Heves Megyei Népújság, 1965. december (16. évfolyam, 283-308. szám)
1965-12-25 / 304. szám
c&e&es r/Qo/?; Tavaly, karácsony másodnapjára lakodalomba voltam hivatalos. A Zsiga-majorba. Koro- zsi Imre lányát adták férjhez, a legkisebbiket, Ilonát, Karsai Ferenchez, az agronómushoz. A hosszúháti üzemegység elletőkanászának a lányát? Azt bizony! , Ez az Ilona, amikor néhány éve elvégezte az általános iskolát, váratlanul azt mondta: „Nem tanulok tovább!” Pedig tanulhatott volna, jó fejű leány, s az apja nem tudta, mi ütött belé. De a barátnők bezzeg tudták! Karsai Feri! A kis- lány belehabarodott sz egye- temről frissen érkezett fiatalemberbe, s megígérte barátnőinek: „Vagy őhozzá megyek, vagy senkihez!” Ez nagy fenyegetés volt, de a fiú még semmit sem tudott róla. S Ilonka érzelme nem bizonyult szalmalángnak. Karsai meglepődött, aztán jót nevetett az iskolahagyott _ lányka romantikáján. Nem közeledett, hanem megszokta a gyereklány szerelmét. Megszokta és tetszett is neki utóbb... Férfiúnak az ilyesmi soha nem hátrányos. .. Ilonkát pedig egy kicsit sajnálták az emberek, reménytelen érzelmei miatt. Négy, vagy öt év múlt így el. Benőtt a feje a lánynak, s bár szerelme nem csappant, meg tudta mérni magában, mire számíthat vágyakozásával* várakozásával. El, el a majorból! Ápolónői tanfolyamra jelentkezett Ilonka. Felvették, s el is utazott nagy nehezen. Még mindig bizakodott valamelyest S nemhiába. A fiatal agronó- mus, aki még a vonathoz sem ment ki, amikor híve a kétéves iskolára indult néhány nap múlva azon vette észre magat hogy hiányzik valami. Ezért aztán csak az ősz múlhatott eL Mikor karácsonyra hazajött Ilonka, amilyen gyorsan csak lehetett (nagyszerű szervezőnek bizonyult Karsai!) megtartották az esküvőt Én, az örömapa, Körözsi és égy brigádvezető közé kerültem. Körözsi, mihelyt nem a sertések mellett érezte magát nagyon efiszótlanodott A brigádvezető tartott itallal és beszéddel bennünket Ha elhallgatott engem kiejtett néha figyelméből, csak átnyúlt, átal* szólt rajtam: „Nézzed mán! Emlékszel? Ez igen! Bezzeg régen! Figyeled? Láttad?” A fiatalok táncoltak, mókáztak, dévánkoztak ott előttünk. Ügy hajnal felé a brigádvezető elkezdett mesélni nekem: — Amikor költözni kellett! Az uradalmi cselédnek! A negyvenhármas év karácsonya a legemlékezetesebb nékem. Katonák voltunk. Igaz, dolgozott, amit tudott az asszony* s gyermek, a nagyobbacska. Nekünk cserepedő lányunk volt éppen. No, december elején lapot hozott a tábori posta, hogy hurcolkodni kell a majorból! Egészen megzavarodtunk ott Zsmerinkában, ahol akkor a mi ezredünk az állandó hátrálásban állomásozott. Mit tegyünk? Szabadságot kértünk* de azzal a gondolattal, ha nem engednek el, megszökünk, ha kell. Szavam össze ne keverjem* volt nékem egy szívbéli, jó komám, akivel jóban-rosszban együtt múlt legénykorom óta az életünk — majorbeli komám, egy osztályba jártunk, együtt kezdtük a majorbeli munkát Tényleges időnket együtt töltöttük, s még a lag- zink is egy napon volt, de még* s gyermekeink is, az elsők, egy héten születtek. Együtt szenvedtünk a Donnál is. Részt vettünk a nagy téR megfutamodásban, s azóta is minden rosszban. Volt annyi emberség a zászlóaljparancs- nokban, elengedett bennünket Engem is, a komámat is. Késő délután érkeztünk a városba. Ott várni kellett éjfélig a csatlakozásra a nagy sötétségben, mert el kellett minden fényt függönyöznt Csak a restiben lehetett valami hitvány világosságot kapni a lefüggönyözött ajtó mögött Ahogy ott kortyoljuk a féldecinket, két falubéli öregasszonnyal akadunk össze. Ott szopogattak valami édes pálinkát Napszámba jártak ezek a majorba, de így telente há- taltak a piacra. — No, mi újság odahaza* öreganyám? — kérdeztük tréfásan, de ők egyszerre hápogni kezdtek, forgolódni kezdtek* ahogy a csitri lányok szokják. .. Az én komámat mindjárt elnyomta a buzgóság. De én csak sóhajtoztam. Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy mintha a két, falunkbéli öregasszony hangját hallanám valahol a közelben. Az asztal mellett, vagy még inkább az asztal alatt. Odahúzódtak a motyóik- kal. Elébb ügyet sem vetettem szavukra, de amint fülön szúrt mégis egy-egy igéjük, figyelni kezdtem rájuk. Ilyesféléket csócsáltak: — Hej, ez is ha tudná, mire megyen haza! Addig járt szegény asszony az intézőékhez, amíg... no, szegény kislány, nem tudta megőrizni az anyja. ,. Az úrfi addig settenkedett körülötte.*. Látszik már rajta! Susforognak még egy darabig, s talán elaludtak. Soha még a hideg sem fájt nekem annyira, mint ott a váróterem asztalán az a gondolat. Kibuggyant a könnyem. Aztán az asszonyra gondoltam Szegény feleségem, micsoda aggodalomban vár most en- gemet* Arra már nem is gondoltam, hogy aludjak. S ahogy telt az idő, és közeledett a mi vonatunk indulásának ideje, any- nyira felszáradt a szemem, hogy égni kezdett, s a fejemben, ha akartam, ha nem, olyan kegyetlen gondolatok gyűltek, hogy magam is féltem, s hessengetni kezdtem őket. A szuronyom! Velem volt a szuronyom! Egyszerre sokat jelentett nekem a szurony ! Nekem kalapálni kezdett a szívem! Az én feleségem azt írta nekem a tavaszon, ne aggódjak, mosni jár az mtézőék- hez... — Nem is a paplanos ágyban történt, hanem a tejházban! Nem engedte volna az anyja! De még a fiúé sem, a nagyságos asszony. Oda csalogatta a fiú a tej házba a lányokat... Mikor fütyült a vonat* felráztam a komámat Az asszonyokat sehol nem láttam. A komám nem sejtett semmiről semmit A hajnali hűvösségben mindenki reszketett a vonaton, csak én nem. Egy óra alatt otthon leszünk. Az agyam meg csak járt, mint egy motolla. El sem tudtam képzelni a feleségemet Mit mondhat nekem? S a lányomat meg nem is akartam elképzelni. Más apa úgy van ilyenkor, hogy nagyon megveri a leányát, és azt kiáltozza neki: „Agyonváglak te, ilyen, meg amolyan!” Nekem ilyen gondolatom nem volt. Tudtam, hogy az én leányom nem hibás semmiben. S még a feleségemet sem hibáztathattam. Hiszen ő még engem vígasztalt ne aggódjam, mert mosást kapott az intézőéknél. A tervem az volt: egyenest az intézői lakba megyek, s ott megkérdem, akit találok: „Hogy leszünk már most ezután?” Az intézővel szerettem volna találkozni, ami valószínű is volt, de még inkább a fiúval. .. S hogy mit mondanak, art tudtam. Tudtam én jól. Smár akkor a kezem a szurony markolatán lesz! Egy csepp álmosságot nem éreztem, de szüntelenül ásítottam. Nem bírtam abbahagyni Erre emlékszem tisztán. Egészen belefájdult a szájam. Ha behúnytam a szemem; magam előtt láttam az intézői lakást Jártam ott néhányszor, ha kocsis koromban hoztam valamit a városból nekik. A verandán túl jön az előszoba* Ott négy ajtó nyílik. Onnan nem is megyek tovább, csak szólítok valakit Ahonnan a hang jön, ha nekem megfelel, azután indulok!... Nem szóltam a komámnak semmit. Azt hitte, az öröm zavart meg. Ahogy a vonatról leszálltunk, a falun keresztül egyenest ki, a majorba. Jó világos reggel volt már. A templomnál az én komám hív, hogy a feszület előtt legalább köszönjük meg, hogy hazaérkeztünk. Egyéb gondolatom van nekem, nem a köszönés. Csak intettem. Próbáltam a szuronyom, nehogy éppen akkor szoruljon, amikor legjobban szükség lesz rá. Jött az én komám, egészen megszentelt képpel* Nem soká tudtam volna várni rá! Ki, gyalog a majorba. Egyszerre a komám nyelve nagyon bizakodóan beszélt, hogy majd rendbe teszünk mink mindent, s egyéb. Én magam előtt a kopasz* alacsony intézőt láttám egyre. Ez az intéző kopasz ember volt, inkább köpcös, mint sovány* s úgy tudta mozgatni a busa szemöldökét, hogy némelyik ember már attól megijedt, ha elébe szólítódott. Vigyázni kell ezzel, mert ezen igen sok a zsiradék... Az a fiú, az nyurga volt, az anyjára ütött. Az senkinek s® köszönt már kicsi kora óta, pe- dig... A major bejáratánál csak eltátja a száját a komám: „Hé ne mingyár oda menny!” — Art hitte, a hurcolkodás miatt indulok a park felé, ahol az intéző lakott. De én mentem, keményen! Amint a komámtól elváltam* egyszerre mégis meglassúltamfi eszembe jutott *. jaj. Előbb látni akartam a családomat. Ki tudja, aztán..! Lekanyarodtam az útról* megkerültem a magtárat A hosszú ház előtt már tárgyalták jövetelünket Ott állt födetlen fejj«'! a feleségem is. Mintha béklyó keletkezett volna a lábamra, olyan nehéz lett nekem egyszerre a járás. Hogyan rejtsem el a bánatomat. , Nem sikojtott, mint szokta® ilyenkor az asszonyok, s mert látta, hogy valami történt veilem, szaporán elébem sietett! Csak megálltunk egymással szemben. Telifutotta szemünkéi a könny. — Mosol még az intézőéknéB Nagyon elcsodálkozott* — Tavaly ilyenkor mostam3 egyszer... Azt írtam meg. — Hát akkor ki mosott? — A kománé, szegény* a% kérte el tőlem a helyet... Igen, a komáék lakásában halotti csend uralkodott, amikor pedig az örömtől kelleti volna hangoskodjon a környékük. Hangzott aztán — a sír rástól... A leányka, a nagyobbik, karácsony előtt való napon fel- kéredzkedatt egy szénáss zekéid re, s mikor a kocsis nem ügyet! oda, leugrott ötödik hónapjában volt Szül vesztene be is fejezte az élei tét Mondani akartam valaraffi* de jobb oldalamon, a hallgatag oldalamon olyan hangot hallottam, mint amikor valaki elveszítette a levegőt, és nagyon kap utána. Körözsi fuldokolt .. Csupa nedvesség a szeme! Csak most vette észre magát a brigádvezető. Áthajolt és súgta. , . — Ne, komám* ne! De Körözsi szeméből ettöJ patakzani kezdett a könny. — Nem azért mondtam élj hogy megszomorítsalak. Inkább, hogy örüljünk Ilonka ée- dekében* sem változtatott a dolgok állásán. S ezért, belenyugodva a megváltoztathatatlan helyzetbe, bekiáltott a műhelybe. — Samu! — sóhajtott egy keserveset -* agyonütöttem a kutyát A kiáltásra kijött a patkdlómester és nagy fejcsóválások közepette körülókumlálta a leiterített jószágot, s így szólt: — Hát ez bizony, kinyiffent! Ügy döntötték, hogy megnyúzzák. Lehúzzák a köntösét, mert az öreg kutyának erős a bőre, s ha kikészíti a tímár, olyan lábbelit szabatnak belőle, hogy egy továbbszolgáló zupásőrmester sem tudja elszaggatni tíz óv alatt. Az elhatározást tett követte. Két istráng segítségével felkötötték a házőrző tetemét a félszer szarufájához és nekiláttak a nyú- záshoz. Nyúzás közben megszólalt a patkolóiparos. — Andris bátyám! — hunyorított laposat a kanccsal szemével —, kikanyarítom az egyik hátsó combját Jóízű röhögéssel végezték el a nyúzást. A kikanyarított combot becsomagolták egy kiszolgált Friss Űjság példányába, majd Ruca- kis András kihúzódott a gát mögé és figyelni kezdte az utcát. És Boka Lázárt sodorta arra, azon a délutánon a balszerencse. ★ Rucakis András olvadozó hangulatban tessékelte be az alkalmi vendéget. Bent a konyhában előhalászta az asztál alól a félig telt bütyköst, s leemelte az almárium tetejéről a kóstolóra szolgáló mázas bögrét. Szabadkozva mocorgott az öreg cigány. — Gazduram! — görbítette alázatra kes- hedt termetét — előbb talán muzsikálnék... — Nem — bazsajgott ravaszul a gazda —, előbb igyál, aztán muzsikálj! Színültig töltötte az ibriket. , — No, kóstold meg! S amíg Lázár kóstolgatta a savanykás lóiét, addig a mester is előszürerikezett a műhelyből Készségeskedő barátkozással leparö- lázott a szerénykedve poharazgató cigánnyal. S amíg jobb kezével a vén muzsikus hátát veregette, addig a bal markában szorongatott Bzalonnaporciót végighúzta az öreg zenész Vonóján. . , Boka Lázár, megületödve az ekkora szívélyes fogadtatástól, az asztalra helyezte a kiürült bögrét és az álla alá illesztette a zones ?.c rszá mot Legnagyobb elképedésére, nyivákoló hang hagyta el a hegedűt. Az avas szalonnával végigfent vonó nyiszegve csúszkált a nyirettyű húrjain. Első pillanatban még nem gyanakodott semmire. Arra gondolt hirtelen, hogy a melegtől megereszkedett a lószőr, s ezért előkotorta a gyantát a zsebből. Gyantázás után ismét ráhelyezte a vonót a húrra. Beidegződött izgalommal előregörbítette felsőtestét, s úgy adta bele minden igyekezetét a muzsikálásba. Az eredmény ugyanaz lett. Csak nyivá- kolt a szárazfa, mint a beteg macska a meleg kemence tetején. Elrémülten kapott észbe. Csak most eszmélt rá, hogy kegyetlenül megtréfálták. Bezsírozták vonóján a szőrt, s jó néhányszor áztathatja, forrózhat ja* mire használható állapotba kerüL Tömi, zúzni szeretett volna kínjában, nekiugrani a két röhögő ábrázatnak, s addig ütni, püfölni, míg csak rájuk nem fagy a röhögés. Aztán az jutott eszébe, hogy őneki, a mindenki lába kapcája cigánynak jó arcot, bárgyún röhögtető jó arcot kell vágni a megalázó mókához. Hiszen a gazdák után él ő, s mi történne vele, ha az akadozó kedvet, holmi érzékenykedés révén, elveszítené? Jámbor ábrázatát erőltetve magára, kaptákba vágta magát. — Hála legyen az istennek... Ügy fújta a karácsonyi köszöntőt, hogy a nyakán kiguvadtak az erek. Rucakis András pedig, sandán bólogatva a mester felé, kirámolta az asztalon heverő combot az újságpapírból, s a búzgón kántáló cigány tarisznyájába illesztette. Elfogta a cigányt a dadogás. — ... ki... kivá .. .kívánom, hogy.. T Torkába ragadt a kántálás. Két szemében kirajzolódott a hála magasztos érzése, homlokát kiverte a veríték, miközben magához szorította a tarisznyában lapuló adományt. Rucakis András pedig az adakozó emberek ábrázatával mondogatta: — Egy hete már, hogy itt hánykolódik ez a birkacomb. Hiába mondom a mesternek, egye, fogyassza, ha jól esik, de nem kell neki sehogyan, sem paprikásán, sem gulyásosan. A mester is bizonykodott. — Szentuccse, úgy igaz, ahogy Andris bácsi mondja! Kifogott rajtunk a birkahús, no meg én ki nem állhatom a birkafaggyú szagát. Örömtől megmárosodva köszönt el Boka Lázár. Kinn az utcán még egyszer végigtapogatta az ajándékot rejtegető tarisznyát, 8 meg sem állt hazáig. Eget verő örömmel fogadta a népes csalód. Körülvették az unokák, s kórusban vi- songták: — Mit hoztál, nagyapó? ...Mit hoztál nagyapó?... Egykettőre felparázslott a tűz a rozzant tűzhelyen. Boka Lázámé felkészítette a bőségesnek ígérkező vacsorát, s utána ő is a viháncoló had közé vegyeledett. Keserves sírással kapaszkodott szoknyájába az egyik unoka. — Nagyanyó! — bömbölte sűrű könnyhnllatások közepette —, Zsiga elvette a kőttréte- semet. A nagyapó, aki sehogyan sem tudta Igazságosan elosztani az ízes falatokat, egy elé nyomorodott rostélyos kalács csücskével próbálta megvigasztalni a kárvallottak Még nagyobb lett a bömbölés. — Nékem a kőttrétes kell! Az apának a nyáklevese térítette észre a gyerekeket Bizonyos idő múltán az egyik meny vizsgálat alá vette a fazék tartalmát A kés fokával beleszúrt a levében fortyogó húsba* hogy puhul-e már, amikor arra lett figyelmes, hogy gyanúsan sima, fekete szőrpamaca van a combon. Ijedten sikkantotta el magát. [ — Mama! Ez nem birkahús. Kitört a zenebona. Boka Lázámé JajTOJ székelve esett az emberének. — Szentsége® Szűzanyám, mit hoztál haza? Kutyahúst? Idehoztad, hogy rajtunk röhögjön az egész falu? Ö, te boldogságos nagyisten, mindig tudtam, ho^y gyagyás vagy, de ennyire mégsem tartottalak tökéletlennek. Föllázadt az egész család. — Csúffá tett bennünket! — Ránk fognak ugatni a fiatalé* a faluban! — Csúfolod zásból! Fazékkal együtt kilódítötták Boka Lázárt a lakásból. Sőt, mi több, a legidősebb fia még utána is morogta: — Addig haza ne gyere, míg a fazék árát ki nem fizetted! Karácsonyi ének úszott a havas éjszakában. Betlehemet járó gyermekek vékony sípú éneke köszöntötte a békesség ünnepét: Karácsonyeste, éjszaka, Mit láttál, pajtás álmodba’... Megroggyanó léptekkel indult el Boka Lázár a faluba vezető ösvényen. Ráncoktól pókhálós ábrázatán feisajgott a megaláztatás mindéin keserűsége, ahogy könnyben úszó szemekkel motyogta: — Nekünk nem született meg a Jézusunk!
