Népújság, 1966. május (17. évfolyam, 102-127. szám)
1966-05-26 / 123. szám
\ Múzeum a szoba-konyhában és a kamrában A házi múzeumot iskolák látogatják Nyolc éves kora óta gyűjt a hevesi régiségrajongő Hegedűn Béla legújabb szerzeményeinek egyike egy Kennedy-dollár (a meggyilkolt elnök emlékére adták ki.) Egyszerű ember Hegedűs Béla — még az egyszerűbbek között is a legegyszerűbb: a mozi takarítója Hevesen. Szenvedélyes régiséggyűjtő Hegedűs bácsi, már harmadik elemista kora óta. Kis lakása múzeum. A bevesd iskolások múzeumi látogatásaikat nála tudják le, mert a községnek nincs múzeuma — hivatalosan. De amatőr múzeuma van már-már profi színvonalon, és vitathatatlan érdekességekkel. Dugonics András — második kötet A szerény lakásnál százszor is többet ér az, ami benne van. Szoba, konyha és parányi átvezető folyosó a faluhelyeken megszokottan nagy kamrához, és az ebből nyíló padlásfeljá- lóhoa Mozdulni alig lehet Hegedűs Béla felhalmozott kincseitől. i A padlásra szorult a könyvtára, csupa százéves, vagy több évtizedes régi könyv — több száz példány, egynémely ritkasággal. Egyszer örömmel fedezte fél a Nemzeti Múzeumban Dugonics András Jeles történetek című könyvének első kötetét Érdeklődött hogy hol van a második kötet. Erre nem tudtak választ adni. Béla bácsi hazament és otthon örömmel simogatta — a második kötetet. A hajdani urasági kamrában rendszerezve, magyarázó felirataikkal ellátva, szemléltetően kiállítva, régészeti darabok: cseretek, korsók, szerszámok, római pénzek, honfoglalás kori nyereg, régi török jatagánok és kardok. Heves bírójának kardja, amivel Ali basa ellen küzdött, évszázados puskák, erdélyi fejedelmi bárd, Rákóczi korabeli sírkövek, 250 éves mol- narkalács-sütő, múlt századi lásbirói dolmány, Heves számadáskönyve 1848-ból, Pallavi- cini örgróf pipája, a Reményik család familliáris kardja és meg számtalan fegyver, pénz, szerszám, öltözék. A pici közben a falon hatalmas gobelin, az Iparművészeti Múzeum munkatársai szerint Rákóczi szövödéjében készült íURIJ NAGIBIN: Valahol rongyként hevert, onnan mentette meg Hegedűs bácsi. Ö a világon mindent gyűjt, mindent elfogad és megtart, mindent elhelyez gyűjteményében. Tudják ezt róla Hevesen, és ritkán múlik el olyan nap, hogy valamit ne hoznának neki. Id. Markó Károly a konyhában A konyhában van gyűjteményének pénzbelileg legnagyobb értéke. Béla bácsi az ócskapiacon sétált, és megvette a képet — a rámája miatt A Nemzeti Galériában nem a rámát csodálták, hanem a képet, id. Markó Károly Firenzei tengerpart című festményét. 25—30 ezer forintra becsülték. Tulajdonában van Petőfi egyik eredeti fényképe is. Ez a hevesi Zsoldos urasági házból került elő. (Zsoldos különben Blaha Lujza férje volt.) Furcsa egy konyha ez: a fal nem látszik a képektől. A szobában meg antik ágyon alszanak, múlt századi széken ülnek, intarziás, fiókos szekrényt használnak. De nem a ruhaneműnek, hanem török hódoltság kori cserép amforának, Mária Terézia korabeli porcelán csészéknek és gyümölcsös tálnak (ezeket piacon vásárolta Hegedűs Béla egy öreg nénitől), Gundel-féle pálinkás Csaknem Se csont marad váni Dr. Thoma Andor antropológus most fejezte be a vértes- szőlősi emberi csontmaradványok tudományos feldolgozását. A lelőhely feltalálója, dr. Vértes László ásatásai nyomán ezen a területen egy körülbelül 450 000 éves ősi emberi település teljes anyaga került elő, s a tűzhelyek, kőeszközök, allatcsontok stb. között emberi csontmaradványok is akadtak: két kis tej fog és egy férfi „nyakszirtpikkelye”, a nyak- szirtcsont felső része. Az antropológusnak azonban e néhány csontdarab is elég volt arra, hogy meghatározza belőlük a hajdani vértesszőlősiek helyét az ember fejlődésének rendjében. Eszerint a település korsónak; és az igazi kincseknek. Török aranypénzek és elefántcsont fülönfüggők; perzsa ötvös ezüstékszerek; a hevesi utolsó várkapitány, Lévai Miklós egyik ezüst mentegombja smaragd kővel kaptak elhelyezést a fiókos szekrényben. Ha pénzzé tennék ezeket az értékeket, szebb lakásban és jobban élhetnének. De Hegedűs Béla szemében ez szentségtörés lenne. Az ő nagy vágya, hogy helyiséget kapjon, és valódi múzeumot rendezzen be Hevesen. A daehaui magyar hadifoglyok lapja A legújabb szerzemények között egy ritka dokumentumot őriz: a daehaui magyar hadifoglyok lapját. S elkérte a hevesi járási művelődési ház naplóit is 1957-től kezdve. Hogy miért? Mert szenvedélyesen érdekli Heves története. Fel szeretné dolgozni, s ehhez minden dokumentumot felhasznál. És minden pénzét a további gyűjtésnek szenteli. Nehezen él. de szenvedélyét mindenek elé helyezi. Büszkén mutatja látogatókönyvét —, mert ez már olyan, mint egy igazi múzeumban. Berkovits György ■ millió éves •'ok „vallottak” lakói kétségkívül az úgynevezett előemberek kategóriájába tartoznak. Ez a típus félúton helyezkedik el a még minden pszichológiai megnyilvánulásukban állati fokon álló, szorosabb értelemben embernek még nem is nevezhető „emberfélék” és a neandervölgyi, illetve más fejlettebb ősemberi formák között. Meglehetősen közeli rokonságot mutat az előemberek többi csoportjaival, főleg a pekingi emberrel. Valószínűnek látszik, hogy valamennyiük közös őse egy úgynevezett „robosztus előember” lehetett, akinek ezt a nevet éppen rendkívül masszív, vastag csontjai alapján ajándékozta az embertan. Pillanatfelvétel Az országút vándorai Bármerre nézünk is a világon, akár a földre, vízre, vagy éppen a levegőbe, nincs az a talpalatnyi hely, amely valamilyen formában ne foglalkoztatna bennünket, valamilyen formában ne nyújtana munka- lehetőséget. Ez abból adódik, hogy az ember a fejébe vette: megváltoztatja a természetet saját igényeinek kielégítésére, így — többek között — utat is épített, s ha már elkészült az út, könyvet nyomtatott ki a közlekedés rendjéről... Nehéz lenne felsorolni, hogy maga az országút hányféle foglalkozási ágban tevékenykedő, szorgalmas embernek ad munkát ... Csak egy példát ragadunk ki a sok közül, akiket az út — közvetlenül foglalkoztat. A példa alanyai, Király János és társa — nevét valamilyen okból nem volt hajlandó elárulni —, akik hosszú nyelű ecsettel (magyarul pemzli) a kezükben festettek. „Zebrát” festettek, éppen Gyöngyösön, a Jókai utcán. Piros csíkos léc, és egy tábla hirdette a gépjárművezetőknek, hogy óvatosabban hajtsanak, mert az aszfalton „zebrafestés” folyik. — Ha kitavaszodik, járjuk az országutat, s festünk. A két címfestő a Közúti Igazgatóság gyöngyösi szakasz- mérnökségének dolgozója. 1961 óta dolgoznak együtt, járják az országutat, az 53-as kilométerkőtől a 108-asig, festik a gyalogátkelőt, a terelő- és záróvonalakat, de az összes előforduló jelzőtáblákat is! — Csak az a baj — mutatják a gyalogosok részére festett új „zebrát” —, hogy az emberek nem értik: az átkelőnél nekik van elsőbbségük, mihelyt leléptek a járdáról. Ijedeznek, félnek, szaladnak, vagy toporognak... Ennek persze van egy másik oldala is, az, hogy a gépjárművezetők nem veszik figyelembe a gyalogosok ilyen elsőbbségét, hanem hajtanak nyugodtan, és — gyorsan. A kis motoros alkotmány, a „Fürge”, ott áll mögöttük, azon utaznak. — Azt is jó lenne megemlíteni, ha már itt tartunk, hogy van nekünk itt egy táblánk, az úgynevezett veszélyt jelző, tehát nem tilalmi tábla. Ennek ellenére a gépjárművek, ha például az út közepén dolgozunk, balról kerülnek ki, ami könnyen súlyos balesetet is okozhat, pedig az úttest nincs lezárva! A két ember, miután megfesti a táblákat — irámyjelzö- ket, forgalomszabályozókat, ki is helyezi a megfelelő pontra. Ennek — községekben — nagyon örülnek a gyerekek is,- mert jó céltáblák a kavicsdo- báláshoz... Sok tábla megy így tönkre, s ez nem olcsó dolog. Csak az átfestés 85 ezer forintba kerül egy negyedévben! (Ludason pédául egy táblát egy hét alatt kétezer kellett cserélni.) Ütöm van a két ember naphosszat. Az a feladatuk, hogy munkájukkal segítsék: minél kevesebb legyen a baleset* hogy mindenki épségben, szerencsésen célhoz érjen. (kátaij Az ünnepi könyvhét könyvei Branko Copie : A nyolcadik offenzíva Az „Ismerős a völgyszoros- I ból” című válogatott elbeszé- I léskötet, s az „Áttörés” című Mindenről a napsugár teilet. Vékonyka volt és éles, áthatolt a csipkefüggönyön, jnegsimogatta a narancsszínű redőket, könnyedén szétömlött az asztali lámpa üvegbúráján és a púderesdoboz tetején. Beleakadt egy pohárba, és: megtámaszkodott az ollón. Itt apró, de vakító fényű tüzecskét gyújtott. Mindez a legjobbkor történt. Mitya már időtlen idők óta unatkozott. Rajzolgatott eleinte. Egy egész oldalt megtöltött elefántokkal és zsiráfokkal. Az ^elefántok teáskannára hasonlítottak, a zsiráfok meg kivétel nélkül olyanok voltak, mint az emelődaruk. Azután flSMM 1866. május 26., csütörtök Moszkvics kocsikat pingált. Cserebogarak kerekedtek ki a keze alól, mire Mityának elege lett a firkálásból. Már éppen a gáztűzhellyel akart; játszani — noha szigorúan megtiltották, —, amikor a napsugár csomó új ötletet adott. Mitya elindult a sugár mentén. Valahol becsapódott egy ajtó, a sugár megremegett... Gyengéden nézett reá, az egyetlen látogatóra, aki megosztotta vele magányát. Lemászott a díványról és megpróbálta a kezébe venni. De hiába csapta össze tenyerét, a sugár kiszökött. Újból meg akarta fogni, de megint csak nem sikerült. Ez tetszett neki, elmosolyodott. De aztán megunta a fénysugarat is, amit nem lehet megérinteni, vajon kemény-e, vagy puha? Az olló azonban már egészen más. Mitya lecsapott rá. Milyen furcsa, hogy eddig észre sem vette ezt a csodálatos tárgyat. Megragadta és széles mozdulattal szétnyitotta, majd megpróbálta összecsattintani. Az olló eleinte makacskodott, de aztán kellemetlen csikorgással összezarult. Mitya még észbe se kaphatott, amikor az olló már lensárga hajából is lenyisszantott egy apró fürtöt. Néhány pillanatra a kisfiúnak a lélegzete is elállt. Nem mert elhinni, azt, ami történt. Aztán eltöl- tötte a felfedezés öröme. Hiszen maga magának még soha nem csinált semmit. Reggelenként anya öltöztette, amint ő akarta, megmosdatta, amint ő akarta, megfésülte, amint ő akarta. Még gondolni sem lehetett arra, hogy ez megváltozzék. Amikor Mitya egyszer úgy próbálta felvenni a cipőjét, hogy a sarka elöl, az orra meg hátul volt, akkora hadd-el-hadd kerekedett! És amikor az ingből nadrágot csinált és a lábát az ingujjba dugta, anya azt mondta: belehal, ha ez még egyszer előfordul. És a haja! Hogy utálja a homlokába fésült, lenyalt frizurát; majdnem a szemöldökéig ér! De ha ösz- szeborzolja, jön anya gyorsan azzal a szúrós fésűvel és rendbehozza ... De ennek vége! Mitya levágott elölről még egy fürtöt szemöldöke fölött, a vékony bőrcsík helyén nagy háromszög alakú homlokrész tűnt elő, magas, domború, fényes. Nagyon tetszett neki ez a homlok. Majd középen is vágni kezdett, a fejebúbja felé. Ügy látszik, a haja nem mindenütt egyforma: fönt aranyszőke, ahol kivágta szürkés, a halántékán pedig majdnem fekete. Megszúrta magát, de most a fájdalmat hősiesen viselte el — ez sem történt még vele. Mikor a homlokán megjelent egy véresepp, akkor is csak épp, hogy megremegett a szájaszéle. Ö már egészen más Mitya, és maga is érezte, hogy teljesen megváltozott. Ez az új Mitya nem fél semmitől. A kamrába is ki mer menni — pedig ez a legrejtélyesebb és legfélelmetesebb hely a világon. Régebben a teknőben mosdatták őt, de aztán a teknő kilyukadt, kivitték a kamrába, befedték deszkával, a deszkára meg mindenféle limlomot raktak: egy régi bőr- karosszéket, meg háromlábú, támlátlan széket, s koffereket. A falhoz mosóteknő támaszkodott, amely fenyegetően kongott, valahányszor hozzáértek. A kamrában egerek te tanyáztak, míg az ajtóval átellenes sarkot pókháló szőtte be. Egy pók lakott benne. És a kamrában rejtőzött az „éjszakai látogató”, aki éjjel tologatja a bútorokat a szobában és néha leül a székre és mereven bámulja Mityát. Amint azonban Mitya sírásától felébredve anya meggyújtja a villanyt, az „éjszakai látogató” csodálatos ügyességgel fel- ölti a kisfiú székére hajtogatott ruháinak alakját. És Mitya reggelenként önkéntelenül is megremeg, amint anya nyugodtan leszedi az ő ingét és nadrágját... Mitya most előre szegezte az ollót és kilépett a folyosóra. Egy rúgással kinyitotta a kamraajtót, ami nyikorogva ütő- dött neki a teknőnek. Az mélyet sóhajtott, de nem fenyegetően, panaszosan. Aha — gondolta Mitya —, tudják, hogy én valaki más vagyok... megváltoztam ... A fény beomlott a kamrába és minden olyan volt, ahogy azt Mitya elképzelte: a fotel, a háromlábú szék, a bőröndök, meg a portól szürke pókháló. Csak az „éjszakai látogatónak” sikerült most is elbújnia. Valami mocorgott a teknőt fedő deszkán. Bársonyosan sötét egér mászott ki a karosszék alól* s mintha hátsó lábára állva mellső lábával megfenyegette volna Mityát, — Sersicc! — kiáltotta Mitya és csattogtatni kezdte az ollót. Az egér összehúzta magát és besurrant az egyik bőrönd alá. — Sersicc! — kiáltott rá Mitya mindenre, ami a kamrában volt és teljes erejéből csattogtatta az ollót. És minden, ami a kamrában volt, egyszerre kicsi lett. Csak a poros, szürke pókháló lengett Mitya felé fenyegetően, a közepére pedig odaszaladt a pók. — No várj csak, te löttyedt porrongy. Nesze! te pók! És Mitya előrelépett, szétnyitotta az ollót és belevágott a hálóba. De a pók lemászott a falról és szürke testével rátapadt az ollóra, ami nagy csörrenésse! leesett a földre... És Mitya sírva menekült. A szobában világos volt. Mitya hamarosan abbahagyta a sírást. De azért még mindig félt az ajtó felé nézni. Várt egy darabig, aztán lassan lemászott a díványról. Óvatosan lábujjhegyen lépkedve vissza merészkedett a kamrához és mindkét öklével belökte az ajtaját. — Itt vagyok! — mondta. — És semmitől se ijedek meg! Este, amikor anya megjött, Mitya elmesélte, milyen nehéz napot élt át. — Tudod, anyu — mondta elgondolkozva —, a kamrában nincs senki se, csak a rágj vackok és egy pókháló. — Nem, kisfiam — felelte anya —, a félelmed volt ott; de te most elkergetted. Raáb György fordítása regény után Branko Copfé, at mai jugoszláv irodaiam legnépszerűbb, legolvasottabb írója, újabb kötettel jelentkezik magyar olvasói előtt. A tehetséges jugoszláv írót eddig is arról ismertük, hogy elsősorban a felszabadító háborúban szerzett élményeit dolgozza fel, az ünnepi könyvhétre kiadott kötetéből sem hiányzanak ezek az emlékek. Copic: A nyolcadik offen ziva című regénye — a háborúvá! kezdődik. Véget ért a második világháború. Béke van. S a ju_ goszláv hegyek hősei, a partizánok, akik a hitlerista erőkkel küzdve hét offenzivát vertek vissza, most kedvükre élvezhetik hosszú és áldozatos harcuk gyümölcsét, a szabadságot. Nehéz volt a harc, nehéz volt fegyverrel a kézben harcok« a túlerőben lévő ellenséggel, de ugyancsak nehéz az új körülmények között élni. Az egykori parasztnak nehéz beleilleszkednie a városi életbe, nehéz tollat fogni az «ke szarvához szokott, s a fegyverhez értő kezébe, nehéz tanulni* pótolni mindazt, amit az ember fiatalabb korában elmulasztott. Copic regényének hőseit, az egykori partizánokat a párt a fővárosba szólítja, hivatalokba ülteti, hogy ők legyenek az a mag, amely körül az új élet kikristályosodik. S a fővárosba került partizánok ellen megindul a nyolcadik offenzi- va. A polgárság offenzivája. S a partizánoknak a békés élet körülményei között kell áttörniük, és meghódítani a ravasz ellenfél hadállásait. S az egykori partizánok, összeszorított foggal tanulnak, állják a próbatételt. S az „áttörés”, akárcsak a háborúban, most is sikerül nekik.
