Heves Megyei Népújság, 1965. július (16. évfolyam, 153-179. szám)
1965-07-28 / 176. szám
Äz érvényesülésről A már nem egészen fiatal ember, miután rövid néhány év alatt a nyolcadik munkahelyét is otthagyta, az állami és társadalmi szervekhez özönével küldött panaszos leveleinek egyikében ezt írta: „Hogy miért hagytam ott előző munkahelyemet? Azért, mert igazságérzetem nem tűrte el, hogy 400 forinttal kisebb fizetést kapjak az osztályvezetőnél, s hat hónap után se kapjak még 100 forint emelést sem .. Egy másik, az érvényesülésről hasonló módon vélekedő ember levelében ezt olvashatjuk: „Ha majd nekem is háromezer forintos, kényelmes állásom lesz, akkor én is tudok másoknak okos tanácsokat adni...” És végezetül egy harmadik vélemény. Egyik ifjúsági építőtáborban mondta egy hatalmas termetű, lassú szavú fiatalember: „Négyesnél jobb voltam elsőben és másodikban is. Tavaly, harmadikban csak három egész négy tized lettem. Tavaly álltam neki komolyabban oroszt és angolt tanulni. Nehéz volt. Ez okozta a többi tárgyból a visszaesést. Gépipari technikumba járok. Megvan már a helyem, ha végeztem, otthon a mi tsz-ünkben leszek munkagép mechanikus. Édesapámék először azt mondták: — Mit flancol ez a gyerek? Minek egy gépszerelőnek angolul beszélni. Nem tudom, ki hogyan van vele, de ón a nyelv- tanulást nem divatból, nem is a több pénzért teszem, hanem egyszerűen azért, mert a szakma jó ismerője, képzett szerelő szeretnék lenni. A technika világában egyetlen órát sem lehet kihagyni, s egy-egy új fölfedezést, eljárást mégiscsak gyorsabban ismerhet meg az ember, ha eredetiben olvassa az egyes külföldi szakfolyóiratokat ...” A kétféle nézet alapvető különbözőségét s utóbbinak a helyénvalóságát egyetlen önmagát valamire becsülő ember előtt sem kell bizonyítani. Hogy e problémáról mégis beszélni kell, az csak azzal függ össze, hogy jócskán akadnak fiatalok és felnőttek is, akik kizárólag az anyagiakban, a pénzben, az autóban, a másodállások számában látják az érvényesülést, a tanulás,'az ismeretgyarapítás értelmét. Az élet igazolja, hogy az így gondolkodó ember kevés hasznára van embertársainak. Pedig az igazi érvényesülés: a lehető legtöbbet, a legjobbat, a leghasznosabbat tenni a közért, s nem minduntalan a fizetést némi. Természetesen vissza kell utasítani a hamis, a félrevezető álszenteskedést is. A nyugodt, törekvő munka, az alkotás szépségében való elmélyedés elképzelhetetlen az anyagi javak bizonyos szintje nélkül. De... mit, hogyan, miféle elhivatottsággal alkot az olyan ember, aki minduntalan a 17 évi tanulást számolgatja, fizetését hasonlítgatja, s sorolja. hogy mit nem sikerült még három év után sem megvásárolnia. Az ilyen emberek nemcsak a közt nem segítik, de kárt okoznak önmaguknak is. Odaadó szolgálat helyett a pénzt hajszolják, lejáratnak megany- nyi szép hivatást, bizalmatlanságot teremtenek a szakma iránt, s ezzel együtt nagyfokú szegénységi bizonyítványt állítanak ki szemléletükről, élet- felfogásukról, lelki intelligenciájukról. Arról van ugyanis szó, hogy az emberek többsége nem csupán a jövedelmet nézi, nem azért mennek ilyen vagy olyan pályára, mert az sokat fizet, hanem azért, mert hivatást éreznek rá. A hivatás- tudat, a hivatásszeretet sohasem az anyagi előny tudatából származik, és nem is abból táplálkozik. Sokkal inkább abból, hogy az esztergályos, az orvos, az építő és agronómus is szeretné kiélni, megvalósíKeltez körülmények között is túlteljesítették tervüket Jól sikerült ez a fél év a Heves megyei Elektromechanikai es Vasipari Vállalatnál! Az első hat hónapot 105 százalékos tervteljesítéssel zárták: a beütemezett 24 millió 525 ezer forint helyett 25 756 000 forint értékű munkát végeztek a dolgozók. Örvendetesen javult a termelékenység. Egész évre szóló versenyvállalásukban, termelékenységből 1 069 000 forint többletet Ígértek —, de már az első fél évben 1 104 000 -forintos növekedést értek el. Az elmúlt tervidőszakban valamennyi, üzemegység teljesítése felül volt a százon! ösz- szehangolt, jó munkájuk eredménye, hogy mindössze egyetlen esetben fizetett késedelmi kötbért a vállalat, s a minőség ellen is csak egyszer volt kisebb reklamáció, mintegy 700 forint összegű bírság. A jó eredmények mellett viszont mindenképpen kifogásolható az igazolatlan távolmaradások megnövekedett száma (jóllehet, azok többsége az ún. „átfutó”, alkalmi munkásokat terheli) és a sok baleset! Míg az elmúlt esztendő hasonló időszakában 7 balesetet tartottak nyilván 73 kiesett munkanappal, addig az idei első fél évben 14 baleset fordult elő, s 199 nap esett ki a termelésből! Érthetetlen — s egyszersmind elítélendő — ez, mert az esetek nagy részében a dolgozó felelőtlenségéből, hanyagságából következett a baleset. Erre pedig — egy olyan vállalatnál, amelynél valamennyi felelős beosztású dolgozó rendelkezik a kötelező biztonságtechnikai vizsgával — éppen ideje lenne már felfigyelni, s jobb felvilágosító munkával, nagyobb fegyelemmel elejét venni a hasonló rossz folytatásnak ... ! Az első fél év kedvező termelési eredményei után a vállalatnál most mégis megtorpanás és bizonyos kedvetlenség fékezi a munkát. A műszakiak és a munkások közül többen emlegetik — nem alaptalanul —, hogy elavult, hiányos a géppark. A legfontosabb szerszámok is hiányoznak, akadozik az anyagellátás és nem győzik a gépjavításokat, karban tar iásokat. Mindez igaz, és azt is hozzá kell tenni, hogy ebben gyökere® javulás egyelőre nem várható. De elkeseredésre, kedvetlenségre — azért semmi ok. A kiszabott feladatok reálisak. Csupán a belső ellentmondásokat, a szervezetlenséget, a tétovázást és a fegyelmezetlenséget kell megszüntetni! A műszaki előkészítés javítandó, akarni kell a sikert — és akkor a második fél évben is erről számolhatnak majd be a Heves megyei Elektromechanikai és Vasipari Vállalat minden üzemében. tani hivatásbeli ambícióit, valóra váltani terveit, tudásától, képességeitől meghatározottan szeretne a társadalom hasznára lenni. Itt kell egy másik, nem ritka tünetre utalni, mégpedig arra, hogy mindig a munkában, a mindennapi tettekben dől el az, hogy ki mit ér, ki mire képes, s nem abban, hogy ki, hogyan mondja. Akadnak emberek, akik minduntalan hangoztatják, hogy többre képesek, közben azt sem végzik el, ami a feladatuk. Amikor a szocialista viszonyok között érvényesülést, a társadalmilag igazságos úton való előbbrejutást vizsgáljuk, még egy további körülményre kel utalni. Az egymás iránti odaadást, fegyelmet és felelősséget erősítő szocialista közösségünkben új, megkülönböztetett jelentősége van a jól végzett munkának, a kiváló teljesítmény erkölcsi elismerésének. És ez nagyon gyakran több bármiféle pénzösszegnél. Nézzünk végig tanácsainkon, a különböző tömegszervezetek és mozgalmak választott testületéin, iskolákon, gazdasági irányító szerveken, — mindenütt ott vannak a szellemi és fizikai munka legjobbjai. Hány és hány faluban találunk három-ötezer holdas, nagy közös gazdaságok élén 24—26 éves főagronómusokat, hasonló korú iskolaigazgatókat, tanácstitkárokat, 20—30 milliós termelési értékért felelős fiatal mérnököket. Mi ez, ha nem érvényesülés? Mi az, ha nem a tanulás értelmének merész kiteljesedése, amikor kezdve az olajipartól a földek javításán át az építőanyagiparig nagy igényű, magas fokú szaktudást követelő munkákat bíznak emberekre, amelyekben szabadon — természetesen felelősséggel — kísérletezhetnek, alkothatnak, kezdeményezhetnek. És nem az érvényesülés egy-egy igazságos és értelmes vizsgája, próbaköve-e helytállni itt? Az írás elején említett emberek azt nézik, hogy mit keresnek s ebben mérik az érvényesülést, — közben egyetlen szóval sem említik, hogy ők mit tesznek a közért. Pedig mindenkinek látnia kell, hogy az érvényesülés bizonyítványát a közösség hasznára végzett munka arányában mindig a köz állítja ki. És nem a havi jövedelem, amely ugyan nem lebecsülendő, de a munkáját tisztelő, szerető embernél sohasem lehet mindenek felett álló. Ágoston László Nyugtalan emberek Előszó Inpozánsak a szép alföldi falvak. A hosszú, egyenes utcák, a sima, tágas terek, a kilométerekre nyúló házsorok. Noszvaj. Ez a falu egészen más világ. Itt az erdő leér a kertekig, nincs utca, amelynek közepén megállna a vasgolyó és alig megy az ember néhány métert, máris be kell fordulnia a következő út- kanyarban. Furcsa táj ez az idegennek, kedves az itt lakóknak. A nép itt — éppúgy, mint a többi Bükk alji faluban — szegényes volt a múltban. Summásnak járt, fuvarozott, napszámolt és kóborolta az erdőt. Noszvaji meszessel, virág-, gomba-, vagy hátiárussal Budapesten éppúgy lehetett találkozni, mint Balmazújvárosban. Hóvirágnyílástól somérésig az erdőt járták az emberek — és járják még ma is —, mert az erdő jól jövedelmez. Évi egymilliót. (Nem téves a szám, mert a múlt évben csupán somból 5 vagonnal gyűjtöttek össze. Hogy milyen a nép? Nem könnyű kérdés. Mindennap többre vágyó. Forinttal méri a világnézetét, de nevelhető, irányítható, különösen ha bánni tudnak vele. Dolgozik szakadásig, ha anyagiakban értelmét látja. Noszvaj nem „köny- nyű” falu márcsak azért sem — ne haragudjanak meg a megjegyzésért — mert vérükben van a jövés-menés, a vándorlás és nehezen állapodnak meg. A föld a múltban itt csak rangot adott, de foglalkozást nem, legalábbis csak keveseknek és talán ezért is találja nehezen a helyét ez a falu az új viszonyok között, ezért járja a világot Parasztjóralok Dologidő van. Az aratás kellős közepén vagyunk. A szőlőt — amelyből itt 102 hold már modern, új telepítés — szinte nap, mint nap kellene permetezni, porozni, hogy hordóba is kerüljön a szépnek mutatkozó termés. A noszvajiak közös kukoricájából ottjártam- kor még 40 holdat egyszer sem kapáltak be. A háztáji mindenütt ragyog a tisztaságtól. Mit tesz a falu, a 209 munkabíró szövetkezeti tag? Ha valaki rászánja az időt és hajnalban kimegy Nosz- vajra, megfigyelheti, hogy Egerből megérkeznek a „pa- rasztjáratok”. Három-négy teherautó, vagy vontató viszi ki a faluból a munkaerőt. Napszámba járnak, mindennap 150-en, 200-an, az egri szövetkezetekbe, az egri gazdákhoz. Az utóbbiaknál 110 forint, egy liter bor és egy deci pálinka a napszám. Halad az aratás is, de az aratók között még véletlenül sincs szövetkezeti tag. A kézi aratást itt is búzáért végzik és 30 pár arató mégis másiitt, más megyében keresett munkát. Négy tsz-tag. — közöttük három kocsis — éppen a napokban ment el aratni előzetes bejelentés nélkül. Kakukk Sándor után nég levelet is küldött a tanács. Figyelmeztette a Szolnok megyei szövetkezetét, hogy az illető szövetkezeti tag, falujában vannak kötelezettségei. Válasz nem érkezett. A szövetkezet három kocsisa anélkül hagyta el a gazdaságot, hogy szólt volna az elnöknek. Így tett Nagy Kálmán is, akinek házvételéhez nem is olyan régen 5000 forint kölcsönt nyújtott a szövetkezet. A pénzt felvette és „hálából” máshová szegődött aratni. Alku a traktor mellett Az egri járásban több jó szövetkezet van és szaporodnak az olyan gazdaságok, ahol szilárdul a munkafegyelem, a gazdasági helyzet. Noszvaj évek éta nem talál magára. Az okokat kutatva vezetési, szervezési, szakmai hibákat talál az ember, nem is szólva arról, hogy a tagok egy része fejőstehénnek tekinti a közöst. Nemrég új elnök, új vezetőség vette át az irányítást. A 209 munkabíró tag közül csak 70-en dolgoznak rendszeresen. A többieket csak a háztáji érdekli, amely a közösből származik. Szervezeti életnek, munkafegyelemnek úgyszólván nyoma sincs. Mindenki oda megy, ahova akar. Ha valaki 10 forinttal, vagy fél kiló búzával többet keres, a másik a vezetőket vonja felelősségre. Sokan azt mondják: ha lehet búzáért aratni, miért ne lehetne búzáért kukoricát kapálni is? A munkaegységnek fabatkát ér a tekintélye. A traktorosok eleinte úgy dolgoztak, hogy- mindennapra — a teljesítménytől függetlenül — fél munkaegységet kaptak. Később rájöttek, ez a bérezés nem jó. Kidolgozták a munkanormákat és minden munkanormára 72 forintot fizetnek. Ez azt jelenti, ha naponta két munkanormát teljesít a traktoros, a 72 forint kétszeresét kapja. Ezzel eleinte elégedettek is voltak és minden noszvaji traktoros többet kereshetett a gépállomásiaknál. A napokban már ezzel fogadták az elnököt: — Jó, hogy jön, elnök elvtársi Csak búzáért vagyunk Mondják, bosszút állni csúnya, alantas dolog. Indulat! ötszáz voltos áram, az erekben, vörös köd az agyon, az idegek vitustáncot járnak, a kéz zöld—fehéren szorítja a kemény pengéjű kést, egy rövid, cikázó ív, az ellenfél sóhajt és vérével tisztára mossa a bosz- szút állá gyilkos családi szégyenét! Szicíliai bosszú! Parasztbecsület! Nemes bosszú! A franciák könnyedébbek. A megcsalt férfi átmegy a szomszédba, karonragad egy fiatal lányt, tüntetőén elvonul a csaló nő előtt és finoman válaszol: „Ma cherie, ma nem jövök haza. Talán addig maga is szórakozhatna a katonasággal.” Csókot int és elvonul, karján a csacsogó fiatal növel. A magyar kevésbé hajlik az önbíráskodásra. Ősidőktől fogva a tisztelt bíróságba veti bizalmát. Ha per, úgymond, hadd legyen per. Én is bízom a tisztelt bíróságban, de úgy érzem, az én ügyemben most nem tudott volna igazságos ítéletet hozni. Bár ügyem jóval meghaladta a tyúkérőt, mégis az önbíráskodás külhoni módszeréhez nyúltam. Beismerem: bűnöm előre megfontoltan, körültekintően és ravaszul követtem el. Tettem egyetlen indítéka a bosszú, önmagam persze nem tudtam és e percben sem tudom eldönteni, hogy a szívemet fűtő érzés és az ebből eredő tettem nemes-e vagy nemtelen. Mindenesetre bosz- szú után szomjazó lelkem most megnyugodott, mindösz- sze az zavar, hogyha az áldoSUHA ANDOR: BOSSZÚ zataimmal találkozom, akaratlanul is kajánul vigyorgok. Lelkemben semmi részvét, semmi bánat. Storym a következő: Az utca, ahol lakom, hatalmas háztömbökből áll és mindenben komplett. Kocsma, presszó, Patyolat, cipész, csemegebolt, valamint a tánciskola mindössze egy karnyújtásnyira tőlünk. Kétezer táncos lábú fiatal lány és fiú él az utcánkban. Itt felénk játszanak a Scampolóék, az Omegá- ék luxemburgi stílusban. Azt mondja a 18 éves fiam, hogy apa, adj egy kis dohányt, megyek a Scampolo bulira. Kocog a térdem, arcizmaim rángatóznak, de a fiú cseles, a házmesterné előtt kérte a pénzt, nem járathatom le magam, adok egy ötvenest. A szobában letol a feleségem, hogy én egy smucig fráter vagyok, a fiú mindig őt vágja le egy húszasra, miért nem én adok? Valóban, miért nem én? Feljön a házmesterek fia két sráccal: — Béla, kész vagy már? Kijön a gyerek a fürdőszobából, megfogja a házmesterek fiának lábszárján a nadrágot, felhúzza és mutatja a cipőt. Most kapta a szüleitől. Mindannyian engem néznek. — Szép — mondom —, hányas?' — Negyvenegyes — válaszol a tulajdonos. — Érdekes, negyvenötösnek néztem, olyan hosszú az orra. — Igen, kisipari munka, ötszáznegyven forintba került. Párizsban ez a menő fazon. Fiam undorral felhúzza a háromszáz forintos állami cipőt és díszlépésben hagyja el a szobát, ezzel jelezve, hogy az 'ő lábán nem párizsi, hanem katonabakancs van. Másnap a fiam: — Tulajdonképpen mi sem vagyunk szegények, igaz? Zoli papája kertész. Te könyvelő vagy. És neki ötszáznegyvenes cipője van. Miért kell nekem hendikeppel indulnom a lányoknál. Egészen mulatságos, sőt, anakronisztikus dolog, hogy egy modern nővel, modern zenére járom a modern táncot, ócska kincstári szerelésben. Konfekcióruhát veszel nekem, topogóm buta, tompa bakancs. Nem érzem benne a figurát. Tulajdonképpen ti mire költitek a pénzt? Kiszúrod a szemem egy húszassal... — Az az anyád volt.. 1 — Nem mindegy? Másnap én: — Gyere, elmegyünk vásárolni. Te csak mondd, mi a menő és én megveszem. Kérésem, ha megjövünk, légy szives látogasd meg a barátaidat, lehetőleg az otthonukban. A könnyed mozdulattal ellopott kosztpénz a zsebemben lapul. Rójuk az utcát, bámuljuk a kirakatokat. Aztán megtérünk a zsákmánnyal. Vettünk egy Lee farmernadrágot, egy ötszáznegyvenes cipőt, egy fehér garbó-inget és egy tenyérszélességű derékszíját, rézzel kiverve. Nem mondom, időnként feltámadt bennem az ellenállás, de bosszúvágyam mindig legyőzte. — No, fiam, öltözz fel és mutasd meg mindenütt a szerelést. Szépek ezek a nyárias május végi esték. A mi utcánk különösen szép. Már minden zöld és két nap óta tele van farmernadrágos, garbóinge s srácokkal. A fiúk esküsznek, hogy csoda klassz ízlésem van és messziről hangosan köszönnek. Én is köszönök mindenkinek. A szülők fagyosan biccentenek, a házmesterné hátat fodít. Tessék megmondani, miért? És miért a kaján vigyor az arcomon. És a feleségem miért főz egy hete paprikás krumplit? És miért főznek minden házban paprikás krumplit? És a feleségem miért beszél velem dixilend stílusban, trombitahangon. Hogy az ő szerelése hagyományos, tehát tavalyi? Most még édes a bosszú. De tessék szíves lenni megmondani, ha ebben a nemes verseny- ben elfogy a pénzem, mit tegyek? hajlandók dolgozni. Kapjunk mi is búzát, mint az aratók ... Otthon kell megtalálni a jövőt A járás vezetőinek nem kis gondot okoz a noszvaji probléma. Nyilvánvaló, hogy alapos, elemző munka nélkül nem változhat a helyzet. A tagság passzivitása elsősorban azzal magyarázható, hogy a vezetőség nem, gondoskodott idejében a területkiosztásról. Nem tárgyaltak a családokkal, mit, milyen területet vállalnak, mennyiért. Semmiféle írásbeli megállapodás nincs, amely a munkák elvégzéséről biztosi’ - hatná a vezetést, a tagoknak pedig garanciát nyújtana arra, hogy a nyáron saját szövetkezesükben is megtalálhatják számításukat. Jövőre csakis úgy változhat a helyzet, ha már a télen beszélnek a vezetők minden taggal és megkötik az Írásbeli megállapodásokat. A szövetkezeti fegyelem megszilárdítása lehetséges, de csakis olyan alapon, hogy a szorgalmasan dolgozók részesüljenek az előnyökből. A több terményből, a jobb háztájiból is. A szövetkezetnek minden törvényes módja megvan ahhoz, hogy a Nagy Kálmán-féle emberektől megvonja bizalmát és az anyagi támogatást Helyes az a törekvés, hogy a tagokat messzemenően érdekeltté tegyék a termelésben, viszont milyen irányításról lehet beszélni ott, ahol az aratás idején sem szervezték meg a cséplőcsapatot és a vezetők sem tudják, kik fogják csépelni a gabonát. Nem lebecsülendő feladat a tagokkal való foglalkozás sem. Az emberséges szó, a közös és személyes érdekek egyeztetése az az út, amelyen el lehet indulni, messze lehet jutni. A jövő évet viszont már az idén elő kell készíteni elsősorban arra a hetven tagra számítva, akik most is szorgalmasan dolgoznak. Epilógus A szövetkezetben egyébként biztatóak a terméskilátások. Ha nem is a tagok, de aratnak, kapálják a szőlőt, kukoricát._A táborozó gyerekek a kötözésnél segítenek, a szövetkezetiek a permetezést végzik. A dolgozó tagok búzát, pénzt is kapnak, előreláthatóan a tervnek megfelelően. A szövetkezeti tanya öt és fél milliós állami költséggel felépült és tizenegy traktoros havi jövedelme — ha rendesen dolgoznak — eléri, vagy megközelíti a kétezer forintot. A bajok ellenére is úgy látszik, ez az év mégis eredménnyel zárul, bármit is jósolt néhány hangoskodó ... A vezetés stílusán változtatni lehet, sőt kell is, és jó ha az elnök, meg az agronómus nemcsak vendég, de mindennapos a tagok között. A lármás hangoskodások helyett megfontolt és tervszerű intézkedések kellenek, amelyek már most bevezetik a jövő esztendőt. A jó szándékúakhoz érdemes jó szívvel, barátsággal közeledni, a makacskodók, a vándormadarak pedig — akik csak vendégként járnak a „fészekbe” — csak magukra vessenek, ha egy napon a szövetkezet, saját falujuk is megfeledkezik róluk. Jó lenne néhány noszvajinak azon is elgondolkodni, nem biztosabb-e otthon a talán kisebb, de állandó’darab kenyér, mint másutt egyszer-másszor a vastagabb karéj? Szalay István naiPOJSiG 3 X965. július 28„ aoerda
