Népújság, 1966. április (17. évfolyam, 77-101. szám)

1966-04-04 / 80. szám

Akkor és most **■ városszéli házak egyi­kében laknak Kovácsék. Itt már szánt* semmi sem emlé­keztet a városra. Kikoptatott, köves úton bukdácsol a kocsi, járda sincs minden kerítés előtt, a szántóföldek pedig a rövidke utcák végéig húzód­nak fel. Kutya morogja meg az idegent minden portán, apró­jószág kapirgál a füves árok­partokon, száradni kirakott fe­hérneműk hullámzónak az ud­varon keresztbe kifeszített kö­teleken. Földművesek lakták ezt a részt mindig, ma már azonban a fiatalok között sok a gyári munkás. Az idősebbek hűek maradtak az ősi foglakozás­hoz, de az egyéni vergődést, kínlódást a kevéske földdel már elfelejtették. Szövetkezeti nagybirtokosok ma már az egykori ízegényparaszti sorú felnőttek. Kovácsék portája semmiben sem különbözik a környék töb­bi telkétől. A házon utcára né­ző két ablak, közepén a kony­ha, abból nyílik két oldalra a két szoba. Az utcai még ma is tisztaszoba, legfeljebb a fiata­lok tartózkodnak itt, hiszen ennek a szobának egyik sarká­ban ott áll a televízió is. A család élete mégis inkább a konyhában, illetve a hátsó, kisebbik szobában zajlik. A ház gazdája özv. Kovács Jánosné. ötven év körüli asz- szany, de a korát nehéz a kül­ső után megállapítani. A fekete kendő beárnyékolja barna sze­mét, ami valamikor csupa fény lehetett. Ma már csak ak­kor villan fel, ha a gyerekei­ről szóL — Huszonegy éve történt — emlékezik özv. Kovácsmé — de nekem olyan, mintha már száz éve volna. Itt maradtunk mi akkor is, amikor már a har­cok a szomszéd dűlőben foly­tak. Egy kis bunkert csinál­tunk a nagy diófa alá, geren­dákat raktunk a tetejére, ott húzódtunk meg az akna elől. Alig fértünk meg benne ösz- szekuporodva. A lányom min­dig odahúzódott mellém. Nem sírt, csak reszketett. A fiam az apjával az ajtó mellett he­lyezkedett el. A fiú volt az idősebb, akkor ősszel, negy­vennégyben iratkozott be az első osztályba. Milyen régen is volt! IV em szerettem, hogy az uram — és a gyerek is vele — olyan könnyedén ve­szik a dolgot. Miért nem vi­gyáztok magatokra? Kérdez­tem mindig ijedten. Erősen nem lehetett az én urammal beszélni, azért mondtam olyan szépen. De ő rám sem hallga­tott. Mitől vagy úgy megijed­ve? — nézett rám kötekedve. Pedig biztosan félt ő is, ki nem félt volna abban a rette­netes aknatűzben. De lehet, hogy a fia miatt tartotta ma­gát. Mert az a gyerek mindig csak az apját nézte. Le nem vette a szemét róla. El nem maradt volna egy lépéssel tő­le. Mintha hozzá lett volna kötve az apjához. Amit az ap­jától látott, azt csinálta ő is. Amit az apjától hallott, azt mondta ő is. Ebből lett a baj. Azon a reggelen alig lőttek. Nagy néha pukkant egy akna a környéken. Az istállóban ott állt a ló, az ólban a disznó sírt, menni kellett ellátni őket Az uram fogta a moslé- kosvedret a gyerek ment utá­na. Azután a kútra mentek ví­zért, hogy a lovat megitassák. Ma sem tudom, hogyan tör­tént Csak a robbanást hallot­tam, mintha mellettem csapott volna be az akna. Rohantam az ajtóhoz. Sikítani szerettem volna, de nem mertem. Csak a szívemben éreztem a görcsöt. Aztán a fiam kiabálását hal­lottam meg először. Ahogy ki­nyitottam a konyhaajtót, meg­láttam az uramat az udvar kö­zepén. Ott feküdt elterülve. Az üres veder vagy öt méterre tő­le. Felborulva. Körülötte nagy tócsa. A gyerek meg fut fe­lém, a két tenyere a két fülén, és soha nem hallott hangon si­koltozott. Rettenetes volt ez a hang Azt a hangot soha nem tudom már elfelejteni. IV em tudtam hirtelen, ^ ' az uram fekvő testéhez fussak-e hamarabb, vagy a fia­mat húzzam magamhoz. Ab­ban a percben se élő, se holt nem voltam. Még gondolkozni sem tudtam, a lábam, a karom sem tudtam mozdítani. Az uram itt halt meg az ud­var közepén. Olyan ágyúzás, lövöldözés kezdődött el akkor, hirtelen, hogy a két gyerekkel csak a bunkerba futottunk. Ott, a bunkerban vettem ész­re, hogy a fiam is megsebesült. Egy szUánk feltépte a felső karján a vastaghúst. Az ingé­ből csináltam kötést neki. Ho­va vittem volna orvoshoz? Akkor láttam meg az első orosz katonát. Idős bajuszos, szakállas ember volt. Elég ala­csony is. Előbb a házba ment be, aztán az istállóba. Akkor már csendesedett az aknázás, a bunker ajtaját kinyitottam egy ujjnyira, amögül leselked­tem ki. Valamit kiáltott az öreg, amikor visszajött a ház­hoz. Integett is. A következő percben lovas katonák jöttek be az udvarba. Olyan könnye­dén beszélgettek, mintha vá­sárban lettek volna. Erre már mi is előjöttünk. Nem féltem én már akkor semmitől. Az uram már halott volt, a két gyerek a szoknyámba csimpaszkodott, tudtam, nekem erősnek kell lennem. Ha már ember nélkül maradtam. Nem is lett semmi bajunk; Az öreg nagyon rendesen vi­selkedett. Cukrot, csokoládét adott a gyerekeknek, simogat­ta a fejüket. Beszélt hozzájuk állandóan, de hát abból egyi­künk sem értett semmit. Ide, a nagy diófa alá temet­tük el az uramat, csak jó né­hány nappal később tudtam koporsót szerezni. A környé­Terefere ... (Kiss Béla felvétele) ken még mindig lövöldöztek, amikor kivittük a temetőbe, üzért nem felejtem én el soha azt az első napot. Meghaltak mások is abban a3 időben itt, a környéken. A go­lyó és az akna nem válogat. De az utolsó napon csak az én uram ment el közülünk. Miért történt ez így? Ha nem lett volna a két gyerek, talán én is végeztem volna magammal. A gyereke­ket fel kellett neveink Apa nélkül kínlódtam végig az éle­tet. Volt az a kis szőlő, még őket is befogtam kapálni, ho­nolni, kötözni. Jó két gyerek volt az enyém, nem panasz­kodhatok rájuk. A fiú inasnak ment a gyárba.' aztán iskolá- lázott tovább. Most a mérnö­ki egyetemet végzi. Nekik is van már egy kis családjuk, egy fiú. Jól élnek, a felesége is dolgozik. Ott laknak az új telepen, két szoba, összkom­fortban. Van nekik már min­denük. Két éve pedig autóra gyűjtenek. Hadd legyen nekik is. Karácsonykor én is dugok nekik egy kis pénzt, hátha így hamarabb összejön az autó ára. A lányom ott dolgozik ve­lem a tsz-ben, az urával együtt Brigádvezető az ura. Biztosan hallotta már a nevét, mert tavaly még az újság is megírta, hogy kitüntetést ka­pott a jó munkájáért. Nekik már nem olyan könnyű, mint a fiaméknak, mert építkeznek, és még maradt adósságuk is. De talán jövőre kitisztázzák. Náluk is van egy kiscsalád, egy lánygyerek. Azt mondják az emberek, rám hasonlít az a kislány. Ugyan már, ki tudja azt megmondani, amikor még csak most tanul járni az ár­tatlan. Még hogy rám hason­lít! És ha nem hasonlít, akkor talán nem szeretném? No, lát­ja! Jöjjön, nézze meg azt a kislányt, érdemes megnéznie. Olyan szép, mint egy angyal. Itt van az első szobában. Al­szik. Az anyjáék most is ott dolgoznak az új háznál. Addig igyekeznek, amíg meg nem kezdődik a munka kint a ha­tárban. Ugye, milyen édesen alszik a kis lelkem? Ne féljen, nem ébred fel. Majd csak egy óra múlva, ha megéhezett. II át, így élünk, így va- gyünk. Ahogy annyian mások is, manapság. Nincs a mi életünkben semmi rendkí­vüli. Nem tudok én semmi ér­dekeset mondani magának. Élünk, dolgozunk, ennyi az egész. És csak egy a fontos: háború ne legyen! G. Molnár Ferenc GOMBAMÓDRA nőnek a házak. A mihaszna földdarab, ahol három éve még éhes kecskék rágták a csipkebok­rot, most új képet mutat. Egész lakótelep bújik elő a szemetesgödrök, a bojtorjánok és tövisek közül. Behemót da­ruk csúsznak a sínen, fentről az irányítótoronyból, kék ken­dős lány kiált le a gödörbe. — Ne aludjatok, Tónika! Ügy mozogtok, mintha vén törpék lennétek. Két toronyházba már beköl­töztek a lakók, egy sor négy- emeletes is tető alá került. A kubikosok ezek mellett a föld­munkát végzik. — Hallgass, te csitri! A ta­licska nem daru, ebben nincs villamos áram. Mi kenyérgőz­zel megyünk... A gödörben hatan dolgoz­nak. Kubikosok. Dózerek bőg­nek mellettük, a földmarkoló vaskörmeivel szakítja, tépi a földet, de az ő munkájukra is szűkig van. A talicskát, a la­pátot nem lehet nyugdíjba tenni. A „furikkirályt” D. Nagynak hívják. Magas, szikár, behe­mót ember. Keveset beszél, de mindent hall, mindent megfi­gyel. Hallja a lányt is, Tóni­kát is, tudja, hogy ezek este együtt csókolóztak a munkás- szálló sarkánál, látta azt is, hogy a lány szeme vörös volt a sírástól. A gödörből valóságos óriá­soknak látszanak a házak. A daruból törpének a gödör­lakók. — Csattos bátyám! — így tisztelik a fiúk a nadrágszíja után D. Nagyot. Csattos úgy tesz, mintha sü­ket lenne. — Jön a Kriger úr. As otthontalanok OTTHONÁBAN LELENC — így hívták őket valamikor, s ez a „név” a köz­nyelvben még ma is ismert Árvák, vagy éppen a szülők bűne juttatta őket az otthonba. A bűn talán ott kezdődött, hogy értelmetlen életre, világ­ra hozták őket... Jól ismert Twist Oliver története. Embe­ri sorsok: jellem és közösség kiszámíthatatlan játéka. A le­lencházat ma már ifjúsági ott­honnak nevezik, és homlok­egyenest különbözik elődjétől. Az út kissé nehéz volt, mert az akadályok — emberek. Patkó Latos, a lőrinci ifjúsá­gi otthon idős igazgatója, a tíz­éves otthonra visszaemlékezve írja, hogy az állami gondozás­ba vett 14—18 esztendős fiúk a nagygombosi gazdaságban egy istállóból átalakított szál­láson éltek, nevelőjük a go­rombaság és a lenézés, éltető­jük a nehéz munka, mely kellő hozzáértés híján egyre nehe­zebb volt, s télen az istálló­ban aludtak az állatok között, mert ott legalább éreztek me­leget. 1956-ban kaptak új ta­nyát Lőrinciben, egy uradalmi házban. S azóta már egészen más lett az élet... De — szü­lők nélkül. Mindegyik fiú egy történet Az igazgató, a fiúk kedves La­jos bácsija most a „régiekről” beszél, akik már innen kerül­tek ki. — Műszaki rajzoló volt Ba- kacsi György apja, s kiment Amerikába. Anyjának nem kellett, s beadta állami gondo­zásba, aztán férjhez ment Pes­ten. A fiú egyszer meglátogat­ta volna, de nem fogadta... Találkoztak az utcán, s az anya keresztülnézett a fián. Gyuri ma már kész ember, gépkocsivezető, van két szép gyereke, kedves felesége. Most építkeznek AZ ELKERÜLT fiúk sorsát jól ismeri Patkó Lajos, mert ők vissza-vissza térnek, leve­leket írnak. Egy levelet mutat az igazgató. Komáromba kelt. Muck István, aki már szintén családos ember, ezután a le­vél után találkozott édesany­jával. A háború alatt, mint csecsemő került el tőle, nem ismerte soha, az állam nevel­te. Sokáig kutattak, amig meg­találták az anyát, aki már férj­hez ment, s szintén nem is­merte fiát. Boldogan fogadta a hírt, hogy él, és Pista esküvő­jén, 1965-ben találkoztak... A fiatalok a megtalált szülők­nél töltötték a mé­zesheteket. Sajnos, nem min­dig ilyen szép a történet vége. Szép arcú, halk beszédű fiú ül a széken, barna haja a hom­lokába hull. Guttman László a neve és nemsokára betölti a tizenhat esztendőt — Apám nemrég jött ki a börtönből... — Miért büntették meg? — Hatéves voltam akkor. 1956. húsvétján. Ittas volt az apám, éjjel rágyújtott, és az égő cigaretta véget eldobta. Kisöcsém — néhány hónapos volt még — a bölcsőben aludt oda esett a cigarettavég. Amikor erős lett a füst, apám kiment, és egy vödör vízzel leöntötte a bölcsőt... És a kisöcsém reggelre meghalt — Édesanyja? — Szociális otthonban van. Iszik, és... prostituált... — A gyerekek többsége — mondta később Patkó Lajos — gyűlöli az anyját őket okol­ják sorsukért... Sok a „szere- lemgyerek”, akik nem kelle­nek, akik útban varrnak. Äz állat utolsó lehelletéig küzd a kölykéért. Az ember? Elhagy­ja. Pedig az anya a legfonto­sabb ... Tudja, van erre egy hasonlatom: az anyai csók olyan a gyermeknek, mint a virágnak a napfény. Ha kevés, elhervad, ha sok, elég A gye­reken még 28 éves korában is látszik, hogy mosolygott-e rá az anyja, kapott-e csókot tő­le... ITT ÉLNEK az otthonban, mely valóban otthon számuk­ra. Tisztaság és rend minde­nütt, a távlatban pedig: biztos jövő. Az ötvenöt gyerek közül 22-en kertésztanulók. Van 14 holdjuk, ezen gazdálkodnak gépeikkel, tudásukkal és korai komolyságuk felnőtti akarat­erejével. Győri Sanyi, a KISZ- titkár, büszkén mondja él a tavalyi 60 forintos munkaegy­séget, meg hogy a fiúk nagy többségének több ezer forintos betétkönyve van, s a kerté­szetükben kísérleteznék is, a Hatvani Konzervgyár számára például a 125-ös Viktória pa­radicsommal. — Ha több területet kapnánk, nagyon sok komoly ter­vünket megvalósíthatnánk — mondja. — Van a gazdaságnak vagy negyven holdja erdővel: az erdőben felépítenénk az új otthont, a földön dolgoznánk. Jobban ki tudnánk használni* mint a gazdaság. Néha ott ro­had a répájuk... Kellene a segítség, mert el sem tudom mondani, ez a munka nekünk milyen jó... Képzelje, egy­szerűen nem tudjuk pihentet­ni a földet. Kihez fordul­junk? ... S nagy vita kerekedik a intéző bizottság — mert itt ilyen is van — tagjai között^ hogy és mint lehetne... Hol vannak már a könnyet lfelencházak? Vagy az árvahá­zak imádságos kenyérporciói? SZIGORÚ törvények között élnek, s ez azért szigorú, mert ők alkották. Törvényük szigo­ráról az a fiú tudna mesélni, aki Debrecenből elszöktetett egy tizennégy éves állami gon­dozott lányt, s elrejtve a pad­láson, éjszakánkint hozzá járt. 3 — Nem hagytuk, hogy egy gyerekből utcanőt csináljon. — Mivel töltik az időt? — Reggel hatkor kelünk^ rendet teremtünk, aztán me­gyünk dolgozni a kertészetbe, mi tanulók, a többiek meg vagy az ipari tanuló-iskolába* máshova, az üzemekbe. Aztán itthon játszunk, olvasunk, van minden, ami kelL Sőt, a buda­pesti RÖKAR patronál ben­nünket, hatan innen menned nemsokára oda dolgozni (min­den segítséget megadnak!), és havonta, vagy ahogy az idő engedi, aki megérdemli, viszik fel Pestre színházba... Van több ezer kötetes könyvtárunk. Jó itt. És nehéz lesz elmenni. Nagy család ez, megért^ gondoskodó „pótszülőkkel”, Pál Tibiért a napokban volt itt az apja, hogy kiveszi az ál­lami gondozásbóL Megnősült, már vagy háromszor... és szük­sége lenne a fiára. Eddig nem volt? Kissé furcsa. Éra ezt a fiú is, és — nem akar menni. — Idegennek érzném magam. Nekem ez az otthonom... És a fiúk is összefogtak, hogy itt­maradhassak. Nem akarok visszamenni az apámhoz... A levelek harmic, kikerüli „otthonistáróL, tanúskodnak, akik kész emberek lettek, élet- revalóak, és becsületesek. AMIRE Ml AZT mondjuk hogy gyermekkor, ők nem is­merik. De a gondoskodás sok mindenért kárpótolja őket S így már nyomukba szegődhet a boldogság. Kátai Gábor FŰJÜK, KIRÁLY CSATTOS A FÖLDRE dob­ja a talicskát, a szélére ül, és rágyújt Mélyen, tüdőre szívja a füstöt és várja Krigert. A gödörben, ahová a fundamen­tum kerül, csillog a nedves­ség. A levágott földfalból gi­liszták bújnak élő. — Mi az, D. Nagy! Maga már ebédszünetet tart? Ä furikkirály megint süket. Kriger fenn áll a földhányá­son, ő a gödörben. — Nem hallja? Magának or­dítok ... A fiúk dolgoznak, csak D. Nagy ül mozdulatlanul a ta­licska szélén. — A jóistenit, D. Nagy. Ma­gához beszélek. A kék kendős lány a daru­toronyból megint szól valamit, de szavát elnyeli a zaj. A ku­bikosok hallgatnak, húzott inakkal erőlködnek. Feszültség van a levegőben, a kalapok, meg a micisapkák alól figye­lik a furikkirály arcán a vál­tozást. Amikor a piros csík megjelenik a homlokán. Tóni­ka odaszól a szomszédjához. — Még marhaságot csinál. Ez a pökhendi Kriger... Egy perccel később D. Nagy feláll, kifelé mászik a gödör­ből. Nem siet. de a mozdula­tain látszik az indulat. Amikor kiér. megáll Kriger előtt. — Mi baja velem? ... Kriger „úr”! Kriger vörös, mint a papri­ka. Sima blliárxtoolvó fején nincs egyetlen haiszál. — Talán elvtárs? .. ..a jóis­tenit . .. — Magának? No. most már ne marháskodion. Kriger úr. Mikor tartozott maga a ma­gunkfajtához? Azok többnyire itt kezdték — és bütykös ujjai­val a gödörbe mutat. — Maga volt már minden. Árult jojót, similabdát, de dolgozni nem szeretett soha Krigemek hirtelen pofonra lendül a keze, de egy másod­perccel később, mint a lisztes­zsák, a gödörbe zuhan. AZ EMBEREK eldobálják a lapátot, Krigerhez futnak. Né­zik, forgatják, mozdítják a lábát. A magasban megszólal a darucsengő, a sok mázsás gömbvas, mint hitvány rongy- köteg himbálódzik a drótköté­len. — Krigert leütötték — ordít­ja valaki. — Mentőládát... Telefonál­janak! — kiabálnak, de a fu­rikkirály ezt alig hallja. Tom­pa zsibbadást érez a fejében és az új épületek felé indul. Egv éve. hogy útjába akadt ez a Kriger. Taggyűlésen akkor felszólalt. — Ismerem jól. Értsék meg. Gyűlöli a magunkfajtát és egy jottányit sem változott. .. Fen ki sem hallgatott rá, de Kriger előtt többé nem volt maradása. Először alattomban közeledett, aztán már nyílt kártvákkal játszott. — Nem azt a világot éljük már. D. Nagy! A maguk rend­szerének énrám is szüksége van. Érti? — De csak itt. a gödörben, Kriger úr. A talicska mellett. Mert istenemre fogytán van­nak a katonáim ... Kriger esv hétig nyomta az ágyat. Vizsgálat indult az ügyben. D. Nagy nem győzött az Irodába járni. — Elvesztette a fejét? D. Nagy a fejét rázza. — Az én fejem mindig a helyén van, igazgató elvtárs. — Ezért csodálkozunk. Öreg kubikos már. Maga a brigád­vezető. Krigernek pedig, mint pénzügyi embernek, joga van érdeklődni... — Pofont akart adni, igaz­gató elvtárs! Kezet emelt rám. Éhhez is joga van?? A munkásszálló ebédlőjében egyetlen hely nincs. Elfoglalja a helyét a vezetőség. Kriger bekötött fejjel érkezik, a fu­rikkirály, meg a brigádja, ott ülnek a legelső sorban. A vizsgálati jegyzőkönyv az igaz­gató, meg a főmérnök előtt hever. Sűrűn gépelt sorokban a vallomások: — Nem ütöttem pofon. — Nem is akarta? — Már nem emlékszem. — D. Nagy pofont kap Kri- gertől, ha a gödörbe nem lö­ki... Ezt vallotta a brigád. A kék kendős lány is a daruból. Az egyik vezető félóráig be­szél. Aztán ismertetik a dön­tést: Krigert áthelyezik, D. Nagy szigorú dorgálást kap. AZ ÉRTEKEZLETRŐL ki­felé tódulnak az emberek. Az ajtóban valaki hátba üti a fu­rikkirályt. — Magát is át kellett volna helyezni, szaki! Egy másik ta­licska mellé... D. Nagy hátrapislog. Tónika jön mögötte, aki a kék kendős lánnyal esténként a fal mellett csókolózik. Szalay István 1966. április L, hétté

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom