Heves Megyei Népújság, 1965. december (16. évfolyam, 283-308. szám)

1965-12-28 / 305. szám

Nonstop 30 órán át. Egri újdonságok Stílbútorok: Exportszállítmány Hollandiának Új szakma a fiataloknak: a faszobrászat Nem is olyan régen még a megszüntetés veszélye fenye­gette a Heves megyei Bútor- ivari Vállalatot. Azóta a ve­szély elmúlt, a vállalat 250 munkása, szakembere bizony­ságot tett arról, hogy szükség van rájuk továbbra is, életké­pesek. — Valamit letettünk az asz­talra ... — mondja Kormos Pál igazgató, a saját gyártmányú termékekkel, ízléses, modern bútorokkal berendezett irodá­jában. Amit „letettek az asztalra”; — újdonság! Stílbútorok gyár­tására térnek át; a reneszánsz, a barokk, a biedermeier kor­szak ízlésének, jellegzetes stí­lusának megfelelő bútorokat készítenek, különböző szalon- garnitúrákat és egyedi darabo­kat is. A stílbútor-gyártás eddig a ktsz-ek profilja volt, Egerben, most majd ennek iparszerű termelését valósít­ják meg. A gyártás beindításá­ra máris jelentős előkészülete­ket tettek: az ügyesebb aszta­los-szakmunkásokat egyhóna­pos pesti tanulmányútra küld­ték, hogy a művészethez kö­zelálló mesterség, a faszob­WMMIWUMIWMUMIVUVWM rászat „tudományával” is­merkedjenek; hasonlóképpen egyhetes tapasztalatcserére küldték egyik kárpitosukat is. Szerződést kötöttek a faszobrá­szat egyik elismert veterán­jával, Riha Árpáddal, aki jö­vő év áprilisától az egri fa­szobrászati részleg vezetését el­vállalta. Ám nemcsak a mos­tani szakmunkások átképzésé­ről gondoskodtak, de fiatal fa­szobrászok nevelését is tervbe vették. Jövő év szeptemberé­ben már új szakmát, a faszob- rászatot is választhatják élet­pályául — ipari tanulóként — azok az iskolapadból kikerülő fiatalok, akiknek képességei, adottságai vannak ehhez. Kérdés; igénylik-e a stílbú­torokat? A nyugati országok­ban divatosak, keresett cikkek a reneszánsz, a barokk, a biedermeier stílusú bútorok. Az ARTEX külkereskedelmi cég máris szerződést kötött az egri üzemmel stíligényű kis- asztalkák gyártására, s az első szállítmányt Hollandiába in­dítják. Jövőre, 1966-ban, egy­milliós exporttervet kell tel­jesíteniük — ez az érték kez­detnek nem is kevés. Adott a lehetőség — három év múlva 40 fős faszobrászati részleggel számolnak —, hogy a negye­dik ötéves terv végére 10—15 milliós értékű exporttervet teljesítsenek. — És a belföldi fogyasztás­ra gyártott bútorok helyzete? — A hazai igények kielégí­tésére gyártott bútorainknál éppúgy, mint a stílbútoraink­nál, fő követelmény: a minő­ség. Ez a márka! A választék bővítésére modern bútoraink­ból kis szériákat gyártunk, és csak kárpitozott darabokat. A korpuszbútorok gyártását (szekrények, asztalok) a mis­kolciak vállalták. Kooperáció­ban dolgozunk a jövőben, s már az 1966-os Budapesti Nemzetközi Vásáron együtt állítunk ki komplett szoba- garnitúrát. — És ha valaki különleges igénnyel jelentkezik? Például más színű kárpitozást kíván, mint amilyen a boltokban kapható. — Készen állunk. Teljesít­jük az igényeket — mondotta befejezésül Kormos Pál igaz­gató. i (kyd) latok elébe a nép, a közösség odafekteti a pohos bírót, az embernek gyenge, ám a tör­vényt ismerő tekintélyt, áld személyes indítékait legyűrve kénytelen-kelletlen megkeresi az igazságot. Nem is ő keresi azt, hiszen benne a látszatok, a gyenge bizonyítékok nagy ár­nyékai ugrándoznak. Megmu­tatja neki Dániel, Zsuzsanna és Jojakim jó barátja, a testi vá­gyait legyűrő fiatal tudós, pró­féta, aki Zsuzsannát az éles elme és a bátor szív találékony­ságával — ne mondjuk, hogy igazságával! — megmenti a szá­ját jártató piaci nép és a pipo- gya bíró ítélete elől: nem kö­vezik meg az ártatlan asszonyt, mert méltánytalan dolog len­ne valakit bűn nélkül a halál­ba küldeni. Ez az utóbbi igazság már az íróé is. Mert IJegedűs Géza, ez a sokoldalú poéta doctus, narrátora útján nem csak az egykor élt véneket csipkedi meg, de vall korokról, az er­kölcsi normák ingatag voltá­ról, az emberekben megszüle­tő aljas és önző indulatokról, amelyek a szenvedélyek erejé­vel igyekeznek tettekké ková- csolódni. Nem rejti véka alá a komédiázó mese- és szó­szövés közben véleményét ön­nön drámaformáló munkájá­ról sem, emlegetve a brechti színpad- és pódiumfogások fo­nákságát, az írói célratörést és a klasszikus drámaírás szabá­lyait. Mintha kicsit meg akar­ná magyarázni, miért is nyúlt ehhez a nagyon régi és nagyon sokszor feldolgozott témáhoa és — komoly írói rangja elle­nére — miért verselte meg Zsuzsannát játékos jambusok- ban, rímes versvégekkel, amikben több a mosolygás, mint a dráma. Hegedűs Géza régi és nem is eredménytelen szószólója a verses játékok­nak, legalábbis a rádiónál. Ez az erkölcsi példázat He- gedűs eddigi hasonló írásai között nem foglalja e! az első helyet, de ezzel az alkotásával a műfaj keretein belül moz­galmas szöveget nyújtott át az író a rádió hallgatóságának. Erkölcsi példázatnak is, ver­ses mutatványnak is érdeke­set! Varga Géza rendezése újai hozott a tömegek hangjának stilizáltságávaL Farkas András Nehéz dolga van a kriti­kusnak, ha a televízió karácso­nyi műsorát értékelni akarja. Nemcsak azért, mert a három nap nonstop-műsorát végignéz­ni szinte a lehetetlenséggel volt egyenlő, de azért is, mert mind a három nap akadt nem is egy olyan program, amely egymaga is megérdemelne ter­jedelmesebb értékelést. Elöl­járóban annyit azért meg kell mondani, hogy az utóbbi hetek „hét szűk esztendőjét”, ha feledni nem is, de megbo­csátani azt tudjuk: változatos, gazdag, mindenki kedvére va­ló műsort sugárzott majd har­minc órán át a Magyar Tele­vízió. Hogy ennyi műsoridőben gyengébb produkciókra is sor került — ezt bocsánatos bűn­nek lehet elkönyvelni; mert néhány igazán kiemelkedő program valóban feledtetni tudta a gyengébb negyedórá­kat. Kezdjük talán a „kara- csonyfa-gyújtás” mértéktartó­an ízléses, hangulathoz alkal- mazkodó, valóban „családi műsorával. Ha az „Édesmama szokványos és helyenként bi­zony inkább a könnyzacskókra ható „Mai történetét” — amely még így is, s elsősorban Gobbi Hilda színészegyéniségének folytán, sokak számára szép műsor volt — nem is sorol­hatjuk a jók közé, de a foly­tatás annál sikerültebb volt. A „Karácsonyfa” összeállítás de­rűs, zeneileg gazdag és tánc­ban illusztrált műsora után egészen magas művészi élményt nyújtott Eek Imre merészen modern, rendkívül kifejező erejű Prometheusz-kompozíció- ja. A pécsi balett ismét iga­zolta, hogy a balett új útjait „táncolva” nem valamiféle kü­löncködő modernizmus felé ha­lad, hanem a legjobb hagyomá­nyok felhasználásával korunk új érzéseit ülteti át a tánc nyel­vére. A szombati „Tessék válasz­tani” több órás — délutántól estéig nyúló — turmixából most szívesen üdvözöltük az előbbiekhez képest érdekesebb és „logikusabb” Lecler felügye­lőt. Leoncavallo Bajazzókjának televíziós adaptálása azonban Legutóbb, amikor repülő­gépen utaztam, magam is megfejtettem annak titkát, hogy miért kell a stewardess- nek feltétlenül csinos, fiatal nőnek lennie. A géppel együtt emelkedett a gyomrom, félve néztem ki a kerek kis ablakon, és azt számolgattam, hogy hány méter magasan lehetünk, majd a felmérés után konsta­táltam, hogy jóval magasab­ban, mint amekkora esést ki­bírnék. Es ekkor jelent meg a stewardess mosolyogva, kezén tálcát egyensúlyozott, és egész lénye valami hihetet­len biztonságérzetet sugárzott. Jelenléte azonnal valamiféle tartást kölcsönzött, ugyan hogy lehetnék én gyávább, mint ez a csodaszép fiatal lány, a gyengébb nem egyik minta- példánya. Nem tudom, hogy Kikerült az első mosoly, min­denesetre én megkíséreltem visszamosolyogni rá... nos, éppen úgy, mint itt a kórházi ágyon, amikor megjelent az itteni stewardess __Bocsánat! Nővér ke. Egy húszéves, a gim­názium padjaiból frissen ki­került, modern frizurát viselő kislány, akit az itteni szabályok szerint „nőver”-nek illik tisz­telni Az én nővérem is egyensúlyozott egy tálcát, azon azonban nem tolcsvai és egri bor, hanem fecskendők, szon­dák és gyógyszerek csörrer,- tek félelmetesen. De a nőverem mosolygott, én kihúztam ma­gam, és bátran visszavigyo­rogtam rá, igyekeztem, hogy szememből kiolvashassa: néz­ze, itt vagyok, egy cseppet sem félek, hol az inekció, essünk túl rajta... Csodálatos kis teremtmé­nyek ezek valamennyien. Jobb 4 r&ptnas­OS2- r£:/?E/vc : dolgom nem lévén, egész nap őket figyeltem. Egy pillanatra meg nem álltak. A rend szigo­rú. Az orvosok a legkisebb pontatlanságért is szólnak, Megrakott gyógyszerestállai siet, de figyelme van arra, hogy az egyik fekvő beteg feje alatt összegyűrődött a párna, más leöntötte a paplanét teá­val, új ágyneműt kell huzni. A négyesből meg kell mosdat­ni egy öreg bácsikát, a hetes­ben egy idősebb hölgy hiszté- riázik... A nővérke mosolyog és ro­han. Beszélgetni nincs ideje, csak egy pillanatra torpan meg, mert a zsebrádióból a Viaszbaba című divatos sláger serceg. Ekkor néhány másod­percre magánemberré válik, ütemre mozdul a lába, egy pillanatra a csípője is. Az lesz, ami: húszéves fiatal lány, aki alig várja a szombat estét, amikor valakivel elmehet tán­colni. Aztán tovább rohan, magával viszi a zene néhány taktusát és a gyógyszerekkel megrakott tálcát. A délelőttös társaság fél háromkor végez. Ekkor eltűn­nek kis öltözőszobáikban. Ha­marosan újra feltűnnek. Ere­deti jelmezükben: csinos, di­vatos kabátokban, fekete ha­risnyában, tűsarkú cipőben. Ekkor már rúzs van az ajku­kon, a hajuk, mely napköz­ben kis kontyokba, copfokba fegyelmezett, most divatosra kócolt. Most is mosolyognak... De ez már nem az intézeti mo­soly. Nem enyhülést ígér, nem bátorít. Ez már valami más. Ezt már nem egyforma mér­tékkel mérik, ez nincs benne a beutalásban. Reggel, mikor kék ruhájukban belibbennek, ők köszönnek előre, vidáman, kedvesen. Érdeklődnek az éj­szakai álmod felől... Most csak viszonozzák a köszönést, kicsit hűvösen és tartózkodó­an, úgy, ahogy egy futó isme­rős köszönését illik fogadni az utcán. Aztán elmennek. Sze­mérmetlenül csattognak tű­sarkaik, üresség marad utá­nuk, és egy kis kölniillat... de ezt legyőzi az éter és a gyógyszer átható szaga... A délutánosok és éjszaká­sok kicsit másfélék. Keveseb­ben vannak, csak ügyeletet látnak el, ha valamelyik be­teg csengővel hívja őket, ak­kor, szolgálatkészen sietnek segítségére. Az éjszaka nyomasztó. Nem tudtam elaludni. Ültem a fo­lyosón és olvastam. Jött a nő­vér. Barátságosan közölte, hogy amit teszek, ellenkezik a kórházi szabályokkal. Kértem, hogy csak egy félórát engedé­lyezzen, amíg elálmosodom. Engedett. Aztán beszélgetni kezdtünk. Érdekes, szaggatott társalgás volt Valahogy így zajlott le: — Tudja, beadtam a jelent­kezést az orvosira, de nem vettek feL Most egy évet itt dolgozom, aztán jövőre újra megpróbálom. — És ha akkor sem sikerül? — kérdeztem, de ebben a pil­lanatban harsant a csengő. A nővérke felpattant ős elrohant. Hamarosan újra megjelent, bement a szobájába, a gyóigy- szeres szekrényben matatott, egy ampulla fejét letörte, fel­szívta a fecskendőbe és elsie­tett. Tíz perc múlva jelent meg újra. — Akkor itt maradok to­vább és azután újra kísérle­tezem — válaszolt, mintha a tízperces kényszerszünet nem is lett volna. így beszélgettünk. Irodalom­ról, művészetről, a szokott té­mákról: hogy milyenek a fér­fiak és milyenek a nők. Már megszoktam, hogy kérdésem­re a választ csak azután ka­pom meg, ha elintézett egy beteget. Mit tagadjam: udva­roltam is egy kicsit. Senki ne szóljon meg érte: mindketten tudtuk, hogy ártatlan, követ­kezmények nélküli játék ez, nekem, hogy feledjem ezt a nyomasztó álom nélküli éjsza­kát, neki, hogy gyorsabban teljen az idő. Játéknak tekin­tettem én is, bár gyermekko­romból megmaradt az a tulaj­donságom, hogy a játékot na­gyon komolyan tudom venni. Amikor Robinson voltam, a játék befejeztével alig tudtam elhinni anyáimnak, hogy. hol­nap iskolába kell menni* és még nincs kész az írás lec­kém. Én még mindig azt hit­tem, hogy a vadakkal kell küzdenem és nem a tanárom, hanem Péntek vár... Ezt a játékot is komolyan vettem talán a kelleténél egy kicsit ko­molyabban is. És amikor bú-» esúzásnál bájosain mosolyogva így szólít: — Reggel, mielőtt elmegyek^ felkeltem ám... — nos ekkor már tudtam, hogy ő is komo­lyan veszi a játékot... Betartotta a szavát Hat óra­kor felrázott: — Aki éjjel legény, legyen az reggel is! — mondta és én mint a gumilabda, úgy pattan­tam fel. Ám lássa; legény va­gyok én hajnalban is, nyoma sincs rajtam az álmosságnak» vagy fáradságnak. — Jó reggelt. Rég találkoeí- tunk — szellemeskedtem, mert ezt tudtommal szeretik a nők. Mentem. Hiába, sikerem van. Egy kis szobába mentünk.. i Emlékszem, mondta este, hogy reggel mindig főz magának kávét, mert csak tfz óra felé fekszik le, előtte otthon ki kell takarítania. íme, most megosztja vélem a reggeli ká­véját. Nem ez történt — Elő kell készítenem a reggeli vizsgálatra — mondta, majd leparancsolta rólam a pizsamanadrágot Kávé he­lyett egy beöntést kaptam. Egy duplát! — Ne mafláökodjoo... BBt szégyenlősködik. Maga nékem nem férfi és én nem vagyok nő... Majd megszokja... — vígasztalt. így ért véget a reggeli szür­kületben ez a szépen induló éjszakai idill. Aznap este, mi­re ő elfoglalta a szolgálatát, már mélyen aludtam. Közben izgatottan figyeltem, hogy be­jön-e a szobába. Nem jött Sokáig hallgattam, amint a csengetések nyomán, sietős léptei végigkopognak] a lábalt kór házi £oi$ostm»_^ * 1965. december 28„ kedd guk a vágyból indul el, onnan magyaráz hamis gondolatot, hazug szavakat és hitvány tet­teket. És mert az igazság né­ha olyannyira egyedül marad, mint az ujjunk, veszélyt is hoz Zsuzsannára a vén Elifáz és a még vénebb Nergalnozor sze­mélyében. A drámai feszültség tövében, az igazság bajba jutásán örül­ve vérszomjasán liheg a bíró felesége, Jezabel, aki nem vi­selheti el megaláztatását. Az ő igazsága az, hogy akit vágyai­ban megszégyenítenek, nem tűrheti el a visszautasítok éle­tét, a mások tisztaságát halál­lal kell eltörölni a föld színé­ről. Az igazság ellentéte itt már nem a hazugság, nem is csak a hamisság, hanem a bűn, a gyilkosság lihegése. S minő szerencse, hogy az indu­Az igazság sosem személyte­len — hirdeti Hegedűs Géza pattogó jambusaiban, játékos rímeivel, erkölcsi példázatá­ban a rágalomról és az igazság­ról. Az igazság csak emberi lehet, s mindig attól függ, hogy mi­lyen ember is áll az igazság megett. Itt van például a férj, Jojakim, ez a gazdag kereslte- , dő. Évekig vár, vagyonát gya­rapítja, nem enged asszonyok csábításának, csakhogy érde­mes maradjon Zsuzsanna szű- zi tisztaságára és szerelmére. Az ő igazsága az, hogy komo­lyan kell venni a legvégső kö­vetkeztetésig az erkölcsi ideá­lokat. Zsuzsanna is ezt teszi! A két vén azonban úgy gon­dolja. hogy az ő igazságuk okosabb, helyénvalóbb e két ritka madárénál. Az ő igazsá­Zsuzsanna és a vének Rádiójáték már gyengén sikerült és külö­nösen fájdalmas volt az opera kedvelői számára az egyébként kitűnő Radnay György indisz- ponáltsága. Maga az adaptáció sem döntötte el: csak az ope­ra kiemelkedő áriáit akarja-e képernyőre vinni, vagy vala­miféle keretet is akar-e adni? E tanácstalanság végig érezhe­tő volt. A Ludas Matyi kaba­réja néhány valóban szelle­mes, ludasmatyis jelenet és el- sősorban a karikatúrák jóvoltá­ból maradt csak meg emléke­zetünkben. A műsor jó része gyengécske, csak olvasva lett volna élvezhető, a keretjáték — amelyben Latinovits Zoltán és Örkényi Éva érdemelt volna jobb sorsot — felettébb gyen­gére, erőltetettre sikerült. A kamera varieté, amit akart — néhány intim perc a kamara varieték világából! — elérte — könnyed záróakkordja lett a szombat estének. Vasárnap két televíziós já­ték is szerepelt a televízió mű­során. Jókai Az utolsó budai basa című romantikus törté­netét — a romantika hímporát gondosan rajtahagyva — Fe­hér Ferenc alkalmazta képer­nyőre. Szerény eszközökkel, de ötletes megoldásokkal és nem nagy színészi feladatokat nyújt­va a szerepek megformálóinak. „A szép Szabóné” című ri­portfilm egy ritka házassági évfordulóról nem volt mentes : a jó szándéktól, a tisztelettel­jes kegyelettől, az öreg, sokat megélt, jóban, rosszban egy­más mellett kitartó házaspár iránt Sajnos, azonban nem volt mentes az e műfajban ne­hezen tűrhető és korántsem drámai, mint inkább ízléstelen megfogalmazásoktól sem. A két öreg, a maguk csendes boldogságában visszatekintve életükre sok mindent elmond­hattak és nyilván el is mond­tak. .. Igaz, hogy a televízió „négyszemközti” műfaj, de... Nos, szóval mégiscsak milliók ülnek négyszemközt a képer­nyővel! A három nap talán legsike­rültebb műsora a Bodrogi Gyű- ; la alakította és Rideg Sándor elbeszéléseiből Majoros Ist­ván által televízióra teremtett „Kristóf, a magánzó”... A fa­nyar — szellemes, a vaskossá- got is ízlésesen tálaló, rideg- sándori realizmus és korlelep- lező erő kitűnő színészegyüttes­ben talált kifjezési formát. Három nap, kereken harminc órás műsor: végignézni sem volt könnyű dolog. Hát még össze­állítani, ezernyi (?), milliónyi igényt figyelembe venni. Nem is lehetett maradéktalanul! Mégis összességében nézve színvonalas, gazdag és érdekes műsort kovácsoltak a televízió szerkesztői az ünnepekre. Meg­érdemlik a dicséretet. Gyurkó Géza

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom