Heves Megyei Népújság, 1965. május (16. évfolyam, 102-126. szám)

1965-05-09 / 108. szám

G yűj tögetősd i Nem szakköri foglalkozásról . van szó, amelynek keretében , a legkülönfélébb emberek a legkülönfélébb dolgokat gyűjtik, amin már csodálkoz­ni sem lehet, annyira furcsa. Megfelelő szót is találtunk a türelmetlen szenvedély kifeje­zésére, aminek nyelvünkhöz semmi köze, a fogalom tartal­mát inkább csak sejtjük, mintsem pontosan tudnánk: hobby. Ártatlan időtöltés, a kinőtt gyermekkorból visszamaradt szokásnak is nevezhető, de olyan mindegy, minek hívjuk, szólni sem akarunk ellene, csu­pán analógiájára szeretnénk hivatkozni egy egészen másfaj­ta gyűjtögetés kapcsán. Hallgassuk meg azonban elő­zőleg azt a néhány kisiskolást, akik történetünknek ugyan csak mellékszereplői, de az in­dításhoz elegedhetetlenül szük­ségünk van rájuk, mint koro­natanúkra. Egyikük csomó gu­mitömítést vesz elő a zsebéből, amit a szódavizes üvegekhez használnak. — Anyukám hozta haza az üzemből, van otthon egy ko­sárral. Adjak? — mutatja a társának. A megszólított elhúzza a száját. — Minek ez? — kérdi. A tömítéshalom tulajdonosa előbb csak vállrándítással fe­lel, aztán megtalálja az indo­kolást is. — Jól lehet vele dobálózni — és már repül is az egyik gumigyűrű, egyenesen az ab­laküvegnek, de onnan vissza­pattan, anélkül, hogy kárt okozna. A gumitömítésnek egyszerre megnő a becsülete, a gyerekek szeme felcsillan. Valóban jól lehet hasznosítani, állapítják meg magukban az eddig lené­zett gumigyűrűről. Sóvárogva nézik a társuk markában hal­mozódó gumikarikákat, és még jobban megnyúlik az ar­cuk, amikor a nadrág feneket­lennek tűnő zsebéből újabb halmok kerülnek elő. — Adok érte ceruzát vagy radírt — élénkül meg az előbb még fintorgó kis szőke. Az ő zsebéből nagy halom ceruza és radír kerül elő. — Honnan van neked eny­nyi? Most már ő a központ, ő kezd fölényeskedni. — Apukám hozza haza az irodából. Van belőle bőven. A harmadik pöttöm ember­ke sem akar lemaradni, ő azonban hiába kotorászik a zsebében, abból csak egy kék­színű üvegcserép varázslódik ki. De nem hagyja magát. — Nekünk színes drótunk van otthon. Olyan jó vékony. Műanyagba húzva. Zsákszám­ra. Üveget fon be vele apukám, és azt adja el. Hozzak drótot? Van elég. Apu minden héten hoz egy táskával az üzemből. Miután ők még a cserekeres­kedelem szabályai szerint vált­ják be értékeiket, az egyezség gyorsan megszületik, és nem­sokára mindegyiküknek van gumigyűrűje, ceruzája, radír­ja, a harmadik pedig esküvel fogadta meg, hogy hoz otthon­ról színes drótot, olyan mű­anyagosat. Ha csak a gyermeki élet egy pillanatképét akartuk volna rögzíteni, most be is fejezhet­nénk ezt az írást, de talán ki­tűnik az elmondottakból, hogy tovább szeretnénk lépni az alaphelyzetből. Tovább, szé­lesebb határok felé, erősebb kontúrok irányába. Számítsuk le a gyerekek szavaiból azt a többletet, amit a dicsekvés kényszere váltott ki belőlük. És még így is ma­rad elég az üzemből hozott gumitömítésből, a ceruzából, radírból és színes drótból. Annyi, mintha mindennap kö­telező lenne a műszak végén az éppen ott található anyagok­ból megtömni a zsebeket és az aktatáskákat. Gyűjtögetősdi ez a javából, nem is jár nagy áldozattal, külö­nösen izgulni sem kell miatta, és ráadásul nemcsak a gyűjtő­nek a keble dagad a büszke­ségtől egy-egy szép darab megszerzése után, hanem a gyerek is örül a ,,madárlátta” gumigyűrűnek, ceruzának, ra­dírnak, drótnak és még ki tud­ja, mi mindennek. Apropó: gyerek .. .1 Rendben van, higgyük el, olyan közszellem alakult ki nálunk, hogy a gyűjtögetősdi nemzeti hobbynak számít. Mintha mindenki minden ke­ze ügyébe akadó holmit köte­les lenne hazavinni magán- gyűjteménye gazdagítására. Rendben van, higgyük ezt el. De engedjenek meg egy kér­dést: hány szülő akarja erő­nek erejével tolvajnak, csaló­nak, gazembernek nevelni a gyermekét? Létezik ilyen jó­zan szülő? Mit tanul azonban a gyerek attól a szülőtől, aki állandóan hazacipeli az üzemből a kü­lönböző apró és kevésbé apró tárgyakat, hasznosakat és szá­mára kevésbé hasznosakat, mintha csak az lenne a fon­tos, hogy ne maradjon az üzemben? Milyen példán esz­mél az ilyen szülő gyer­meke? Beszélhet-e az ilyen gyermeknek a szülő, a nevelő az iskolában, de bár­ki más a becsületről, a tisz­tességről, a társadalmi tulaj­don védelméről? Beszélhet-e kötelező erkölcsi kategóriák­ról, azok mindenkire egyaránt érvényes erejéről? Mégha csak jópofaságból viszi is haza azt az egy szál ceruzát az üzemből a szülő, ami­ért nem kell fizetnie, és ha a gyereke megkérdezi: honnan van, és ha a szülő válaszol rá, hogy az üzemből, milyen kö­vetkeztetésekre juthat az ilyen gyerek? Vagy úgy gondolják, a gyerek nem következtet sem­miféle cselekedetből semmire? Vagy talán arra gondolnak, a gyerek előtt lehet huzamo­sabb ideig titkolózni? A gyerek a legtökéletesebb kamera, soha el nem téveszt semmit, még a félhomályban is tökéletesen rögzíti a képet, és nemcsak tudomásul vesz egyszerűen valamit, hanem azonnal értékel, szigorúan, tárgyilagosan, a legelfogulatla­nabb esküdtszék objektivitá­sán is túl. Ha már a gyűjtögetősdi műve­lői meg is feledkeznek a társa­dalmi tulajdon sérthetetlen­ségéről, legalább gyerekeikről ne feledkezzenek meg, gon­dolják meg: a gyerek mindent megmér, mindenre tökélete­sen emlékezik és a legszíve­sebben a szüleit követi. Vi­gyázzunk, milyen utat muta­tunk a gyerekeknek! G. Molnár Ferenc §M~d wm?j A tizedes meg a többiek ÚJ MAGYAR FILMSZATÍRA A film hőseinek — tizedes­nek meg a többieknek — egyet­len kívánságuk van csupán: életben maradni, túlélni a szá­mukra értelmetlen háborút, át­menteni magukat a békésebb napokra. A tizedesnek azért még van egy kis plusz törekvé­se is, mégpedig némi készpénz­zel „felerősödve” megúszni a véres napokat. Mert a háború­ban is lehet ügyeskedni, külö­nösen, ha valaki olyan talpra­esett. a pillanat embere, mint a külvárosi vagánytulajdonsá­gokkal rendelkező tizedes, aki ha nem is halálmegvető, de éle­tet jelentő bátorsággal közleke­dik a csatamezőn. Közben buz­gó szorgalommal csattogtatja a bokáját a német, vagy nyilas tisztek előtt, örömkatona mód­jára ismétli a parancsokat, hogy azután pont ellenkezően, a saját feje szerint cselekedjék, mintha odahaza lenne, valahol a Ferencvárosban. Dobozy Imre és Keleti Már­ton új filmje a véres háború komikus arculatát mutatja be, — s ezzel egy új, eddig parla­gon hagyott területre nyitottak kaput. S e kapunyitás nagysze­rűen sikerült. A film humora nem elsősorban a helyzetekből, inkább a jellemekből, a nagyon is emberi gyengeségekből, a jó és rossz tulajdonságok harcá­ból fakad. És a jóízű nevetés mögött mindig felfedezhető (és nem szájbarágóan!) a törté­nelmi, a társadalmi igazság. A tizedes kicsit a második világháború Svejkje, — termé­szetesen hazai kiadásban. Egy­formán unják a háborút, mind­ketten leleményesek, talpra­esettek, csakhogy míg Hasök derék katonája bölcselkedve anekdotázza végig a monarchia háborúját, addig a tizedes cse­lekszik, menti a bőrét, a má­sokét is, s közben alakul, for­írta : Horst Czerny és Klaus Scheel Fordította : Tihanyi Vera 7. Ezt nagyon jól tudják a Ke­leti-tenger melletti Peencmün- dében is. Ott van a fasiszta V- fegyverek központja. A hat­ezer technikust, számtalan koncentrációs táborbeli fog­lyot és kényszermunkást fog­lalkoztató óriási tábor élén egy, a nyilvánosság számára tel­jesen ismeretlen ember áll, jól­lehet, titokban ő jelenti Hit­ler utolsó reménységét. A ne­ve: Wernher von Braun, SS- ßturmbannführer. A rabszol­gamunkások kíméletlen beve­téséért Heinrich Lübcke a fele­lős, aki később a nyugatné­met különállam élére kerül. Szertefoszlott álmok Wernher von Braun, a régi porosz junkercsalád fia, vitat­hatatlanul okos koponya, aki ismert rombolási vágyáról. A V—1. és a V—2. az 6 műve, s rendszeresen tájékoztatást kér arról, hogy gyártmányai milyen pusztításokat okoznak Londonban. , A szovjet téli offenzívárol szóló hír letaglózza. A Moser alezredes parancsnoksága alatt álló osztálynak, a tuchola-i pusztán, a Braun-féle „Ameri­kai-rakéták” kipróbálása volt a feladata. A rakétabáró New Yorkot akarta ezekkel a raké­tákkal bombázni és az ameri­kaiakat megadásra, vagy leg­JSfö. májas 3* vasárnap alábbis fegyverszünetre kény­szeríteni. A fasiszták bíztak Braun­ban, Braun pedig a rakéták­ban. Mindent megtett a kísér­letek folytatására. A wolgasti erdőségekben sietve kilövőhe­lyet létesítettek. Ugyanezekben a hetekben a hatalom fasiszta birtokosai és rakétaspecialistájuk további lesújtó híreket kapott. Az an­gol—amerikai invázió, s a Csa­torna partjai mentén elhelye­zett V—1. kilövőtámaszpontok elvesztéséhez vezetett. Ettől kezdve Heinkel-bombázókról lőtték ki az Északi-tengeren át a szárnyas lövedékeket. 1945. január 23-án azonban több gép már nem szállt fel. A pilóták kártyázással űzték el unalmu­kat. A repülőgép-üzemanyag elfogyott, utánpótlásra nem lehetett többé számítani. Ez csak egyike volt a sok rossz hírnek. Miközben Braun néhány munkatársával kávé és konyak mellett ült, a szol­gálatos tiszthelyettes a követ­kezőket jelentette: „Az oro­szok Stettin előtt állnak”. Va­lamivel később Himmler meg­bízottja érkezett. Äz SS-főnök parancsot adott Wernher von Braun Sturmbannführemek a rugalmas elszakadásra. És ekkor bebizonyosodott, hogy mégiscsak léteznek cso­dák. Miközben az utak zsúfo­lásig tele voltak menekülők­kel, s százával haltak meg a csecsemők és a kisgyermekek, a rakétacsapatok minden szük­ségest megkaptak. Elsősorban 2000 tehergépkocsit, 1000 utánfutóval, temvészeteaan • szükséges üzemanyaggal együtt. Az egész peenemündei gép­parkot becsomagolták, hozzá az akták egész hegyeit, de nagy értékű élelmiszereket, pezsgőt, bort, konyakot, prali­nét is, sőt a szobanövények is útrakeltek. Az utazás célja. Nordhausen volt. A wolgasti erdőségekben is élénk élet folyt. Készen álltak már az új kilövőhelyek, de alig kötött még meg a beton, amikor parancs érkezett a to- vábbvonulásra. A cél Rethen volt, a lüneburgi pusztaság­ban. Az „Amerika-rakéta” ter­vet azonban lefújták. Az ösz- szeomló hitleri birodalom gaz­dasági lehetőségeinek a végé­hez érkezett. Moser alezredes osztályát gyalogos zászlóaljjá alakították és útnak indították a frontra. Goebbels parancsot ad Azoknak a napoknak egyi­kén, amikor a Vörös Hadsereg csapásai szétzúzták a náci vezetők terveit, Schwarz van Berk SS-Standartenführer pa­rancsot kapott, hogy azonnal hívja fel a 120053 berlini tele­fonszámot. A vonal másik vé­gén Goebbels jelentkezett. Be­tegsége schwanenwerderi luxusvillájában ágyhoz kötöt­te. A következőket mondta: „Haladéktalanul várom önt a lakásomon.” „Parancsára, birodalmi mi­niszter úr”. Schwarz van Berk a Das Reich című hetilap íoszerkeezr tője. Goebbels fogadja, s az urak azonnal rátértek az őket érdeklő témára. A propagan­daminiszter kijelentette: A né­met nép győzelmi akaratának megerősítésére, hozzá kell lát­ni a „csodafegyverek” fokozot­tabb propagálására. Schwarz van Berk a megfelelő ember erre, mert a propagandami­nisztériumban működő „csoda­fegyver-bizottsághoz” tartozik. Kérdésére, hogy milyen fajtá­júnk és tulajdonságúak a pro­pagálandó „csodafegyverek”, a miniszter kitérő választ adott A következőket javasolta: ■„Egyelőre maradjunk csak a V-fegyverek meliert.’* Németországban e napokban még éppen elég ember akadt, aki készpénznek vette a szé­gyenteljes csodafegyver-legen­dát, s szalmaszálként kapasz­kodott a fantáziáló rádió- és sa jtó-j elöntésekbe. Üzlet a V-fegyverekkel A föld mélyében, a Nord- hausen melletti Kohnstein alatt, két, egyenként 5 kilo­méter hosszú akna húzódik. Negyvennégy fedett futóárok köti őket egymással össze. A létesítményt „Mittelbaui Kon­centrációs Tábor”-nak hívják, de Dora néven is ismert Pontosan 20 000, különböző országból származó fogoly ro­botol itt, a végkimerülésig. Ütlegelik, gyötrik őket, az utolsó erejüket is kipréselik. málódik a jelleme. így lesz az önző, egyéni kalandorból má­solt sorsáért is aggódó igazabb ember. Az alkotók nagy érdeme, hogy a jól pergő, fordulatos filmszatíra keretében igiaz jel­lemeket állítottak a történet középpontjába. Molnár, a minden hájjal megkent tizedes, aki — ahogyan a helyzet kívánja — bárónak, vagy ezredparancsnoknak vallja magát, s a kastélyban berendezett „parancsnokságon” Afrika térképéről magyarázza a soroksári utat, s aki csupán az „élő dokument” reményé­ben fogadja be a sebesült szov­jet katonát. A többiek között találjuk Gálffy zászlóst, a haza bús fiát. aki egyformán kiábrándult a szent háborúból és a saját éle­téből is, s az elpusztult orszá­got siratja épp akkor, amikor az születőben van. Aztán itt van Szíjártó, a szökött politi­kai, az egyetlen, aki legalább tudja, miért várja a szovjet csapatokat, de aki egyben azt is hiszi, hogy direkt az ő ked­véért, az ő szabadságáért há­borúskodtak a Dontól idáig a szovjet katonák. Két egyszerű parasztgyerek egészíti ki a há­borút únt szökevények csoport­ját, akik egy magárahagyott kastélyban ütötték fel a főha­diszállást, ahol Albert, a min­denkit kiszolgáló főúri inas, aki bár el nem kötelezett, de azért mindent megtesz, hogy az „elvarázsolt kastély” biztos menedéket adjon lakóinak. Nagyszerűen szórakozunk a kalandok sorozatán, gyakran felcsattan a jóízű nevetés, egy­általában nem tartjuk valószí­nűtlennek a történeteket, mert szinte mindegyikben kitapint­ható az alapos emberismeret­ből, sok megfigyelésből táplál­kozó reális mag. Jó néhány év­vel ezelőtt nagy siker volt egy humareszk, amelynek hőse egy furfangos katona, aki egyetlen vödörrel a kezében masírozott a Don-kanyartól hazáig, „Víz­ért megyek” jelszóval törte át az igazoltatások gyűrűjét és csak Kispest határában „bu­kott le”, de ott is csupán két pofon erejéig, mert a tábori csendőrök észrevették, hogy nincs a vödörnek feneke. Ezt a jóízű történetet juttatta eszembe a filmszatíra, amely parádés szereposztásával a mű­faj legjobbjai közé sorolható. A film alkotói kicsit a kö­zönségre bízzák a befejezést A tizedes meg a többiek szovjet fogságba keiülnek, ahol termé­szetesen mindenki partizánnak vallja magát. És a tizedes csak most rémül meg igazán: elhi­szik neki, fegyvert kap, de ö nem vállalja a feladatot, így magára marad, és csak késve szalad a többiek után. Vajon utoléri-e őket? A csak magá­val törődő, individualista va­jon beéri-e azokat, akik képe­sek küzdeni másokért is? Ezt a kérdést — nagyon helyesen — nyitva hagyja a film. Az igent napjaink történelme adja. Keleti Márton jól poentíro- zott, ötlettel teli rendezései Pásztor István változatos, per­gő képsorai és a szereplőgárda magával ragadó, lendületes já­téka megérdemelt nagy sikert biztosít a filmnek. Sinkovits Imre tizedes! rang­ba bújtatott tábori vagánya sokoldalúan jellemzett, nagy­szerű alakítás. Major Tamás az inas szerepében bizonyítja — ki tudja hányadszor! —, hogy ö az egyik legjobb vígjátéki szí­nészünk. Beszédes arcjátékai kimért gesztusai szinte az egész arisztokrácia paródiáját adják. Darvas Iván, Pálos Györgyi Márkus László, Ungvári Lász­ló, Horváth Tivadar, Szabó Gyula, Kozák László és Cs. Németh Lajos méltán sorakor nak a legjobbak mögé. A kissé háttérben mozgó kí­sérőzene — Sárközi Zoltán munkája — nem érte él a film: egészének művészi színvonaláL Jólesik örülni ennek az m magyar filmnek, s nem kevés­bé a sikernek. Márkusz László (Folytatjuk.) Azt hallottuk a rádióban (IV. 18., 22 h), hogy az USA. „TLLINOJSZ” államában nagy árvíz volt _ Miután a rádió hí rei írásban nem jelennek meg, hanem szóban hangzanak el, az ILLlNOIS-nak írt amerikai állam nevét érdemes volna a rádió hangján is ILINOl-nak ejteni, nem úgy, ahogyan írva vagyon... Annái is inkább, mert ez a helyes ... ★ 'A szemüvegről írt tanulságos cikket a Tükör (IV. 13). Közli, hogy a világ népei közül a japánok viselnek legtöb­ben szemüveget. Minden második ember. Ez igaz lehet, de azzal az indokolással már nem tudunk teljesen egyetérteni, hogy ez azért van, mert a japánoknak kis termetükkel ará­nyosan szemgolyójuk is kisebb... Azt hallottuk, hogy a ja­pánok általában rövidlátók. A rövidlátó szem tengelye na­gyobb, ellentétben a távollátókéval. Legalábbis az orvostu­domány így tanítja „. A japánok SZEMÉVEL is ilyesmi van. A vita még nincs eldöntve. De úgy látszik, a Tükör sem. döntötte ei. ★ Képriportunk. Képet közöl a Lobogó (IV. 14) pécsi tudó­sokról. Kísérleteket végeznek az egyetem és a KÖJÁL közös laboratóriumában, hogy a vírusok szaporodását gátló anya­gokat találjanak. (Találtak is.) Dr. Pácsa Sándorné és dr. Kelemen Géza végzik a kísérleteket egy steril fülkében, ol­vassuk a kép mellett Sokáig kerestük a doktorokat a képen, de nem találtuk sem a fülkéjüket, sem őket. Valami hatalmas, magasfeszült­ségű villamos szerkezetet véltünk felismerni helyettük. Biz­tos, hogy ennek a nagy gépnek a villamos kisülése is meg­öli a vírusokat alkalomadtán, de a jobb érthetőség kedfVéért ajánlatosabb lett volna az orvosi laboratórium képét kö­zölni ... Ha már arról volt szó. Ugyanebben a számban láttuki Érdekes fantáziakép a jövőből. Valóban fantázia. Fél évszázad múlva a könnyű hadi harckocsik repülnek a levegőben és úgy harcolnak, mert hároméltűek. Földön, vízen, levegőben közlekednek. Kár, hogy a képen éppen egy nehéz harckocsi van egy nagy rakétával. Ez ugyan fel nem repül a lánctal­pával, csak a rakétája... Igaz, hogy van egy másik kép is, de az alatt nincs szó a repülésről, pedig ott igazán repülnek. Lehet, hogy a képcserékkel is a fantáziánkat akarták erő­síteni? ★ A Természettudományi Közlöny (2. sz.) képet közöl a madarak szeméről, sematikus metszetben. A rajz a könnyebb érthetőség kedvéért meg is jelöli, hogy mi micsoda. Kár, mert így nehezebben érthető... Annyira nem lehet sematikus egy madár szem, hogy benne a lencsét üvegtestnek nevez­zék ... (Dr. Szemes)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom