Heves Megyei Népújság, 1965. július (16. évfolyam, 180-204. szám)

1965-08-08 / 186. szám

(

//ZÓDALOM

•&&AJ£,S d?£-r2*J :

Az öreg Gájernek két farkaskutyája volt. Sárga szőrük volt, barnába sötétedő háttal, lompos farokkal. Kisebbfajta borjúhoz hasonló nagyságuk, nagy fejük félelmet keltett. Egy kivételével minden jel a farkaskutya fajtisztaságára vallott, ez az egy azonban a szakértő szeme előtt elárulta őket, hogy korcsok: a fülük. Sose tudták hegyezni a fülüket úgy, mint az igazi farkaskutyák.

Az egyiknek balra, másiknak jobbra hajolt le a kajla füle. Korcs kutyák voltak tehát mindenki szemében, csak éppen az öreg Gájer előtt nem. Büszkén mutogatta őket, íőleg idegennek, mert falubeli nem volt hajlandó imitált ámulással a dicséretét végighallgatni. Ki-kivitte volna őket az utcára sétálni, a kutyák azonban nem voltak hajlandók a kapun kilépni: naphosszat heverésztek, hűsöltek, vagy napoztak az udvar végiben. Aludtak, pihentek egész nap, mintha az éjszakájukat Szorgos munkával töltenék.

De lenni is kellett ebben Valaminek, mert a nappali pihenésüket lucskosan, sárosán, teleaggatva kutyatövises bozótokkal kezdték meg. Nyalogatták, vakargatták magukat, de ha tisztultak is ezáltal Valamit, másnap reggelre még több piszok ragadt rájuk.

Mindezeket Gájer bácsi hem vette észre, igaz, nem is nagyon figyelte, a kutyái irányában táplált egyéb irányú elragadtatása miatt Azt sem hallotta meg, hogy Pető, a hagy vadász milyen elbeszélésekkel traktálja társait a Kis- pipa vendéglőben esténként. Hogy a határban épkézláb, valódi farkasokat látott. Les- fej hajtotta őket, hogy majd

Í

iuskavégre kapja a két bitor- ót, de hiába. Node nem nyugszik addig, amíg a két farkast itt, a Kispipa biliárdasztalán ki nem nyújtóztatja. Az már biztos.

Végre az öreg Gájer fülébe Is eljutott a farkas-rémhír.

— Mit tud azokról a farkarokról, — kérdezte egyszer Pető vadőrtől. Ez az érdeklődés a kocsmában hangzott el, miután Pető már a harmadik nagyfröccsnél tartott, hát akkurátusán kiszínezte, körülírta a történteket, a ritka eseményt a meglehetősen nagy létszámú hallgatóság előtt:

— Este is szarkára lestem.' Az akácosba szoktak leülni. Sok szarka jár oda. Ügy szoktam, hogy megvárom, amíg legalább kettő-három egy rakáson ül. Nehéz őket puskavégre kapni. Nagyon óvatosak. Ha egy is észrevesz, rögtön riaszt, s akkor oda az egész.

Olyan beszélgetéssel jön- teek, hogy az avar rezgését a lábam alatt észre sem veszik. Mikor aztán egy rakáson vannak, akkor odadurrantok. Nincs olyan este, hogy né- gyet-ötöt ne hoznék haza. Akkor aztán.. i

— A farkasokról beszéljen, Pető bácsi.:: — türelmetlenkedett egyik-másik a társaságból.

— Naja... szóval, akkor este is szarkára lestem és jól besötétedett mire rászántam magam a hazaindulásra. Ahogy közeledek Tóth István vágatlan szárú kukorica földjéhez, látom ám, hogy igen sebesen vágtat ki a föld végin egy nyúl. No, ezt zavarja valami, — gondoltam magamban, majd léptem volna tovább, de megint csak trappol ki egy nyúl eszeveszetten. Rókára gondoltam, hogy mondom: hajkurássza a nyulat, oszt amék előbb megneszeli a bajt, az hamarabb menekül.

tória felverte a környék nyugalmát, a helyi vadásztársaság a környékbeli vadászokkal együtt, meghajtották ahatárt. Akadt mindenféle apróvad elébük, csak éppenséggel farkas nem.

— Jó búvóhelye lehet. Éjszakai hajtást is végezni kel- ene — javasolta Pető, a vadőr.

Valami négy puskás vállalkozott is az éjjeli vadászatra, de a többiek csak nevették, s hazamentek. A négy puskás azután bebújt egy kukoricakúpba az öreg Petővel, s figyeltek. A hold már a fejük felett járt, s bizony a dér meg ráült a kukoricakúpra. Unalmukban már kezdték dör- zsölgetni a kezüket, meg elővigyázat nélkül kibújtak a kúpból és a fagyos földön ösz- szeveregették a csizmájukat, úgy topogtak. Hideg volt, nagyon hideg. Egyszer aztán megszólalt az egyik puskás: — Jobbról figyeljetek. S mind visszabújt a kúpba. Csönd lett, vártak. Nyúl vágtatott jobbról, éppen a búvóhelyük

Mert tudjátok, az úgy szokta, hogy...

— A farkast mondja, Pető bácsi..:

— Naja! Hát szóval... nem róka volt, na. Mert ahogy nagy hirtelen félreóvatosko- dok a Kova Miska fűzfája tö- vihez, látom ám, hogy a kukoricás közepe táján porosz- kálva jön két valami felém. Ahogy közelednek,. borjú nagyságúaknak nézem. Aztán gyönyörűen kibontakoznak előttem az igazi, megtermett farkasok. No nekem se kellett több, biztos, ami biztos, fel a fűzfára.

— S legalább lelőtte őket? — kérdezik.

— Lőttem volna én, de a nagy idegességben a puskát lent felejtettem a fűzfa tövi- hez állítva.

Lett erre aztán nagy nevetés, az öreg Pető meg csak restellte a dolgot, hogy így elszólta magát.

— Utána mi történt, Pető bácsi?

— Hát csak hazafáradoztam. Node láttam még néhányszor őket, amikor a határt jártam. Csak nagyon messze voltak tőlem. De nem nyugszom addig, míg mindegyiket ki nem nyírom —verte meg az öreg Pető az asztalt.

így telt az este a Kispipá- ban: viccelődés, ugratás járta. Pető bácsi pedig most már minden áron meg akarta mutatni, hogy a két farkast agyonlövi. Elhatározta, hogy inkább hajnali lesre fog menni. Az éjszakai vadászástól kifáradt, jóllakott farkasok már nem olyan veszedelmesek.

Mivel azonban a farkashiselőtt .De nem egy nyúl, legalább 10 egymás hegyin-há- tán, mint akiket kergetnek. Kergette is őket a vadászláztól elvakultan a két — farkas. Csakúgy trappoltak a nyúlak után.

Duplázva csattant a puska kakasa, rá csontig ható vonyí- tás. A két farkas mind megfordul, s rohan vissza a faluba. Vagyis csak az egyik rohant, a másik húzta a fél farát. A puskásokból kitört a nevetés, az öreg Pető azonban búsan hallgatott.

— A faluból való kutyák voltak azok, Pető bátyám —

így kezdték a vadászok. — Meg kell tudni, hogy kinek a kutyái lehettek, mert ezek nagy pusztítást végeznek a vadállományban. S addig latolgattak, addig sorolgatták a kutyatulajdonosokat, míg egyszer mindegyik gondolata az öreg Gájernál állt meg. No, a dolognak végire kell járni.

Ügy is. lett.

Másnap nyílt az öreg Gájer kiskapuja, Pető vadőr lépett be rajta. A kapuig tartó sietséget most lelassította, s óvatosan lépdelt a virágoskert melletti aprókavicsos úton. Nem lehet tudni, hátha azok a ronda kutyák nekirohannak. Amikor már a csukott folyosó ajtaját is behúzta maga után, csak akkor jött elő a két fenevad. Az egyik elevenen megugatla, a másik azonban vakkantott néhányat, majd lefeküdt és a sebeit nyalogatta. Az oldalári a szép barna bunda telelyukasztva söréttel. Gájer bácsi betessékelte Pető bácsit, s pipaszó mellett megkezdődött az éjszakai les megbeszélése és a történtek megvitatása. Az öreg Pető még egy adalékkal meg is toldotta a beszédet, hogy „máma aztán csak megkerül a két farkas”.

— Hogy-hogy — álmélko- dott Gájer bácsi. — Nem hiszem én, ha csak látom.

— Hát láthatja is, ha akarja, mert itt vannak az udvaron.

Azzal kiléptek a folyosóra és Pető bácsi a két korcs farkaskutyára mutatott Az egyik még mindig a földön fekve nyalogatta oldalán a sebeket.

— Sürgősen el kell ezeket továbbítani, kedves Gájer uram, mert még a háza is rámehet, ha a vadásztársaság feljelenti magát.

— De hiszen ezek az én kutyáim korcs kutyák, sőt nem is farkaskutyák.

S attól kezdve Gájerék udvarán a két kutya láncra kötve élte életét. Ha valaki a kutyákra terelte a szót, az öreg Gájer, aki azelőtt büszke volt az ő híres fajkutyáira, így beszélt:

— Sose voltak ezek farkaskutyák. Korcs kuvasz ez mind.

S még legyintett is hozzá. Ha kellett, le is fujjozta őket.

Hanem ha senki nem látta, még közéjük is ment, eljátszadozott velük. Mert akármilyen kutyák is, azért ő mind a kettőt nagyon szereti.

APRILY LAJOS:

ÉJJELI ZENE

Nagyszerű volt ez az éji vihar. Hörgő morajában küldte előre szilaj, hűst lehellö követét.

Majd a hegyek koszorújából lerohant a Danáig s csattogtatta tüzes mennyei ostorait.

Alvó kis falukat vert fel riadó robajával, ablakon át láttam: lángol a szénakazal, ott a sötétség félkaraját beragyogja világa, rémképpé magasít egy lobogó jegenyét.

Ám a vad égzengést zúgás váltotta: özönvíz s a kialudt tűznek egy ura lett: a sötét.

Fulladozott a csatorna a bő zápor rohamától,

India fellege ont ily zuhogással esőt.

Kurjongattak a fák, ujjongtak a bokrok, a rétek szikkasztó heteink gyilkos aszálya után, szívta, vedelte a föld a vizet, mint szeszt az a korhely, akinek ínye soká várta a drága italt.

Éreztem: ha fa volnék most magas erdei ormon, élvezném, hogy' a víz hogy fut alá tövemig, s harsognám a cikázó fényben a záporesőbe:

Fürdess meg, gyönyörű, éjjeli, dús zivatar!

BARANYI FERENC:

EGYEDÜL

Az a magány: aludni térni egyszál-pucéran olyan ágyba, melyben néhány nappal előbb még szeretőd válla volt a párna; mint alma-álom, rádvirult a lánymell, kezedbe kerekedvén, s most gömbölyű homályt szorongatsz az éj didergő, vézna testén,

Elküldtelek — s én érzek úgy, mint akinek az útját kiadták, ujjaim teli kosarából elgurultak az aranyalmák, füled kelyhébe összegyűjtve elvitted felforrt suttogásom, formád nyomának mélyedése hűsen ásít a szalmazsákon.

Voltál test-méretű valóság — hiányod mrndenségnyi semmi, köröttem bizsereg a csönd már, mellemet kiáltás repeszti, kiáltozom, de visszalengő illatod éri felszakadt szóm, s csitulok, mint aki magában dúdol, ha kopognak az ajtón.

Ne fordulj meg, nem lenne úgysem megoldás már a visszatérted, csak úgy maradok meg neked, ha távolból kiáltozom érted, máskor bennem csodát csodáló szemed borzadna most, ha látna, megfosztva gőgöm mákonyától visszatérésed megalázna.

NAZIM HIKMET:

Négysoros vers

Győz a Hajnal. A Föld oly tiszta fénnyel lett tele,

Mint egy kék tó, mely iszapját a barna mélybe szűrte le. Arcod arcomhoz ér, édes, együtt vagyunk. Te meg én. Fény és Végtelenség. Fény, fény, fény.

Fordította: Bán Ervin

A GÉPEMBER

ElftHE! !

Nemrégiben készítettem magamnak egy elektronikus borbélyt. Ügynevezett emlékező automatáról van szó. Ismeretes, hogy az effajta gépeket meg lehet tanítani különböző bonyolult műveletek elvégzésére. Nos, én — megfelelő műszaki programozással — készülékemet borotválásra és hajvágásra tanítottam meg.

Működésének lényege az, hogy a fotel támlájához szilárdan rögzített fej — általában előzetesen meghatározott — felületéről, fotocella segítségével a masina háromdimenziós térképet raktároz el jelfogóiban, majd e térkép alapján igen rövid idő alatt megborotválja az embert, illetve a haját megfelelő fazonra levágja.

Az első kísérlet kitűnően sikerült. A hajvágás 12 másodpercig tartott, a borotválás még rövidebb idő alatt s oly tökéletesen zajlott le, hogy nagyítóval sem lehetett egy szőrszálat felfedezni az arcomon.

Másnap reggel azonban egy kis baleset történt. Róbert mester — így neveztem el borbély-automatámat — négy másodperc alatt megstuccolta

a bajuszomot, de egy csipetnyit bevágott a jobb fülembe.

Bosszankodva szedtem szét a készüléket, a műszereimmel gondosan megvizsgáltam minden alkatrészt. Semmi hibát nem találtam.

Arra a feltételezésre jutottam, hogy talán az én fejformám — a megfeszített szellemi munka következtében — annyit változik egyik napról a másikra, hogy ez túlnő az automata önkorrekciós lehetőségein. Elhatároztam, hogy egyidejűleg kipróbálom a gépet egy másik fejen is.

Kapsza Jenő barátom a tudomány iránti önzetlen szerétéiből vállalta ezt az áldozatot. Mikor először meglátta a borotvákkal, ollókkal felfegyverzett Róbert mestert, akire (vagy amire? Ezt döntsék el a nyelvészek!) pedig előzőleg egy bizalomgerjesztő piszkos fodrászköpenyt is húztam, kicsit megijedt. Mikor azonban közöltem vele, hogy a tudomány iránti önzetlen szeretetét alkalmakként 20 forinttal megtetézem, lekesedé- se megújult.

Leültettem a székbe, rögzítettem a fejét és bekapcsoltam a készüléket. Róbert

mester 10 másodperc alatt simára kopasztotta Jenő meglehetősen göröngyös ábrázatát és sehol sem vágta meg.

Ez nem jelentett semmit, első alkalommal engem sem bántott a gép. Miután Jenő eltávozott, én ültem a helyére. A gép egy-kettőre megbe- retvált ugyan, de belevágott egy csipetnyit a bal fülembe.

Másnap reggel az automata Jenőt három másodperc alatt borotválta meg és be is köl- nizte, jóllehet, erre nem is tanítottam. Utána nekem Róbert mester lenyisszantotta a fél bajuszomat és tonzurát vágott a fejem, búbjára.

Így ment ez napokig. Jenőt osztályon felüli előzékenyé, séggel szolgálj, ta ki a készük lék, engem őszé sze-vissza kaszabolt. Pedig közben ismételten szétszedtem. Építettem bele egy centrifugális regulátorti hét tranzisztort, egy kapucsengőt, két miniatűr radart. Semmi nem használt.

Már idegekkel sem bírtam tovább s egy reggelen elkeseredve meséltem el Jenőnek, hogy mit művel velem naponta ez a gép az ő távozása után. — Itt csődöt mond a tudomány! — fejeztem be reménytelenül.

Jenő barátom csodálkozva nézett rám, megcsóválta a fejét s intett, hogy kapcsoljam ki az automatát. Aztán felszólított, hogy nyúljak bele a gépember fodrászköpenyének a zsebébe.

Tele volt kétforintokkal!

Róbert mester rendszereset kapott borravalót Kapsza Jenőtől, és — emlékeztető automata lévén —, őt nem vágti meg!

í i Kürti András