Heves Megyei Népújság, 1965. június (16. évfolyam, 127-152. szám)
1965-06-27 / 150. szám
* ŐSZ FERENC: M IGAZ6AIŐ SZÜLETÉSNAPJA > nek Józsi. — Tele vagyunk. Kondor egy ötös borravalót adott. Nyilván azt reméli, hogy nem fogok emlékezni a havi számlájára. Na lám: nemcsak a pincér lop — mondta kacsintva. A vállalat ebédlőjében is nagy volt az izgalom. — Én azt javaslom — mondta a leves után Biener, az irattáros, akinek hangját utoljára 56 októberében hallották — resztelő ajándék? — kajánko- dott Biener. A másik asztalnál már tudni vélték, hogy Kőrösiné gyerekének Gyukics az apja, de lehet, hogy Kondor, vagy éppen Perlaki. — Nagy nyomozás várható — suttogta bizalmasan Zimai, aki már egy halomra való iratot elégetett. Délután lázas tevékenység kezdődött a vállalatnál. A pénztárba beállított Bölcskei, a számlázásból: — Kérem... — én szeretném befizetni a múlt havi túlóradíjakat. Tévedésből számolták el, de becsületem nem engedi, hogy megtartsam. A délután folyamán egy könyvügynök állított be a vállalathoz. Bártfay, a portás révén pillanatok alatt elterjedt a hír, hogy az illető detektív és azért álcázza magát ügynöknek, hogy minél többet megtudjon. Gártfay jelzését mindenki komolyan vette, mert ő minden bizonnyal ismeri a dörgést, hisz régi miniszteri tanácsos volt. A könyvügynök nem hitt a szemének. Bárkihez ment, az ész nélkül vásárolta a könyveket. Már ez önmagában is csodálatos volt. Előbb a keresettebb könyveket ajánlotta, de amikor Csurgó, a vállalat szép- fiúja, ez a városszerte közismert nőcsábász, egy zokszó nélkül megvette a „Tsz-pa- rasztok szakkönyvtára” sorozat mind a harminchat kötetét, vérszemet kapott. Leginkább a mai magyar irodalmat ajánlotta és csodák csodája: vették, mint a cukrot. A könyvügynöknek feltűnt, hogy mindenki elmondta: kezdettől fogva elítélik Gyukicsot és bandáját. Szerencsétlen csak tátogott, de nem szól egy szót sem, mert több mint két hete nem olvasott újságot. Aztán annyira belejött, hogy már így kezdte az árúsítást: — Remélem, ön is elítéli Gyukicsot és bandáját? Természetesen mindenki elítélte. A könyvügynök megtudta, hogy Kondor a teljes vállalati kultúralapot Mimikére költötte, ezért sürgősen Mimikéhez sietett, aki már várta és megvette tőle az Értelmező Szótárt. Ilyen jó napja sem volt még életében. Közben leszállt az este és Borsodi, az anyagbeszerző, a sötétség leple alatt, nagy titokban óriási bőröndöket cipelt az anyósához, akiről mindenki tudta, hogy három éve haragban vannak. A dolgot sikerült titokban lebonyolítani, hogy egy névtelen telefonáló csak körülbelül félóra múlva jelentette a rendőrségnek, hogy Borsodi mór viszi a szajrét. Kelemen, az értékesítésből az este, munka után egyenesen hazament. A felesége nem győzött csodálkozni: — Beteg vagy? — Nem szívem.. 1 ezentúl mindig így lesz — mondta Kelemen. A házaspárról mindenki tudta, hogy a feleség elmaradt férjétől a fejlődésben, mert például Napóleonról is csak annyit tud, hogy egy hadvezér volt, és fogalma sincs arról, hogy ez egy híres és drága konyak. — Szóval, megint kádereznek — állapította meg az asz- szony, aki Kelemen szerint rendkívül buta volt. — Miért kádereznének? — Mert olyankor mindig fontos neked, hogy rendezett családi életed legyen. Ezúttal felbuksz, vagy lebuksz? — Fogd be a szád, mert megbánod! — Szóval lebuksz-! Kelemen — mint általában a férfiak — nem szerette, hogy ennyire a veséjébe látnak, s ezért két pofont adott élettárKOVÄCS SÁNDOR: Sárba zuhannak a pálmafák Felizgatnak a napi hírek; a földön megint ölnek, ölnek. Pálma zuhan el törötten, ismét joga van az ökölnek. Bár nem őrized idegeidben a háborúk lenyomatát, és az ajtók dörrenése sem tör robbanva a szíveden át, de ismered a gyászt, a temetők feié ballagó asszonyok szerpéből újra olvashatod, hogy miért is rettegnek ők! az emlékül nparadt romok figyelmeztetnek valamire, eléd magasodnak, s kiáltják: ez történt, ez volt, nézz ide! s ez lehet!... megint — s még szörnyűbb! Sárba zuhannak a pálmafák És valahol friss temetők felé ballagnak a könnyező anyák! ANTALFY ISTVÁN: Borsodi emlék, 1965 Körülöttünk lassan bealkonyo dott. Gallyat szedtünk a lankás oldalon, roppant a száraz ág, gally — gyufaláng lobbant és máris lángolt a halom. Nyársakra szúrt szalonna, sere egett. Egy időre mindenki hallgatott. A máglyát, mely vidáman lobogott, körülguggoltuk mint, nomád papok. A csend nem tarthatott percnél tovább, aztán indult a szó, vidám beszéd, kinek hagymája kezdett égni, kit füst mart, kinek tűz égette kezét. Cshát a bor! Hegyháti, ízletes! Töltés-, ivásra mindig alkalom! Aztán a dal a hűvös éjszakán...! Most már csak az emlékét hallgatom— POLNER ZOLTÁN: Megváltás Nincs más csak a rettegés félbeszakított kálváriája. Én füvek és búzák forrásvidékéről való vagyok. Felhők prófétáltak itt előttem és tudok a kőbe vésett igékről. Ma már csak a temetők fájnak, az emberiség fogadalmai és azon csodálkozom, hogy kék maradt az ég. Ez a nyár a teremtés látványos ideje. Csontomban esendő virágok, kőkorszak testű ragadozók lélegzenek. Napjaim behemót kapujában égő pallossal áll az angyal, a szerelem fogékony angyala, s én megváltom magam, hogy fiam kiragadhassa a mindenség kezéből a kardot. KRECSMÁRY LÁSZLÓ: Nagyanyám a kertben Megy nagyanyám kora reggel a kertbe, nevetve köszönti dallal a fürge rigó, fénnyel a kék, derűs ég, Csillog a harmat a sóskalevélen, s nyújtja feléje illatozó levelét vígan a petrezselyem. Ott meg a krumpli köszönti, kidugta a csiráit a földből s barna köténye után hajlik a málnabokor. Felveszi fürgén a szilvafa mellől régi kapáját, indul a hagyma közé, láttára reszket a gyom... Állok a fényben, s hosszan nézem e drága kis asszonyt — bírja-e, győzi-e még! — mindene munka, dolog. Hej, pedig élete sok bajt látott gondteli fáján éppen a nyolcvanadik ért gyümölcs már ez az év... Dongnak a méhek, halkan zümmög a csöppnyi dalárda — hallja e dalt nagyanyám, s csöndesen messzire néz, Szállnak a szirmok a szélben, s táncot járnak a dalra — bájos e kedvlobogás, mint pici lánynevetés... Állok a fényben, s nézem a kertben e drága kis asszonyt, — vállára hajlik az ág — s reszket a gondolatom, mert tudom: egyszer eljön a reggel, s a szilvafa mellől azt a kis kapát nem veszi senki se fel-. sának. Az asszony teljes hangerővel ordítani kezdett és segítségért kiabált. A szomszédok összegyűltek a vérszagra, majd hamarosan előkerült egy rendőr is. Kelemen teljesen összeomlott a rendőr láttán. — Végem van... ezt akartad. .. ki neveli fel a gyerekeinket? — Mi történik itt? — lépett be a rendőr. • — Semmi.... tévedés, kedves rendőr elvtárs... az én uram nagyan rendes ember... nem történt semmi, csak évődtünk egy kicsit. Tetszik tudni, a szomszédok milyen rosszindu- latúak — tuszkolta ki a rendőrt Kelemenné a lakásból. — Na, azért — szólt vissza a rendőr. — Na, táguljanak, emberek, csak családi életet élnek — mondta a kintállók- nak, akik az elmaradt cirkusz miatt csalódva távoztak. De még hátra volt a nap nagy eseménye. Boldogok lehettek, akik ezen az estén a presszóban tartózkodtak. A közvélemény a Gyukics- ügy felett mór napirendre tért. Este a presszóban zene szólt és ilyenkor az érzelmek kerülnek előtérbe. A szaxofonból szirupos melódia csorog a részvevőkre, melyhez egy torz mikrofonon keresztül a zongorista recsegteti a negédes szöveget Az asztaloknál hölgyek ülnek, akik kínosan vigyáznak arra, hogy a térdükből kilátsszék annyi, amit még a jóízlés megenged. öreg férjek általában itt tartják szokásos esti értekezletüket, melynek tárgya a házasság intézményének tarthatatlansága. De ezen az estén két állandó vendég hiányzott Kondor és Kelemen. Ezért Mimiké és barátnője, egy dús, vörös hajú szépség, kénytelen volt két Beatles-frizurás ifjúval vigasztalódni. Ezek ugyan nem rendeltek konyakot, de remekül tudtak hully-gullyzni és elvégre nemcsak a testnek, hanem az ember lelkének és kultúrszomjának is meg kell adni a nemes kielégülést. A közvélemény Gyukicsot, Kondort és Kelement már elkönyvelte. Tudták, hogy valamennyien őrizetben vannak, sőt azt is, hogy Kondor felesége gázzal öngyilkosságot kísérelt meg, de ez nem sikerűit, mert miután a gázszámlát nem fizették ki, órájukat kikapcsolták. Ekkor lépett be egy rendőr alezredes kíséretében Gyukics. Minden szem feléjük fordult. — Tetemrehívás — súgta a zongorista a dobosnak, de előtte volt a mikrofon. A cukrászda megdermedt. Abbamaradt a zene, mindenki visszaült az asztalhoz. Gyukicsék is leültek. Józsi, persze, azonnal ott termett. E pillanatban a fizetőpincér volt a város legirigyeltebb embere. — Miért lett ilyen kísérteties csend? — kérdezte a rendőr alezredes a főpincértől. — Izé... — Józsi nagy zavarban volt, mert nem tudta, hogy elvtársat, vagy urat, esetleg Gyukicsot mondjon — szóval... mert, hogy ... — Értem, hisz te itt közismert ember vagy — fordult a rendőrtiszt Gyukicshoz. — Közismert — mondta a . pincér hangsúlytalanul, hogy ki ne maradjon a társalgásból^ — És tudják a nagy eseményt? — kérdezte a rendőr alezredes. — Hogyne, kérem tisztelettel — vágta össze a bokáját Józsi — mindenki tudja, egész nap ezt beszélték. — És mit szólnak hozzá? — Hát... — Ugyan, hagyd — szólt közbe Gyukics. — Dehogy hagyom — felelte az alezredes és felállt. — Akkor hát, miután ez itt közügy... egy pillanat... most majd két konyakot kérek.., zenekar tust! Mire a tus elhangzott, ott volt az asztalon a két konyak is. — Emelem poharam régi barátomra, akit tíz éve nem láttam és most a 45. születésnapján is csak csellel tudtam elrabolni — mondta a rendőr álezredes. A presszóban felharsant az éljen. Sorban álltak fel az emberek és tolongtak, hogy megrázhassák Gyukics kezét. A rendőr alezredes az ünneplés befejezése után egy kicsit irigyen és egy kicsit pityóká- san mondta Gyukicsnak: — Irigyellek, komám. Megértelek benneteket, hogy lokál- patrióták vagytok. Jól lehet élni így egy kisvárosban, ahol mindenki ismeri, szereti és becsüli a másikat, k . , hogy küldjünk egy táviratot, amelyben elítéljük Gyukics i Kálmán viselt dolgait. — Miféle viselt dolgait? — 1 kérdezte ijedten Kőrösiné, i akinek alig két hete vállalt ; Gyukics névadó apaságot. i — Haha, maga kis naív... Mit gondol, miből volt a keneki emelték a fizetését. Beszélik, hogy Kondor és Mimiké. .. De erre semmi bizonyíték nincs. Amikor például e Csemege üzletben Kondomé Mimikéhez vágott egy adag franciasalátát, kénytelen volt bocsánatot kérni. Bár Józsi, £ íizetőpincér azt mondja, hogy Kondor kényszerítette rá az asszonyt, különben elzavarta volna. De lehet, hogy ez is kisvárosi szóbeszéd. Mimiké, rövid hallgatózás után mindenesetre sírógörcsöt kapott és kirohant a mellékhelyiségbe. Nem tudni miért, a lefolyóba dobott egy nyakláncot és egy karkötőt, amit később ki akart halászni, de már nem találta meg. Egyébként ez sem bizonyít semmit, csak azt, hogy furcsák és kiszámíthatatlanok a nők. Még ezen a délutánon a rendőrségre két levél is befutott. Az elsőt Kondor főkönyvelő írta, aki töredelmesen be- valotta, hogy Perlaki Zoltán termelési osztályvezető a vállalat anyagából épített magának kéjlakot. Mindez csak úgy volt lehetséges, hogy Gyukics igazgatót lekorrumpálta, aki szemet húnyt gazságai felett. A második levél szerzője Perlaki, aki tudatta, hogy Kondor hamis mérleget készített, Gyukics igazgató tudtával és helyeslésével. A presszóban vad hírek keringtek. Voltak, akik tudni vélték, hogy Gyukicsnak két felesége volt, és mindkettőt verte. Gugyerkáné, akinek egy időben reménytelenül tetszett Gyukics, azt állította, hogy Gyukics nőgyűlölő. Délben érkezett a legfrisseb hír: — Megindult a láncreakció. A rendőrség keresi Kondort és Perlakit. Akik persze negyedóra múlva megjelentek a presszóban, de ez csak egy pillanatra keltett zavart. Józsi mindenesetre nem szólította őket elvtársaknak és ugyanolyan duplát kaptak, mint a betérő falusiak, akik csak a flancért isszák a kávét, vagy azért, hogy legyen hol eltölteni az időt a délutáni buszig. Kondor és Perlaki külön asztalhoz ültek, mert egyik sem kockáztatta volna meg, hogy egy ilyen rosszhírű alakkal lássák együtt. — Csodálatosan megy a bolt — jelentette ki a kávéfőzőnőKisváros... Van egy főutca Itt található minden. A tanács ahol a szükséges iratok, az ál lami áruház, ahol az exportbó visszamaradt cipők és a külföl di gezarol, a presszó, ahol ; legfrissebb hírek, a legrégibb sütemények és bűnrevezető alkalmak, valamint a templom ahol az igék és feloldozások kaphatók. Tökéletes a kényelem. Mindent egy helyen. Itt £ Fő utcán, ahol a közélet is zajlik. Magánélet nem, mert ugyan kinek van egy kisvárosban magánélete. A nagyváros más. Ott mindenki siet, részvétlen a mások bajai iránt, az ember a szomszédjától nyugodtan fel is fordulhat. A kisvárosban az emberek ráérnek, a mások fájdalmai az ő fájdalmaik is, itt még felfordulni sem lehet nyugodtan. A Fő utcán található az a vállalat is, melynek élén ma reggel 9 óra 20 percig Gyukics Kálmán igazgató állt. Gyukics neves ember volt a kisvárosban. Számtalan bizottság vezető tagja, neve a protokoll-lista első oldalán szerepelt, színházba tiszteletjeggyel járt és nevét még az intrikák sem mocskolták be. Nem lett volna érdemes,, mert Gyukics szilárdnak látszott, mint a kőszikla. A kősziklákat pedig nem célszerű dolog fúrkálni. Ezen a napon a titkárnő előzetes jelzése alapján szeretett igazgatójának 45. születésnapját készült ünnepelni a vállalat Hetekkel előbb már íveket köröztek az osztályokon, melyeken ki-ki anyagi helyzetének és beosztása stabilitásának arányában ötven-száz forintot jegyzett, hogy méltó ajándékkal is kifejezésre juttassa sze- retetét és nagyrabecsülését. Pontosan negyed tízkor lépett be a küldöttség, amely a közel 5000 forint értékű márkás festményt volt hivatott átadni Gyukicsnak. A küldöttség élén Kondor Béla főkönyvelő állt, aki úgy röcögtette a díszbeszédet, mint vidéki kántorok a lorettói litániát. — Kedves barátunk, szeretett Gyukics elvtárs. Fogadd tőlünk ezt a csekély kis ajándékot, mely nem képviseli méltóképpen azt a szeretetet és tiszteletet, melyet a vezetésed alatt álló dolgozók irányodban viseltetnek. Te, aki mindnyájunk példaképe vagy... Kopogás nélkül nyílt az ajtó. Mindenki felháborodottan fordult hátra. Kondor szeme élesen vágott, mint a róla elnevezett keselyűé. De nem tudott megszólalni. — Melyikük Gyukics Kálmán? — kérdezte egy polgári ruhás férfi, aki mögött rendőr állt. — Parancsom van, hogy a kapitányságra kísérjem. — Kérem... — mondta Gyukics. — Bocsánat — fordult az ünneplők felé és távozott. Néhány másodpercnyi döbbent csend után Kondor talált először hangjára: — Tudtam! A gyülekezet szétoszlott, öt perc múlva a Fő utcai presszóban Józsi, a főpincér, már mindenkivel közölte a hírt. És ezt beszélték a tanácson, az Állami Áruházban, sőt a templomban bóbiskoló két öregasszony is letette a rózsafűzért, hogy az áhítatot megszakítva megtárgyalják a nagy eseményt. Kondor magához hívatta a termelési osztályvezetőt: — És most mi lesz? — Nézd, kérlek. .. Én megértelek. .. a helyzet kínos... de ugyebár a mérleget te készítetted... én, hogy úgy mondjam, nem is tudtam, hogy hamis... bocsáss meg, hogy téves, de biztosíthatlak, hogy... _ Nézd, Perlakikám. A mé rlegért valóban én vagyok a felelős, de már bocsáss meg, az már mégiscsak kellemetlen lenne, ha kiderülne az a kis villaépítkezés... —t Az nem villa, csak egy kis vityilló... kiselejtezett anyagból. — És ha szabad tudnom, ki selejtezte ki? Az előszobában ülő titkárnő fülét a párnázott ajtó alati réshez illesztette. így talált rá Mimiké, a könyvelésből, aki a rossz nyelvek szerint nem osztott és nem szorzott, mivel nem tudott számolni, mégis
