Népújság, 1966. május (17. évfolyam, 102-127. szám)
1966-05-08 / 108. szám
-✓ GTURKÓ GÉZA: FARKAS ANDRÁS: rDaiú k cl (éiki' ú l MTJHRAN MACS AVARJANI (Grúz SZSZK): 1929-ben született, filológiai tanulmányokat: folytatott 1949. óta jelennek meg versei Jelentős műfordítói MÁJUSI ÉJ Nagy léptekkel megyek as úttest közepén. Kétfelöl hallgatag fák sorfala. Kitárva előttem az űr, az óriás és szabad; Lapos, nagy hiúd billeg fényesen s város felett.. Olyan szép ez a májust éj. Oly langyosak aa ember-elhagyta utcák, Hogy szinte levegőn Járok — úgy érzem, Egyre felfelé lépdelek Hangtalanul. Fordította: Bán Ervin MOLNÁR JENO: KATHfcRlNÉ SUSANNAH PRICHARD : — Ex kit — Charley. Hég kutyául Tan — felelte egy asszony, aki ir»~ ga is szüntelenül köhögött. — Akkor jobb lesz elrakni onnan azt az üveget. Egyáltalán, honnan szerez pénzt italra? — A boltos átveszi a rajzait, és eladja őket képeslapnak. — Charley valóságos művész — magyarázta Mrs. Boyd az Angliából érkezett vendégnek. — Természetesen sosem tanult rajzolni. Megmutatnál agy-két képet Miss Allisonnak? — szólt Charley feleségéhez. Kissé feloldódott a hangulat és Mrs. Boyd újra megkockáztatta a kérdést. — Nos, eláruljátok végre, hogy hol van Mollie? Ám ekkor kilépett egy haragos tekintetű fiatalember. — Charlevból sem lesz semmi és belőlünk sem. Itt ''linden föld magántulaidon. Nem dolgozhatunk a bányákban, nem szabad eladnunk azt a halat sem, amit magunk fogtunk, nem szabad vadá'-'uunk sem. /»’ farmokra nem vesznek föl bennünket, az útjavítókhoz sem ... nem tehetünk mást, mint segélyt húzunk és elrohadunk. Csak beszélnek arról, hogy fel kell számolni a rezervátumokat ... — Nem mondhatod, hogy én nem segítettem, amikor tehettem. Én mindig adtam munkát a farmon Keserű mosoly ült a fiatala tízezerből... M» milyen furcsának h tűnik ez a bevezető, de nem fújt a óéi vadul, de még lágyan sem, az égen eszük ágában aem volt vitorlázniuk a bán aáoyfelhőknek éa a nap nem csurgatott ménét a pompázó tavaszi tájra, ahoi a kanka- Bn __ Kankalin aa volt. Csupá n egy szürke hétköznap seggeié, a ma már a fen« ae tudja, hogy akkor milyen Idő te voK. Mindig tdegnobamot kapok a dühtől, hogy olyan astobának néz engem az író, méaaerlnt én d k hiszem, hogy hősének olyan csodá latna memóriája volt, hogy arra la em- Mtami It: azon a napon bajlaHbsrtM, ’r%r^dt* *Ma, éa ha hajtatottak?! hagy milyen nap lehelteik cash •gyfeen vegyek tárton, hogy valamiféle vacakul unalma* hétköznap, mert abban az időben sem kényeztetett ai aa fial annyira, hogy ünnepnapokra aa tudnék vtasaaemta- késni. Abbéi nekem olyan kevés jutott, hogy hlztnean emlékeznék rá, mármint arra, hogy ünnepnap volt — Meghalt a asumasM. A Mészáros — hallottam anyám hangját — ▲ Mészárak? — kérdést» »Isse* apóm, hogy még SéUg thmrnn a nekem sutodig korád reggeltől, snég úgy ts tudtam, fogalma sánca arról, ki aa a Mészáros, s hogy mi aan azzal a Mészárossal. — Maga nem Cgyal lábad — Dehogynem... Visszahúztam a tejem» a paplant, mert tudtam, hogy ebből iámét és újra parázs veszekedés, sírógörcs, apai kirohanás következik. A hónap vég» Belé jártunk, a Ilyenkor már csak a papirgáit indulatból volt elég a hámál és adósságból, még sóbúi ks kevés. — Aa istenit magának. MR kínoz? Törjek be? Öljek mm valakit? Hát én tehetek arról, hogy ebben a »»— világban... .. apám Ilyenkor állandóan kérdőjeles mondatokban harsogta ei, másutt soha el nem mondható, rojtos tisztviselő nadrágé bánatát... — ...egy férfinek el kell ludnte tártaid as asszonyt... Még mélyebbre fúrtam a telem az ágyban. Már régen nem tájt, hogy apám és anyám ve- repkednek. Ismertem a menet- nődet, jobban, mént Kukucs- ka bácsi, a szemben lakó baktar. Mindig úgy kezdődött, hogy anyám reggelenként sóhajtom! kezdett, apám meg hörpögve, sánta fuldokolva inni a híg kávét, hogy minél előbb kint legyen a házból. — ; Ez volt a hónap közepe táján. j A vége felé mindig volt va- : land reggeli hír, amit anyáin < el kezdett mesélni, hogy ki- ; zökkentse a némaság mögé ; bújt apámat Aztán a hónap ; vége: szikrázó levegő és min- dig és mindenért engem ver- • tek. Egyrészt mert egy büdös ; kölyök mindig ad rá okot, más- : részt, mert apám nem merte < volna megütni anyámat Nem ; tudom miért de soha nem ; ütötte meg, pedig anyám, ha 1 tormában volt, az angóramacs- J kából is képes volt elővará- ; esolni a veszett tigrist. Hát ez ; így ment nálunk. Töprengtem ; a paplan alatt. Melyik szom- ; széd volt a Mészáros? Hogyan ; hal meg egy ember? És mi-' A tábor csaknem láthatatlanul húzódott meg a dombolda• Catherine Susannah Prichard 1884-ben született. Pályáját új.cág- íróként kezdte. Hat esztendőt töltött Londonban, s ez alatt az Idő alatt különböző angol lapok munkatársa volt. Drámákat, regényeket és esszéket írt, de leginkább novellái tették Ismertté nevét. A naladó ausztrál írónő 1333’ban halt meg. Ion, a szildák között kuporgott dús vadonnal körülövezve, s lábainál feküdt a völgyben a város. A két nő lóháton közeledett a fák közül. Kutyák ügettek a nyomukban és vadul ugatták őket. Azután feltünedeztek a sátrak, s köztük a mezítlábas, nyurga, szurokfeketén csillogó szemű gyerekek. Egy férfi, aki • tűz mellett bevert, felült, él fel bámult az érkezőkre. — Hello, Benjy! — köszöntötte az idősebbik nő, és visszafogta szürke lovának kantárját. — Lustálkodsz egész délelőtt? Hol van Mollie? A férfi csak dörmögött, a komoran kémlelte az esőáztatta tisztást A' sátrak nyílásánál férfiak és nők jelentek meg úgy, ahogy éppen kibújtak az ágyból, kopott kabátban, se- színű nadrágban, gyűrött, zsíros, agyonhordott gyapjúingekben, — a városiak levetett ruha darabjaiban. — Ez Miss Allison — mutatta be társnőjét az egybegyűlteknek a szürke lovon ülő idősebbik asszony. — Angliából jött és könyvet ír az aborigek (bennszülött négerek, szerk.) életéről. Ezért kívánta megtekinteni a táborotokat. — Mi félvérek vagyunk, nem aborigók — válaszolta fagyosan egy középkorú férfi. — Ha nincs jobb látnivalója! — tette hozzá egy fiatalabb. — Miért nem települtök át valami más helyre, legalább télidőben — kérdezte tőlük az idősebb nő kedves és ugyanakkor tekintélyt parancsoló hangon. — Hová is költöznénk, Mrs. Boyd? — szólt vidáman egy fiatal, kövérkés asszony. — Ez az egyetlen hely a körzetben, ahol táborozhatunk. — legalább a ruháitokat próbálnátok megszárítani valahol. Hiszen úgy néztek ki, mint m ázott patkányok, — folytatta Mrs. Boyd feddóen. — Bár inkább kacsák tennénk. Akkor legalább lefolyna az eső a hátunkról. — Szégyen, hogy ilyen helyen keil laknotok, — nyilatkoztatta ki Mrs. Boyd. — De most tulajdonképpen Maliié miatt jöttem. Hol van? Az emberek kényelmetlenül feszengtek. Valamennyien barna szeműek, sötét hajúak voltak, de bőrük színe a beteges sárgától egészen sötét bronzo- sdg váltakozott. Vastag orruk, telt ajkuk azonban valameny- nyiüknél elárulta a bennszülött piwlp'fAf — Hol’ van Mollie? - kérdezte ismét Mrs. Boyd. Az emberekben a nyugtalanság egyre nőtt. Látszott, hogy ki akarnak térni a kérdés elöl. Egyszerre mindnyájan izgatottan, sietősen beszélni kezdtek. — Hallotta, Mrs. Boyd, hogy Bill Bibblemun tüdőgyulladást kapott, és múlt vasárnap meghalt a kórházban? — Nagy temteése volt. — Az Üdvhadsereg kapitánya azt mondta, hogy Bili egyenesen a mennybe megy, mert jó keresztény volt. Mrs. Boyd és társnője beljebb mentek a táborba. A már félig kihunyt tűznél egy alvó férfialakot vettek észre, s a nedves takaróból, mellyel testét beborította, gomolyogva szállt fel a pára. a kopott, azfnetngyott konyhaasztalnál és nézett a semmibe. Üres volt a szeme és jóformán alig vett észre. Miben halhatott meg a Mészáros? — Anyu... Lágy rezdülés a heratofc ráncain. — Anyai ti j — Tessék!!! — Miben baft meg a Mészáros? — Milyen Mészáros? Most én hallgattam. Hogyhogy milyen Mészáros? Hát azt akartam éppen megtudni, hogy milyen Mészárosról van szó, a miben halt meg... — Milyen Mészáros? Nem hallottad, hogy hozzád szól— Kolbásszá!? — vtgyoro- dott el apám, mint valami kamasz. — Azzal. Kolbásszal — vidám odott neki anyám éa a pénzt betette a konyhaszekrénybe. Egy csorba pohár alá. Hát így volt. Ezt Írja meg. Ezt és ennyit Semmi többet — Ezt? — keseredett meg a toliam hegye. — Mi van ezen megírni való? Hát maga is mondta, mindjárt az elején mondta, hogy csupán egy szürke hétköznap reggele volt akkor, amikor... Szóval, akkor, na... — Bz ez, barátom. Éppen e* az. Egy szürke hétköznapi Egy a tízezer közűi... J ÓSKA Hajtószíjak forognak) viszik a dalát, Köznapi szürke arAy—a ■dx*, tártaimét ád, a hang illatos} Olajos zajt a varáiaa rttttogóra mos. 8mfe a aigini M*^ A kin beheged, hová a dalok elérni aa érák aaebbefc. IMA pókhálója UHU, villanyfény alatt, ahlakok hályogában te Odeség fakad. a fütty kargeR0™-*"-** ada aa neki! ■Jttkatapr — medvék morognak, ö vtaszafütyül, éber szemmel a (badefe csillogása mögül. Micsoda könnyítő Rt lóg a dalon szikrák kfitt, visító rajban tisztán, gazdagom Örömét védi, a jussát, a szebb holnapot: a fémek hideg füzében boldog szív ragyog! L A vén fa görcsös gallyal Hosszan tekintenek oda. Ahonnan mindent hallani, Ahol van mindig és soha. Nem honvágy ez, nem testi súly Az élet jó tudása csak: Minden születik és lehull, Mikor az óra rájacsap. n. A fiatal fa gallyai Merészen nézik az eget, Nem is kívánnak hajlani Oda, hol minden vétetett. De néha-néha, ha a raél Lesöpri a leveleket, Haraggal szidják a veszélyt Eb v»1""»* vétkeik megett m. Domboldalon. köröskörO Magas a fű, zörög a cserje, Sok kis fenyő előkerül A földből s mintha nőni merne. fia sárnak vétkeik aacgeWL Csak derekabb éa éltesebb tara S ahogy aa idő egyre fogy, Szokik felhőkhöz éa raetehfcra I ANTALIT HITT Alti Berlin—Prága, 1966 : l „Osfbahnhof, Berfin" Késé éjszaka. Kopott kis boss a Karl-Marx allén. „Wir fahren dorthin.—’’ fotocelláé aE éa nttramodem szálloda-szoba. Messze gyárkémény piros fénye leng; a magasban. A szálloda előtt pihennek az autók. Tavasz van. De éjszaka, és nagy, halálos csend. Berlin. 196«. április 4. j & nem a sötétség, hanem a fények) ! határokon át, aki vándorol, mentén a Duna, Moldva, Elba vizénél nem a lelke, a a szíve fáradt, ! csak a teste. De kérdezni se kell, kfl a válasz, > — ami most nem fér a szivembe, j mégis: a hazám az! Berlin, 1966. április A 3. Ezek a fények a Moldván ; éa a bárok utcára kiömlő ; harsány zenebonája együtt I sem űzik el a képzeletem, I S zúgó fülembe visszhangzó í át nem élt emlékek riadóját, I amelyek fölött fehér kalapban ! a folyó partján felém integet : egy kislány Kraloveból: Júlia... Prága, 1966. április 6. lyen a hatott ember? Akkor még nem láttam halottat, csak megborzongatott a gondolat, ahogy elképzeltem ott, szinte magam mellett a másik ágyon a Mészárost. Hunyott szemmel, Véres seb a homlokán. Vagy kerek lyuk a szivén, amiből vér folyik. A Mészáros állt, gyanútlanul az ablaknál, aztán egy pisztolylövés... ösz- sserándultam. Apám rohant eL, becsapva maga után az ajtót . Kikászálódtam az ágyból ás mezítláb kimentem a konyhába. Ilyenkor járhattam mezítláb. Fogat sem kellett mosnom. Ilyenkor anyám ott Ott tam, hogy kérdeztelek? Nem hallottad? Miért is hallottad volna ... Mit neked az anyád szava, aki mos rád, aki etet, aki a húsát tépi le nektek, hogv éhen ne dögöljetek... — villant anyám szeme, és én már húztam a nyakam. Sokáig és keményen pofozott mindaddig, amíg sirógörcsöt nem kapott hogy a székhez kellett kísérnem, nehogy összeessen. A nap már nem tudom, hogyan telt et csak arra emlékszem, hogy este jött apám, jött kicsit dacosan, kicsit öntett arccal, mint valami hímoroszlán, amely végre zsákmányt ejtett éhező családjának és letett az asztalra egy ötpengőst — Tessék. Magának hoztam. Anyám először ránézett apámra, aztán a pénzre éa halkan kérdezte: — Valami.— valami mellékes? — Kölcsön. — Persze. Kölcsön, Gondolhattam volna. Na, mindegy — nyúlt óvatosan a pénzért Aztán kissé elmosolyodott. — Holnap siessen haza. Paprikás krumplit főzök vacsorára, kolbásszá!
