Heves Megyei Népújság, 1965. december (16. évfolyam, 283-308. szám)
1965-12-19 / 299. szám
LANTI SAROLTA tot Furr, hu utkmí A „joravalo restség” — — így tanulta ezt rég — bűn. Bár ő kéül. És kissé gyáva. Talán, mert néki a „rosszravaló restség“ — ha nem Is bűne — de — hibája. Nála semmisem lehetetlen: tehetségesen tehetetlen magasból mulat törpeségen kevélyen hordja ami szégyen kiválni sem kíván soha eltökélten lett — tétova Szerelmesek heíe Hétfőn kétlőn, kedden szebben, szerdán? Less rém csütörtökön, kisördögöm! Pénteken érkezem, szombaton szomjazom vasárnap várlak! FORGÁCS KAROLT: £zezesicjiel&acui Fut előre s föl mint szél szárnyán pehely, Mire felnézett eddig: mind alatta, Ködbe takarva, láthatatlanul; És kezében mindig áidomás-kehely. Mindenütt otthon van, ahová csöppen Mindenütt villák várják, melyre áll, S így magasabb mindenkinél egy testtel. Non érkezik és nem távozik csöndben. Más ha bukik: törik s foly* orra-vére, ö bukva is — törvényszerűen — röppen A magasba, és mint kitüntetett Ül be mások megérdemelt helyére. Nem hintázik le s fel, fi csak fent úszik, Mindig az árral, hullám tetó'ről Hullámtetőre ugrik, míg lehet, Míg bele nem néz valaki a húsig. S egyszer egyik percről a másik percre Reccsen a tartókötél mint fonál, Minden kicsúszik lábai alól, S szárny nélkül hull helyére összetörve. KATONA JOMft Téli ének Halk léptű fák ligete széled t ki erre fekszik, ki meg arra. Görnyed a kis bátyus öreg nyír s felnyög. Ki van takarva. Nekem is be kell takaróznom hóba, dérbe vagy takaróba ölelésbe vagy meleg ölbe vagy megdermedni görcsös karóba. Pattogni mint fából a szikra, hogy ez a tűz jaj ki ne foggyon a szemeimből s a karomból s fiam érte ne nyafogjon. A kedvesem csak nézzen hosszan vigyázza minden változásom hevülésem és didergésem s tavaszból őszbe vándorlásom. A liget széled s napjaimban a holnap súrolt tiszta asztal azon osztom szét magamat ’ morzsa nélkül, kevés panasszal. ZOLTÁN: Sorstalan utók Göthös szekerekben kántáló parasztok miályánkja. Elköltözik egy falu innét sohasem bukkanni nyomára. Elúsznak szélhűdött házai a dísztelen időbe. Helyükön reves gyom virít ki s ködpenészű válykos gödre. Rongyos népség. Felettük törvényt csörrenő jégeső üt. A nyomor légyfogójaként leng az ég alján szűk temetőjük. Fakó arcú virágaikat a felhők széttapossák. Kihűltek sivár éjszakákon az alacsony, nyirkos konyhák. őrzi a pusztulás címerét kertlábban odvas nyárfa. Megfagyott madaraival a táj múltja egét megdobálja. Csendjében kehes ló vánszorog semmibe húzza terhét utána korcs kutya verődik s olcsó, prostituált emlék. LANGSTON HUGHES versei: Fantázia Hadd üssem meg a tragédia dobját, hadd üssem dobját a halálnak, a vihar dalát dalolja a kórus, mellemben tompa hörgések zihálnák. Hadd üssem meg a tragédia dobját, hadd szóljon az oboa fájdalommal, és fújjak egy kürt-dallamot a Napról, hogy azt vigyem a sötétbe magammal. Ábrándok, versek Karokat tárni Nap felé! — de a nap lángol, éget! — Táncolni és keringeni nyáron át; ez az élet! Pihenni hűvös esteken, tágas családi körben, megjönni, ha éjszaka lesz, sötéten, mint én jöttem, íme, az álom ez. Hát kinyúlni a Nap felé, hadd lángoljon, hadd égjen, táncolj, táncolj, keringj, keringj, nyári nappalon-éjen, pihenj homályos esteken, békés családi körben, és lábujjhegyen jöjj, ha jössz, feketén, mint én jöttem. Fordította: Antalfy István ANTALFY ISTVÁN: Nem tudom már, mikor és hol esett ki a kezemből, amit kaptam: a vásárija. Rá is léptek talán, jókedvűn... mérgesen? De én azt sem tudom, hogy hol kereshetem... Bertalan János már második hete volt a városban, nagynénje vendégszerető házában, amikor egyik reggel — megvárván, amíg a háziak elmennek hazulról — megkereste a villanyvasalót, s munkához látott. Akkor még maga sem értette pontosan, miért is kel! a nadrágot kivasalnia. Egész délelőtt dolgozott, konok buzgalommal. Életében először hajolt forró vassal nedves ruháról felcsapó gőz fölé, hiszen azelőtt mindig anyja csinálta az effajta munkát. Irma nénjét azonban nem merte megkérni erre, hiszen a drága lélek bizonyára furcsán nézett volna rá, ha azzal fordul hozzá, hogy most júliusban vasalja ki a barna szövetnadrágját. Viszont ezt a nadrágot — élete első hosszú nadrágját — ki kellett vasalni, mindenáron. Igaz: két hete függ a szekrényben, s ugyancsak kilóghatta már az utazás törődöttségét — de hát ez nem elég: az élének vágnia kell! Erzsivel négykor volt találkozója. Mindketten most végezték az első gimnáziumot, s mindkettő azt mondta a másiknak, hogy a másodikat végezte. Noha már az ötödik napja ismerték egymást, találkozót csak most beszéltek meg először. János tegnapig észre sem vette Erzsit; két vékony szőke hajfonatát kislányosnak tartotta, s tizenöt éves korában már az ember valahogy túl van már a kislányokon. De tegnap délután tovább voltak együtt a társasággal, s ő hazafelé menet Erzsi mellé került. Már nem is emlékezett rá, miről beszéltek a hosszú úton, hazáig. Felködlött benne, hogy talán Shakespeare-ről — a Szentivánéji álmot tavaly látta a Szigeten —, vagy tán a Hiúság vásáráról, amit nemrégen olvasott. De az ördög értette ezt: akkor, ott az utcán valahogy alig figyelt a tulajAztán újabb és újabb utasok érkeztek, s eddigi szokásuk szerint kissé oldalt álltak meg, de nem sokáig tudták a rájuk meredő szemrehányó pillantásokat elviselni, s egymás után szépen ók is beálltak a sorba. Az autóbusz azonban még mindig sehol sem volt. A kékruhás ember megint a karórájára pillantott, aztán ösaehajtóttá az újságot. Zseb- retette, s azzal a szilárd elhatározással, hogy ő pedig bevárja a buszt, rendíthetetlenül állt tovább. Az autóbusz azonban, amelynek a kékruhás ember órája szerint már nyilván meg kellett volna érkeznie, még mindig nem került élő. A kékruhás erre a sor felé fordult. Halkan odavetette: — Kulturáltabb városban ilyesmi nem fordul elő. Szavai azonban csak a közvetlen mögötte álló füléig jutottak el, aki értetlenül mögötte álló társához fordult és kutató pillantást vetett rá. De az nem is gondolt arra, hogy valamit meg kellett volna érteni. Éppen köpni akart egyet, de szeme sarkából megpillantotta a kékruhást, s úgy érezte, hogy ez nem engedi. Most egy kurta bajuszé fiatalember jött. A kékruhás észrevette gúnyos pillantását, amelyet a szépen kialakult sorra vetett. Legvégül a busz is előkerült. Az emberek hátrafordultak, hogy lássák, mire a sor megingott. Elegendő volt azonban a kékruhás egyetlen szemrehányó pillantása, mire a sor kiegyenesedett. Az autóbusz felszálló ajtaja pontosan a kékruhás ember orra előtt állt meg Az ajtó kinyílt, mikor azonban a kékruhás már éppen fel akart szállni, elébe toppant a gúnyos tekintetű fiatalember, hogy megelőzze. Már-már fel is szánt volna, de a kékruhás akkor elébe tartotta a karját, a mögötte álló első parasztemberhez fordult és határozottan rászólt: — Tessék felszállni, kérem! ö egészen elhűlve a csodálkozástól egy pillanatig tétovázott, de az újabb felszólításra megindult. Mögötte a többiek. A kékruhás pedig még mindig a pökhendi fiatalember előtt tartotta a karját. Az meghökkent, egy pillanatig tétovázott, mitévő legyen, de aztán türelmesen várt. Tekintete közben a kórház felé kalandozott, ahonnan nagy sietve két fehérköpe- nyes ember közeledett. Az utasok lassanként felszálltak. Utolsónak egy öregember maradt, akit a kékruhás még felsegített. Most már maga is fel akart szállni, miközben szemrehányóan nézett a gúnyos mosolyú fiatalemberre, ebben a pillanatban azonban már ott is volt a kórház két fehérköpenyes embere és karonfogta. A kékruhás visszafordult, s midőn észrevette a két fehérköpenyest, nyugodt hangon megkérdezte: — Valami baj van? Az egyik fehérköpenyes, 5 aki a nagy sietségtől szinte lihegett, csali bólintott ts> egészen halkan így szóit: — Igen. — Jó, hogy még Kéjében.jöttek — mondta a kékruhás és visszahúzta lábát a kocsi lépcsőjéről. A fiatalember még egyszer gúnyos és elégiedett pillantást vetett rá, aztán felszállt. — Ó, micsoda egy ember! — szólalt meg valaki azok közül, akik az imént még sor- tyl. ban álltak. •’Y — Nagyon okos J — mondotta egy másik. Többen, akik az imént még sorban álltak, tátott szájjal bámultak a kórház bejáratára. A két fehérköpenyes már karonfogva vezette befelé a kék- ruhást: A kéf paraszt- ember egymást .nézegette. Egyikük alig észrevehetően vállat vont. Egymáshoz húzódtak. Az autóbuszban kellemetlen csend támadt. A kalauz mintha még mindig nem fogta volna fel, mi történt. Csak sikkor tért magához amikor eszébe jutott, hogy el kell indítania a kocsit Csengetett a sofőrnek. (Csuka Zoltán fordítása) dón szavaira. Mindegyre Erzsi két varkocsa himbálódzott előtte, azokat bámulta s szinte önkéntelen folyamatossággal dőlt belőle a szó. Kicsit csodálkozott is magán, hiszen régebben valósággal megbénult a nyelve, ha lányokkal beszélt. Igaz: két—három éve még a labdán, mozin kívül más alig érdekelte, esztendeje meg a könyvek varázsa kerítette hatalmába — s csak most legutóbb, tél végén, tavasz fakadtán változott meg körülötte minden. A csitri lányok, akikkel birkózva hem- pergett a porban, s akiknek varkocsát cibálta azelőtt, most fölényes és soktudó pillantásokkal méregették, s neki egyre inkább melege lett ezektől a pillantásoktól. S azon kapta magát, hegy egyre gyakrabban fordul meg a lányok után, ha könnyű blúzukban, lebbenő szoknyájukban ellibbennek mellette. Nemcsak arcukra — bokájukra, s derekukra is rányilt » szeme. Később ráébredt, hogy hangja mélyül, s hogy most már minden szombaton borotválkoznia kell. Aztán jöttek a vizsgák, majd ez a nyaralás. Irma néni háromhetes meghivása a szép bizonyítvány jutalmaképp. ★ * Erzsi még nem volt ott a főpostánál, amikor ő odaért Néhányszor elsétált hát a jókora épület előtt, s tán tíz perc múltán megpillantotta a kislányt. A tér felől jött, kék szoknyában, fehér blúzban. János nézte s csepp szédülést érzett. „Érdekes — villant meg benne —, a lábát nem is néztem meg, csak a haját...” Nem is gondolhatta tovább; a lány már ott állt előtte. — Hová menjünk? — kérdezte férfiasán. — Sétáljunk? őszintén szólva ezt szerette volna; nem akarta, hogy az ülés tönkretegye nadrágja vasalását. De a lány hallgatott. — Vagy inkább cukrászdába szeretnél? — kérdezte aztán, mert ebből a hallgatásból valahogy azt olvasta ki, hogy szép, szép a sétálás is, de a cukrászsütemény sem utolsó. „Persze — gondolta — ilyenek a nők!” Kedvetlenül lib- bentett egyet a nadrágján, hogy Erzsi végre vegye már észre azt a hibátlan élt, aztán azt mondta: — Akkor gyerünk talán cukrászdába. Megengeded, hogy meghívjalak? Erzsi ezt nem engedte meg, noha magát az indítványt örömmel fogadta. Ezen kissé e!vitatkoztak, aztán a cukrászda felé. Ütközően János Balzacrűl beszélt. Nemrég olvasta az Elveszett illúziókat; sokat s hevesen magyarázott. Erzs* szemlátomást érdeklődéssel hallgatta, néha szólt csak körbe, olyasmit kérdezvén, hogy a pesti lányok mostanában kétrészes fürdőruhát hordanak-e inkább vagy egybeszabottat. Az előadást ilyenkor hoszú másodpercekre meg kellett szakítania, s bizony eléggé nehéz volt aztán visszatalálni az elvesztett fonalhoz. Pedig Balzacról még mindig sokkal könnyebb volt beszélni, mint arról, hogy mennyire tetszik neki Erzsi szőkesége. Egész délután a cukrászdában ültek. Balzac után újra Shakespeare került sorra, aztán Gorkij, aztán Móricz Zsig- mond. Erzsi annyi odaadással hallgatott, hogy Jánosnak nem volt szíve abbahagyni. Néha egymáséba tévedt a pillantásuk; olyankor gyorsan elkapta a szemét. Sötétedett, s már azon tanakodtak, hogy indulni illenék, amikor Jánosnak eszébe jutott, hogy egy hete nem irt már a szüleinek. Igaz, mindennap az eszében járt, hogy otthon bizonyára várják a levelét. Irma nénje is megkérdezte néhányszor, mikor ír már —, de a strandolás, az új társaság valahogy mindig előbbre volt. Ma reggel viszont megfogadta nénjénekj hogy ír. — Bocsáss meg egy pillanatra — mondta Erzsinek —£ csak átszaladok ide a trafikba levelezőlapért. írnom kelt a szüleimnek, hazafelé menet majd bedobom a főpostán, — Erzsi biccentett, s ő már indult is. Vissza jővet gyorsan megírta a lapot. Töltőtolla ugyan da- coskodott egy ideig, de néhány erélyes rázás után megtört s tisztességesen rótta a sorokat A kislánynak feltűnt, hogy a lap felül üres; a fiú nem írt megszólítást — így küldőd eT? _ kér derte meglepetten. János ránézett; éppen moat kanyarította a sorok alá nevét s őszintén szólva már várta ezt a kérdést — így! — mondta mindjárt határozottan. — Mit Írjak? Drága Anyukáin és Apukám? Férfiak vagyunk, mit érzelegjünk, nem igaz? Az érzelgés asszonyok dolga. Azzal állt is fel, fizetett — Erzsiké most már engedte — s mentek, A főpostánál tétován megállóit, — No — kérdezte a leány — hát nem dobod be a lapot? Ott a láda! — De igen — felelte gyorsan. — Csakhogy express—cédulával szeretném feladni: Bocsáss meg egy pillanatra! S már lódult be a forgóajtón. Odabent megállt, kipillantott, nem figyeli-e a leány, aztán odahúzódott egy írópulthoz, előkapta töltőtollát s ijesztő gyorsasággal odaírta a lap tetejére: „Drága Anyukám és Apukám!” Azzal zsebébe süllyesztette a lapot s nyugodt lassúsággal kilépett a kapun. — No, feladtad? — kérdezte Erzsi. — Hosszú sor áll az ablak előtt, nem érdemes várni. Végeredményben holnap így is megkapják... Igaz? — Igaz — biccentett a leány. János ekkor kimért léptekkel odament a postaládához, a zsebébe nyúlt, majd határozott, férfias mozdulattal útjára bocsátotta a lapot. HARGITAI ISTVÁN: Távoliét Követlek innen gondolatban drágám. Sík őszi tájban kattog a vonat. Mutatós vagy, s vidám, fejed a párnán, Mégis valahogy elhagyod magad — Visszanéznél felém az est opálján, Hogy egyre messzebb kattog a vonat? Nevetsz — de mély szemed távoli táján Már piros szemaforok rajznak... Hat óra épp. Téged idegen város Lélegzete csap meg és húz magához. S tán elfelejted: — itt egy szék üres... Felállók. Felveszem kabátom. S kattan A zár, a villany, — s mint fekete vadkan Nyomomba szegődik az őszi est...
