Népújság, 1966. március (17. évfolyam, 50-76. szám)
1966-03-20 / 67. szám
SZENTIVÁNYI KALMAN: VÁRNAI ZSENI: Given kiló sárgaréz | csendes éj FORGÁCS KAROLY: MÁRCIUS A csendes éjben anyámra gondolok, szívemben most az ő szíve dobog. Szegény özvegy volt, sokat szenvedett, nem volt egyebe csak a szeretet, szájától vont meg minden falatot, és, ha mi ettünk, ő is jóllakott Játékot venni nem tudott nekünk, varrással kereste a kenyerünk, ő mesterkélt ünnepre szép babát, levágta hozzá dús hajfonatát, gyöngyöt fűzött, topánkát varrt neki, hullottak rá könnyének gyöngyei Láttam a föld sok, szép kirakatát, de nem találtam hasonló babát, oly tündérszépet, olyan kedveset, nem ért más hozzá csak a szeretet«., a szeme kék, a haja barna volt, s a kóc mögött picinyke szív dobolt Anyám elment nem érte meg szegény, hogy a világ forduljon tengelyén, pedig, hogy várta, várta mivelünk, hogy nekünk is virradjon ünnepünk... ó, most, ha élne vehetnék már neki cipőt ruhát s nem kéne küzdeni 6 emberek, míg él anyánk nagyon szeressük őt mert elmegy egy napon, és visszasírni többé nem lehet az elmulasztott jó szót, tetteket a késő bánat mit sem ér neki, az élőt kell szeretni... érteni! Ma újra érzem, látom, hallom őt s csak ámulok hogy mily magasra nőtt, és újra szép, és újra fiatal, s mintha szívéből zengene a dal, amit írok e csöndes éjszakán... Még most is adsz nekem Anyám»«. Anyám! SERFÖZŐ SIMON: NAPONTA Nekem már nincs földem, se tanyám, hét bivalyom, béreslegényeket nem költögetek reggel a vörös fészerben, kincskereső ködmönftnk alatt, nincs vagyonom, csak annyi, amennyi rajtam van, nem szakadok meg, naponta fölélem minden kosztom, utolsó vasam is elherdálom, nem lettem fösvény, nem hasonlítok, fehér-hajú őseimre, tán sírjukban is megfordulnak, zöld füvet öklendenek a magasba vicsorító kínjukban. TABÁK ANDRÁS: Mint ha a gazda közeleg, a mérges eb farkát behúzva kullog a kertbe le: már nincs szava, úgy szelídül a téli fogvicsorgás és itt-ott mosoly csillan a szemen, ha küszöbre lép hetykén és fiús öntudattal csillogó március. Kizöldül a vedlett avar, a fák karja édes örömet rügyez, a világ nem kong: mozgással megtelik, mint aratás után a magtár: nem üres. ★ Mint kígyó a bőrt: lehántjuk magunkról a tél bundáját, rég feledt vonások derűs mozgását gyakoroljuk újra. Nem csak ember és ember, ember s világ is egy tövön terem, s azért születik mindenki boldognak < a tavaszban, mert érzi: se fű, se ég, se víz, se fa, se ember nincs egyedül. Oj szagok, ízek gördülnek felém hegyen és duzzadt, áradt folyók zagyva hullámain át. Az éles szelek szellővé szelídülnek; napsugár selymes szőre fedi be élük. Simogat és nem vág. A szó is ilyen: mosolygásba mártva gördül le szánkról s fülünkben zene csendül, ha halljuk: szólít valaki. TÓTH ENDRE: ASSZONYOK Honnan veszítek az erőt, törékeny, gyönge nők, fáradhatatlan asszonyok? Honnan veszitek az erőt, s honnan a türelmet, bogy nem csüggeszt el se rossz férj, se gyermek s a vége-nincsen sok dolog? Honnan veszitek az erőt, ti szorgos, fürge nők? Rohantok hajnalban, korán, vár a munka száz csarnoka: a föld, a gyár, az iroda, a műhely, vagy az iskola, hol áldott kezetek nyomán átalakul a nyersanyag s a sziklából is víz fakad. Honnan veszitek az erőt, asszonyok, gyönge nők? Mennyit dolgoztok, hogy se otthon tisztán és derűsen ragyogjon s benne a férj, a család jól érezhesse magát. Asszonyok, gyönge nők, mikor észre sem veszitek, — otthon, az utcán, a munkában, vagy mikor megálltok sováran egy pazar kirakat előtt, — hányszor elnézlek titeket és olyankor gondolatban minden férfi nevében meghajtok előttetek. FARKAS ANDRÁS: Szél, ha sóhajt... Tavaszi estén szél, ha sóhajt, Elindulnak egymás felé Lányok, fiúk — egy álmodó raj, Mert minden út mindenkié» Ebben a forró indulatban Találkozásuk lényeges, Az útban láz és bódulat van, A pillanat is összegez, De a kedves szó, vagy a gyatra, Ami még mindent megelőz. Csak nem merészkedik ajakra, Pedig már régen ismerős, Ebben a kettős áhítatban Hiába jó az egyszeregy, A játék szomjas, olthatatlan: Szeret, szeret — talán szeret? Kérés, hívás húz a szemekben, Az agyban néhány gondolat, A szél szellő hátára lebben, De egy kívánság megmarad: így látni most és így betelni, Minthogyha most a végtelen Nem lenne más, mint testi-lelki Abroncs, hogy zárkájuk legyen! Szorító egy esség köröttük, Két árny valószinütlenül, Oly szép csoda az idejöttök, S az is, hogy az idő repül, Térül-fordul, a csillagokhoz Kéredzkedik szemérmesen, A szellő is arcukra fodroz. Nem látszik a tíz ujja sem, Aztán már nincs is semmi szó rá, Ahogy két test eggyéhevül És ébren válik álmodévá — Két test lázasan-egyedül. Mindkettő csak érezni tudja. Hogy a lázzal szárnyalni kell, S valahol elvegyül az útja Fényességes valamivel, S mire opálos, szürke égen Fíastyúk nyugszik, száz csibe. Két vágy eggyéolvadva, kéken Elhull a majdnem semmibe. Dizoaiy, jó lenne egy ki- MJ csit öregebbnek lenni! mondta egy verőfényes tavaszi napon Oravecz Károly középcsatár, miközben lábát szomorúan lógatta. Akkoriban még kizárólag a padoik támláját tartottuk megfelelő ülőhelynek. Igaz, hogy kényelmetlen volt, de ezt amolyan vagány dolognak hittük, amellett bizonyos magaslatról vehettük szemügyre a sétányon an- dalgó párokat — Jó lenne öregebbnek lenni — ismételte Oravecz. — Az embert tizenöt éves korában kutyába se veszik. Gyerek már nem vagy, felnőtt se még — kinek kellesz?- Ez a kamaszkor — mond- >tam fölényesen. — Ebbe bele > kell nyugodni. Különben Is, te >már elmúltál tizenöt éves, szerelmes is vagy, mit sírsz? Idősebb volt nálam, ezenkí- ívül másfél fejjel magasabb, és Rabban a kölyökcsapatban ját- 5 szott centert, ahol én jobbfede> zet voltam. Jól futballozott, s ;bár fenemód lusta, tohonya Jvolt, minden meccsen berúgta J a maga gólját. Egészen sajátos ! gólokat lőtt Nemegyszer kicse- S lezte az egész védelmet, a ka- Cpust Is elfektette, és azután 5 pöckölte be a labdát, hogy a hálóig sem vánszorgott el. Mi odarohantunk hozzá, s ahogy a nagyoktól láttuk, összevissza csókoltuk; ilyenkor zavarba jött, nem tudta, hová dugja esetlen, hosszú karját. A furcsa csak az volt, hogy Oravecz sohasem örült, ha gólt rúgott Sőt egy alkalommal, amikor az ellenfél kapusából szinte bohócot csinált ide-oda hasaltatta, s végül a lába között gurította a kapuba a labdát, kifejezetten bocsánatot kért tőle. Rendszerint összevissza rugdosták alattom- ban az ellenfél játékosai. „Ne marháskodjatok” — mondogatta nekik szelíden, majd megvadult, elsodort mindenkit, és bevágtatott a labdával a kapuba. A z utóbbi hetekben azon^ ban nem ment Ora- veeznek. Néha negyedóráig nem találkozott a labdával, cselei nem sikerültek, lövései magasan a kaou fölé szálltak, vagyis hát — üldözte a balszerencse. — Te szerelmes vagy? — kérdezte egyik nap az edzőnk, és Oravecz legnagyobb elképedésünkre lesütötte a szemét. — Igen, Béla bácsi kérem ... Az edző meshökken. Lekapta szemüvegét, Oraveczre bámult, de semmit sem szólt. Aznap Oravecz háromezer métert futott a salakon, Béla bácsi stop-, perrel mérte az időt. — Elég vacak teljesítmény — mondta, mikor Oravecz bezuhant a célba, és alig kapott levegőt. De a háromezer méter ellenére is szerelmes maradt, és átszellemülten viselkedett, mint valami angol filmszínész a happy end előtt. De néha mérkőzés közben is elábrándozott, s akkora helyzeteket hagyott ki, hogy mindannyian a hajunkat téptük. Emlékszem, a Kinizsi ellen játszottunk, 1:0- ra vezettek a második félidő elején. Balia, a jobbhátvédünk felfutott a szélen, beadott, a középhátvéd elvétette, egyszóval Oravecz egyedül állt a kapussal szemben. — Lőj! — ordítottuk valamennyien. Felkapta a felét és csodálkozva rámeredt a labdára De mire észbeknpott. a kapus már elhalászta előle. — Lejössz a pálvárói! — rendelkezett a kisnadon Bála bácsi Oravecz nedig lehajtott teiiel kibandukolt. Végül 2:l-re kikantunk és r*ravecz haléira váltan üldögélt az öltözőben. — Szerelme«, ríerlös — sziszegte megvetően Grosszmann, a kapus, és csaknem sírva £»ft megszakították a beszélgetést ? Bíró hiába hallózott ? AZONNAL ERŐSÍTÉST s " kért és kapott a szi-s gorú motozáshoz, a kimenő s járműveket bogarászva átvizs-S gálták. Éppen lejárt a műszak, 5 jöttek az emberek. S megtör-S lódtak a kapunál, mint gáttal? elrekesztett folyan. Sorba kel-? lett állni. Egyik méltatlanko- ? dott, másik megértőén dörmö-S gött: „Bizony előfordul még? lopás!” Akadt kontrázó: „A? szegény embert maceráiják.5 akinek sietnie kéne a vonat- > hoz!” ? A gyár fúvószenekara közel-? gett, sötét egyenruhában, a bo-S tos mögött valaki megfújta? tréfásan a trombitát, hogy:? utat! Bíró maga rendelkezett,? sürgette kifelé a zenészeket ? Meglátta már, Ági és Simon? ért eléje, a vaskorláthoz szó-? rulva. A fiú ölelte védőn a? lányt. Felemelte a hangját úgy? fordult Simonhoz a rendész: — Ugye, te rézalkatrésze-? ken dolgozol? Mi van abban a? kitömött táskában, mutasd? csak! — S Bíró bámulta a vas-? tag könyveket, majd a megvál-? tozott külsejű fiút Most ide-? gennek érezte ő is, mint az őt? Hátul sürgetőztek, motorok ? álltak le, biciklisek torlódtak.? — Mi lesz már, frissebben? keresődjenek! Elhűl otthon a? leves! ? A pár egymást nézte, a lány? mosolygott. Bíró szónokolt: ? — Kis türelmet! Figyelmez-? tettek bennünket, hogy ma,? műszakváltáskor ötven kiló? sárgarezet visznek ki a gyár-? ból, azt keressük! ? — Kiszámított fordulattal? Ágihoz fordult. — Maga szólt?? A lány azonnal bólintott. ? — Igen... én telefonáltam. S? az ötven kiló rezet már kivit-? ték. ? — Micsoda? Ne tréfáljon,? mert., ? Furcsa csend zuhant a gyár-? kapuhoz. Közelebb nyomulták? az emberek. Ági kifelé muta-? tott Óriási szöcskékhez hason-? lító daruk árnyékában, az úton? vonultak a zenészek, réztrom-? bitával a nyakukban. A várakozók egyszeriben? megértették a tréfát. Gátja? szakadt nevetés hullámzott. ? — Talpraesett lány ez! Mi a? neve? Megfizetett a macerá-? lésért! ötven réztrombita...? Haha! ? Bíró hápogott. Nevettek a? többi rendészek is, félreszorí-? tották már őket a kifelé áram-? ló emberek. — Mu tassák a táskát... ? Mutatták. ? — Kivittek a gyárból ötven? kiló sárgarezet! Haha... ? 1/ ÉNYSZEREDETTEN ne-] ** vetett Bíró is, mintha] benne lenne a tréfában. S néz-5 te meredten, hogy a kapun ki-! vül Ági belekarolt Simonba, i úgy mentek a kultúrház felé. ? fcA^AA/^A/WWWWWVA/VWWWWW- \ A szerelmes középcsaíár kereste Itt — mert elváltak az öregek — de a fiú elbújt előle. Tagja a szállóbizottságnak. egyszer megfékezett egy részeg lakót. Mást nem tudok róla... Az a Bíró majdnem elrontotta, mikor még itt lakott vele Elmentek a kiszesek. Üj szerszámkiadó jött az If* júsági Műhelybe, valamilyen Ági, vékony, csitri lány, barna haját feltomyozta, tán hogy magasabbnak lássák. Az egyetemen előjegyezték: egy évig akar itt dolgozni. Hírlik — az apja azelőtt ebben a gyárban dolgozott Az első napokban szívesen könyököltek a fiúk a kiadó-ablakban, ki akarták tapasztalni, miféle a lány? Jól állt neki a kék köpeny. A kiszesekkel össze te geződött, hanem azért komázni nem lehetett vele. Idekapott még Bíró rendész is, hivatalból akadékoskodott a raktárban. A lány eltessékelte, amikor harmadszor kopogtatott Simon nem ment az ablakhoz. — Magának nem kell semmi? — Köszönöm... nem. E nnyi volt az EGÉSZ. Tulajdonképpen egymásra se néztek. De Ági rendreutasította a fiúkat ha a régi hangon macerálni próbálták Simont Szóval — igv állunk? Nem akarták elhinni, hogy csak itt találkoztak. Aztán meglátták egyszer, munka után együtt mentek a könyvtárba. De nem is beszéltek egymással. Persze — Simon hogyan udvarolna, hiszen majdnem néma, mint a hal. Valami rendezvényt hirdettek, klasszikus zeneestet. A műhelyből nem készült senki. Mégis benéztek a fiúk, mint minden szombaton, hiszen később tánc lesz — s ott látták a szünetben Simont, meg Ágit... A lányon estélyi noha. Simonon meg új kék öltöny, haját borbély hozhatta rendbe... elmerül ten beszélgettek. Másnap kérdezgették őket, egyik se válaszolt Ennyiben maradt volna, hanem a rendész — a pórul járt Bíró — rájuk szólt a kifelé áramlók előtt, amint a buszhoz tartottak. Ilyen dühösnek még senki sem látta Simont Nekiment volna cimborájának, de a lány erélyesen megfogta a karját. S ő válaszolt helyette is, csak úgy szikrázott a szava. A fiúk lestek a műhelyben másnap: biztosra vették, még történik valami. A műhelyben villogott a hideg fény, a tüsszögtető köd eltakarta a sólyát.. A portán idegesen csengetett a rendészek telefonja. Bíró vette fel. Ismerősnek találta az izgatott női hangot — Rendészet? Véletlenül megtudtam, ma ötven kiló sárgarezet visznek ki a gyárból, műszakváltáskor... Többet nem mondhatok. — S amott AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA BÍRÓ ÉS SIMON szűkén ® feszülő nadrágot hordtak, s olyan hegyes orrú cipőt, mint az mtríkusok a régi olasz operákban. Hökkentő mintájú pulóverjük és bőrmellényük volt — s persze ősember-frizurájuk. Számon tartották, hogy Simont Bíró változtatta ilyenné — a csendes fiút azelőtt észre sem lehetett venni a gyárban, leginkább a könyvtárban látták, vagy bármilyen előadást hirdettek — csillagászatról, űrhajózásról — az első sorban ült kissé gömyedten, s nagy szürke szeme figyelmesen rebbent Mivel ilyen öltözékhez magatartás is dukál, elég gondot adtak ők ketten bizalminak, KISZ-titkárnak — Simon meg elmaradt a régi helyekről. S mintha a „nevelés” érvényesülne, Bíró, aki pedig kezdeményező volt egy* szer csak cserbenhagyta társát nemcsak bozontját vágatta le, hanem a gúnyából is kibújt, otthagyta a műhelyt rendésznek állt, és külseje nem emlékeztetett régi önmagára. Most már minden javítási szándék Simonra zúdult s ő furcsa módon, sokáig állta az ostromot, pedig még Bíró is kiabálva jött a műhelybe: — Hogyan tekered a nyakadra a sálat te? Szégyent hozol rám. megátalkodott huligán! — S kacsintgatott a többieknek. — Az ilyent társalmi bíróság elé kell állítani! Más fiúk nem öltöztek eny- nyire feltűnően. Simon a munkára hajolt nem szólt Ha békén hagyják, bizonyára csendben elhagyogatja a régit de az állandó piszkálódás ráégett mint puha agyagkorsóra a zománc, annál keményebbé tette. Néha végignézte csodálkozva Bírót — hogyan barátkozhatott ilyen fickóval? ö olykor még a kapunál is rákiabált Simonra: — Hajból van a sapkád, ml?! Zsebre se tudod dugni a mancsodat abban a „nadrágban”! Láttak már ilyen huligánt? S IMON VÁLASZOLT néha dörmögve a soka- dalomban, de a műhelyben hallgatott mint házába húzódott csiga. Egyszer név nélkül beszéltek róla a KlSZ-gyűlé- sen, mire eljöttek a sólyáról, távoli műhelyekből; milyen fickó ez a Simon, akiről Bíró szónokolt a minap? Simon a gépe mögé húzódott és pirosodott a füle A szálló féllábú gondnoka — különben elhízott öregember — igy beszélt Simonról az érdeklődő KISZ-vezetőknek: — Rendes gyerek. Ha korcs - mázik, nyaggatja itthon a magnót. olvas, nézi a televíziót. S hallgat — hétszám. A családjáról nem beszél, magam is azt hittem kérem, árva gyerek. De nem, vidéken él az anyja, annak néha ír. Az apja egyszer .käAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA/
