Heves Megyei Népújság, 1965. szeptember (16. évfolyam, 205-230. szám)

1965-09-11 / 214. szám

SERFÖZÖ SIMON:

Nem azt

A kerteken át népdalok szállnak, mint a gyermekkorom,

én elhagytam a kavargó mezőket, kikerieses dombot a ház mögött, ahol megkeresztelkedtem,

magamról megfeledkezve kutatok a tájon,

mit rejtegetnek maguk mögött a földek, nem is meghatódni jöttem már, tekeregni a szürkületben, segítségért sem kiáltok régen a tollas krumpliföldek felé, amerre még nagyapáim

terelgették a múltak heverő kondáit, vállukon hímzett fürj-ének tarisznyával, legelőkön,

madár-tanyák holdjainál,

nem azért jöttem ide, hogy fásult tudat-szérűk fekete fáinál szépelgős regéket citerázzak, egykori szokások leeresztett szárnyú madár, bütykös vityillóinál leselkedve áhítattal térdre essek, látnom kell a falvak szélén keresztekre feszített gondok Krisztusait, dalokkal verek bitófákat, mint akinek már nem mindegy, hogy él majd tovább, merre robotol, milyen lelkesedések igéiért hajol le a porba, mi égeti meg kezét,

amivel szívét hordozta, hogy megismerjék, nem érzem itt idegennek magam, hogy csapatot keresném, melynek legelején

én is idevetődtem,

van még bennem a tekergések korszakából, de meg tudom már határozni, merre veszem utam, kiknek bizalmát őrizzem, s nem löknek orvul hátamba kést, az otthont keresem, de nem azt már, hol a gyermekkor kukorékolt a jegenyésben.

ANTALFY ISTVÁN:

Megírom ezt a hétfőt is

Pedig

nem történt más, csak nem esett eső, és délután vártál rám.

Hihető,

hogy így volt ez, hosszú idő után...? Halomnyi papírok, és cigarettafüst között (mert kollégáid nagy dohányosok...)

Csak ennyi volt..,

Átöltözött

egy emlék — utcai ruhába,

s csak a beleskelő

fák ringatózó lombja látta,

hogy örültem neked,

s így indultunk el — hétfő délután •—

a poros úton, s arcunkon talán

mások is észrevették

e furcsa—kedves—régvárt

örömet.

Strega ma megint bal lábbal kelt fel. Cifruss nem is szólt volna semmit, ha nem az egész műhely füle hallatára harsog.

— Csupa okos van itt: Es maga a legfőbb nagyokos! Szálljon le rólam, jó? Unom a csuda nagy eszét!

— Na-na — krákogott Cifruss. Már mindenki őket figyelte: Bodnár még a padját is leállította, hogy ne csikorogjon az áttétel.

— Na-a! Mit kiabál maga itt? Ez nem a Rozsdautcai kó- ceráj!

— Köpök az egészre, tudja? Engem ne utasítgasson: vagyok olyan szakember, mint maga!

Cifruss az idegességtől úgy érezte: meglódul, s mindjárt leesik a feje a nyakáról. Tovább nem is vitatkozott: sar- konfordult és csak úgy a válla fölött szólt vissza.

— Állítsa össze azt a tengelykapcsolót, mert a jlélutá- nosok be akarják szerelni. — Micsoda zűr lesz itt délután! Még nem fordult elő, hogy Sztrega, ha magára hagyták, valamit is megcsinált volna rendesen. A munka végét mindig csak összecsapja. De hát az ő baja, gondolta dühösen Cifruss. Én nem tartom a hátam érte.

Még akkor is mérges volt, amikor egy fél óra múlva a mérnök felhívatta.

— Én is normában vagyok — háborgott. — Ha folyton az irodába kell rohangálnom, itt maradhatok estig, hogy valamit csináljak.

— Űristen, de nehéz magukkal — nyögött a mérnök és úgy vágta magát a székre,-hogy az majd összetört. De aztán csak legyintett. — Másról van most szó. Valakit le kell adni a Tüzér utcai telepre: én arra a Sztregára gondoltam. Beleegyezik? A szája is nagy, meg...

— Hát jó — sóhajtott Cifrus; pedig legszívesebben megcsókolta volna a mérnököt. A legjobb megoldás. De erről nem szólt semmit.

A műhelyben is hallgatott: egy óra múlva mégis mindenki tudta az újságot.

— Hallom, elsején túladsz rajta — hunyorgott a tízóraiszünetben Bodnár Sztrega irányába. — Igazad van: mit járatja annyit a száját.

Cifruss csak a vállát rángatta: de amikor már a harmadik

ember jött ugyanezzel, kényelmetlennek érezte a dolgot.

— Nem adtam én túl senkin — magyarázkodott. — A mérnök jelölte ki, még tegnap: csak ma szólt miatta. Tudja, hogy nem nagy lumen ez a Sztrega. Tudjátok ti is.

— Na persze — bólogattak: de Cifruss úgy látta, nem nagyon hiszik, amit mond. Mi ütött ezekbe, — gondolta. Tudtes-hármas csoportba verődésnek. Pedig tudta, hogy máskor is így van ez. Vagy mégsem? Végül is bedobta a szerszámait a fiókba. Járok egyet, attól megnyugszom, gondolta.

Átment a hegesztőműhelybe Tarjánhoz. Amikor belépett, az éppen a salakot verte le a varratról: persze, a védőszemüveg nem volt rajta.

— Hányszor mondtam, hogy ne salakolj így — sóhajtott fel idegesen Cifruss. — Megint belepattan a szemedbe, aztán nekem nyúzzák a fejem.

— Igenis, cégvezető úr! — tréfálkozott Tarján, mint rendesen. — Alázatosan kérem, csak most az egyszer ne mél- tóztassék megharagudni!

— Megőrültél? — ordított rá Cifruss: pedig tegnap még nevetett ugyanezen. De most a lába is remegett az idegességLegszívesebben ordítani szeretett volna dühében. Hát igazán azt hiszik, hogy ő adott túl Sztregán?

Nem volt kedve a többiek után menni az öltözőbe, kiment az udvarra, megállt az öreg Kertesi előtt és nézte, mit csinál.

— Maga miért nem megy haza, Kertesi bácsi? — kérdezte aztán, hogy kicsit lecsillapodott. — Kétszer is lejárt már a munkaideje.

Az öreg a vízóra aknáját falazta: hogy hallgatósága akadt, kiegyenesedett a gödörben, s magyarázni kezdte nagy körülményesen.

— Hát tudod, már egyszer felfalaztam: és akkor nézem, hát hasa van alul a falnak. Le kellett az egészet bontani.

— Nem kellett volna — mondta Cifruss. — Beton jön

hatnák, hogy én nem vagyok olyan. Elintézem én magam, ha valakivel bajom van. S ha olyan lennék, hogyan csinálnám? Nincs nekem rokonom a minisztériumban. Meg is mondta.

— Világos: ki beszél másról? — hagyta helyben mindenki készségesen, de Cifruss rossz érzése még sem múlt el. Pedig megpróbálta túltenni magát az egész ügyön: dolgozott, mintha háromszorosára emelték volna a normáját. De a munka sem ment úgy, mint kellett volna: s valahányszor látta, hogy ketten-hárman összedugják a fejüket, mindig azt hitte, ezt az ügyet tárgyalják.

Még a Kossuthnak is rosz- szabb íze volt, mint máskor: pedig egymás után hárommal próbálkozott. Idegesítette, hogy nem akar vége szakadni a kethMi bajod?”

„Mégis, ha meggondolom, tiogy itt, az ő lakásában ...” „Lezártuk az ajtót, mondtam már! Ez az én lakásom!” „Akkor is! Eressz!”

Eszter áll, hallgat; szeméből patakzik a könny.

Visszaül az asztalhoz, keze ügyébe igazítja a füzeteket. A legelső. Pálos Margit: Magyar dolgozatok. Bemártja a tollat. Pálos Margit: magyar dolgozatok. Lélektan: jeles ... Pálos Magyar Margit dolgozatok ... Pálosdolgozatok ... Az ő lakása. Az én lakásom! Ma- gyarmargit... Eressz! Magyar- margitpálos ... Pálosmagyar" magyar.

Hát így nem megy!

Abba is hagyja, főz egy feketét magának, olvas egy kicsit, hogy elterelje a gondolatait, s csak aztán kezdi el a munkát. így képtelenség koncentrálni!

Feláll, jó hangos léptekkel odamegy az ajtóhoz, kinyitja. Hallják csak meg azok ott bent, hogy itthon van! Aztán ki a konyhába.

Vizet tesz fel, kávét darál, háromszor felfuttatja a törökkávét, s míg várja, hogy hűljön, eszébe jut: vörös lehet a szeme a sírástól. Tányérkát tesz a kávéfőző edényre, s átmegy a fürdőszobába.

Ijesztő arc néz rá a tükörből: két duzzadt szem, vörös szemhéjak, foltos bőr. Hideg vízbe mártja törülközője szélét, s hosszan, hosszan nyomkodja az arcához. Megint megnézi magát: valamivel jobb. Nevetni próbál: a duzzadt szemhéiak belesimulnak a nevetés ráncaiba. Még esv hideg öblítés, aztán krém, vékonyan, és púder. így! Senki nem mona sírás nyoma! Mosolyogni, mosolyogni!

— Szervusz — mondja Zoltán, különös, zavart mosollyal. Oly furcsa, idegen volt most a tekintete: csak a szája nevet, szeme nem. S mintha valami bűntudat szorongana a vonásain. Ezt az arcát nem ismerte eddig.

— Szervusz — mondja kedPOLNER ZOLTÁN:

Az előszoba glóriája

Te csak itt lehetsz megértő, egyetlen ebben a tékozló szerelemben ebben a szűkös előszobában ahol zajongva élünk hárman.

Te csak itt lehetsz könnyelműen boldog ahol düh és öröm a hóbortod ahol kettőnk forró vérű ágya megbokrosodik éjszakára

S ki tudja hányszor kopogtat itt rám még hajnalokkal vitatkozó szándék amikor már csak az arcod holdja emlékszik rám és szívem óvja;

Te csak itt lehetsz örökre egyetlen tüntető szerelem közöny ellen ebben a szűkös előszobában ahol zajongva élünk hárman.

U-n.XK.

daná, hogy sírt! Különösen nem, ha mosolyog.

Visszamegy a konyhába, elmossa, s indul a szobájába Fele úton llehet, az előszoba közepén, amikor kinyílik Zoltán ajtaja, s azok ketten kilépnek. Hátraút nincs. A szobája is még négy—öt lépés. Nem lehet nem észrevenni őket. Jaj

vesen, s mosolyog ő is, egyre mosolyog.

— Engedd meg, Esztikém ... Évikém, engedd meg ... A fe. leségem. Szász Éva.

— Pá, kedvesem. — Egysze- ’ rűen nem tudja, mi dolgozik . benne; keze gépiesen kézfogás- , ra lendül, s arcán ott szíves— Az utolsó szót megnyomja.

— Igen

__ Zoltán roppant

cedve

s házigazda... — És a eány is igyekszik mosolyogni.

— Már mégy? — kérdi Esz- ;er, mint a jó háziasszony. — Miért sietsz?

— Dolgom van — mondja a 'ány. — Azért.

Eszter még mindig mosolyog.

— Hát akkor, örülök, hogy megismertelek. — S kezét nyújtja. — Pá, kedvesem.

A leány egy ideig nem ereszti el a kezét.

— Féltem ettől a találkozástól — mondja aztán halkan, lehajtott fejjel.

— Ö — mosolyog Eszter —

hát nem vagyunk mi régimódi emberek, kedvesem. Modern emberek vagyunk. Mitől féltél? ,

— Nem tudom. Nagyon féltem.

— De most már nem félsz? A leány biccent.

— Most már nem.

— No, akkor jó. — Még egy mosoly, az utolsó. — Hát akkor pá, kedvesem.

— Viszontlátásra — mondja Éva.

S már kint is vannak a fen lyosón.

„No? — hallja még Zoltán diadalmas hangját —, okos asszony, mi? Ugye megmondtam?” — Aztán lépteik elkoppannak, elnyeli őket a lépcsőház.

Valahogy odavánszorog Zoltán szobájához, benyit. A dohányzóasztalkán csészék, sütemény. A rekamié sima, gyű- retlen; a párnák a helyükön rendben. Közelebb- lép, ot! megtámolyodik. Eddig bírta.

Aztán felsikolt, és rázuhan a heverőre.

kedik a görcsös mosoly. — Örülök, hogy megismertelek.

— Én is örülök — mondja

Éva. — Nem is gondoltam, hogy találkozunk... — teszi

hozzá később.. Falfehér most az arca. A férfi ijedten nézi.

— Ó — mosolyog Eszter — előbb-utóbb esedékes volt, igaz? Nem először vagy fenn ... — tétovázik kicsit — itt nála.

tői. Sarkon fordult, visszament a műhelybe: úgy állt a padja mellé, hogy minél kevesebbet lássa a többieket Ma sokkal nagyobb volt a zaj, többet vi- háncoltak, különösen a fiatalabbak: mintha megérezték volna, hogy úgysem szól miatta. Inkább az öreg Kertesit bámulta az ablakon keresztül, a tavaly nyugdíjba ment gyári kőművest, aki most az udvaron egy gödörben dolgozott.

Aztán végre háromnegyed kettő lett: átvette, s a raktár polcára tette az elkészült munkákat. Sztrega tengelykapcsolójához oda sem kellet tenni a sublert: szemmel látható volt, hogy az éket hullámosra reszelte. Ezt sem fogják beszerelni délután — gondolta Cifruss. Egy pillanatig tűnődött, szóljon-e: de aztán úgy döntött, hogy hallgat. Majd beírják a délutánosok a naplóba:- ő nem vesződik ezzel a ... Elég volt ez a délelőtt: még most is remegett a gyomra, ha rágondolt.

Mikor végzett, odajött hozzá Bognár.

—Még van egy kis dolgom az irodában: megvársz? Megiszunk egy pohár sört. Leke- nyerezlek egy pohárral — nevetett. Cifruss csak nézte. Egy- felé laktak, máskor is előfordult, hogy meghívták egymást: de nem így. Vagy csak nem figyelte? Lehet, hogy olyannak tartják őt, akit egy pohár sörrel kell...

arra, hiszen tudja!II

— Mondom: görbe volt — hökkent meg az öreg. — Ha nem is látja senki, én tudom. Már pedig az a fontos...

Az öreg magyarázott, Cif- russnak pedig az jutott az eszébe: ha nem vész össze ma reggel Sztregával... akkor is olyan könnyen beleegyezik; hogy elvigyék? Nem tudta eldönteni, s ez nyugtalanította. Elköszönt Kertesitől, visszament a műhelybe: még egyszer megnézte ezt a tengelykapcsolót. Az ék rossz volt, az igaz: de az egész, úgy külsőre szépen mutatott.

— Maga még itt van? — jött le a mérnök az irodából.

— Hát ha egyszer félnapokat kell ülnöm az irodában — morgott Cifruss. Igaz is ... elviszi azt a Sztregát?

— Reggel már beleegyezett szuszogott a mérnök idegesen.

— A papírokat is kiállítottam. Egyszerre ilyen jóba lettek? Hallom, ma majd megették egymást.

— Mi sem csókolózunk, mégis megvagyunk egymással — nézett Cifruss a mérnökre.

— Elég nehéz is magukkal

— sóhajtott a mérnök. — Na, majd meglátjuk. De mi van magával?

— Mi lenne? Semmi különös

— mondta Cifruss, de már nem is figyelt oda. Azt az éket méregette: talán még ki lehet reszelni ...