Heves Megyei Népújság, 1965. július (16. évfolyam, 153-179. szám)
1965-07-22 / 171. szám
két vallomá Aki elköszönt és aki beköszönt Két pedagógussal beszélgettem. Az egyik 63 éves, a másik 22. Az egyik nemcsak a tanévtől, az iskolától is búcsúzott 41 évi szolgálat után, a másik most készül az első tanévre. Toronyi József — a nyugdíjas pedagógus — az emlékek apró mozaikját rakosgatja, Homonnai Erzsébet pedig a jövő terveit szövögeti. Előbb a pályakezdővel beszélgettem füzesabonyi otthonában és csak azután a sokat tapasztalt, idős nevelővel, An- dornaktályán. Amikor a nyugdíjas pedagógus történetét, emlékezéseit hallgattam, állandóan visszacsengett az ifjú tanítónő vallomása. Ezért keveredik most itt, e sorok között a múlt és a jövő. Homonnai Erzsébet most végezte az Egri Tanárképző Főiskolát. Három szakos: matematika—kémia és műszaki ismeretek. És az 5/1965-ös sorszámú oklevél boldog tulajdonosa. Egerfarmosra megy tanítani ... — Nem Egerfarmosra megyek. Igaz, hogy amikor az elosztás volt a főiskolán, én Egerfarmosra kerültem, de aztán nem fogadtam el. Rossz a közlekedés. Cseréltem a járásnál. Poroszlóra megyek. „ — 1923-ban végeztem a tanítóképzőt Egerben. Az oklevél akkor még nem jelentett állást Pályázni kellett. Nekem nem sikerült, így egy évig tanítói oklevéllel a zsebemben, a MÁV-nál dolgoztam. A következő évben aztán sikerült iskolai munkán kívül. Többek között helyettesíteni kellett a kántort — pedig én nem is kántorizáltam: nem volt hangom — oktatni kellett a leventéket— A fizetés egymillió-kétszázezer korona volt. Aztán, amikor bejött a pengő, abból 96-ot kaptunk egy hónapra. És más járandóság semmi. Ha beteg volt a gyerek és Egerből orvost kellett hívni, 25 pengőt fizettünk egy vizitért. — 1200 forint lesz az alapfizetésem, erre jönnek a túlórák. Remélem, adnak szolgálati la.kást... Vagy hazajárok. Igaz, nem tudom, az igazgatóm megengedi-e majd... — Én letelepedtem itt a faluban. Látja, az idők során még a neve is megváltozott, Andornaktálya lett a régi Kastélyából. Hányszor bemehettem volna a városba tanítani... Itt maradtam, 41 esztendőt egy helyen. Igaz, nemcsak tanító voltam... 1925-ben megválasztottak tűzoltóparancsnoknak, és csak most mondtam le erről a tisztségről, hogy nyugdíjaztak. Még ma is büszke vagyok arra, hogy a mi falunkban szerveztük az első önkéntes női tűzoltócsapatot Ez 1950-ben volt. Még versenyeket is nyertünk. Aztán könyveltem a Hangyánál, színdarabra tanítottam a fiatalokat, egyszóval már akkor is népművelősköd- tem. A felszabadulás után pedig az iskolai munkám mellett elláttam a földművesszövetkezetnél a könyvelést aztán ugyanezt öt évig a Petőfi Termelő- szövetkezetnél. A földművesszövetkezetnél az alakulástól kezdve igazgatósági tag vagyok, sőt, még most is ügyintéző. Tagja voltam a népfrontnak, szerveztem az esti iskolákat és csak most adtam át a népművelési ügyvezető teendőit is. És hogy ki ne hagyjam, tagja vagyok a községi tanács végrehajtó bizottságának, sőt, én látom el a vb-elnökhelyettesi tisztséget is... — Nekem most legfontosabb a tanítás. Én már most kezdek készülni az első órákra. Kémiából új a tanterv és a könyv is, aztán itt a matematika. Mi legutóbb analízissel dolgoztunk... és most vissza a törtekhez. Már napok óta azon gondolkodom, hogyan tudom a gyerekeknek egyszerűen, érthetően elmagyarázni mindazt, ami nekem már olyan természetes. .. — Csak az első 10—15 év nehéz. — Ezt a bölcselkedő megjegyzést már egy másik nyugdíjas mondja, az ifjú tanítónő édesapja. És, ha már matematikáról esett a szó, íme egy feladvány, olyan vizsga utáni pótkérdés- féle: hány kilométert utazott a tanári oklevélért? — Négy évig jártam Egerbe, a Szilágyi Erzsébet Leány- gimnáziumba, aztán másik négyet a főiskolára. Nyolc évig ingáztam Füzesabony és Eger között. Naponta 34 kilométert utaztam... ez összesen... pontosan 54 ezer kilométer. — És Toronyi József vajon hány gyerek fejében ültette el a tudás fáját? — Ezt már nehezebb kiszámítani. Kitelne belőlük egy községre való. Volt vagy ötezer^, (márkusz) Egy kúttal több 'T'öbbször foglalkoztunk A már azokkal a súlyos vízgondokkal, amelyek az elmúlt évek során sokszor idéztek elő nehéz helyzetet Gyöngyösön. Az elmúlt hét végén kedvezően alakult a helyzet, a régóta sürgetett Xl-es számú kutat végre bekötötték a város vízhálózatába. Gyöngyös város tanácsa nemrég határozatban sürgette a korábban már elkészült, de nem hasznosított Xl-es és XIV-es számú kutak üzemeltetését. A Csatornaépítő Vállalat és a Heves megyei Vízmű Vállalat közös erőfeszítése nyomán így került sor az elmúlt hét végén a percenként 450 liter vízhozamú Xl-es számú kút bekötésére. A munkák idején nehézkessé vált a vízellátás, de utána szemmel láthatóvá lett a javulás. Lényeges változás, a vízigény zavartalan kielégítése azonban csak a percenként 800 liter vizet adó XIV-es számú kút üzemeltetésétől várható. Tekintettel arra, hogy ennek a kútnak a bekötése sem igényei több erőfeszítést, mint az előzőé, reméljük, nem sokat kell rá vámicuk a gyöngyösieknek. Megmondom őszintén, nincsenek különösebb,, titkos útjaim, Férj vagyok és férfi: eny- nyi az egész. Mégis az utóbbi időben egyre jobban idegesítenek engem a tudomány újabb és újabb diadalai. Mindaddig nem idegesített a tele- levízió, amíg néztem, bár lett volna elegendő okom rá. A stúdióból adnak közvetítést, vagy helyszínről sugároz a tévé... Annak örültem is, hogy a Marsról is lehet televíziós képeket sugározni. Most azonban olvasom, hogy az ipari televíziós adást mind jobban kiszélesítik és ösz- szerakva a mozaikkockákat, hozzátéve a fejlődést, aggódni kezdek... Nem terjesztik-e ki a televíziót családi, sőt feleség- ellenőrzési szintre... Ülök valahol nyugodtan, otthon „értekezleten vagyok”, s egy kapcsolás, az ipari tévé Asszonyoknak.” adása totál képben mutatja be, hogy én... brrr... gondolni sem merek rá. Nem, a tudomány nem szolgálhat ilyen alantas célokat! Ugye? (—ó) Ab örök hírnév titka Szomorúan ült az asztal mellett, s resz- keteg kezekkel simogatta őszülő szakál- lát. Szeme a messzibe révedt és könnycseppeket véltem bennük felfedezni. Nem bírtam tovább, megkérdeztem: — Miért olyan szomorú, mester? Michelangelo Buonarroti csak rám nézett, nagyot sóhajtott, aztán halkan, szinte szégyenlősen mondta: — Miért... miért? Van oka az embernek... Vág, — tette hozzá a nyomaték kedvéért. — De hát mester, hogyan lehet szomorú egy olyan nagy művész, mint ön _ Hisz en mindent megkapott a művészettől amit akart... Hiszen olyan nagy alkotások teszik önt halhatatlanná, mint például a Pietá? Egyáltalán hogyan tudta megcsinálni? — Hogyan? Mit tudom én... Nem olyan nagy dolog az. Az ember vesz egy nagy követ, aztán vésőt s ami felesleges a kőből, vagy a már- ványdarabből, azt levési... Ami megmarad, az a Pietá... Eny- nyi az egész — tette hozzá sóhajtva... — És a Mózes? Nem, nem hiszem, hogy csak ilyen egyszerű lenne a dolog... Van valami titka... Hogy egy darab kő és belőle élet áradjon... — lelkesedtem, de Michelangelo bánatosan ingatta a fejét... — Ugyan... ugyan... A Mózessel is ugyanez volt a helyzet. - Nekem igazán nem volt nagy dolog... Az Utolsó ítélet című freskómmal, nem mondom, már nehezebb volt, tudja a szobrokon elmerevedett a kezem a vésőn... Aztán talán a szonettek, igen, azok okoztak valamiféle gondot nekem, de csak az első néhány, amíg megszoktam, hogy gondolataimat szavakra és ne vésőre fordítsam... De az nem nagy dalog nekem... Igazán nem nagy — sóhajtott újból és két könnycseppet törült ki a S2eméből..j — De hát akkor mi a nagy ■ dolog, szomorú. miért oly mester? t— Madonna mia... Annyiszor próbáltam már...-Annyiszor és nem megy... Nem. Pedig, nem vagyok hiú ember, higgye el, nem vagyok az... Mégis, ha már eny- nyit dolgoztam életemben, szeretném, ha az utókor is megemlékezne rólam... És hiába próbálkozom, nem megyei Pedig kívülről olyan egyszerű. — Micsoda nem megy? — Levenni a lőti labdát és egyből továbbítani... Kimaradok majd minden, lexikonból — csóvád- ta a fejét bánatosan és kiment az udvar4 ra gyakorolni. (egri) Igaz, sorra látogattam a kistá- lyai iskolaszék tagjait — voltak vagy tizennégyen — és kértem őket, hogy szavazzanak rám. Volt, aki megígérte, de akadt, aki megmondta őszintén, ő már másra adta a szavát Különben is, minden a plébánostól függött.., — Még nem voltam Poroszlón. Azt mondják, szép, nagy iskolája van. Szeretném a szaktárgyaimat tanítani... — Amikor én kezdtem, tíz tantárgyat kellett tanítanom, összevontan a négy-öt és a hatodik osztályban, öt tanítóból állt akkor a tantestület. Az elmúlt évben húszán voltunk.— — A kémia tanításánál nagyon fontos a szemléltetés. Gondolom, a poroszlói iskolának jól felszerelt szertára van... — Hogy én mennyit fúrtam- faragtam, hogy legyen valami eszközünk, amivel be tudjuk mutatni a kis falusi gyerekeknek a fizikát... Emlékszem, egyszer napraforgószárból készítettem a szivattyús kutat... — Az lenne a legjobb, ha csak osztályfőnök lennék! Persze. lehet, hogy megbíznak úttörővezetéssel is. Aztán itt a népművelés, biztosan kell tartani előadásokat... — A mai fiatalok már nem Is tudják, mi az a díjlevél. Ebben szabták meg a tanító kötelességét és javadalmazását. Ez a díjlevél pontosan előírta, mi mindent kell csinálni az 1965. ??, csütörtök Az étkezési időket pontosan betartva, kora reggeltől késő éjszakába nyúló römi- partikkal teltek napjaink. Meg voltam győződve, hogy Amerikába fogok menni és türelemmel vártam, hogy egy nap az én nevem is rákerüljön a holnap utazók listájára. Más országokba való kivándorlás nem érdekelt. Nem törődtem azzal, hogy közben az emberek ezreit viszik különböző európai országokba és tengerentúlra, Kanadába, Ausztráliába, én hűségesen kitartottam Amerika mellett. Végül is egy napon arról értesítettek a lágerbeli amerikai hatóságok, hogy sajnos, ők már több magyart nem tudnak befogadni. Kérték, hogy próbálkozzam más országok követségeinél. Sok százan voltunk még ott ekkor és a hírek tudomásulvétele után kitört a pánik. Megszűntek a nagy kártyapartik, kezdtük járni a követségeket Salzburgból Becsbe és vissza, de a tengerentúli országok egymás után utasították el kérelmeinket. Anglia: — Kérem, mi már csak családosokat viszünk. Kanada: — Várjon a sorára! Kormányunk hamarosan újra megszavazza tízezer újabb magyar befogadását. — Ausztrália: — Beteltünk! Tábla az ajtón, hogy ne is zavarjuk őket. Közben Bécsben olyan hírek jártak szájról szájra, hogy hamarosan megszüntetik a salzburgi lágereket és a még ott levő magyarokat Lasbruckba telepítik. Elképzelhető, milyen hangulat uralkodott a hátramaradt nőtlen és kevés családosak között egyaránt. Mindenki számára olyanná vált a salzburgi láger, mint egy poloskás váróterem. Mindenki menni akart, de nem volt hova! Mint említettem, sok százan voltunk még ott ekkor, nagyrészt nőtlen fiatalok, pesti, vagy más magyar városokból idecsődült csibészek. Ezek valamiféle munkát végeztek a lágerekben, a konyhákon, vagy a vöröskeresztes raktárakban dolgoztak tessék- lássék és a munkájukkal járó kedvező anyagiakra való tekintettel nem törődtek a korábbi jobb kivándorlási lehetőségekkel. Ám Ausztriában sem volt szándékuk véglegesen letelepedni. A Dél-afrikai Unió követei már hosszú ideje toboroztak nőtlen, 20—40 év közötti fiatalokat az ottani aranybányákhoz, munkafelügyelőknek, óriási fizetéseket és más országokban elérhetetlen élet- színvonalat ígérve. Ezt senki sem vette azonban komolyan. Az első napokban ugyan sokat beszéltek a Dél-afrikai Unióba való kivándorlásról, de ugyanúgy, mindenki le is beszélte a másikat, hogy oda menjen. És most a népszerűbb országokba való körülményes kijutás miatt, egyre növekedni kezdett a Dél-afrikai Unió tekintélye is. Tárgyalták előnyeit, lehetőségeit, míg végül két hét alatt betelt az afrikai keret is. összetoborozták aranybányászaikat a becsületes fiatalokból, a csibészekből; a konyhák és a vöröskeresztes raktárak tolvajaiból. Egy héten belül valamennyi Afrikába készülőt a hönsingi repülőtér mellett levő munkásbarakkokban szállásoltak el. A mi csoportunkban teljes mértékben a vagányok domináltak. Legtekintélyesebb galeri a négy Sváb testvér körül alakult ki ilyen nevekkel: Dodi — Tibi — Toncsi — Tokos — Fokos — Kucsera — Szatyor — Bocskor — Cigány — Paraszt — Gunár, stb. Már a lágerben is a négy Sváb testvértől függött egy- egy Vöröskereszttől kapott ruhadarab, hiszen valamennyien a vöröskeresztes raktárakban dolgoztak. A galeri többi tagja pedig állandóan sorba állt és a kapott ruhadarabokat olcsó pénzért árulta a salzburgi lakosoknak. Svábék Budapestről, Kőbányáról jöttek. Szűkösebb napjaikban hordárként dolgoztak, vagy szeneslegények voltak, nem voltak szemérmesek az ivásban sem. Ausztriában rövid idő után hírhedt verekedőknek és nagy portyásoknak ismerték meg őket. A hörnsingi repülőtéren minden elutazásra váró magyar árulni kezdte meleg ruhadarabjait, mert hát Afrikába megyünk, —mondták. Pénzért; vagy italért cserébe. Aki pénzért adta is el, még elutazás előtt okvetlen italra költötte. Duhaj, ;,nem számít semmi*5 hangulat uralkodott köztünk; bőröndök nélkül, nagyrészt a vöröskeresztes raktárakban ránk dobált ruhákban, pénz nélkül, úgymond zsebre tett kezekkel szálltunk mámorosán a repülőgépekbe. Búcsúztatóink is voltak, akik a következő géppel jöttek majd utánunk. Miután elhelyezkedtünk ülőhelyeinken, lentről „éljen”-kiál- tások hallatszottak. — „Szia, aranyásók!” — „Srácok! Aztán óvatosan a kannibál-asszonyokkal!” — Hej! Sváb! Találkozunk a konzervesdobozban! Ha voltak is köztünk komolyabb, esetleg diplomás emberek, valamennyien kénytelenek voltak beilleszkedni a nagy többség által kialakított hangulatba és szorongva várni, hogy mindennek mi lesz a vége. Reggel 9 óra: Johannesburg öreg SAS-gépen hagytuk el Európát, első ízben Tripolis- ban szálltunk le, majd a következő állomás Kano volt. Következő leszállóhelyünk Léopoldwille, az akkori Belga- Kongó fővárosa volt. Nagy fogadtatásban részesültünk itt. Egy magyarul beszélő pap röviden és egyszerűen hős szabadságharcosként emlékezett meg rólunk; majd beszédét több fogásos fejedelmi vacsora követte. Közben a fogadásunkra kijött nagy tömeg magyar lobogókat lengetett és egy tűzoltózenekarhoz hasonló rezesbanda Rákóczi-indulókat gyilkolt halomra. Vacsora után az előre felállított vöröskeresztes sátraknál ruhadarabokat osztogattak, de pechem- re, nekem minden kicsi volt. Kaptunk még öt angol fontnak megfelelő francia pénzt is, és ízelítőt az afrikai melegből. Bár az éjjeli órákban tartózkodtunk ott, mégis valamennyien izzadtságról és a fülledt melegről panaszkodtunk egymásnak. A végállomás — Johannesburg — következett. Délelőtt 9 órára érkeztünk meg. Az épület homlokzatán talán a világ minden zászlóiból egész zászlóerdő volt kiaggatva. Láttunk magyar zásdót is. De ezenkívül nem várt ránk sen- ki. Se rezesbanda, se vöröskeresztes sátrak. A repülőgép-; ről egyenesen autóbuszokba szállítottak és Johannesburgon keresztül, a várost körülvevő aranybányák egyikéhez vittek! De álljunk meg itt, Johannesburgban egy kis időre. Elképzeléseinkben mi nerő alkottunk többet Johannes-; burgról, mint egy kultúrház- ból és kocsmából álló mezőn város, ahol az emberek azs óriási hőségtől félig felforrott tan, lógó nyelvvel, izzadt tests tel roskadnak be egy-egy úts jukba eső sörözőbe, hűsítő ita- lókért. Mindezek tetejébe dzsungelbeli aranybányákat képzeltünk. De mi ez, amit nyitott tetejű autóbuszunkból látunk? Jő helyen járunk? Ez egy óriási kétmilliós város, csupa 15—20j emeletes háztömbökből, amely mind fehér. Az egész várod annyira újnak látszik, mintha most vették volna ki egy óriás si dobozból. Johannesburg öszS szetéveszthetetlenül egy minia- tűr New York-hoz hasonló.1 Széles útjain hat sorban köz- lekedik a zsúfolt kocsiforga-" lom. Micsoda meglepetés! Mindé-' nütt csupa elegáns fehér em-' bér. A feketék forgalma úgyszólván teljesen elvész az ut- cán nagyobb létszámú fehérek forgalmában. Ugyan kérem; hol vannak itt a kannibálok? És hol járnak itt a fehérek oldalukra akasztott pisztolyokkal, mint a cowboyoknál szokás, vagy mint ahogy mi azt Ausztriában elképzeltük? Elégedettek voltunk, örültünk, mint hároméves gyerek; mikor megpillantja a karácsonyfáját. Forgolódtunk üléseinken, mutogattunk egymásnak a szélrózsa minden irányában, sugároztunk az örömtől és izzadtunk a mondanivalóktól. — Ez hát a sötét Afrika? — kérdeztük. (Folytatjuk) Urbán József
