Heves Megyei Népújság, 1965. szeptember (16. évfolyam, 205-230. szám)

1965-09-18 / 220. szám

'T/zZODA L OM

AIDOUS

HUXlEy:

Már majdnem háromnegyed órája veszekedtek. Artikulát- lan hangok érkeztek a lakás túlsó végébőL Sophie varrása fölé görnyedve azon gondolkodott, hogy vajon ezúttal miért van az egész? Leginkább a Nagysága hangját hallotta. Éles volt a dühtől, könnyes felháborodás remegiett benne és áradó isuhatagokban tönt elő. Az Űr jobban fegyelmezte magát és mélyebb hangja tompább volt annál, hogy áthatoljon a zárt ajtón. A kicsiny, hideg szobájában üldögélő Sophienak a Veszekedés most is, mint máskor, úgy tűnt, hogy a Nagysága hosszú monológjait időnként különös, baljóslatú csend szakítja meg. Bár olykor az Űr is elvesztette önuralmát és akkor nem volt szünet a hangzuhata- gok között, hanem érdes, durva kiabálás. A Nagysága éles hangja sohsem hullámzott, megőrizte monoton dallamát, de az Űr hol hangosan, hol halkan beszélt, hirtelen kitörésekkel, amelyek szinte robbanásszerűen hatottak.

A folyosó túlsó végén egyszerre felerősödtek a hangok. Az ajtó kinyílt, a szavak tagoltan, érthetően hangzottak.

— ... nagyon téved, barátom, ha azt hiszi, hogy én a rabszolgája vagyok. Azt teszem, amit akarok.

— Én is. — Az Űr élesen, vészjóslóan felnevetett Azután nehéz léptek zaja hallatszott az átjáróban, megcsörrent az esernyőtartó, majd az elülső ajtó becsapódott

Sophie újra a munkájára pillantott. Ó, az a pontocska, a színes csillagok, s a gyötrő fáradtság, minden tagjában! Ha csak egy napot ágyban tölthetne — ágyban, tollas, puha párnák között, egész nap...

A csengő berregése felriasztotta. Az a gonosz darázs-szerű csengő. Fölkelt, munkáját az asztalra tette, lesimította a kötényét, megigazította a pártáját és kilépett a folyosóra. A csengő még egyszer felberregett, dühödten. A Nagysága türelmetlenkedett.

— Jobb lesz, ha akkor a nagy bőröndöt visszük, nagyságos asszony. Megyek és hozom.

A gardrobszoba levegője ápo- rodott volt a portól és a bőrszagtól. A nagy bőröndöt begyömöszölték a legtávolabbi sarokba. Le kellett hajolnia, hogy előhúzza. A sárga pont és a színes csillagok ficánkoltak a szeme előtt, szédült, amikor újra felegyenesedett.

— Segítek becsomagolni, Sophie — mondta a Nagysága, mikor a szobalány visszajött, maga után húzva a nehéz bőröndöt.

— Ne fáradjon, nagyságos asszony — Sophie tudta, hogy sohsem érnek a végére, ha elkezdi nyitogatni a fiókokat és szétdobálja a holmit — A nagyságos asszonynak jobb, ha lefekszik. Későre jár.

Nem tudna most elaludni. Annyira felidegesítette magát Ezek a férfiak... Micsoda el- állatiasodás! Az ember nem az ő rabszolgájuk! Az ember nem tűri, hogy így bánjanak vele.

Sophie csomagolt Egész nap ágyban, hatalmas, puha ágyban, olyanban, mint a nagyságos asszonyé... De jó is lenne, az ember elszunyókálhatna, felébredne egy pillanatra, aztán szunyókálna tovább.

— Ez az utolsó játszmája — mondta a Nagysága felháborodva. — Még hoev azt mondja nekem, hogy nincsen pénz». Hogy nem vehetek ruhákat — Széttárta a karját — Azt gondolja, hogv nem engedheti meg magának. Ez egyszerűen képtelenség. De még mennyire megengedheti! Csakhogy zsugori, borzasztóan zsugori. És ha egy kicsit tisztességlesen dolgozna; ahelyett, hogy ostoba verseket firkál és a saját költségén adja ki őket, akkor még felre is rakhatna.

Fel, alá járkált a szobában.

,— De Sophie! Miért csomagolod be azt a förtelmes, régi kék ruhát?

Sophie szó nélkül kitette a ruhát. Vajon ez a nő miért van ilyen szörnyű rossz színben éppen ma este? Az arca sárga volt s a foga kék. A Nagysága összeborzongott, olyan rém® volt a látvány. El kellene küldeni aludni. De hát a csomagolásit is meg kell csinálnia valakinek. Mit lehet tenni? Nagyon bán totta a dolog, jobban, mint máskor.

— Borzalmas az élét — Sóhajtott, nehézkesen leült az ágy szélére. A finom rugók gyengéden meg-megdobták egyszer-kétszer, mielőtt megállapodtak volna alatta. — Ilyen férfival élni! Nemsokára öreg

és kövér leszek. És sohasem voltam hűtlen hozzá. Erre, hogy bánik velem. — Űjra felállt és céltalanul járkált körbe- körbe a szobában.

— De most már nem bírom — tört ki. Megállt az állótükör előtt és csodálta a saját ragyogó alakját. Senki sem hinné el ránézésre, hogy elmúlt harminc

metlen volt Sophie úgy festett, mint azok a koldusasszonyok, akiket reggelenként lát az ember a csatomanyílás mellett. Ilyenkor az ember elsiet mellettük s megpróbálja nem észrevenni őket. Vagy máskor az ember megáll, előveszi az erszényét, s ad nekik egy-két rézpénzt, néha még bankjegyet

év®. A büszke vonalai mögött ott látta a tükörben a szobalány sovány, nyomorúságos alakját, a sárga arcával és a kék fogaival, amint a bőrönd fölé görnyedt Valóban kellels, ha nincsen aprója. De bármit tesz az ember, kényelmetlenül érzi magát mintha bocsánatot kellene kérnie azért, hogy prémet viseL — Nem nézhetem tovább —

szólt s megpróbálta elhessegetni magától a kék fogú, sárga arcú koldusasszonyok képét. — Nem nézhetem tovább. — Egy székre zuhant.

Elgondolni is szörnyű, hogy az embernek lenne egy sárga arcú, és kék, szabálytalan fogsorú szeretője! Lecsukta a szemét és megborzongott a gondolatra. Ebbe bele lehet betegedni. Ügy érezte, hogy újra oda kell néznie. Sophie szeme zöldes ólomszínt öltött élettelenül ®illogott. Mit tehetne vele? A nő arca csupa vád, szemrehányás. S ez a látvány őt egészen tönkreteszi. Ennyire ideg® még sohsem volt

Sophie lassan, nehézkesen fölállt térdelő helyzetéből. Fájdalmas kifejezés torzította el az arcát Lassan a fiók® szekrényhez ment és kiválogatott hat pár selyemharisnyát Aztán visszafordult a bőröndhöz. Ez a nő valóság® járkáló hulla!

— Borzalmas az élet — ismételgette a Nagysága mély meggyőződéssel. — Borzalmas, borzalmas, borzalmas...

Meg kellene mondani neki, hogy feküdjön le. De egyedül sosem készülne el a csomagolással. Márpedig rendkívül fontos, hogy reggel elinduljanak. Most majd megtanítja a férjét! Rómában találkozni fog Luiginóval. Olyan báj® fiú és márki. Talán ... De nem tudott másra gondolni, csak Sophie arcára. Az ólomszínű szemek, a kék® fogsor, a sárga, ránc® bőr.

— Sophie — szólalt meg hirtelen. Alig tudta türtőztetni magát, hogy rá ne kiáltson. — Menj az öltözőasztalomhoz, találsz ott egy rúzst, Dórin 24-est Tégy egy kicsit az arcodra. És púder is van a jobboldali fiókban.

Szemét elszántan csukva tartotta, míg Sophie elment, a hogy nyikorgóit alatta a padló

— odalépett az öltözőasztalhaz, ott állt egv darabig, zörgött a tégelyekkel, s mindez örökkévalóságnak tűnt. Micsoda élet, istenem, micsoda élet! Aztán újra lassú léoték: kinyitotta a szemét. 0, így már jobb volt, sokkal jobb.

— Köszönöm, Sophie. Most sokkal pdhentebbnek látszol, — ruganyosán fölpattant — fis most aztán siessünk! — Energikusan a szekrényhez lépett. — Te, jóság® ég! — kiáltott feL

— Elfelejtetted betenni a köt estélyi ruhámat! Hogy lehetsz ilyen ®toba, Sophie!?

Fordította: Zilahi Judit

Egy idő után Sophie nem he- aerített többé a v®zekedőkre. A Nagysága egyik vállfüzőjét javította, s a munka lekötötte a figyelmét. Nagyon fáradt volt Kemény nap állt mögötte, mint mindig. Minden nap kemény munkával telt el és ő már nem olyan fiatal, mint régen. Két év múlva eléri az ötvenöt. Amióta ®ak emlékezni tud, minden napja kemény nap .volt Eszébe jutottak a krump- •liszsákok, amelyeket kislánykorában cipelt, amikor vidéken laktak. Lassan-lassan bandukolt a por® országúton, vállán a zsákkal Még tíz lépés: any- nyit kibír. Csakhogy sohsem |volt vége. Mindig újra kellett kezdenie.

Fölnézett a varrásról, jobbra '—balra ingatta fejét hunyorgott. Egyszer ®ak táncoló foltok és karikák támadtak a szeme előtt, m®tanában ez gyakran megtörtént vele. -Egy kis ragyogó sárga pontocska ugrándozott a látómezejének jobb sajkában. A sárga pont körül vörös és zöld csillagok keringtek, felragyogtak és elhalványodtak, egyik a másik után. 'Ott gomolyogtak közte és a Varrás között, akkor is ott voltak, ha becsukta a szemét. Né- Jhány pillanat múlva folytatta •l munkáját. A Nagyságának fholnap reggel szüksége lesz a Vállfűzőjére. De nehezen látott

kis sárga ponttól.

— No, végre Sophie. Azt hittem sose jössz be.

Sophie nem szólt, nem volt mit mondania. A Nagysága ott állt a nyitott ruhásszekrény előtt. Egy nyaláb ruha ®üngött a karján, néhány másik pedig halomban feküdt az ágyon.

„Rubensi szépség” — így nevezte a férje, amikor éppen szerelmet® hangulatban volt. Szerette a ragyogó húsú, telt- magas nőket. A karcsú, hajlékony kis pipaszárak nem érdekelték.

Ma ®te káprázatosam szép volt. Arca kipirult, kék szeme szokatlan fénnyel ragyogott a hosszú pillák alatt. Rövid, vörösesbarna haja vadócosan ösz- szeborzolódott.

— Sophie, holnap elutazunk Rómába — mondta drámai hangsúllyal. — Holnap reggel.

— Kiaikasztott egy újabb ruhát a szekrényből, és az ágyra dobta. A szél® mozdulattól kinyílt a pongyolája és látni engedte dísz® fehérneműjét és egészséges, hófehér húsát. — Azonnal be kell csomagolnunk.

— Mennyi időre, nagyság® asszony?

— Két hétre, három hónapra

— honnan tudjam?

— Nagy különbség, nagyság® asszony!

— A legfontosabb az, hogy innen el! Nem térek vissza ebbe a házba, azok után, amiket nekem mondott ma ®te, csak ha alázatosan megkérlel.

A felvételi irodán ismer- ™ kedtünk össze. A tisztviselő azt mondta, hogy várjunk. Leültünk a fal mellett húzódó lócára, én a plakátokat bámulgattam, ő kivett a táskájából egy almát és kettévágta.

— Mifelénk ilyen szercsika terem.

— Nálunk is — mondtam, s ekkor néztem először az arcába.

Később mások is jöttek. A tisztviselő körbejáratta a tekintetét, bizalmatlanul és fürkészve, mint odahaza a piac- felügyelő, s magához intett kettőnket.

— Maguk a huszonhetes építkezéshez mennek.

A villamoson is csak hallgattam. Kuti is az utat nézte, aztán azt mondta:

— Ezzel jöttem ide a pályaudvarról.

■ — Én is — feleltem.

Az építésvezető átvette tőlünk a munkalapot. Alacsony, puha arcú ember volt. Viccesnek találtam, hogy piros svájci sapka van rajta.

— Együtt akarnak dolgozni?

Én vállat vontam, de Kuti

azt válaszolta:

— Ha lehetség®.

Három hatalmas tűzfal közé volt beszorítva az építkezés, az utcáról pedig deszkapalánk választotta el. Mindjárt bekentem szalonnával a talicska kerekét, hogy ne zörögjön annyira. A deszkajárat levitt a mélybe, ahol olyan sárga volt a homok, mint nálunk kinnt-a szur- . dóknál.

— Ebbe könnyen szalad az ásó — mondta Kuti.

Délfelé odajött az építésvezető.

— Látom, jól viszik a talicskát

— Dolgoztunk a gátnál eleget.

Biccentett és elment.

A deszkafészerben ebédel- ** tünk. Kuti, amikor a tányérjába mérték a levest, mellém telepedett. Amíg ettünk, nem szóltunk egy szót sem. A kenyér belét a paprikás lébe mártogatta, s én, mintha most pillantottam volna meg, érdeklődéssel méregettem. Seszőke haja volt, rövidre vágva, orra meg hegyes. A nap kicsalogatta bőrén a szeplőket.

— Te hány év® vagy,?

Letette a kanalat

— Húsz.

Megkínáltam a Kossuthtal.

— Annyi, mint én.

Kongattak, aztán szedelőzködtünk. A deszkajáraton kopogott a bakancsunk. Már derékig beállhattunk a homokvágatba. Kuti a markába vett egy kis homokot, s mintha hógolyó volna, megcélozta vele a palánkot.

— Te tudod, milyen ház épül itt?

— Nem.

Amikor én leértem, ő akkor indul felfelé a deszkajárton. Egész nap így volt. Némán mosolyogtunk, amikor utat engedtünk egymásnak. Fenn

dömperek szedték fel a homokot, minden negyedórában jött egy. A tűzfalak közelében légcsákánnyal verték szét a régi épület maradványait. A hang százszorosán felerősödött.

A szálláshelyre megint jócskán villamosoztunk. A három- emeletes épületet a lakók

„Bundáshotelnek” hívták. Most a gondnok kérdezte tőlünk:

— Maguk egy szobába akarnak kerülni?

Bólintottunk.

Amikor bevonultunk, egy lilavörös öreg figyelte, hogyan rakjuk ki holminkat az ágyra. Aztán odajött.

— Ti testvérek vagytok?

Mosolyogtunk a kérdésén.

A zuhanyra várnunk kel- H lett, addig az asztalnál üldögéltünk. Ott hevert egy képesten. Kuti alvásai kezd!®