijár nekik a tisztelet. — Mit akarsz? — kérdezte. — Te még ébren vagy? — Ébren. Csak art akarom mondani, hogy hallottam, amit a Füleki bácsival beszéltek. — Ha hallottad, akkor aludj — mordult rám ellenségesen. Kicsit megrettentem a mogorva hangtól és elhallgattam. De nemsokára újra kezdtem: — Hallottam, hogy kukoricát akarnak hozni Benkőék góré- jából... — Mondtam már, fogd be a szád és aludj! Ne törődj te a nagyok dolgával! Már-már úgy volt, hogy hagyom az egészet, de egyszerre újra belémnyilallott a fájdalom: az én bátyám lopni fog... Ne bánom, ha megver is, de megmondom, anú a szívemen fekszik. — A' lopás csúnya dolog — vetettem oda a szavakat. — Feri bácsinak nem szabad ilyen dolgot csinálni. — Nem vagyok kíváncsi a taknyosok véleményére. — Pedig én megmondom anyámnak... — Art adja csak az a nagyon jó Úristen! Kitekerem a nyakad, az biztos. — A csendőröknek is elárulom. — Hallgass, míg szépen mondom! Mikor ilyen kis taknyos voltam, mint te, eszembe se jutott, hogy beleüssem az orrom a nagyobbak dolgába. — Megmondom az anyámnak, a csendőröknek. Mindenkinek megmondom, hogy mit akarnak — kiabáltam most már hisztérikusan és ordítva sírni kezdtem. A belső részemet majdnem szétrágta a vad fájdalom és kínomban a párnát harapdáltam. Bátyám éppen fel akart kelni az ágyból, valószínűleg, hogy megverjen, de ebben a pillanatban nyílt kint az ajtó. Anyám jött haza. Hirtelen befelé gyűrtem a sírást, és úgy tettem magam, mintha aludnék. Bátyám se szólt. Anyám sietve levetkőzött és odabújt mellém. Egy ágyban feküdtünk, bátyáim is együtt, egy másikban. Nem volt több ágy, meg a takaró is kevés volt. Így legalább összebújtunk és melegítettük egymást, mint malacok a hideg ólban. Éjjel nyugtalanul aludtam és sokszor felriadtam. Azt álmodtam, hogy a bátyámat csendőrök kísérik. Másnap egy szót se beszéltünk a bátyámmal az esteli dologról, csak kerülgettük egymás pillantását. Feldúlt lélekkel mentem az iskolába, mintha szörnyű titkokat hordoznék magamban. Rettegtem, hogy valaki megérzi a gondolataimat és kikiabálja a világnak. Egész nap az esti beszélgetés rettenetében éltem. Hiába próbáltam mással foglalkozni, gondolataim, akár az elhajított bumeráng, egyre csak ehhez a szörnyű tényhez hajlottak vissza: bátyám lopni akar. Görcsösen meredt fel bennem a kérdés: miért? Újra és újra megkérdeztem ezt magamtól, de megnyugtató feleletet sehogy sem találtam. A tanító nyelvtanból magyarázott valamit, de nem értettem a szavait, csak azt láttam, hogy a szája mozog, beszél. Szerettem volna odarohanni hozzá és sírva elpanaszolni nagy bánatomat. Talán ő tudna segíteni. De hátha szólna a csendőröknek? Ezt pedig nem szabad. Bátyámat is csak elkeseredésemben fenyegettem meg ezzel az este. — Mi lenne, ha délután elmennék Benkőékhez és könyörögnék nekik, hogy adjanak néhány zsák kukoricát? Akkor lenne a bátyámnak csizmája és nem menne lopni. De biztosan nem adnának. Veréb bácsi csak kölcsönbe kért tőlük, hogy ősszel majd visszaadja — mégse adtak. — Zsugori vén paraszt az — így mondta Jani bácsi és szidta, mint a boikrot. — Ha ott rothadna el az egész a soréban, akkor se adna... Nem tudorra wdt-e még gyerek az iskolában, aki ilye» kérdéseken törte a fejét, (te engem nagyon* elkeserített Sietünk céfcfca- íansága. Délben r-ern mentem haza az iskolából, mert messze laktunk. Iskolai tarisznyámban, a könyvek és füzetek mellett hoztam magammal egy darab kenyeret és azt majszolgat- tam el ebédre. Otthon se kapnék mást, és ízért igazán kár lett volna hazacsúszkálni a fagyos hóban, hogy otthon fogyasszam el. Pedig most nehéz volf a falak között maradnom. Szerettem volna otthon lenni és hű kutyaként a bátyám nyomában maradni, hogy a kezénél fogva visszacibáljam, vagy könyörgésemmel visszatartsam, ha d akar menni. — Hiszen úgyis csak este mennének — nyugtattam meg azután magam. De biztosan mean is megy... Nem szabadj hogy elmenjen... (Folytatóul Miért kell nekünk ilyen nagy nyomorúságban élnünk? Miért nem lehet nekünk is annyi kukoricánk, mint Benkő- éknek? Vagy annyi nem is kellene, csak, hogy a bátyán* csizmát tudna magának venni. Meg nekem, is, hogy ne fáz>- zon a lábam és ne kelljen szégyenkeznem a többiek előtt Miért kín nekünk újra és újr* a tél?
