Heves Megyei Népújság, 1965. július (16. évfolyam, 180-204. szám)
1965-08-04 / 182. szám
— Pallagi Miklós vagyok. — Hány éves? — 19. — Mióta dolgozik itt? — Három éve. — Szakmája? — Marós. Egy hónappal ezelőtt vizsgáztam. Addig tanuló voltam... — Itt? — Igen itt, a Lakatosáru- gy árban. — A bizonyítvány? — Kitűnő. — Igaz, hogy az első kitűnő tanulója a gyárnak? — Azt mondják. Vörös oklevelet kaptam. — Nehéz volt? — Sokat tanultam. Hajtottam. Azt tartom, ha az ember elkezd valamit, becsületesen fejezze be. Volt rá időm, ez volt a dolgom. — Ezzel vége? — Minek? — A tanulásnak* — Szó sincs róla. Mór felvettek a technikumba, levelezőn végzem. — Szívesen marad itt? — Hogyne. A három év alatt megismertem az embereket. Ez sokat számít. Levizsgáztam, önállóan dolgozom. Eny- nyi az egész, örülök, hogy itt maradhattam. Jól érzem magam. — Pénz? — Hat-hatvanas órabér. A vörös oklevélért. Különben csak öt-hatvanat kaptam volna. — Szabad idő? — Mozi, színház. Van egv motorom is. Majd Pestre járok vele«. i — Minek? — Hát, ott tanul:« — Ki? ■ *■ n — Értem.' — Barátok akadnak a gyárban? — Négyen vagyunk. Az egyik itt is jön. Most szabadult fel ő is... — Jó napot! Kármán Béla. — A három Kármán testvére? — Igen! Három bátyám dolgozik itt a gyárban. Lassan az egész család itt lesz. Tagjelöltek tanácskozása — Szintén most szabadult? — Most. Lakatos vagyok. És egri! — Technikum? — Jelentkeztem. — Diákévek? — Vegyes. Ebből is egy kicsi, meg abból is egy kicsi. Mint az élet. — Hányán kezdték? — Kilencen. — Mind szakmunkás lett? — Csak hárman. A többiek elmentek, itthagyták a gyárat. — A szakik? — Régi ismerősök vagyunk. Jó szakemberek, lehet tőlük tanulni. — Beugratások? — Voltak. Elküldték kanyarfúróért, vagy nikkelezett szemmértékért. Elmentünk, mert nem ismertük a szerszámokat. Már nem csapnának be. — A fizu? — öt-hatvanas órabér. Ezerkettőre jön ki. — Mire megy el? — Hazaadom. Bár van, amikor visszakérem. Ügy ap- ródonként. — A legkellemesebb emlék? — Hogy levizsgáztam. — Kellemetlen? — Egy tanár az iskolából. Már nyugdíjas. Nem is beszélek róla..: — Munka után? — Szeretek szórakozni, olvasni. — Igaz, hogy már a brigádba is bevették? — Persze. Amikor felszabadultam. Szocialista brigád, örülök, hogy velük lehetek. — Kit javasol harmadiknak? — Kiss Sanyit. Ö villany, szerelő. Együtt végeztünk. — Melyik üzemben dolgozik? — A szellőzőben! — Villanyszerelő? — Az vagyok. — Motorra gyűjt? — Szeretnék egyet. Meg ház is kéne, mert a szüleim kollégiumban dolgoznak és laknak. Ha nyugdíjba mennek, szükség lesz egy házra. — öt-hatvanas órabér? — Igen. Négyessel végeztem. — Tervek? — Miskolcra jelentkeztem a villamosipari technikumba. Szeretném elvégezni. — Megszokta már a gyárat? — Persze. Az első év kicsit rossz volt, de már nem cserélnék senkivel. — A két pofont miért kapta a mesterétől? — Megérdemeltem. Begurult. Rendes ember. Szerettük. Már elment a gyárból. — Miért maradt itt? — Hívtak bennünket más gyárba is, de miért mentünk volna el? örültünk, hogy itt maradhattunk. Szerintem ez megtiszteltetés is. Itt tanultunk, itt dolgozunk. Ez a legszebb. Nem igaz? Igaz! Mintegy félszázan jelentek meg Gyöngyösön a városi párt- bizottság meghívására a párttag-jelöltek, Tájékoztatást kaptak a szervezeti szabályzatról általában és némelyik pontjáról részleteiben, mindezt a jogok és kötelességek nézőszögéből. Mintegy félszáz tagjelölt hallgatta a városi pártbizottság munkatársának felvilágosító, magyarázó szavait. A jelenlevők odaadással figyeltek a megállapításokra, hiszen nagyon fontos dolgok kerültek itt napirendre. Több mint egy óra hosszáig tartott a tájékoztató és az azt követő konzultáció. Ennyit lehet elmondani a tényekről. De ez a tanácskozás néhány gondolatot ébreszt bennnük. Mindenekelőtt azt, hogy a kezdeményezést üdvözöljük, és megállapítsuk, hasznosnak bizonyult, eredményesen zárult. Most történt meg ugyanis első ízben, hogy a városi pártbizottság ilyen jellegű megbeszélésre összehívta a tagjelölteket. Ezt a gyakorlatot a jövőben is követni kell. A másik gondolat: feltétlenül helyes, hogy tagjelöltek lehetőséget kapjanak saját gondolataik, észrevételeik elmondására, méghozzá a pártbizottság munkatársának jelenlétében. Mert saját alapszervüknél foglalkoznak ugyan a tagjelöltekkel, de ennek a gyakorlatnak megvan a sajátos korlátja. Mindenképpen csak a belső, az adott körülményekre szűkül minden megjegyzés, kevésbé tágulhat ki az általánosan jellemző, szélesebb körű jelenségekre. A város valamennyi alapszervének tagjelöltjeit összefogó tanácskozás már a kereteket is kibővíti — szükségszerűen. A mindennapi munkahely megszokott jellemzőin túl ad mást is, többet is. Ha úgy tetszik: tapasztalatcserét teremt. Olyan észrevételek is felmerülhetnek egy ilyen városi jellegű megbeszélésen, amik a munkahelyen talán szóba se kerülnének. A tanácskozás pozitív kihatásait nem kell tehát tovább taglalni. Gvöngyöson Ami meggondolandó: érdemes-e nagyobb vállalatok tag- jelöltjeit is meghívni erre a fórumra, vagy csak a kisebb létszámú alapszervezetek tag- jelöltjeit, mivel feltételezhető, hogy az utóbbiaknál a tagjelölt személyével való foglalkozás nem lehet olyan intenzív, már csak azért sem, mert a legtöbb esetben csak egy tagjelölt található az alapszervezetnél. Ennek a tanácskozásnak volt még olyan jellemzője is, amit feltétlenlü szóvá keld tenni, A meghívottaknak csak mintegy a fele jelent meg. A másik fele még csak ki sem mentette, nem is indokolta távolmaradását. Lehet, hogy többen közülük a meghívót nem is kapták meg, éppen szabadságukat töltik valahol. És akik nincsenek szabadságon és mégsem jöttek el? Tőlük nagyobb fegyelmet várhat el a párt. Ezt tudniok kellene. Jó, egy megbeszélés nem a világ, a de a tagjelölt, mint ahogy minden párttag fegyelmezettsége már lényeges, már nem vitatható; El kellett mondani ezeket-a megj egyzéseket. fg. molnár) — Lajoskám, kis szívem, nem ázol?! Koós József BECSÜLETBOLT A műhelyben a falak mellett felsorakozott gépek között furcsa vitrin vonzza a szemet a Mátravidéki Szén- bányászati Tröszt gépüzemében. Az. üvegajtós szekrényben bambisüvegek, csokoládészeletek, cigarettásdobozok, konzervek, s megannyi más apró élelmiszer és közszükségleti cikk sorakozik. És egy kis kazetta. Ebből is látható: ez a műhely becsületboltja. — S kik vásárolnak itt? — Legfőképp a műhelybeliek, de jönnek más üzemrészből is — jön oda a beszélgetésre Dudás József, aki a legközelebbi gépen dolgozik, s „másodállásban” ő a becsületbolt anyagbeszerzője és szállítója is. Az árukészlet 500 forint körül mozog, s Dudás József mindennap gondoskodik a friss üdítő italok, élelmiszer beszerzéséről. — Legnépszerűbb a lángos. Naponta 110—120 is elkel belőle. Számítanak rá, a lakatosok, esztergályosok, s van aki nem is hoz otthonról ennivalót. — magyarázza a becsületbolt előnyeit. — És kinek fizetnek? — Arra való a kazetta. Ott fölváltják a pénzt, kiszámolják az áru értékét és fizetnek. A pénztár alkalomadtán „ötépé” is. Kisebb kölcsönökre. Becsületre. — Hiány? —• Előfordul. Négy-öt forint erejéig. De aztán néhány nap múlva ugyanennyi többlet mutatkozik. Biztos, akkor nap nem volt valakinél apró. Aztán később a kazettába tette tartozását. Azért becsületbolt — teszi hozzá okí- tólag Dudás József —, majd a további áruválaszték bővítésről szólva mondja: — Jó lenne, ha elegendő konzer- vet kapnánk. Sör is lehetne, ... de akkor mentőt is kellene adni mellé. Balesetveszélyes ez az üzem, így hát marad a bambi. Arról tehát hallani sem akarnak, hogy sör hiányában „lehúzzák a rolót” a becsületboltnál, hiszen így is 7000 forintot forgalmaznak havonta. Szeretik a becsületboltot, keU a gépüzemieknek. K. E 14. — Csináljanak, amit akarnak! Én annyit nem adok! — Na. jó! — Dodi a többiekhez fordulva szólt nekik. Gyerünk, srácok! Még ma bevágjuk azt a botot, amit a héten már kinéztünk. — És indultak kifelé. — Álljanak meg! Miféle botról beszélnek maguk? — Majd meglátja a reggeli újságokban — kiáltott Dodi és menni akartak. — Na-na! Olyasmit azért mégse csináljanak, hát itt van két szerszám ára, dolgozzanak vele négyen. Eltették a 40 fontot és amíg belőle tartott, nem zavarták az öreg Léderert. Közben sok kisebb esemény történt velük. Egyik, minden magyar szemében a legjelentősebbek egyike, a március 15-i ünnepségen történt. Ugyanis a régen kint élő magyarok minden március 15-én megemlékeznek erről a nemzeti ünnepről. Ilyenkor kibérlik egy-egy szálló éttermét, valamennyien összejönnek, és beszélgetnek otthon viselt dolgaikról, emlékeikről. Szoktak Petőfi-verseket is szavalni, magyar borokból kis borkóstolót állítanak fel és az ilyenkor ösz- szegyült pénzt egy Johannesburgban élő magyar származású papnak adományozzák, annak jutalmául, hogy a magyarok kint született gyermekeit díjmentesen tanítja a magyar történelemre. 1957-ben március 15-ére először és utoljára meghívták a bányákhoz érkezett fiatal magyar fiúkat is. Nagy többségük eleinte becsületesen viselkedett, derekasan kivették részüket még a rendezésből is, verseket szavaltak, és beszélgettek a régen Magyarországon nem járt öreg honfitársainkkal, a mai Magyarországról, a mai pesti emberekről. Normálisan, baráti légkörben folyt minden. Ekkor megjelentek a sváb testvérek, A Léderertől kapott 40 fontjukból már csak öt schil- lingjük volt. Első útjuk, anélkül, hogy bárkihez egy szó is szóltak volna, természetesen a borkóstolóhoz vezetett. Az asztal előtt felsorakoztak.. Dodi kért négy pohár bort és letette összvagyonukat, az öt schillinget az asztalra. A borokkal foglalatoskodó néni előzékenyen kimérte a 4 decis pohárral, és udvariasan figyelmeztette Dodit, hogy: — Kérem, ez 8 schillingbe kerül. — Hát tessék egy kicsit le- löcesenteni, — mondta az. Majd összetalálkoztak galerijuk bányában maradt és az ünnepségen megjelent többi tagjaival. Iszogatni, inni, nó- lázgatni, majd duhajkodni kezdtek. A hagyományos, kedves, eddig családi légkörben folyt rendezvényből duhaj csárdást teremtettek. Rövidesen magukra maradtak. Az öregek mind hazamentek, zokszó nélkül hátrahagyva ételt, italt, csak ne lássák őket. Mennyit ér a magyar vagány? A fiatalabbak közül főleg a vidékiek, sokan csatlakoztak Svábékhoz, mondva. — Otthon én is pielós gyerek voltam ám, pajtás. De ők se bírták sokáig. Végül a Svábék teljesen magukra maradtak. Éjjel két óra tájt ballagtak az Udvhadsereg- ben levő lakásuk felé, valamennyien részegen. Dodi énekelni kezdte kedvenc nótáját, és minden szó után nagyokat csuklóit. — Messze vaaaa... kk... Mester ucca... kk. 1; vége kk... Mint pénz nélküli napjainkban eddig mindig, másnap újra a Léderer irodája volt első céljuk. Ezzel állítottak be: — Ez már mégiscsak borzasztó! — mondta Dodi. — Itt, Johannesburgban képtelenség munkát szerezni, kérem! Az öreg nem szólt, csak fájdalmasan nézte a mennyezetet. Dodi folytatta; , _ — Hallottuk, hogy Fokvárosban keresnek vasúti munkásokat. Léderer úr, szeretnénk oda lemenni. — Hát menjetek! Én nem tartom vissza magukat. — Jó, jó! De hogyan? Gyalog nem mehetünk kérem! Az ezer mérföld. — Menjenek autóstoppal! — Azt már nem! Még kirabolnának bennünket az úton. Éppen elég rossz híreket hallunk. — Tudják mit, urak? Ezt az egyet és most utoljára, még megteszem. Megveszem maguknak a vonatjegyet Fokvárosba, de úgy, hogy az át nem ruházható! Értik? El nem adhatják! & ha nem mennek el innen, vagy ha rövid idő múlva újra visszajönnek ide, engem tönkretenni, elvitetem magukat a rendőrséggel. Így kerültek a sváb testvérek Fokvárosba. Közben újabb ötszáz magyart hozatott ki a dél-afrikai kormány Ausztriából, hogy 250-et Fokvárosba, az állami vasutakhoz és 250-et a durba- ni vasútállomás munkahelyeinél helyezzen el. Maradjunk Fokvárosnál! Másfél milliós város. Dél- Afrika legrégibb városa és a holland városok stílusában épült. Kétszáz évvel ezelőtt kétszáz hollandusával itt telepedett meg Van Riebek első telepesként. Belőlük alakult ki a ma uralmon levő búr nemzedék és az ország minden részét népesítő, de főleg Fokvárosban nagy számban előforduló félvér fajta. Itt van az Indiai- és az Atlanti-óceán határa. A város óriási és jnodern kikötője egyike a világ legnagyobb forgalmú kikötőinek. Ha az amerikai kontinensről Ázsiába Ausztráliába, Üj-Zélandba, vagy fordítva akarnak eljutni, Fokváros mindenkinek, minden esetben útjába esik. Sok száz nyelvű, megannyi színű, inni és nőkre vágyó tengerészlegény száll itt parira napjában, a seftelők ezrei nyüzsögnek, ópiumért cserébe gyémántot adnak, elefántcsontokért, állatbőrökért a világpiac legkülönfélébb cikkeit kapják. A fehér, indiai, félvér és fekete szajhák ezrével kóborolnak az utcákon, lepik meg a kikötőket és úgyszólván a város minden osztályba sorolható szórakozóhelyeit Idegennek úgy tűnik, hogy itt van a modern perzsavásár, a bábeli nyelvzavar. A sváb testvérek jobb helyre nem is mehettek volna. Azonban itt, Fokvárosban még egyszer beigazolódott az a tény, hogy mi, magyar vagányok, akik itthon olyan sokat képzelünk magunkról, valójában nem is vagyunk olyan nagy vagányok. Mi csak itthon és csak a szánkkal, esetleg ökleinkkel tudunk vagánykodni, de ott, ahol nincs papa, mama, testvér, táppénz, vagy keservesen dolgozunk és eltűrjük, hogy zsebre kell vágnunk az olyan sokra tartott önérzetünket, vagy utcaronggya, hobó válik belőlünk. Itt, Fokvárosban, a világ legnagyobb seft-piacán még a svábok sem tudtak vagányok maradni. Pedig azt hitték, azok. És az ő arcuk bőrén sokkal több elfér, mint ott Afrikában, vagy itt Pesten va- gánykodó magyarok közül bárkinek. Igen! Hobók voltak, nem vagányok. Egyebet sem tudtak, csak tarhálni és tarhálni, de állandóan csak magyaroktól. Mert mi, magyarok vagyunk a legnagyobb palik. Az újonnan Fokvárosba érkezett magyarokkal megjöttek a Sváb galeri Ausztriában hátramaradt többi tagjai is. Megérkezett Kucsera, Bocskor, Szatyor, Linbi, meg a többiek. Kezdetben valamennyien a vasútnál dolgoztak, rövidebb- hosszabb ideig. Kucsera és Linbi első fizetésükből egy-egy pisztolyt vettek, részegen ösz- szevesztek és kihívták egymást párbajra. Délutáni órákban azt utcán történt mindez. Összeillesztették hátukat, kezükben töltött pisztoly lógott. — 30 lépés! — mondta Ku-í csera Limbinek. — Jól van! 30 — mondta Limbi! És léptek. Egy, kettő, három, nééégy..; a huszadik lépésnél Limbi már a sarkon járt, és miután Kucsera kilépte a harmincat és megfordult Limbi már rég eltűnt a keresztutcában. A galerijuk minden tagja a másik oldalon nagy hahoíázásba tört Eki. Kucsera dühbe gurult és kezdte lövöldözni az eget. Mert nem volt tréfás fiú. Katonaélményeiről is mindig úgy beszélt, olyan komolyan, (bár nagyon tréfásan tudott előadni mindent), hogy a hallgatók lélegzetüket visszatartva hallgatták őt. Idehaza Kucsera bokszoló volt, egy alkalommal magyar bajnok is. Afrikában 1962-ben az utca végzett vele. Elgázolta egy autó. Ügy halt meg, ahogy ő mindig kívánta. Részegen. A sváb testvérek csak két hónapot tudtak kihúzni- Fokvárosban. Közben egy régen kinn élő magyar építészmérnök segítségével, mint kőművesek —, bár ehhez sem értettek — többször is munkát vállaltak.' (Folytatjuk) Urbán József ÓIK HÁRMAN...
