Heves Megyei Népújság, 1965. szeptember (16. évfolyam, 205-230. szám)
1965-09-04 / 208. szám
FARKAS ANDRÁS: QUjár ohji úfiizó Hej, csuda érti! Hogyha a férfi Eljut a kedves Évtizedekhez, S állhat az őszi Napban időzni, Csak gyerekebb lesz, Álmodozó lesz — így van-e jól ez? Fürge szemében L/Opva-szercnyen Régi napoknak Lobban a hamva, Lengve-suhanva, Két szeme sarkán Lopva ragyognak. Ráncok, a könnyek Lopva, de tarkán, S mind, valamennyi — Fénye örömnek — Hívna nevetni. Tétova szóval Reszket a hangja, Dalra hasonlít, Méla harangra, Ám csak a sóhaj Bús erejével Hív el a holdig, Nagy szavak éber Bódulatával — Régi madárdal — Ké keze rebben» S tudja előre, Hogy buta, dőre És lehetetlen, Ócska kívánság: Reszketeg ujjak Már sosem érik Azt, ami volt már — És nem újulnak Régi fehérig Lángok a múltnál. IVAMOTO SZUDZO: 1908-ban született, versei 1925 óta jelennek meg Japánban, A Szakka c. folyóirat munkatársa. A JÖVENDŐ Az út hosszán skete ének loholt. Egy kisfiú felpattant erre az énekre, s hátán körüllovagolta a nagyvilágot. Mellettem pedig jeltelenül villantak el az új meg új napok, s íme, már roskadozó agg vagyok. (Bán Ervin forditása) ANTALFY ISTVÁN: Visek zúgnak Esett a hideg tavaszi eső. Hiába ültem gépkocsiba, mégis fáztam. Megdideregtem. Nem hiányzott a fűtött szoba (s ha hiányzott is!) valami más borzongatott meg. Pattant az ág, s bennem valami iszonyatos fájdalom, — néma szomorúság. Vizek zúgnak a partokon túl is, kinek mi fáj, ha vize árad folyónak, szívnek, fájdalomnak... ? Lehet-e hinni új csodáknak? Hideg tavaszi eső álljon el! A búza immár a sárba térdel! ... s amikor újra indulok messzi utakra: te kísérj el! Nézi a lányok, Friss tipegését, Lépne utánok. Futna a vénség. Menne szemekkel, Menne a lába Éjszaka, reggel Menne nyomába, Merre a dallam Kósza vonalban Száll, tovaszálldos — Álmodozó lesz — Almatag, álmos? Tétova testtel Kérni se restell, Tétova ésszel Menni merészel, Perceket áldoz, S híva a távolt Éveket adna, Szóra-kamatra Kis vagyonából Hullana gyatra Pénz csalogatva, Míg nem a szégyen Égne szívében — így van-e jól ez? így. «gye jó lesz, Egyszer az őszi Fényben időzni? Nézni, a felhők Hája hogyan nőtt, Nézni a hulló Lombot az erdőn, Várni szemergőn — Ö,egyedül jó! — Várni sötétben, Könnyed-idétlen Gondolatokra, Hogyha lobogva Fénylik a szélben Álmodozásnak Ünnepi bokra — — S nem jön a másnap Jönne, de másnak. LÖKOS ISTVÁN: Irodalmi látogatások déli szomszédunknál Élmények és reflexiók J ugoszlávia mai irodalmi életébe elég egyszer igazán bepillantani, hogy az ember ne tudjon szabadulni többé varázsától. Évekkel ezelőtt, süldő egyetemista koromban adatott meg számomra ez a beplllantási lehetőség: Mi- roszláv Krlezsáról hallottam egy előadást. Máig világosan emlékszem rá, kíváncsiságom hallatlanul nagy volt, hogy olvassak tőle valamit, természetesen a Glembajokat, remény viszont annál kevesebb. Egyszer aztán váratlan meglepetés ért. A debreceni könyvesbolt kirakatát bámulva egy szürke borítású könyvön akadt meg a szemem, a szerzője Mi- roszláv Krlezsa, a címe A Glembay család. Természetesen nyomban megvettem s fütyültem aznap egyetemre, előadásokra, beültem a könyvtárba, s egy ültő helyben végigolvastam. Életre szóló élmény volt. Ekkor határoztam el: megtanulok horvátul, mert ezt eredetiben kell olvasnom... Azóta eltelt jó néhány esztendő, horvátul megtanultam, elolvastam a Krlezsa*műveket, sőt, alkalmam nyílott arra is, hogy személyesen találkozzam vele. Közben — szükségszerű következménye volt érdeklődésemnek! — megismerhettem a XX. század szerb és horvát irodalmának bonyolult, de rendkívül izgalmas világát. Az aztán már a dolgok természetéből fakad, hogy az ember el is látogat — ha teheti —^annak a literatúrának szülőhelyére, amellyel eljegyezte magát. Az utazás találkozásokra, látogatásra ad alkalmat, így voltam ezzel jómagam is, s csak természetes, hogy első utam — Zágrábban — már az első jugoszláviai út alkalmával is — Krlezsához vezetett. E z még 1962. nyarán történt. Legújabb művén, a Zászlók (Zastave) c. regényen dolgozott, az akkoriban alapított Fórum c. folyóirat (ma a legjobb jugoszláv irodalmi szemlék egyike) kezdte közölni folytatásokban. A folytatásos közlés azóta is tart, amiből máris sejthetni: egy hatalmas kompozícióról, egy életmű szintéziséről van szó, amely — gigantikus méretekben — az egykori Osztrák— Magyar Monarchia hallatlanul bonyolult világát veszi elemzés alá, annak velejéig hatol — kegyetlen kritikával illetve az egykor sokak által rendít- hetetlennek vélt birodalmat császárával, hadseregével, arisztokratáival, nagypolgáraival és züllött hivatalnoki karával egyetemben. S mindez ama egyszerű, de rendkívül döntő oknál fogva, hogy Krlezsa az az iró, aki hallatlan felelősséggel viseltetik százada, a XX. század minden eseménye iránt, márpedig e század egyik legizgalmasabb történelmi-társadalmi kérdése volt a halódó, alapjaiban omladozó, de egy végső nagy pusztításhoz (az első világháború) elegendő erővel rendelkező Monarchia világa. Nos, Krlezsa életének ez a „ferenejóskás”, „aranyidőknek” nevezett, de hazugságokkal és képmutatással teli világ volt a nyitánya, csoda-e hát, hogy egész életre szóló élményanyagot jelentett számára. Különösképp, ha figyelembe vesszük, hogy elég korán, ifjúkorában „leszámolt” (az ő szava ez) ezzel a világgal. A leszámolás nem volt egyszerű. Pécsi hadapród és pesti ludo- vikás korának számtalan ese- ménye-élménye kellett hozzá, meg a háború eszeveszett pusztításai. Csak csodálattal és bámulattal lehet hallgatni, amikor ezekről az évekről mesél — természetesen ma is kitűnő magyarsággal. Erről mesél emlitett új művében is, a Zászlókban. Most, ezen a nyáron nem kis büszkeség töltött el, amikor a könyv első részének magyar kiadásáról beszélgethettünk. Büszkeség, mert egy kis adós- ságleróvást érzek ebben, ami kitűnő műfordítónk, Csuka Zoltán érdeme! Több mint harminc esztendeje tudjuk már (1930-ban ismertette Bajza József, a neves szlavista professzor Krlezsa híres Ady- tanulmányát!), negyedszázada pedig — Németh László jóvoltából — bizonyosak vagyunk benne, hogy Krlezsa életműve nekünk, magyaroknak is nagy tanulság lehet, hisz lépten-nyo- mon olyan problémákat vet fel, ami közös minden Duna menti nép életében. 5 ez hatványozottan érvényes új müvére! Elég fellapozni a magyarul megjelent első részt (A fekete sas árnyékában cimet viseli), s bőven idézhetünk példát. írjuk ide az egyik legjellemzőbbet: a regény hőse, kilépve budapesti, Rákóczi úti lakása kapuján, keserűen állapítja meg, hogy minden, ami körülveszi 1913—14-ben „ ... együttvéve mégsem más, csak a császári kaszárnya, s mindannyian a granicsár- marsra lépkedünk, száztizenöt lépés percenként, így lépnek a magyarok is, a horvátok is, meg a cselákok, rutének, oláhok is, svábok is..." Mintha meg még a jövendőnek, hogy nem mentem eddig férjhez. Hogy a jóisten megóvott egy részeges, goromba férjtől, amibe talán bele is őrültem volna.” Üjabb szünet, fohászkodás. „A hirdetésből azt vélem kiolvasni, hogy ön jólelkű ember és szeretetre vágyik. Ezért, az az érzésem, méltó élettársa lennék. Ami az a- nyagiakat illeti: bedolgozó varrónő vagyok, házam van és kelengyéről sem kell gondoskodnom. Szíves válaszát várva, maradtam tisztelettel: Ruca Amália” Ezzel megcímezte a levélborítékot, feltüntette lakcímét és a legközelebbi postával útjára bocsátotta a levelet. ★ Két hét múltán megérkezett a válaszlevél. Igaz,' a levélj tartalma most már erősen nélkülözte a hirdetésben észlelt érzelmi és érzelgős motívumokat, s helyette inkább „nézzük meg miből élünk” prózai gondolatok jutottak túlsúlyba, amely így hangzott: „Tisztelt Asszonyom! Kézhez kaptam becses levelét, de hogy úgy mondjam, nem eléggé nyerte meg tetszésemet. Több okból. írja, hogy háza, kelengyéje van, s némi keresettel bír. Ez rendben is lenne, de könyörgöm, azt is tudni szeretném, hogy az a ház, amivel rendelkezik, milyen értéket képvisel. Mert egy háznak az értéke lehet húszezer és száz- húszezer forint. Márpedig az általam példának megemlített két szélső határérték között a tolerancia számomra sem közömbös. (S persze, az sem elhanyagolandó szempont: mennyire rúg a keresete. Prémiummal, hűségjutalommal és egyéb járandóságokkal együtt. (Továbbá azt is közöltem a hirdetésben, hogy csak fényképes levélre válaszolok. Mivel azonban úriembernek érzem magam, előlegezem a bizalmat, de arra kérem Kegyedet, hogy a tökéletes disztingválás érdekében, kimerítő tájékoztatást szíveskedjék küldeni, amely terjedjen ki mind az anyagi, mind a családi körülményeire. S természetesen, egy retusá- latlan fényképet is kérek. Megkülönböztetett tisztelettel: Hamuka Sámuel” Megrökönyödve meredt Ruca Amálka a rideg tónusban írt, közönséges üzleti szemléletet árasztó levélre. S míg nézte meredten az ábrándjait szétzúzó, könyörtelen sorokat, úgy érezte: rászedték, megcsúfolták. Csúfot tettek az érzelmeiből, amire úgy vigyázott, hogy szinte betegesen kerülte a vidámságra hajlamos emberek mindenféle kétértelmű, pikantériát súroló megjegyzését, adomázását. Általában két csoportra osztotta az embereket: szemérmesekre és szemérmetlenekre, akiket úgy határolt el egymástól, hogy mennyire karitatív jelleműek, jóságosak, megértő- ek, avagy: üzletiesen önzők, könyörtelenek, minden erkölcsi felfogásra fittyet hányók. S most, amikor már abban reménykedett, hogy megtalálta az igazit, akkor olyan levelet kap, amiben a Jellembeli megnyilvánulás az általa meghatározott két ellenpóluson mozog. Rossz előérzete ellenére, mivel reménykedni szeretett volna a maga által felépített ábrándjaiban, megadóan írta meg a második levelét A levélben felsorolta, a követelményeknek megfelelően, szerény anyagi körülményeit, keresetének mértékét, amihez aztán mellékelte még tíz év előtti fényképét, s az egész küldeményt elindította útjára. Most már gyorsabban őröltek isten malmai. „Asszonyom! — hangzott a sebtiben érkezett, nyers, őszinte levél — az anyagi körülményeiről kapott tájékoztatása lehangoló számomra, amit még az is súlyosbít, hogy a küldött arcképe után ítélve soványabb a bibliai hét sovány tehénnél is. S ezért, mivel az utóbbi az előbbit semmiképpen nem pótolja, így a fényképet visszaküldöm. Tisztelettel: Hamuka Sámuel” Elfehéredő szájjal gyűrte össze Ruca Amálka a szemérmességet nélkülöző, kapzsi mohóságról árulkodó levelet „Ö, a pimasz! — ugrott ki belőle a pulykaharag — még azt meri írni, hogy ... Elharapta a mondatot és fortyogó dohogással fogott a sorozatba kapott alsónadrágok varrásába. Püspöki Mihály csak Ady háborús publicisztikáját olvasná az ember! ★ J ugoszláviai utazásaim legkedvesebb emlékei közé tartoznak a szerbek íróköltő nesztoránál, Veljko Pet- rovicsnál tett látogatásaim. Ezen a nyáron is megfordultam nála, feleségével, a kedves Mara Petrovics-csal együtt igazi bácskai szerb vendégszeretettel fogadtak bennünket. Veljko Petrovics ma nyolc- vankettedik esztendejében jár, s — ahogy mondani szokás — alkotóereje teljében van. Feledhetetlenül fülemben cseng ízes bácskai magyarsága, (Zom- borban született), ahogy köszönt bennünket. Hangulatosan, művészi ízéssel berendezett dolgozószobájában ülünk le először, körös-körül könyvek, képek, szobrok. Megható, hogy nyomban Egerről érdeklődik, a híres „rác templomról”, ahol néhány éve maga is megfordult, s — mint ismételten hangsúlyozza — igen nagy hatással volt rá ez a város. A beszélgetés során esakha- ' mar az irodalom kérdései is előkerülnek, meg a szerb-magyar kulturális közeledés, együttélés, tradíciók, stb. Bőven akad téma; egy hat évtizedes írói pálya érdekes vonásai rajzolódnak ki pillanatok alatt (Pedig mennyire ismertnek véltem már sokszor ezt a pályát!) Megtudom pl* hogy Gáldi László verstani munkáját tanulmányozta nemrég, s elragadó olvasmánynak tartja» majd az Is felsejlik: mennyire jól ismeri a magyar irodalmat A régit is, újat is egyformán. Mindezt hallva, lelkesedését látva, kissé szégyenkezem is. íme egy író, aki jól ismer bennünket; kifogástalanul bírja nyelvünket; táplálkozott is progresszív tartalmú kulturális értékeinkből; még tovább: saját tónusú, több mint félszázada formálódó novellisztikájában egy jókora darab magyar valóságot is vallatóra fogott (Érdemes ebből a szempontból végiglapozni elbeszéléseinek most megjelent hatkötetes gyűjteményét!) S mindennek ellenére is, mily keveset tud erről a ma magyar olvasója! Pedig öt-hat évtizeddel ezelőtt ismert volt Veljko Petrovics neve Budapesten. Még magyar nyevű folyóiratot is szerkesztett, Croatia címmel, nagy és nemes szándékkal. A folyóirat célja — ahogy a programadó cikk is jelzi —, hogy a szerb és horvát nép ,,kulturális és egyéb viszonyainak ismertetése révén a magyar közönség előtt” annak „igazi és hamisítatlan lelkét” feltárják, mert ,,ezen az úton haladva” vélik legkönnyebben elérhetőnek az előítéletek és félreértések eloszlatását Huszonkét esztendős volt, ** akkor, fordításai, versei is jelentek meg fővárosi lapok hasábjain, s nyilván ezek nyomán, még későbbi hazafias líráját olvasva, méltán írhatta róla földije, Kosztolányi Dezső (Kosztolányi szabadkai volt, ő pedig zombori), hogy „zseniális költő, modern poéta, formarobbantó és újat hirdető... és annak idején, amikor a budapesti egyetemre is betévedt, egy új poézist” vártak tőle. Ez az új poézis meg is született. Első darabjait Pesten, a továbbiakat Belgrádban, meg az első balkáni háború ágyú- tüzének „muzsikája”- közben írta — telve hazafias lelkesedéssel, de sohasem tagadva egész életművét, átható szimpátiáját a magyar nép iránt. 1913-ban így vallott — magyar nyelven! — erről: „nem vagyok én irredentista, szerbszínű Weltbürger. Szeretem Önöket, fiatal, szabadelvű ma- gyarokat.” De nem palástolta az akkori magyar társadalom égető problémáiról vallott nézeteit sem. Ugyancsak 1913- ban írta a következőket, megint csak magyar nyelven: „Én láttam, hogy él Magyarországon a nép. Mennyi muri. menynyi tükörzúzás, mennyi cigány-, kocsis-, béres-, suszter- maltretáció az „Űr” által! Mennyi spiritusz ömlik le a parasztokon, mennyi tanítónyak törik meg a potrohos plébánosok talpa alatt. „Lám» mintha csak Mikszáthot, Gárdonyit, vagy éppen Móriczot olvasná az ember. Nem csoda, hisz kortársak voltak, egy és ugyanazon „államrend”, az Osztrák—Magyar _ Monarchia polgárai s — nációbeli különbözőségüktől függetlenül — messzire látó, újat akaró, a társadalom rendjében változásért perelő írók. Ez a rokonság egyébként nagyszerűen kitapintható Veljko Petrovics nemes veretű elbeszéléseiben is, amelyekből 1958-ban egy kötetre valót prezentált a magyar olvasóknak az Európa Könyvkiadó. J ó két esztendeje már) hogy behatóan megismerkedtem a mai horvát irodalom egyik különös képviselőjének, Dobrisa Cesaricnak (ejtsd: Ceszarics) lírájával. Azóta Zágrábot egy kicsit mindig az ő szemével is nézem. Hiába változott és változik —• szinte napról napra — ez a sokarcú város, a Cesaric megénekelte zágrábi hangulatok ma is megvannak benne, csak nyitott szemmel kell járni» csak észre kell venni. Fentröl, a híres zágrábi NEBODER (felhőkarcoló) teraszáról nem is túl nehéz..: Ragyogó napfényben fürdőt a város, felhőnek nyoma sincs az égen, már a hajnali köd is eltűnt a Medvednica (Zágráb melletti hegység) hatalmas csúcsairól. A hegyekkel szemben, a sík vidéken, ezüst szalagként csillog a Száva. Jobbra is, balra is modern épületek egész sora. Ez a mai Zágráb, a megváltozott, az új életet élő. Ha viszont a Medvednica felőli városrészre fordul a tekintet, nyomban előttünk áll a másik, a régi. A „felső város* ódon, Budára emlékeztető szűk utcái, szemben vele a „Kaptol”: (ez is városrész), s a hatalmas, gótikus katedrális, ez alatt a híres Vlaska utca (már a középkorban is megvolt), kedves, hangulatos házaival. Máris benne vagyunk a cesarici hangulatok, pontosabban a zágrábi hangulatok világában! A költő a Nova Vés nevű uU cában lakik, Zágráb egyik legkedvesebb városrészében. EZ is az ő Zágrábja. Lakásába lépve, mintha költői világába lépnék. Antik bútorokkal berendezett szoba, a falakon képek, egy sereg könyv, igazári hangulatos interieur. Milyen is az ő költői világa? Egyszerű, finom, csupa muzikalitás, könnyedség, bensőséges harmónia. Bármiről ír is) (barátság^ szerelem, város, táj stb.) mindig ilyen. Vereseit tán azért is kedvelik Jugoszlávia- szerte, legutóbbi kötete két kiadásban fogyott el gyors egymás után. Méltán tartják számon a mai jugoszláv líra legrangosabb képviselői között, hisz a legidősebb nemzedék tagjainak sorában mindig a progresszív eszmék következetes harcosai között volt. Olyanokat tudhatott barátjának, s harcostársának, mint a partizánharcokban hősi halált halt Ivan Goran Kovacsics (a Tömegsír költője), vagy a nagy Vladimir Nazor, s mindenekelőtt Miroszlav Krlezsa. Amíg beszélgetünk szobájában, folyton nagyszerű vallomása cseng a fülemben, életá munkájának szimbolikus sum- mázása: Vízzuhatag zúg, zuhog; ebben mit tesz e csepp víz, az én kicsi cseppent? íme, szivárvány száll a vízárra, s rezdül ezerszín cifra ciráda: vízen ez álom szőttesét szünetlen szőni segíti tündökölve cseppem; (Vízesés, Kárpáty Csilla ford.) 1/ őzben arra gondolok: ** méltán lett Petőfi verseinek egyik fordítója Illyés Gyula Petőfi könyvének szerb- horvát nyelvű kiadásakor.., Késő este van már, amikor búcsút veszünk, a legközelebbi viszontlátás reményébe»..)
