Népújság, 1966. január (17. évfolyam, 1-25. szám)

1966-01-16 / 13. szám

KOVÄC-S IVRf

Sajnáltuk a fiút attól a perctől kezdve, hogy odakerült a brigádhoz. Annyi fapofa mászkált körülöttünk, itt benn az üzemben, ennek meg volt valami a szemében, mit tudom én, valami bánatféle. Bár a mi öntödénk nem egy fényes hely, itt az ember nem ér rá egymást bámulni és hát mit is néznénk a másikon, de a fiú barna szemeibe muszáj volt belenézni, és aki nézte, mindenféle kérdések járnak az eszében, hát te ki fia vagy, mivel fényesíted a szemed, hol nőttél ilyen kicsire meg ilyesmik. Mikor odahelyezték a brigádba, Lázár meg az öccse odaküldtek hozzám, a két süket frajer, azzal küldték oda, hogy engem unazni kell, mert én vagyok a főnök, különben nem állok vele szóba. Szegény kis srác, megállt előttem, majdnem vigyázzban és mondta: Kienes úr, kérem, másodéves vagyok, ma reggeltől délelőttös leszek, azt mondta a művezető elvtárs. J61 van Lad úr, mondtam, mert tudtam a dologról, ez a megszólítás csak úgy a számra jött, hát Így ragadt rajta a név.

Laci úr épphogy a világon volt. Njemceak alacsony termete, hanem csöndes besaéömo- ciora tette alig észrevehetővé. Mindent nézett, nézett, hogy talán a szeme is beieEájdulha- tott, kérélezni ritkán kérdezett, először azt hittem nem figyel oda, de ffigyelt a fiú. Ha kérdezték. csöndesen felelt, egyszer rábíztfam, öntsön le két hengerfejet, néztem milyen akkurátusán -dolgozik, na jó, öarátocskám, egész korrekt kis fickó vagy, segéd leszel nemsokára, mire háromszor feketére pörkőlódik a tenyered.

Megyünk egy alkalommal hazafelé, kérdem tőle, hol lakik. Azt mondja, még benn az otthonban, mert az üzemi szálláson nincs üresedés.

— Miféle otthonban — kérdezem, mert mindig ilyen lassan kapcsolok, — erre azt mondja, a lelencben, hogy jobban értsem.

—- Hát a szüleid?

Vont egyet a vállán. Nagy nehezen kiszedtem aztán belőle, hogy csak az anyját ismerte, de az meghalt, régen, még elemdsta volt, nem idehaza halt meg, valahol külföldön, kiment a többivel és most már nem jön haza, de ó még akkor került az otthonba, amikor az anyja idehaza volt. Mutatott egy fényképet is róla, 6ovány, ki.slány«s arc, nagy barna szemekkel, le sem tagadhatná ez a gyerek az anyját

— És az apád?

— Az megvan, úgy tudom. De nem láttam, sohase láttam még.

— Akkor honnan tudod,

hogy megvan?

— Tudom, mert mondták. Nagymama mondta, emlegette sokszor; az a disznó apád, az a világ csavargója, az tett bennünket szerencsétlenné. Innen tudom, hogy megvan.

A kereszteződésnél elköszönt szaladt a villamos után. Utána akartam kiabálni, vigyázzon, ne ugráljon, várja meg a következőt de akkor már fenn volt intett is a lépcsőről. Na megállj, majd reggel megkapod a magadét, nem fogsz te csak úgy ész nélkül felugrálni. De másnap valahogy elfelejtettem az egészet.

Néha összeülünk a brigádban, hogy megváltsuk a világot. Ha a társaság sóher, akkor jó a szakszervezeti klubszoba is, de ha valami befut nem adjuk alább a két nagy- fröccsnél, jobban esik verni az asztalt ha tarka abrosz van rajta. Sok minden előjön ilyenkor, ami ott jut az ember eszébe, van egy vak harmonikáé, ahogy az elkezd játszani az ember éra, hogy van

lelke. Egy ilyen alkalommal azon kaptam magam, hogy Lari úr hiányzik. Mondom a többieknek, erre az öreg Vitkóczi mindjárt óbégatni kezd, ráér még fröccsözni az a taknyot;.

— Mér taknyos az neked, Franci bácsi? — kérdeztem.

— Hát nem az? Neked tán megengedtem ilyen idős korodban, amikor odakerültél mellém? Felelj. — És közben a nagy bütykös ujjait ropogtatta szokása szerint és amig beszélt mindig a kezét nézte: — Ráér még, csak minél később kezdje.

Ebből tudtam meg, hogy az

öreg is szereti, ebből, hogy láttam, gondja van rá.

— Valamit tenni kellene érte — kockáztattam meg. Hogy lássa, mégis tartozik valahová. Tudjátok mit? Keressük meg az apját!

Egész fellelkesedtem az ötleten. Tetszett a többieknek is. Csak az öreg morgott közbe megint

— Aztán mire mész vele? Ha köllene neki, már régen megkereste volna a fiát. Többet érnétek vele, ha meghívnátok egy jó ebédre.

— Azt akármikor megtehet- jük.

Meg is beszéltük hat hétre előre, hogy vasárnaponként Laci úr melyikünknél ebédet

Azon a vasárnapon, mikor nálunk volt soros, mintha épp akkor jutott volna az eszembe, meg is kérdeztem tóle:

— Mit szólnál, ha megkeresnénk az apádat?

Soha nem felejtem el. ahogyan fülig húzódó szájjal mosolyog, közben a szeme hirtelen megtelik könnyel.

— És meg lehetne találni? — kapott a szón, de még a hangja is el fulladt.

Jaj, Laci úr, Laci úr, mlcao- da melegszívű ember vagy te, Megkeresem az aljádat, ha él De ezt már nem neki mondtam, csak úgy megfogadtam. Magamnak.

Hol kezdi az ember? A hivataloknál persze. Mindjárt az első helyen egy kis filigrán szemüveges asszonyka fogadott

— Elvtársnő — mondom neki — van nálunk egy kis kilences. Most másodéves, az anyja meghalt, az apját csak fényképről látta. Nálunk dolgozik a birgádben. Rendes fiú, jóra való. Nem lehetne valamit csinálni? , ) i

Szerencsém volt, hogy mindjárt elsőnek egy ilyen lelkes nőre akadtam. Az asztalnál lévő képre néztem. Három kis vigyorgó ugrifüles nézett ráro a képről. Három fiú. kis rabló- vezérek. Na, gondoltam, jó- belyen járok.

összeszedtük az adatokat nagy nehezen, két hónap js beletelt. a kis nő kitett magáért, hetenként hívogatott telefonon, hogy a fejleményekről tájékoztasson. Vésül kijött a gyárba meghozni a választ: Laci úr apja él, itt, és itt. tessék a cím, mi a véleményük, mi legyen tovább. Sokáig studfroz- tunk írjunk-e levelet, vagy menjünk oda, először ml menjünk-e, vagy hívjuk fel, találkozzanak itt. Vitkóczi az öreg úgy vélekedett és az asszonyka támogatta ebben, hogy bízzuk a fiúra a döntést, elvégre maholnap tizenhat éves s már a legerősebb cigarettát szívja.

Napokig figyeltük a fiút, aki

érdekes változáson menj át.

Amig az apja keresése tartott, valami titkos büszkeséggel járt közöttünk, a képére rá volt írva az öröm, mozdulatai bátrabbak lettek, hangja tisztább, csengőbb. Fütyürészni hallottuk, amit azelőtt soha, láttuk elidőzni a magkészítők asztalánál, a kontyosoknál, akik különben nem akárkivel állnak le tárgyalni. A bizonyosság azonban szófián töp- rengővé tette, elgondolkodó- vá, mozgása fürgeségéből is sokat vesztett, csetlett-botlott az öntőformák között, már félni kellett, hogy ráömlfk a forró

nálad a három— Hú.

— Itt van

ezer?

— Itt Mit akarsz vele?

A szakállas fiú ásítást nyomott el.

— Dobjuk be egy kicsit, hátha felélénkülök. Piszok álmosság jött rám.

Nicsak. Figyeltem. Kártyáz^ ni akarnak ezek, vagy mi ütött beléjük.

Mi lehet az a háromezer?

Maja lustán, nehézkesen előre dűlt Kinyitotta a szemeit,

szétnézett a fülkében.

— Éppen elaludtam volna. Van neked szíved?

Duzzogó arccal vette elő re- tiküljét és kinyitotta. Azt hittem rosszul látok. A „Háromezer kérdés, háromezer felelet” című könyvet tartotta a kezében.

— Na, akkor figyeljetek —

mondta álmos hangon. — Mindjárt olvassam a feleletet, vagy várjak a •válasszal, ha megakadunk?

— Várjál — mondta a szakállas. — Ráérünk.

— Hülye ötleteid vannak — mondta a kisebbik fiú. Inkább kártyáznánk. Teljesen becsavarodtatok a tévétől.

— Figyeljetek — mondta Maja. —Olvasom az elsőt.

— Én kiszállok a buliból — ßaolt a kisebb.

— Ne nyűglődj annyit. Játszol és kész — mondta a szakállas.

— Szóval, akkor olvas«« — mondta a lány, találomra kinyitva a könyvet

— Első kérdés. Hol van az Ufíizi képtár?

Magamban, mintegy biztonság kedvéért, rögtön megfeleltem a kérdésre, s aztán megállapítottam, hogy ezzel ugyan nemigen fogják megerőltetni agyacskájukat. Ezt, szerintem, minden gimnazistának tudnia

fcelL Jól nézünk ki, ha még

ezen is gondolkoznak.

A kérdést hosszabb szünet

követte. Hallgatott a két fiú, a lány várakozóan figyelt Mi az? Csak nem töprengenek ilyen semmiségen? Nohát, ex aztán a szegénységi bizonyítvány. Itt van három középiskolás kölyök, sötét szemüveg, pucér bőrre húzott pulóver, halálos hári, meg mit tudom én mik, de hogy az Uffizi képtár hol van, az ugye nem megy.

A szakállas ekkor levette a szemüvegét és zsebkendőjével megtörölte. Közben egy pillanatra a szemembe nézett, próbálta fölmérni ki vagyok, szagolok-e valamit a játékhoz, vagy csak sima utas vagyok, eki gondolatok nélkül bámul a semmibe.

— Selejtezve olvassál — mondta a lánynak, de úgy éreztem a szemüveg mögül, felém vág a tekintetével.

Maja hátrasimította a haját

— Szóval csak azokat olvassam, amelyekben van fantázia?

— Legalább — bólogatott a

szakállas.

Szóval, így? Na, hát akkor

lássuk, mit tudtok, srácok — gondoltam magamban. Elhatároztam, hogy minden kérdést ellenőrzők, de egyszersmind távol is tartom magam a játéktól. Csak annyira és olyasféleképp figyelek majd, hogy érezzék, nyitva tartom a szemem, ellenőrzőm a válaszokat

Maja olvasta.

— Ki volt az a Nobel-díjas író, aki a Nobel-díjasok közül egyedül hódolt a fasizmus eszméjének?

Na, látjátok, srácok. Ez már valami. Nem lehet ugyan azt mondani hogy ettől nehezebb kérdés nincs a világon, mert van. Ajaj, mennyi van.

Mindenesetre ez a kérdés már

nem tucatáru, van benne bizonyos fantázia, mindent tekintetbe véve is, közepes nehézségűnek lehet számítanL Hát akkor lássuk csak, intézzük előbb magunkban, ki is volt ez az író.

Motoszkált a fejemben egy név, tulajdonképpen már a kérdés felolvasása után tisztában voltam a válasszaL Ügy tűnt, a két fiú és a leány erősen töri a fejét. Fogas kérdés lehetett nekik, nem csodálkoz. tam volna, ha mukkani sem tudnak.

Nem volt szándékomba»

megmosolyogni őket, mégis azt hiszem, mosolyféle bujkált a szám szélén. Aztán hirtelen, mint amikor a zsebébe nyúl az ember, s kiderül hogy elvesztette a tömött pénztárcáját, úgy nyillalt belém a felismerés. Tévedek. Akit én gondoltam, semmiképp sem a helyes megoldás.

összeszedtem magam, Elkezdtem töprengene

Nevek röppentek elő, de mint a meglőtt madarak, nyomban alá is buktak. Egyik sem stimmeL Erőlködtem, melegem lett a gondolkozástól, de be kellett ismernem, ha agyonütnének sem tudnám megnevezni a Nobel-díjas írót.

A fekete szemüvegektől nem láttam a tekinteteket, nem tudtam megítélni, hol tartanak a kérdés megoldásán. Maja idegesen dobolt ujjaival a könyv fedelén.

— Tudja-e valaki vagy megnézzem a választ?

— A nyelvemen forog — mondta a szakállas. — Várjál még.

— Na, erre kíváncsi vagyok — szólt a kisebbik fiú.

— Te nem tudod? — kérdezte Maja.

— Nem. Sehol sent hallottam még erről a pasasról

A szakállas megint levette a szemüvegét. Mosolyogva körülnézett a fülkében, élvezte a várakozást, majd a tekintete megállapodott rajtam.

— Knut Hamsun — mondta.

Alig észrevehetően rábólintottam, mint aki már régen tudja a megoldást, csak udvariasságból nem avatkoztam közbe.

— Nézd meg a választ — szólt a kisebb. — Hátha bepalizik.

Maja lapozgatni kezdett a

könyvben. A kisebbik fiú odanyomult és a könyv fölé hajolt

— Igen. Knut Hamsun —

mondták egyszerre mindketten.

Ilyesféleképp folytatódott tovább a játék. Maja selejtezve olvasta a kérdéseket, Hatvantól Miskolcig, szinte megállás nélküL

írók, tudósok, földrajzi meghatározások, kémiai képletek, feltalálók, építészek, történelmi és politikai nevezetességek, időpontok röpködtek a levegőben. Döbbenten állapítottam meg, hogy az elhangzott kérdések java részére biztonsággal megfelelnek, sok esetben olyanokra is, amelyekről halvány fogalmam sem volt.

Igazában csak egyetlen alkalommal jöttek komolyan zavarba. Meg kellett volna nevezni teljes nevén a Lengyel Egyesült Munkáspárt első titkárát. Süket csend követte a kérdést. Maja a válaszért akart már lapozni, amikor két ujjamat felnyújfva belekapcsolódtam a játékba.

— Wladislaw Gomulka.

— Tényleg!... Köszönjük 1 szépen — mondotta mosolyogva! a szakállas.

(Csont István ílhis-tráeiója)

Ha vissza kell, ha egyszer visszatérek az agyagba, a tiszta tarlón túlra, az agyagba, melyben lángra gyűlt a szemem, az agyagba, mely engem vésett;

ha visszatérek saját születésem percéhez, hogy poromat összegyúrja f se rőt-tüzű mezőt érintve újra

agyagból kéne önmagam kivésném,

testemben ismét ez a rend dobogna, csak így, megint csak így dalolnék itt fent, megint csak ezt a nevet vinném lángba,

mert mindig ezt kiáltva és lobogva újra csak ez a fény formálna mindent, emberré csak ez a fény koronázna,

András László fordítása JGlvio ltomero paraguayi költő, 1926-ban született, emigrációban él. Fiatalon részt vett a paraguayi nép szabadságharcában. öt verseskötete és kitűnő Miguel Hlernán- úez-monogratiája tette nevét kiemelkedően ismertté a ia- tinamerikai költészetben.

ór, szívesen veled megyek — mondtam neki a vasúti pénztár előtt Tiltakozott

Vasárnap este máj nem

mindnyájan kimentünk elébe. Bejön a vonat na itt van már, figyeljetek Jól, mert amilyen kicsi, teljesen eltűnik a tömegben. Majd kinéztük a szemünket annyira figyeltünk, de

.AAAAAAAAAAAAAAAAaaaaaaaaaaaaaj

ELVIO BOMEROl •

Ha egyszer visszatérek

nem láttuk sehol. Arra gondoltunk, hogy micsoda találkozás lehetett az. Talán el sem engedi. Micsoda találkozás!

Amikor másnap bementünk, Laci úr már régen az öltözőben üldögélt. Láttam, hogy valami nagy baj lehet, de azért adta a meglepettet.

— Hogyhogy te itt vagy? Mikor érkeztél?

— Vasárnap. Vasárnap a hajnalival.

— És apád? Nem is találkoztatok?

— De igen. Találkoztunk.

— Na és?

Ügy kellett belőle harpófo* góval kihúzni a szót.

— Már este volt. hogy odaértem. Szép nagy házban lakik, olyan mint egy villa. Bementem a kapun, mert láttam, hogy a redőnyök mögött világos van. Kopogtam a verandaajtón háromszor is.. Valahon- nét a kertből szaladt és ugatott a kutya. Erre kijött egy asz- szony, kérdezte kit keresek, megmondtam. Beengedett 8 verandára, hívta a férjét En meg csak álltam, kezemben volt a fényképe, de anélkül is tudtam, hogy 6 az. Feléje hajoltam, hogy megcsókolj m legalább, mondom, édesapám, a fia vagyok, eljöttem, ö meg csak hátrált előlem, hátrált, hátrált... Kiverte a verejték és azt mondotta, nem, nem igaa, meg hogy mit keresek én itt, tűnjek eL Ne borítsam fel az életét A váróteremben aludtam. Jöttem vissza as első vonattal.

...Most vasárnap a gyerek

nálunk volt ebéden. Csöndben volt csak jóval ebéd után szólalt meg. Elővett egy kis csomagot átadta:

— Kienes úr, odaadnám ezt Tessék. Fogadja eL

Az a nyakkendő volt benne.

Mikor elment a feleségem elkezdett bőgni. Én meg dühbe gurultam azon, amit csinláltam. Elmentem otthonról, ittam egész délután. Mindig annak a szeme volt előttem. Tudja milyen volt a szeme? Mint egy megrugdosott vérző kutyáé, amikor nyüszítve a sebeit nyalogatja. Laci úr, Laci úr* mit törtem össze benned?!

vas, baj éri, legjobb lenne túl- i esni az egészen minél hamarabb.

A hír vétele után három nappal, péntek délután elébem : ^llt, hogy másnap szabadnapot kér. Elmegy, felkeresi az apját, legalább két nap kell, messze van az az észak-ma- : gyarországi falu, amit címül megadtak. Szavaiból kivettem, ' hogy egyedül akar menni. 1 Azért a pályaudvarra kikisér- tem.

Ütközben azt mondja nekem, hogy nem tudja milyen i ajándékot vigyen. Cigarettát? De hátha nem dohányzik. Zok- 1 «it, vagy inget? Nem tudja mi- . lyen méret kell. Végül megái- , lapodtunk egy szép nyakken- dőben. Nyolcvanöt forintot j gombolt le érte, nem mon- , dóm, ilyen szép nyakkendőt , elhordhat akárki. t

— Most gondold meg Laci ,

1