Heves Megyei Népújság, 1965. július (16. évfolyam, 153-179. szám)

1965-07-24 / 173. szám

Gusztáv és társai

A rajz- és bábfilm-készítés titkai

A MAGYAR rajzfilmgyár- tás eddigi legsikeresebb sorozata, a Gusztáv-filmek száma elérte az egy tucatot. Sok-sok igényes felnőtt néző esküszik rá, hogy Gusztávnál ötletesebb, mulattatóbb' derék férfiú még nem futkározott soha a rajzolt filmkockákon. Gusztávnak azonban osztoznia kell a népszerűségen: az iskoláskorúnkat vasárnap délelőttönként Foxi Maxi bilincseli a tv-ké- szülék elé, a legifjabbak pedig az esti mese fogmosó Maciját várják repesve. Hódít a rajzés bábfilm kicsik és nagyok között egyaránt, de kevesen vannak, akik tudnák, mi minden szükséges ahhoz, hogy kedvencük, Gusztáv, Foxi Maxi, vagy a Maci eljusson a filmvászonra, avagy a képernyőre.

Bármily furcsa, az első vonást a rajzfilmnél is — éppúgy, mint a játékfilmnél

— töltőtollal, s nem tusrajzolóval vagy ecsettel húzzák. Először ugyanis le kell rögzíteni röviden, egy-másfél oldalon a film alapötletét. A hagyományos rajzeszközök még ezután se jutnak szóhoz: az ötlet alapján készülő képes forgató- könyv negyven-ötven, esetleg száz vázlatos, néhány tintavonással megrajzolt képet tartalmaz, melyek jelzik a cselekmény minden mozzanatát.

Csak ezután veszi kezdetét a szó szoros értelmében vett rajzolói tevékenység. A figuratervező és a mozdulattervező, (ez többnyire egy és ugyanaz a személy, sőt gyakori eset, hogy a film rendezője is), megtervezi a rajzfilm szereplőit, a figurákat, s ezek legfontosabb, legjellegzetesebb mozdulatait, s egy másik személy pedig megtervezi és megrajzolja a hátteret.

E PONTON kapcsolódnak a

munkába az alkotóművészek segítőtársai, az úgynevezett kulcs- és fázisrajzolók. Az ő feladatuk megértéséhez figyelembe kell vennünk: egy másodperc alatt huszonnégy képkocka pereg le a szemünk előtt ha tehát a figura — mondjuk

— fél másodperc alatt lép egyet, akkor tizenkét rajz szükséges ahhoz, hogy rögzítse amint emeli és újra leteszi a lábát. Mindez csak egyetlen lépés, egyetlen mozdulat! Egy- nyolc-tíz perces rajzfilmben összesen nyolc-tízezer rajz van, s ezek legfontosabbjaít, az úgynevezett kulcsfontosságú mozgásokét a kulcsrajzolók készítik el, a közbeeső állapot, — azaz fáiis — rajzát pedig a fázisrajzolók.

Az átlátszó celluloid lapokra rajzolt alakkontúrokat ezután a rendező utasításának megfelelő színekkel kifestik, s így kerülnek a rajzok ezrei a rajzfilmgyártás szivébe, a trükkasztalra. (A trükkasztal szerepe annyira jelentős, hogy régebben az egész művészeti ágat róla nevezték el: trükk- fílmnek.) Ez a fontos eszköz nem más, mint egy alulról átvilágítható üveglapos asztal amely fölé úgy rögzítették a kamerát, hogy csak függőleges irányban, le és fel mozgatható. A trükkasztalra először -rákerül a háttér, majd afölé az előbb említett átlátszó celluloid lapon az alak, amely így

— az átlátszóság segítségével

— egyszerűen bele fény képező- dík a háttérbe.

A trükkasztal másra is képes. Görgős szerkezet van rajta, amellyel a kép jobbra-bal- ra csúsztatható — ezért vannak olyan pompás futók' a rajzfilm-hősök között, mert helybenfutó alakjuk mögött nagy sebességgel lehet elhúzni a hátteret.

A RAJZFILMEK, közeli rokona a bábfilm. Alapvető közös vonásuk, hogy — a játékfilm élő, eleven, mozgó és valóságos szereplőivel szemben

— mozdulatlan rajzokat, illetve bábokat visznek a kamera elé, hogy annak varázslatos erejével életre keltsék őket. Nem véletlen, hogy e két rokonműfajt, a rajz- és bábfilmet a nemzetközi szaknyelv ..animációs”, azaz megelevenítő filmnek hívja. Van még egy, technikai jellegű rokonvonás is: a rajz- és bábfilm egyaránt különleges, úgynevezett „kockázó” kamerával készül, amely abban különbözik a normál fílmfelvevőgéptől, hogy egyszerre csak egyetlen kockát, s nem folyamatos képsort rögzít.

A bábfilm elkészítési módja hasonló a rajzfilméhez: a rövid, szöveges vázlatot itt is a képes forgatókönyv követi, majd a figuratervezés.

SOK APRÖLEKOS munka, görnyedés, bajlódás testesül meg egy-egy rajz- vagy bábfilmben, de a Pannónia Filmstúdiónak, a magyar rajz- és bábfilmgyártás fellegvárának alkotógárdája úgy véli: megéri. És a bécsi, vélencei, miskolci kisfilm-fesztivál díjai, s a közönségsiker azt bizonyítja: igazuk van.

Zilahi Judit

I — Megörültén? — meredt rám az asszony, hogy közöltem vele szándékomat. — Se boldogabb, se gazdagabb nem leszel száz esztendő múlva sem, mint ami] ven ma vagy. Mit változ- I talna tehát a dolgon?

Mert fantáziátlannak véltem, i legyintettem. S mert untam az ! unalmat és az örökös „fűrésze- j lést” az irodában, illetve a ta- | náriban, no meg a szülői ér- i teikezleteket, a bizományi áru- j házakban való ácsorgásokat, hajlottam arra, hogy higgyek a fehérköpenyesnek, aki így érvelt:

— Sokkal íiatalabban ébred majd fel, mint amilyen, s egy

j egészen más világban ... Alá- I veti magát a kísérletnek?

Bólintottam. Negyvenen túl mi mást tehet egy férfi, aki két világháborút megjárt?

Lábujjhegyen követtem. Orvosnak véltem, de ő biológusnak vallotta magát. Több szó nem esett közöttünk. Hogy bezárult mögöttünk az ajtó, hal- jloUam: zokog a feleségem odakint. Meglepett kissé. Hi- j szén gondtalan életet biztosító összeget kap ezért a kísérletért utánam.

Hermetikusan záródó ajtókon haladtunk át. A termek szikráztak a tisztaságtól. S minden következő hidegebb volt az előbbinél. Az utolsó óriási hűtőszekrény benyomását keltette. Csillogó jégcsapok csüngtek a mennyezetéről, falai vakítóan tündököltek.

Szardella-szerűen berakva, a különleges plasztik hasábokon tíz, ötven, száz évre fagyasztottak várták az ébresztést. Arcuk mint az alvóké. Elfordítottam tőlük a fejemet. A meztelen lélek sokszor rémísztőb- ben hat a meztelen testnél.

— Nos, felkészült? — mutatott a biológus a hasábomra. Szótlanul beszálltam. Mást is mondott, de azt már nem jegyezhettem meg: álom ömlött el dermedő véremen. Tanítványaim rúgták a labdát. Kipirult arccal, dacosan. Arra gondoltam, mi lesz ezekkel az arcokkal száz esztendő múlva, és gyomrom elszorult, mintha jéghideg sört hajtottam volna le.

— Nem akarok élni száz éven át! — szerettem volna kiáltani s talán kiáltottam is, de rám zárták már a fedelet, és lassan sistergés áramlott körül: a fagyasztás megkezdődött, s nem törődtek többé a klienssel.

A fennmaradt jegyzőkönyvből kitűnik, hogy sokáig berzenkedtem az elalvás ellen, de végül is kellemes álomba szen- derül hettem, merthogy boldog mosoly fagyott az arcomra.

A fagytalanítás olyasvalami volt, mint a második születés. Fájdalommal járt, akár az első is. Különösen a légcsövemben

ÓfiOZDANA OLUD I

T

és a gyomromban éreztem nyi- lallást.

Mint később közölték, a fájdalmat az okozta, hogy nehezen szolctam meg a lélegzést. Bólogatva bizonygatták ezt a körülöttem állók, akiket roppant csúnyának véltem. Noha nem közöltem velük, azt mondták, az csak látszat lehet bizonyára.

— Hogy-hogy látszat? — fordultam meg a fagytalanító készülékben, s éreztem, hogy ropognak a csontjaim. Mulatságosnak látszhattam, de nem mulattak rajtam. Azt mondták, tízmilliárddal több az agyukban a kúpsejt, mint az enyémben, érthető hát, hogy a ki nem mondott szót is megértik.

„Na tessék: tömeggyártású zsenik világába pottyantam!” — gondoltam és közel jártam az igazsághoz, mint később kiderült. Hisz kémcsőben kezdte mind az életét és kész emberként lépett ki görebéből. Innen eredt hát kezdeti tévedésem. Mást beszéltem, mint amit gondoltam. De rajtavesztettem, ők előbb kihámozták, hogy mi az igazság, mint én. Most nemcsak azért voltam felelős, amit mondtam, vagy cselekedtem, hanem a gondolataimért isi Ez késztetett aztán arra, hogy agyamban valami olyasmit szervezzek meg és állítsak fel, ami hasonlítana az önellenőrző személyi rendőrségi apparátushoz. Hiszen a kortársaim is nyilván rendelkeznek ilyesmivel, merthogy rendőrség és börtön nem volt. Vagy talán azért, mert ki-ki önmagának rosszabb volt, mint a börtön. Próbálják csak meg: ellenőrizzék minden pillanatban, amit gondolnak és rá fognak jönni, mire célzok.

És mégis: az étkezés tett leginkább próbára. Persze, csak az első napon. Később ugyanis megszoktam a pirulákat, vagy legalábbis azt hittem, hogy megszoktam. A gyomrom esz- méltetett rá arra, hogy nem, és hogy sohasem is fogom megszokni.

Kezdetét vette hát a nagytakarítás, miközben éppúgy viselkedtek, mint a feleségem egykoron: a gyomor nem feltétlenül szükséges, ki vele! A zsigerek nem feltétlenül szükségesek, ki velük! Az ilyen steril világban a szaglás teljesen felesleges, jobb, ha mielőbb megszabadulsz tőle. A szív vagy tizennyolcad másodpercet késik, a mi tökéletes plasztikszíveink ezzel szemben függetlenek a te pillanatnyi hangulataidtól és pontosak, mint a kronométer! Hallgattam és szótlanul tűrtem. Azt hitték, azért nem tiltakozom, mert ziláltságomban képtelen vagyok odafigyelni, s azt indítványozták, válasszak magamnak szerveket az önkiszolgálóban ... Így kerültem aztán a vese-gyomor-szemgolyó és más szervek áruházába.

— Két zöld szemet kérek! — mondta valaki előttem és bedobta az árát az automatába. A portás volt. Abban a háziban, ahol egykor laktam. Hogy nem hallucináldk, annyi bizonyos, mert hol sárga, hol fekete szemmel látom őt azóta is: váltja a szeme színét, mint hajdan a ruhájukét a nők az én előző koromban.

Ráálltam mindenre: ettem a pirulákat, légi kerékpárom jártam sétálni, napi három órát nyomkodtam egy gép gombját, de ma sem tudom, mit gyártott az a gép. Mellettem egy pók egy másik gép karját nyomkodta, s amikor megkérdeztem, mit termelünk: csak rám meredt. A kíváncsiság ugyanis ismeretlen volt náluk. Még a nők körében is, ami csaknem sóikként ért. De csak pillanatnyilag, mert a nők irtózatosan csúnyák voltak azokkal az ormótlan fejekkel és pillátlan szemekkel. Hangjuk azonban megtévesztően kellemes volt. Olyannyira, hogy kezdetben még udvaroltam is nekik. De mintha nem értettek volna. Bizonyára nem tetszel nekik, gondoltam magamban, de később rájöttem, hogy más van a dologban: egyszerűen nem ismerték a szerelmet. A gyermekek kémcsövekben kezdték az életet Aiigha— Adjatok nekem valami pirulát, amitől meghalok! —• kérleltem őket de csak bámultál: rám, mint valami csodára.

— Üjabb száz esztendeig akarod konzerváltatni magad, — úgy gondolod? — kérdezték gyanútlanul.

— Hogyisne, hogy valami hasonlóba csöppenjek?! — üvöltöttem. — köszönöm, inkább a halált!

— Halál nem létezik! — tárták szót karjukat — Teljesen kiküszöböltük! — nyökögték ég tanácstalanul meredtek rám; uramisten, mi lehet az a halál?

Végképp összeroppantam, letámolyogtam a folyóra. Ha azt hiszitek, hogy valóságos folyópart volt az, füves és füzeses: tévedtek. A vize plasztik mederben hömpölygőit, de mégiscsak víz volt és ebben némi megnyugvást találtam. Leültem a meder f tövébe és egy örökkévalóságot töltöttem el ott, míg eszembe nem ötlött valami emberi.

— És az állatok? — üvöltöttem fel, amint visszamentem a városba. — A kutyák, a macskák ... Mi van velük? Hova lettek a lovak? — ragadtam meg főnököm karját. Érthetetlenül bámult rám.

— Állatok? — hebegte. — Lovak? Te nem is tudod, hogy azok már nincsenek? Illetve azok most az, ami te voltál konzerváltatásod előtt — ragadott vállon, mert nem értette felcsillanó örömömet.

— Egek ura, végre! — suttogtam. — Ne vegye zokon, ha felmondok, s elmegyek, hogy velük él jel:! — téptem ki magamat a karjai közül s már rohantam is, ügyet se vetve a túlzsúfolt házakra, amelyekben konzervált és csupa meghalni képtelen emberek nyüzsögtek, akik még a kíváncsiságot sem ismerik.

A legelőn, ahol hogy, hogy

nem, de még nem sarjadt ki a szintetikus fű, ménesmyi ló mulatott s nevetgélve sütöttek valamit nyárson.

— Szervusz, öreg! — köszöntek rám vidáman. — Gyere, tarts velünk!

— Köszönöm! — a sültjükből kettőt is hefaltam egyszerre: Arcom elkomorodott

össze ne törtek volna ..: Látod a cimkét? Hollandul van. Tay poot — azt hiszem ez hollandul teáskanna — thoret — ez annyi, mint törött, és

yhen

.........Charles, mit jelent

ho

llandul az, hogy yhen, a teáskannára írták drágám, persze, igen, értékes!” De hisz ez természetes.

— Hogy jó tea készül-e benne? Azt hiszem, egészen káppenész borítja, abszolút képtelenség ilyet hamisítani. Meg is kérdeztünk egy szakértőt, mennyi ideje kell döglöttnek lennie a tehénnek, hogy a szarvát régiségként használhassák, s azt mondta: ezt nagyon nehéz megmondani, de az biztos, hogy hosszú-hosszú évekig ... Azt a kis széket egy tehénistálló sarkában találtuk Loch Aberlochertyban. Fejésami abban a szobában van, és egyébként is semmi köze sincs a kártyához. De hadd olvassam föl neked a levelet, lássuk csak, innen:

— „

__aranyos pici asztal.

Va

lószínű, hogy eredetileg négy lába volt és még most is van kettő, ami állítólag nagy nyereség, mert sok embernek meg kell elégednie eggyel. Az ember elmagyarázta, hogy oda lehet támasztani a falhoz, vagy felfüggeszteni a mennyezetre, ezüst láncon. Az asztal egyik táblája hiányzik, de azt mondják, hogy ez nem jár semmiféle következménnyel, a bretagne-i asztalok legértékesebb példányai általában hiányos táblával készülnek”.

— Ugye elbűvölően hangzik?” Gharles! Éppen most olvastam fel Nagyvilághinénak Jane levelét a bretagne-i asztalkáról. Nem gondolod, hogy máris sürgönyöznöd kellene érte? — Igen, szerintem is ez a helyes. És Charles! Kérdezd meg tőlük, hogy mennyi felárat kérnek azért, ha kiütik az egyik lábát?’’ És most, drágám, igyunk végre egy kis teát. Különös fajta, igen régi tea, melyet olajos hordóban rothasztottak, biztosan élvezni fogod.

Fordította: Zilahi Judit

rázatos lenne a tea, csakhogy szivárog, ez az egy dolog, amiről fel lehet ismerni. Ezt keresik a szakértők egy Swaat- snaachernél. Ha nem szivárog, akkor bizonyosan hamisítvány, még húszéves sincs ... Hogy ezüst-e? Nem, ez nem annak a próbája. Az igaziak mindig ónból és a pálinkáshordók abroncsaiból készültek. Nézd, itt pedig egy régi ivószarv a kilencedik századból, a belsejét csodálatosan. finom

kor használták, s ott van két másik, ugye gyönyörűek. Bár az nagyon helytelen, hogy két egyforma szék legyen ugyanabban a szobában. Talán a tizenötödik századból valók, talán nem... Erről jut eszembe, levelet kaptam Janetől, tudod, Jane a nővérem. Talált egy asztalkát valahol egy bájos kis bretagne-i faluban, amely kitűnően illene a kártyaszobánkba. Azt mondja, hogy teljesen elüt mindentől,

Stephen Leacock világszerte Ismert amerikai humorista. 1869- ben született Angliában. Még gyermek, amikor szülei Kanadába költözve, farmerkodással, majd más foglalkozással próbálkoznak, hogy megélhetésüké« biztosítsák. Csak nagy nélkülöz zések árán sikerül elvégeznie középiskolai, majd egyetemi tanulmányait. Filozófiai doktorátust szerez. Első írásait, társadalombíráló, s az arisztokrácia visszáságait célba vevő humoros cikkeit 1891-ben közölték. Elsősorban leleplező müvei tettek szert nagy népszerűségre. 75 éves korában, 1941-ben halt meg.

nem eltávolították, gondoltam, a méhüket is, mint szükségtelen szervet, de erről persze nem győződhettem meg. Kerültek, mint a bélpoklost.

Végül is kívántam már a halálomat: az ilyen „pompásan” berendezett világban, ahol nem marad mit tenned, ahol se betegség, se könny, mi mást kívánhat az ember, ha nem akarja élete fogytáig nyomkodni azt a gombot a gépén, vagy órákon át nézni tévén, hogy mások is ugyanazt csinálják.

— No, mi az? Nem ízlik? —

kérdezték.

— Pazar — mondtam de nyilván a gyomrommal lehet valami baj. Át kell cseréltetnem.

Dudás Kálmán fordítása.

Grozdana Olujics 1932-ben született szerb novellista és regényíró. Első regényével (Kirándulás az égbe) nagydíjat nyert, számos nyelvre lefordították és megfilmesítették. Második regényével (A szerelemre szavazok) szintén díjat nyert. Ez magyarul is megjelent. Minden jelentősebb folyóirat közli írásait. Igen termékeny és népszerű író.

ANTALI Y ISTVÁN:

Bérházudvar, új tavaszon

Kisárgultak ismét a házak.

Kékre festett ég felettük.

Fiúk, lányok csoportosulnak az oszlopok előtt. Majd együk eldob egy labdát, s mindahányan — és mert már felnőttek is kissé, hát félszegen, de a tavaszban átváltozva ismét gyerekké — a labda után iramodnak, vidám kacajjá kavarodva, és felszabadult nevetéssel futnak egy új, fénylő tavaszba.

noka volt, azt hiszem. „Charles! P. T. Barnum Napóleon tábornoka volt? A magántitkára, értem, természetesen”.

— De hisz elfeledkeztem a teádról, igazán kérsz, bocsáss meg. Tudod, annyira belefeledkezem az én régiségeimbe, hogy minden kimegy a fejemből. Kérlek, fáradj a szalonba és igyál egy kis teát. — Jaj, csak még egy pillanat, mielőtt leülnél, hadd mutassam meg neked ezt a teáskannát. Nem arra gondolok, abban tartjuk a teát, de az semmiség. Azt itt vettük New Yorkban, Hoffany- nál, egyszerűen teafőzés céljából. Természetesen tömör ezüstből készült,, de maga Hoffmany is bevallotta, amerikai gyártmány, s valószínűleg nem régibb egy évesnél és előttünk soha, senki nem használta. Legalábbis nem tudták garantálni. Kitöltőm a teádat és utána nézd meg ezt az angyali kis teáskannát a polcon. Kérlek, ne nyúlj hozzá, nem bírná ki... Nem ... az ott a próba rajta. Ebből tudjuk, hogy valódi Swaatsmaa- cher. Egyik sem bírja ki az érintést.

— Hogy belföldön vásároltam-e? Egek! Dehogyis! Ilyen dolgot itt nem kap az ember. Ami azt illeti, egy kis pálinkamérésben fedeztük fel. „Charles, hogy is hívták azt a helyet Hollandiában, ahol a pálinkamérés volt? Hogyan? Ober-micsoda? Igen, persze Oberhellandam.”

—• Ezek a holland nevek Olyan „festőiek”, nemigaz? Jártál Oberhellandam-ban? Nem? Nos, a világ egyik legaranyosabb helye. Semmi különös. csak sok kis furcsa illatú üzlet, telis-tele a legragyogóbb dolgokkal, csupa régiség, és mind törött. Garantálják, hogy semmi sincs az üzletben, amit jnár száz éve, vagy régebben