Népújság, 1966. január (17. évfolyam, 1-25. szám)

1966-01-30 / 25. szám

# ♦ ♦ » * * * •4 4 * 4 * ♦ » 4 « * ♦ ■* * ♦ * ♦ ♦ * ♦ * ♦ ♦ ■4 ♦ ♦ 4 ♦ 4 * * 4 ♦ * * FARKAS ANDRAS: A kisfiú.,, A kisfiú magas lépcsőre lép föl, Előtte messzeséges épület. Mézízű nap csurog alá az égből, S ő csak lépcsőt lát boldog rév helyett — Kcrekded arcán a megérkezésnek Egyetlen széles gondja díszeleg. Ha vannak emberek, hát merre késnek? Miért nem lépnek lábai helyett? Kíváncsisága szomjas, telhetetlen, Felméri a sok oszlopot, falat: Mi lehet bent, a roppant épületben? Nagyot sóhajt, kicsit lép, ám halad. Szeme kitágul, nyitva szívé-szája És méssízű mosoly suhan utána. NINO DE NTNtt Michelangelo halálára 1564 Dicséret és dicsőítés a szájon ne zengjen most, mint minden temetésen, ne hulljon liliom, tömjén se szálljon, s amarant se legyen gyászoló kézben, rólad a halhatatlan mű beszéljen, a harsanó, lüktető színű vászon, ■\ a halott márvány tündökölve éljen, gyász helyett alkotásod fénye fájjon. Templomok, hidak, ívek és árkádok pazar ponpája legyen síremléke annak, aki titeket szült világra, neve örökkön rajtatok bevésve, amíg a nap nap, és lesüt a tájra, ad-e még az ég egy ilyen világot? Fordította: Ágoston Imre KATONA JUDIT? PÁVA Méltósággal billegő szárnya szikra, tolla kő éhséget felejtető. Szépséget fitogtató sziporkázó, ragyogó suhanása, mint a hó. Gyökeret vert ámulat látod, szép pávám, szabad anyám egekbe« mulat. Bánatommal elmenő s mégis visszaröppenő szárnya szikra, tolla kő. JURIJ JAKOt/LEV: A városon keresztül, karjára akasztott korcsolyával, egy so­vány, nyurga fiú lépdelt. Sí­nadrágja csak a bokájáig ért, kabátja alig a térdéig. Zsebre dugott kezét a kabátja ujja nem takarta végig, és a széltől vörösre fújt csuklói kilátszot­tak. Zöld csíkos sálján, éppen, ahol a legjobban látszott, nagy lila tintafolt éktelenkedett. Kabátjáról hiányzott egy gomb. Kopott sapkája csak egyik fülét takarta, egyik ci­pőfűzőjét a földön húzta. Kor­csolyáján azonban nem lehe­tett találni kifogásolnivalót. Pompás márkájú, erős korcso­lya volt, és szinte nem is illett a leszakadt gambú kabáthoz, a kopott sapkához... „Pompás lenne, ha az a pi­ros pulóveres, kék szoknyás kislány ma is ott lenne a jé­gen ...” gondolta és futni kez­dett. Csak el ne késsen...! Az utca végén ekkor egy férfi alakja tűnt fel. Járása ne­hézkes, lassú volt. Néhány bi­zonytalan lépést tett, aztán úgy tűnt: elesik, de sikerült egyensúlyát megtartania. Ke­ze esetlenül kapott a magasba, mintha valami láthatatlan ol­— No, mi lesz? — szokta valamelyikük kérdezni ilyen­kor, de ez most elmaradt. A kérdés csak arra volt jó, hogy az időpontot megjelöl­hessék: fél óra vagy egy óra múlva találkoznak, Gabiéknél vagy náluk. Mindennap így történt ez évek óta. A mai lett az első kivétel. Bár neki már ott volt a kérdés a nyel­ve hegyén, amikor Gabi ráné­zett kézfogáskor, de nem tud­ta kimondani. A felesége csak akkor cső- dálkozott, amikor az átöltözés után leült újságot olvasni. — Gabi? — kérdezte tőle a felesége megütközve. — Nem tudom. Alig egy lélegzetnyl szünet után már ismét hangzott 9 kérdés. — Összevesztetek? — Miért vesztünk volna ösz- sze? Ismét hökkenésnyi csend. Az újságból nem mert felnézni. — Mi történt közietek? — kérdezte a felesége. Ahogy mondta, abból ki- érezte, fölösleges tagadnia. — Mi történt volna? — Hát ide figyelj! — emel­te meg a hangját a felesége. —- Nekem ilyet ne mondj. Amióta az eszemet tudom, még mindennap együtt volta­tok, ha hazajöttetek a munká­ból. Te még ilyen időpontban soha nem ültél le újságot ol vasni. Most azt tetted. Miért? Semmi oka nincs? Beszéld be, akinek akarod. — Ne erőszakoskodj. Ha azt mondtam, semmi oka, akkor vedd tudomásul. Mi lesz va­csorára? A Z ASSZONY NEM vála­szolt azonnal. De a kö­vetkező pillanatban már leült mellé a székre. — Tudom, most ki kellene mennem a konyhába és egv szót sem volna szabad szól­nom. Ha azt mondtad, semmi oka annak, hogy leültél újsá­got olvasni, hagynom kellene az egészet. De te még soha nem hazudtál nekem, legalább­is így tudom. Ha pedig most mégsem mondtál igazat, an­nak komoly oka van. össze­vesztetek? Mondja, ne mondja? Ha el­üti a dolgot, vagy úgy tesz, mintha megsértődött volna a felesége gyanúsítgatása miatt, nem ér el vele semmit. Leg­feljebb elodázza az egészet. Lehet, hogy Gabi néhány perc múlva itt lesz, úgy csinál, mintha nem vett volna észre semmit nála, de tud majd ak­kor is színészkedni? Tud úgy viselkedni Gabival, mint még néhány órával ezelőtt is? És ha Gabi egyáltalán nem jön át ma? _ — Gabi lopott — a felesége úgy nézett rá vissza, mintha váratlanul érkezett volna ha­za. — Jó, nem ügy, nem is ő az egyetlen, akár gondolnom sem kellene rá, hiszen a gyár­nak alig számít valamit az a néhány holmi, amit kihozott. De mégis. Ezt soha sem kép­zeltem volna róla. — Észrevették? — kérdezte a felesége ijedten. — Ha nem vették észre, már nem számít? — Nem azért, de ... És most mi lesz? Emiatt nem akarsz vele találkozni? Emiatt ha­ragban lesztek? Vagy ... ? Csak nem akaród feljelenteni? Megbolondultál? A legjobb ba­rátodat képes lennél azért a néhány forintos vacakért fel­jelenteni? Mit szólnának hoz­zá a kollégáid? Megőrültél! f elejtsd el az egészet és kész Hallgass rám, ne csinálj sza­márságot. A legjobb barátod­ról van szó. — A legjobb barátomról. És ha nem a legjobb barátom, akkor feljelenthetném, akkor fel kellene jelentenem. Igaz? Hát ilyen kétoldalú a köteles­ség? Igen? Mitől függ hát a becsület? — Ne tedd magad nevetsé­gessé, ne akarj erkölcs-csősz lenni. A rendészet dolga, hogy vigyázzon a gyárra. Ha ők nem törődnek vele, neked mi ba­jod van miatta. Nem rád tar­tozik. Hallgass rám, tedd le az újságot és menj át Gabiék- hoz. Nem lehet egy ilyen ba­rátságot így felrúgni. — Kérlek, hagyjál, még nem tudom, mit fogok csinálni, de most hagyj. I/ELLETLENÜL engedel- ** meskedett a felesége. Magára maradt. Gabi vacsora után mégis be­állított, a tőle megszokott jó­kedvvel, olyan könnyedén, mintha semmi sem történt vol­na. Nem akart hinni a sze­mének. Ennyire nem számít Gabinak semmi, ilyen félváll­ról vesz mindent? — Ha Mohammed nem megy a hegyhez...! — nézett rá gúnyosan Gabi. — Vagy zava­rok? — Jaj, nekem, még el kell mosogatni, és ahelyett itt ülök, mintha semmi dolgom nem lenne — mondta a felesé­ge és igyekezett volna kifelé, amikor Gabi leült a fotelba. — Maradjon csak — szólt Gabi. — Amiről beszélni aka­rok ezzel a hittérítővel, arról már maga is tud mindent, biz­tosan. Ez a hányaveti stílus nem volt az ínyére. — Ne gúnyolódj — szólt rá Gabira. — Bocsánat! — Csak nem akartok vesze­kedni — csitítgatta a felesége ijedten. — Ha annyira a szívedre vet­ted azt a néhány lomot, amit kihoztam — kezdte Gabi min­den megbánás nélkül —, hát vissza is vihetem. Ezt akarod? — Ez a legkevesebb. — Még mást is? — hökkent meg Gabi. — Ajaj! Rosszul áll a szénám. Szóval, fel akarsz jelenteni? — Uevan, hová gondol! — sietett közbelépni az asszony. — Nem tudom. FÖLNEK ZOLTÄN: Presso öt óra. Felizzanak a lámpák. Biborhuzatú nyugalom. Füst. Konyak. A fák zümmögő ventillátorát bekapcsolja az alkonyat. Foszforeszkáló behemót táblák: „Mélyvíz!”, „Nem úszóknak életveszélyes!” Beles az este és a Közértben szalonnát kér a kenyérhez. Szárnyaslovam toporzékol, rángat. Már vinne innen hegyen, völgyön, dombon, "árok s egy öregasszonyból kihajt hirtelen a filodendron. nul is egyre gyorsította lépte­it. A korcsolyapályáról ide , hallatszott a zene. Csalogatták . a hangok, de most már tudta, hogy feltétlenül el fog késni... Megálltak néhányszor, hogy , a férfi kifújja magát, s a fiú . ilyenkor türelmetlenül tékin- , getett körül, de egész úton , egyetlen szót sem szóltak. Végül egy alacsony bejáratú ' ház előtt álltak meg. A férfi ’ homlokáról letörölte a hideg ' verejtéket, és inkább csak ma- , gának mondta: — Az az átkozott szilán ki ] A fiú nem értette. ) — Milyen átkozott szi- I Iánk...? 1 — Egy közönséges szilánk... s a háborúnak már vége, de a 1 szilánk még itt van... — mondta és ujjával mellére bö- < kött. A lakásban nagy erőfe- i szítéssel tudta csak levenni 1 szőrme-zekéjét, nehézkesen a 1 díványra ült, vaav inkább zu- i hant, majd végigfeküdt rajta 1 és behunyta a szemét. A fiú zavartan nézte, nem 1 tudta, mit tegyen. Előtte fék- j szik egy ember, nem egy kö- < zönséees beteg, hanem egy í öreg katona, gránátszilánkkal '■ 5 — Kérlek! — válaszolt Ga-*' bi. — Ahogy gondolod. *: — Nincs bizonyítékom. — Ha kívánod, holnap én <' szolgáltatom a bizonyítékot, \' nehogy nyugtalan éjszakáid le-* gyenek. Így bezsongni! J! — Neked ennyi az egész? ♦ — Mit vártál? Verjem a mel-J' lem és könyörögjek? Te szép-*! lélek. Hányán teszik ezt meg? J1 Pedig jó néhányan viszik haza $1 a szajrét naponta. És még hat1 csak annyit vinnének, mint én. ;• De ez mellékes. Elismerem, az® én bűnömet, ha ez a szó job- j ban megfelel neked, a mások : hibája nem menti. Ha tudtam volna, hogy ilyen háklis 1 vagy... ! J; — Akkor nem mutattad vol- 1 na meg. De megtetted volna! — Eh. veled nem lehet be­szélni. Hol élsz. ember? {1 MIT VÁLASZOLJON er-1 ■ * re? Még kiderül, hogy ő ! ’ azi aki nem normális. Akik szét- J' hordják a gyárat, azok pedig«' normálisan cselekszenek. Ilyen ^ alapon nem tud vitatkozni. » Gabi felállt. ♦ — Sajnálom, hogy ilyen sza-* márság miatt tönkremegy a t barátságunk. De hát te tudod ... * — Barátság? Meddig tart a® barátság? $ Gabi állt és nézett szótlanul.* — Csókolom! Szervusz! —* köszönt aztán, és kiment. * Egyikük sem ment utána, J hogy visszahívja. De egyikük* sem tudta biztosan, jól cselek-® szik-e. Ültek mozdulatlanul,* nézték az asztal térítőjét, és í nem mertek megszólalni, mert* féltek, hogy egyetlen szó miatt® is csúnyán összevesznének. * Mintha nehézbúvár öltözé- ♦ két húztak,volna ráiuk. nem? tudták megmozdítani sem a® kezüket, sem a lábukat. liven J szorongást érezhet a mélyten- * "éri búvár is, mielőtt a hul-‘ lámokba lépne, a titokzatos® újat kutatva. ♦ Vajon a búvár is fé1 a me-* rülés előtt? I talmat keresne. Hogy el ne es­sen, a falnak dőlt. „Részeg ...” gondolta a fiú és meggyorsította futását. De amikor melléje ért, látta, hogy a férfi arca természetellenesen sápadt, nehezen lélegzik, egyik kezével támaszkodott, a másik­kal gallérját igyekezett kigom­bolni. Homlokán verejtékcsöp- pek gyöngyöztek. A fiú döbbenten meredt az idegenre. — Fiacskám... Segíts ne­kem ... haza ... egészen kö­zel... Szótlanul vette át a korcso­lyát a másik karjára, és a vál­lát odatartotta a férfinek, aki tétova mozdulattal engedte el a falat, s bár igyekezett, hogy ne legyen túl nehéz, szinte rá­zuhant a fiú vállára. Elindultak. A fiú akaratla­t mellében. Amikor felnézett, i fiú még mindig ott állt, kar­án a korcsolyával. — Te még itt vagy? — kér- lezte tőle, de ajkai alig moz- lultak. — Ühüm ... — Menj csak. Itthon már ió... Köszönöm a segítsé- !et... Biztosan sietsz... A fiú azonban, bár „igen”-t tkart mondlani, tiltakozott: — Nem, már a korcsolyapá- yáról jövök ... Csodálkozott saját szavain, is mérges volt magára. — Ha jön valaki hozzá tár­ozója, elmegyek... — De nem jön senki... — nondta egy idő után a férfi. — A feleségem és a fiam el­utaztak a nagymamához, Za­josokba. A fiú a korcsolyát a székre ette. Ez a mozdulat azt jelen­ette, hogy valóban nem siet. \ férfi végigsimított a haján. 3izonyára alábbhagyott a fáj­lalnia, mert beszédesebb lett — Orjolnál kaptam, egy né- ■net páncélostól... ötöt már tiszedtek belőlem, egyet még ■nindig hurcolok... Hirtelen ismét eltorzult az irca. — Hívjak orvost? — kérdez­te a fiú. A sebesült megrázta a fejét. — Nem, nem kell... De ssetleg az orvosságomat... ha tényleg ráérnél elhozni... — Ráérek — mondta a fiú. — Hol van a recept? — Az íróasztalban ... Húzd ti a középső fiókot... Ott kell lennie ... Keresd meg, légy szí­nes! A fiú átment a másik szobá­ba. Az íróasztalhoz lépett. De mielőtt kihúzta volna a fió­kot, észrevett az asztalon egy tankönyvet és két iskolai fü­zetet. „Szergej Bahtjukov 6/a” — olvasta. Ez a Szergej tehát, aki most az anyjával odavan a nagyanyjánál, Zaposokban, szó­rakozni! Félredobta a füzeteket és ki­húzta a fiókot. Keresgélés köz­ben egy piros doboz került a kezébe. Felnyitotta. A doboz­ban egy érem pihent, egy való­ságos hadiérem. Kivette és te­nyerére fektette... Jó sokára találta meg a re­ceptet. Nagyon régi volt a pa­pír, a megsárgult lapon lila bé­lyegző: „Egészségügyi Osztag, tábori posta 31.497”. Az első so­rokat ki tudta olvasni: „L. Bahtjjikov őrmester...” ... Nagyon sietett... Fagyos kezében úgy vitte az orvossá- gos üveget, mintha Aladin csodalámpáját vinné. Amikor megérkezett, a férfi csukott szemmel feküdt. A fiú a gyógy­szeres üveget az asztalra állí­totta, és széltől-hidegtől fa­gyos kezével megigazította a sálját. Arra gondolt, hogy most már elmehet. És minthogy a beteg alszik —, köszönés nél­kül ... De hirtelen megrettent. Hát­ha meghalt... ? Ez a gondolat hatalmába kerítette. Valamit tenni kellene! Az ajtóhoz ro­hant, aztán futott, le a lépcsőn, kettesével szedte a fokokat.., Gyorsabban, gyorsabban! Most már tudta, mit tegyen! Felhív­ja a mentőket...! ★ Nem tudta, életben találja-e még a sebesült katonát? Ami­kor az ajtót nyitotta, minder erő elszállt a karjából és lábai reszkettek. De háta mögött ot1 állt az orvos a táskájával és kél mentő a hordággyal. A férfi még mindig sápadtan csukott szemmel feküdt. Az or­vos megfogta a kezét: számolta az érverést, közben az órájái nézte. Aztán egy ampullát veti el... olyan volt, mint egy jég­csap ... Bahtjukov felnyitotta a sze­mét. Megismerte a fiút. Rí akart mosolyogni, de torz fin­torrá lett a mosoly. Csak mos1 vette észre az orvost. — Mit fognak velem csinál­ni? — kérdezte. — Kórházba visszük... — válaszolt az orvos. Bahtjukov hallgatott, majd zavartan elmosolyodott. — Fiacskám ... tégy meg ne­kem egy szívességet; adj fel egy táviratot Zaposokba... ... A postahivatalban kelle­mes meleg volt. Kigombolta kabátját és levette a zöld sálat. Az ablakon át- benyújtotta a papírt. — Miféle ákombákom ez? — kérdezete a tisztviselőnő. — Nem tudsz rendesebben írni? Pedig elég nagy fiú vagy már ... Fogd ezt az űrlapot és írd le újra ...! A fiú elpirult, szégyellte ma­gát, de nem tiltakozott és nem mondta, hogy a táviratot egy nagyon súlyos beteg, sebesült katona írta. Félrevonult és le­másolta a szöveget: „Kórház­ban vagyok. Jó szórakozást. Apád.” Csak most értette meg a tar­talmát. Bahtjukov nem hívott haza senkit. Csak egyszerűen közölte az esetet... Szét akar­ta tépni a papírt. Legszíveseb­ben másikat írt volna; annak a Szerjózsának ...! De nem tette. Beállt szó nélkül a sor végére és várt. Most már iga­zán nem sietett... ... Amikor megállt a kórház FELVÉTEL felirató ajtaja előtt, egy nagy bajuszú, fehér sapkás ügyeletes orvost szólí­tott meg: — Ma egy beteget hoztak ide ... Bahtjukovnak hívják ...' Nem tetszik tudni, hogy van...? — Bahtjukov? — ismételte az orvos. — A gránátszilánkkal? — Igen, igen! — Súlyos eset... De várj csak, megérdeklődöm... Néhány perc múlva ismét nyílt az ajtó és az orvos jött visza. — Ahogy mondtam... mind­járt operálják apádat. Megvá­rod ... ? — Igen ... Az orvos beleegyezőleg bólin­tott és otthagyta a fiút. Sokáig várt. Csendesen ült, kimerültén nyomta fejét a fal­hoz. — Ki érdeklődött Bahtjukov felől... ? — hallotta nagy so­kára egy nővér hangját, ösz- szerezzent és felugrott. — Én! Idős ápolónővér állt előtte, mintha papírról olvasná, mond­ta: — Nehéz operáció volt. Sok vért vesztett. De minden rend­ben! — Hamar meggyógyul? — kérdezte a fiú. — Mire kizöldülnek a fák, elhagyhatja az ágyat. Siess ha­za, mondd meg anyádnak, ne nyugtalankodjék. Ezt pedig ne­ked küldi, emlékbe ... Kicsi, éles vasdarabkát adott át a fiúnak. — Mi ez? — nézett rá cso­dálkozva a fiú. — A szilánk... közvetlenül a szív mellett volt... De most menj! Mit üzensz apádnak? — Tessék megmondani neki, hogy otthon minden rendben van... Mindenki üdvözli... és mi­előbb gyógyuljon meg! Markába szorította a vasda- drabot: érezte a fájdalmat, —» a szilánk erősen megszúrta. A nővér elsietett, egyenesen Bahtjukovhoz. Megigazította a párnáját és közben így szólt hozzá: — Derék fia van! — Az én fiam... ? — Baht­jukov csendesen elmosolyodott. — Egész operáció alatt a feht • vételi szobában várt... Na­gyon agódott maga miatt! — Az én fiacskám... ! — só- ; hajtott Bahtjukov. — Hát idő­ben megérkeztt a távirat... és fia egyetlen pillanatot sem vesz­■ tegetett, hogy hazautazzon Za- . posokból... — gondolta. De ar­■ ra nem gondolt, hogy a leggyor- ; sabb szikratávíró sem juthatott volna a távoli Zaposokba oly ■ hamar, hogy a fia már megér­kezhetett volna...! Fordította: Antalfy István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom