Heves Megyei Népújság, 1965. december (16. évfolyam, 283-308. szám)

1965-12-18 / 298. szám

Salude, Cuba! ti. Itt egyszerű, nagy tenger a barátság Az első, hivatalos program rélküli napon nekivágtam a főváros utcáinak. Majdhogy azt mondtam, cél nélkül. Nem. A cél Havanna megismerése volt, főleg az utcák életéé. Ez persze nem könnyű vállalko­zás. Elsősorban a távolság mi­att Órák hosszáig tart szállo­dánktól a séta a város közepé­ig, az autóbusz-közlekedés meglehetősen bizonytalan, ne­hezen ismeri ki magát az em­ber az egy-egy negyedben köz­lekedő autóbuszok között. Ezért hát korai ébresztőt kértem és így sikerült látnom másodszor is azt a szokatlan természeti tüneményt, amelyet cipekedő rakodómunkásokkal, más és más földrészek üzene­teit közvetítették. A parkok füvén, járdák szélén sakkozó férfiak mutattak barátságosan kibicelő helyet, ráérő sétálók érdeklődtek, hogy én, az ide­genből érkezett „tovaris” mi­lyen nemzetiségű vagyok, re­pülőn érkeztem-e, avagy ha­jón, meddig maradok Kubá­ban, tetszik-e Havanna. Úgy­hogy szinte zsebre sem tud­tam tenni a spanyol—magyar társalgó szótárt, amelyből bön­gészgettük a kérdéseket és fe­leleteket. Ezeknek a kikötő környékén lévő apró matrózbároknak, üz­leteknek közvetlen embereiről írta Guillén nagyon igaz sora­it: „Itt egyszerű, nagy tenger a barátság, Hulláma tajtékos, fehér. Nem találsz köztük szép beszédű férfit, „Hello”, „hogy vagy”-ok hulláma zenél. És halszag száll az érkező felé, Mangle gyümölcs, rum meg só szaga érzik S napon száradó izzadt ingeké”. A nyitott elejű fodrászüzlet tulajdonosa új divatú frizurá­kat ábrázoló férfifejeket mu­De itt senki sem szól rájuk. Mint ahogy az út szélén sak­kozókra, söröskupakkal malmo- zókra sem, meg a rengeteg árusra, akiktől alig lehet a járdán közlekedni. De hát ez itt természetes. A főváros népe amikor a déli hő­ség elül, az utcán él szórakozik, Itt lehet frissen sült húst ven­ni, lottózni, sakkozni, beszél­getni, nézelődni, nyitott bárok­ban jeges coca-colát inni, ci­pőtisztítókkal, utcai fényképé­szekkel pletykálni, csinos lá­nyokkal évelődni, egyszóval be­kapcsolódni a tropikus város vidáman feszült áramkörébe. Az árkádok alatt nagyokat pufog a cipész kalapácsa, aki egész műhelyével kitelepült az utcára. A buszra várók színes sokasága szőke ha jú, kék szemű néger lányt ugrat, aki vasba csavarta a haját, hogy estére csinos frizurája legyen, s a megfeszített haibőr pírt vará­zsoljon az arcára, mert így sikkes a kubai nő férjének, ga­vallérjának. Az utca lármás, nyüzsgő, és a sűrű rajokban száguldó autók között egy pöfögő trak­tor fordul ki a mellékutcából. Utána színes ábrákkal teleraj­zolt két pótkocsi gördül, amelyből gyerekek integetnek kifelé. Nemsokára kecskefogat hökkenti meg a modern nagy­város forgalmához szokott né- zelődőt és percekig magához Ó-Havannában él. hamar megbarátkozott velünk. csak a trópusi táj napfelkelté­je produkál. Még sötét volt. S ekkor mintha valami színházi fővilá­gosító intene, az előbb még éjszakai köntösben szundító város szinte néhány perc alatt lépett át az éjszakából nap­palba. A város minden reggel ilyen sietve dobja le magáról sötét palástját és ott áll az álmélko- dó külföldi előtt kék, fehér, zöld pompájában. Amíg sétáltam az óváros fe­lé a tenger hullámait felfogó kőgát mellett, volt idő azon meditálni, vajon az első napi városnézés után melyiket is tartsuk az igazi Havannának. A fehéren villogó és szolid pasztellszínű • tíz-húsz emeletes szálloda-felhőkarcolók világát­ól amelyet királypálmák, kak­tuszok sokasága, rendezett par­kok mély zöldje emel a háttérből, vagy az óváros es a Irikötőnegyed spanyolos, ku. - városias, vasrácsos, alacsony házaival körülvett utcákat. Nos... mindkettőt. Ez a másfél milliós világvá­ros ugyanis legalább annyira „kétarcú”, mint bármely más földrészen épített metropolis. Én mégis valahogy a régi Ha­vannát kedveltem meg hosszú sétáim során, pontosabban: ezekben az apró zeg-zugos ut­cácskákban hamarabb lehetett emberközelbe kerülni, mint az elegáns felhőkarcolók negyede­iben. A Casablanca, a kikötőne­gyed egzotikus romantikájával az itt élő emberek egyszerű, közvetlen magatartásával ha­mar belopta magát szívembe A raktárak, amelyek cukorral, hallal, gépekkel voltak tele és Részlet a belvárosból. 4 MiPUmG 1965. december 18., szombat tat a fényképeken, s invitál üzletébe, a kifutófiú Ígéri, hogy elvezet bárhová s még a leg­nagyobb ritkaságot a kitömött, arasznyi krokodilt is megszerzi nekem az ő „kompanyérójá- nak”. És amíg a kikötőnegye­det, Ó-Havannát járom, állan­dó kísérőmül szegődik, együtt zsokésapkás barátjával, Jesus- szal. Kézzel lábbal magyaráz­zák annak a furcsa emlékmű­nek történetét, amely a kikötő előtti kis téren áll. Fogaskere­kek, összegörbült hajólemezek, csövek, meghökkentő harmónia halmaza ez az emlékmű. — Fidel-konstrukció... ér­ted? Francia hajót robbantot­tak fel a „férgek”. (így neve­zik Kubában az Amerikából át­dobott provokátorokat és di- verzánsokat.) Municiót hozott a forradalomnak, azért... rob­bantották fel. Szavuk néma tisztelgés az itt hősi halált halt milicistáknak, hajómunkásoknak. De a kubai temperamentum nem soká bír­ja a komor hangulatot, s fi­gyelmemet máris a krikettező gyerekekre terelik, akik drót­hálós védőálarccal felfegyver­kezve, karhosszúságú ütőjeik- kel minden szabad terecskén és grundon ütik a bőrlabdát, veszélyeztetve a járókelők és ablakok épségét. láncolja a figyelmet az áruház előtt letáborozó fiatalokból ál­ló zenekar amely vérpezsdítő rumbával szórakoztatja a járó­kelőket. Kevesen perdülnek táncra, de a zene ütemére az áruház kijáratához közel egy kislány hatalmas hintalovon „vágtat”, amelyet néhány centavóért elektromos szerkezet mozgat, szinte élethűen. Fogynak a kilométerek a lá­bam alatt, hol a külváros he­pehupás útjain, hol bent a márvánnyal díszített, rézcsí­kokból alakított mintáktól tar­ka járdákon. Az üzletek kira­kataiban az élelmiszerek, ipar­cikkek mellett bőven burján­zik a giccses falikép, amelyen a különböző bibliai szituációk­ban ábrázolt Krisztustól kezd­ve a rózsaszín bájmosolyos monokinis nőig minden meg­található. A nézelődést, sétát a komor fellegekből jelzésként lecsöp­penő kövér „vízbombák” sza­kítják félbe. És egyik pillanatról a má­sikra zúdul le a trópusi zápor. Nézem az órát, még húsz per­cem van, hogy visszatérjek a szállóban rendezendő ünnepi fogadásra. De mivel... miként? Az ut­ca szinte pillanatok alatt üres lett, csali egy esőkabátját fe­jére terítő, tejeskannát cipelő asszony jön szembe. Kétségbe­esetten magyarázom neki re­ménytelen helyzetemet, s kér­dezem, hol találhatnék taxit. Sebesen hadar spanyolul, majd mikor észreveszi a nyelvi nehézséget, int, hogy köves­sem. Két utcányit megyünk, ami tökéletesen elég ahhoz, hogy a szánté átláthatatlanul sűrű trópusi záporban egy te­nyérnyi ruha se maradjon raj­tam szárazon. De végre itt sorakoznál! a taxik. Az asszony mondja a sofőr­nek, hogy a „kompanyérót” a Riviéra Szállóba kellene elvin­ni. A kocsi nem indul. Nosza ki­szállni, egy-két segítséget ke­resni a sofőrkollégák közül és a bokáig érő vízben nagy nehe­zen beindul a motor. Míg tú­ráztatja, annyira összegyűlik a víz, hogy már billegeti az au­tót. A sofőr kilógatja kezét a vitarlavászonnal beragasztott ablak résén és végre elindu­lunk. Nem telt negyedóra sem a zá­por megindulása óta, s mire a Malekonra kikanyarodik a taxi, újra hétággal tüzel a nap, a csatornák elnyelték a lezú­dult vizet és a szálloda portá­Ráérő, pletykáló férfiak a kávéház dőtt. síi meghökkenve nézi, honnét érkezhetett, talán a tengerből fogták ki ezt a csuromvizes vendéget. Pedig az csak egy apró tró­pusi záporral találkozott... (Folytatjuk) Kovács Endre Opera készül a Csendes Don-ból D. Sosztakovícs terveiről szólva elmondotta, hogy ope­rát ír Solohov regényéből, a Csendes Don-ból. Az operát 1966- ra szeretné befejezni, hogy a Nagy Októberi Szocialista For­radalom 50. évfordulóján, 1967- ben már közönség elé ke­rülhessen. A librettót Medvi- gyin és Lukin írja, de maga is részt vesz készítésében. Több­ször találkozott Solohovval, aki jóváhagyta a szövegkönyvet. a vállalkozást nagy erőpróbának érzi, mert — mint mondotta — a soloho- vi művet — rendkívüli feladat operaszínpadra állítani. — Ismerem és szeretem a magyar zenét; Bartók és Ko­dály művészete nagy hatást gyakorolt munkámra. Buda­pesti tartózkodásomat felhasz­nálom arra is, hogy megismer­kedjek a mai magyar zene­szerzők műveivel — mondta a világhírű zeneszerző. Egy kis csibész viszontagságai Francia filmvígjáték Azért minden regényt nem lehet filmre írni! Még akkor sem, ha a regény írója vállal­kozik erre a műfaji műtétre. Lehet, hogy Francois Boyer Bébert és a vonat című kisre­génye mulatságos gyermeki csínytevéseket sorakoztat fel, a gyermeki, vagy gyermekded szellemességeket, nevettető mondatokat, kiszólásokat örö­kít meg, amiket olvasva élvez­ni is lehet. De amikor ezeket az író-gyártotta helyzeteket a kép nyelvére lefordítják, nyilván­valóvá válnak a regény szervi hibái, lélektani csúszásai. Bébert, a nyolcesztendős kis csibész a főhőse ennek a vo­natos kalandnak. Érte, vele, miatta és általa mozog a nya­ralásra készülő család, a fran­cia vasút, a rendőrség, a csend­őrség és — a jószándék, amely végül is egyetlen pillanatig sem hiányzik a felnőttekből. Bébert miatt? Ki hiszi el eze­ket a jó szándékokat ilyen formában? Mintha minden fel­nőtt elvesztette volna logiká­ját, lélektani érzékenységét az iránt, ahogyan az adott hely­zetekben viselkednie kellene. Kik ezek a felnőttek és mit csinálnak azokban a bizonyos pillanatokban, amikor Bébert kalandjai megszületnek? A papa és a mama vásárolnál! négy gyerekükkel, akik közül kettő alig látszik ki a földből. Nem­csak szétszórtak és idegesek gondjaik miatt, de egy kicsit, a hihetőség határán túl osto­bák is. A kamaszfiú betegesen csak a lányokat fogdosná, ha ostobasága nem lenne hosz- szabb balkezességénél. Az asz- szonyok a vonatban, Tieno ba­rátja, a vasutasok, a rendőrök, a csendőrök mind sorra jön­nek a kamera elé, hogy be­mutassák bárgyúságukat és azt az alig hihető képességüket, hogy milyen ügyefogyottak tudnak lenni, amikor egy nyolcéves emberpalánta ma­kacsul leckézteti őket értelem­ből, csökönyösségből és neve­lési módszerekből. Bébert, ez a kis csibész ak­kor a legjobb, amikor álmodik. Az álom igaz és hiteles. Mi­helyt felébred és főhőssé lép elő, már baj van vele. Azt az érintkezési pillanatot és hely­zetet ugyanis, amikor a fel­nőttek ellenfélként kénytele­nek találkozni a kis csibésszel és kényszerűinek engedelmes­kedni kívánságainak, az író megtömi kívülről szóló szelle­mességgel és bárgyúsággal is, lélektani lehetetlenségekkel, olyan ötletekkel, amikben a szi­porkázó szavak töltése hamar elpukkan. A bengáli tűz va­rázslata helyén ott marad a felnőtt és a kisfiú egymással szemben: nem tudnak mit kezdeni sorsukkal, mert az egészen egyszerű helyzetet az író nem akarja megoldani. Mesterkélt az író szándéka an­nak elhitetésére, hogy a kicsi­nyek ilyeneknek látják a fel­nőtteket. Azt még kevésbé tudjuk elhini, hogy ezt a fel­nőttekből álló — végül minden felnőtt uniformist húz a sza­tíra kedvéért — csapatot ez a. kis csibész le tudja győzni. Mennyire más világ ez a film a Gombháborúhoz képest Pedig azt a filmet tó ugyanez a rendező, Yves Ro­bert alkotta és ugyanez az en- nivalóan kedves gyerekszínésZ) Martin Lartigue játszotta. A Gombháborúban minden a he­lyén maradt, minden a hihető­ség határán belül izgalmas és érdekes lehetett: a küzdelem realitása, az ellenfelek, az er­kölcsi mag gyerek — és fel­nőtt ésszel egyaránt fogható) érdekes és izgalmas volt. Yves Robert ebben a filmben már lehetetlenre vállalkozott: a fel­nőttek társadalma így, sem közömbösségből, sem jó szán­dékból — ha már a szeretet szót nem akarjuk használni — nem kerülhet egymással szembe, egyenlőtlen küzdelem­ben, ellenfélként A gyermeki zsarnokság ilyen fordulatai, helyzetei nem adódhatnak. Az sem igaz, hogy a felnőtteknek ilyen szép és uniformizált csokra ennyire bárgyú tudjon lenni a francia közlekedés sze­relvényei körül. Az viszont igaz, hogy egy író tollából sok­féléképpen csuroghat a tinta. A különös téma, a gyermek­ek filmen ritkán látott világa felcsigázta érdeklődésünket a kis csibész iránt. Csalódásunk annál nagyobb. Még ha nevetünk is olykor az ötleteken és gyermeteg vaskos- ságokon. (farkas) Megjelent a Cyrano Eger ut­cáin: sárga alapon, fekete baj­vívó alak, Gergely Mihály gra­fikus plakátja. A sárga-fekete feltűnő és kihívó, mint a kor: a XVII. század lovagjainak öl­tözéke és viselkedése. A vívó­állásban álló Cyrano széles ka­lapjával és két tőrével, szinte a világot hívja párbajra, vagy legalábbis a korabeli Francia- országot. Sikerült ötlet a pla­kát, még felhívásnak is jó egy eljövendő színházi erőpróbá­ra, amely december 23-án a premierrel veszi kezdetét; A háromfelvonásos, verses, romantikus dráma címszere­pét Simon György Jászai-díjas, a többi főszerepet Csikós Sán­dor, valamit Kopetty Lia és Parragi Mária felváltva játsz- sza. A népes szereplőgárda névsora: Dariday Róbert, Pa- láncz Ferenc, Győrváry Mik- Horváth Magda, Somogyi Mik­lós, Petőházi Miklós, Kanalas László, Herédy Gyula, Remete Hédy, Bálint György, Máriáss József Jászai-díjas, Csapó Já­nos, Nádai Pál, Pálffy György, Fekete Alajos, Olasz Erzsébet, Huszár László, Kautzky Ervin, Szilágyi István, Horváth Géza. ★ Milyen rendezői elképzelés­sel állítja színpadra a Cyránót Kozaróczy József rendező? — Felmerül a kérdés: érde- mes-e előadni ma Rostand drámáját? Gorkij szavaival felelhetnék rá, aki azt mondta: „Úgy kellene élni, ahogy Cyrano élt, és nem úgy, ahogy Ványa bácsi.) Csehov egyik darabjá­nak címszereplője. A szerk) és a többiek. „Tehát vállalni a nehézségeket és bátran kiállni az igazságért, ez ma is idősze­rű. Nem a nagyorrú, hetvenke- dő, csupán szellemeskedő Cy- ranót szeretném színpadra állí­tani. Cyranónak nem azért tragikus a sorsa, mert az orra nagy, hanem azért, mert kiáll az alku és a gyávaság ellen, az igazságért. Nem a híres orrmo­nológot állítom a középpontba, mint ahogy eddig sok más rendező tette, hanem a köszö­nöm monológot, amelyben Cy­rano szembeszáll korával. ★ A plakáton ezt is olvashat­juk: a kísérőzenét Pető István szerezte. Vajon milyen felada­tok előtt áll egy zeneszerző, aki egy XVII. századi francia ro­mantikus drámához ír kísérő­zenét? — Cyrano kora előtt járt, te­hát a XVII. századi zenéhez hasonlóan nem lehetett volna kifejezni a főhős eszményvila- gát, aki ráadásul szinte min­den mondatában egy kicsit megfricskázza korát. Ezeket a játékos, könnyed „fricskákat” próbálja kihasználni a zene, és stílusával kifejezni a kor „lo­vagi—udvari” hangulatát, játé­kosan, könyedén. Cyranónak mindig van egy zenei vezérmo­tívuma, egy hangjegyekkel ki­fejezett „jelleme” is. ★ Karácsonykor a Maya is színre kerül még két előadás­ban: 26-án délután és este. (25-én a Cyranót játsszák, dél­után és este egyaránt.) (— vits£

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom