Heves Megyei Népújság, 1965. május (16. évfolyam, 102-126. szám)

1965-05-30 / 126. szám

-/

SIMON ISTVÁN:

Beszél a fiam

Beszélni tanul a fiam, s én rá-ránézek bíztatóan.

Látod, mindennek, ami van, értelme, neve lesz a szóban.

Érzed már, hogyan lesz kapocs a szó a látható mögött is; tudod, hogy van, mert megkapod ha kimondod: kenyér, gyümölcs, víz.

Aztán sorban minden csodás megértett szavad üde hamvát le-letörli a megszokás, akár tenyerünk az almát.

Természetes lesz; de nekem, mert ez a költő rendje végül, mintha a sors a fejeden mutatná mindet cselvetésül.

Minden szóra már szinte Teli biztonságával úgy kell néznem, hogy végképp nem véthetem el, most már a kettőnk érdekében.

L. DASZKALOVA bolgár költőnő verse

DES ANYA

Tíz éve hallom e szót szüntelen: „Mama”

Nimbusz már ez és korona fejemen, s én az a királyné, aki azt hiszi, hogy a három gyermeke legkülönb messzi földeken.

És harmadsaor kezdek újra tanulni járni, és őket a csillagfelhőkbe emelem, a tanítvány vagyok — nem unom, jöhet bármi! — már harmadszor az első osztályban a helyem.

Harmadszor kezdem el újra az életem harmadszor lépek át a tárt kapuk szárnyán, és ott repülök én is velük, a végtelen úton, s tudom, az új ifjúság vár rám!

Az én lábam is fáj, ha sebes az övék,

— homok jut a cipőbe — én is érzem velük, emberek, adjátok meg az igaz nevét e csillagoknak, melyek lángolnak mindenütt!

Ó, kicsinyeim, oly rég szól szavatok: „Mama!”

Legfőbb cím ez és legnagyobb kitüntetés, öleljetek oly szorosan, szorosan, hogy soha ne férhessen közénk a bánat, s a szenvedés!

(Fordította Antalfy István)

GÉZA :

FORGÁCS KAROLT:

YISOMTA

Lomha ősgyíkok vonulnak dörögve

aa országutakon

óriásdaruk és földgyaluk álarcában, hogy elnyeljék a falu múltját és jelenét, s jövője betonját megkeverjék,

nyomukban összedőlnek a hordódongák, mert tőkével együtt szüretelik le a szőlőt, elbandukolnak a pirostarka tehenek, mert a gépek legyalulják a réteket és

a legelőket,

összeomlanak a pirostetős házak,

az udvarok és utcák a kertekkel egybefolynak

a rigók elhordják fiaikat a diófák fészkeiből,

öregek és fiatalok elbúcsúznak a kapufélfáktól,

kocsikra ülnek,

a szomszéd faluba költöznek

és a panelekből épített emeletes összkomfortos

házakban

új otthonukat a holnap parazsával átmelegítik

És az óriásgyíkok orrukat nekivetik

a domboknak,

a völgyeknek,

felszántanak határt és falut, a halmokat a völgyekbe hordják, a gyaluk félrehajtják a táj tarka tavaszi

takaróját,

s csillogó barna saénmezőkre néznek a Kékestetőről legördülő felhők;

Kik a holnap valóságát álmodják: már látják az új panorámát, helyükre teszik a vasbetonvállak között

zümmögő gépsorokat, a Mátra ködhajú kúpjai közé beékelődnek

a kémények,

s mint piros zászlórudak kék füstlobogókat lengetnek a szélben.

FEJA

A szegény legény és Pücsök Pál

Részlet az író „Sarjadás" c. munkájából

miről zeng a község?

— Már honnét tudnám? Itthon serénykedem, maga járja a világot szüntelen.

— Nono, azt beszélik, hogy a régi szeretőd éjszakánként itt ólálkodik a ház körül, s ha távol vagyok, tán be is nyomul.

— Akkor miért nem lesi meg, ha mán ennyire hisz a vénasszonyoknak? Üljön ki éjszaka a ház elé, nyissa ki jól a szemét, ha pedig meglátja, kapja el.

A FÉRJ megfogadta a jó tanácsot, éjszakánként kiült a ház elé jókora furkóval a kezében, hogy erkölcsi oktatást adhasson, ha kell. A régi szerető azonban csak nem jött, ezalatt ugyanis átmászott a kerítésen, és Rákhel mellé lo- pózkodott. Egyik éjszaka szerfölött elfáradtak a szerelmesek és mélyen elaludtak. Éjfél után elunta a férj a hiába várakozást, gondolt egyet, bezárta a kaput, és visszasompoly- gott felesége mellé. Benyúlt az ágyba, hadd simogassa meg a fejit, hiszen igaz asszonynak bizonyult, hát éppen vetélytár- sa sűrű bajszát fogta meg. Megfagyott benne a vér, szédülni kezdett, lerogyott. Azt hitte, hogy bajusza nőtt a fesem engedte a gyereket. Nem született kisbabája, hát nevelte, szerette akár a sajátját. Az első asszonynak pedig vigaszul ott maradt a leányka. Valamikor csupa szomorú nótát dalolt a szegény legény, de Rákhel mellett megtalálta élete nyugalmát és boldogságát.

AMERRE csak járok Sárközben, hol drámába, hol vígjátékba, esetleg bohózatba csapó házassági bonyodalmakról hallok. Ilyen volt a múlt: a fiatalokra erőszakolt érdek- házasságok utóbb rendre bosz- szút álltak. A polgári társadalomban másként festett a helyzet: ott a fiatalok rendszerint idejében megtanulták, hogy az élet üzlet, a népben azonban még elemi emberi érzések éltek, ha sebet ejtettek rajtuk, néha holtig véreztek. Történetünkből nem hiányzik a pajzánság. Boccaccióra emlékeztet, de túlcsap Boccacción, mivel végső eredményben az egykori társadalmi erkölccsel szemben különb, emberibb erkölcs diadalát példázza.

A KÖNYV ÜNNEPE

Az idei esztendő a nagy évfordulós ünnepek jegyében indult. Húsz éve némultak el a fegyverek, húsz éve szabad az ország. Április 4-én méltósággal ünnepeltük felszabadulásunk 20. évfordulóját, s vívmányainkat törvénybe iktattuk, sikereinket úgy demonstráltuk, mint még soha korábban. Május 1-én zászlók, kendők, léggömbök tarka forgatagában ünnepeltük a nemzetközi munkásosztály napját. A nagy ünnepek után kicsit színtelennek tetszik hírül adni, hogy május 29-töl június 6-ig ismét, mint minden évben, országosan megrendezik a könyvhetet, amelyet ünnepinek nevezünk.

Mit érnének az ünnepi megemlékezések, műsoros estek megnyitói, méltató cikkek, ha az ismert tényeket mondanák el újra? Évről évre több nálunk a könyv, s egyre több fogy, egyre nő az érdeklődés a könyvek iránt. Sok milliós adatok tükrözik a könyvterjesztés eredményét; népművelődésünk fejlődését is érzékeltető mutatószámok ezek. Mindez meggyőz, megnyugtat és elvégzett munka nagysága felől, de elég-e ennyi? Sok tanulságos tényt elismételtünk már az ünnepi könyvhetek megnyitóin. Minden évben visszapillantottunk a múltba, a felszabadulás előtti könyvnapok idejére. A könyvnap a tőkés üzleti vállalkozásnak, kisebb részben erőtlen kulturális megmozdulásnak, néha a mostoha sorsú írók támogatásának szomorú keveréke volt. Móricz Zsigmond megdöbbentő adatokat tárt fel a magyar nép műveletlenségéről, és József Attila életében megjelent könyvnapi verseskötetének alig néhány példánya kelt el: ezt is tudjuk. Falun a kalendáriumig jutott el a nép, a városlakók java a reklámozott üzleti vállalkozások termékeit olvasta. Mindezt ma szembeállítani a homlok- egyenest ellenkező célkitűzésű ünnepi könyvhetekkel, ez kicsit annyi, mint, ívlámpák fényében faggyúgyertyáról beszélni.

Büszkék vagyunk arra, hogy ma ötször annyi könyv jelenik meg Magyarországon, mint 1938-ban, hogy évente majd öt könyv jut minden állampolgárra, hogy a felszabadulás óta egymilliárd könyv hagyta el a sajtót, s hogy ezzel az alig elképzelhető számmal elértük a legműveltebb európai államok könyvkiadásai szintjét. Joggal vagyunk büszkék az évi hazai könyvforgalomra, amelynek forinteredménye hamarosan ugyanazt a bűvösen csengő egymilliárdot éri el, amelyet a példányszám húsz év alatt elért. S vannak 50 000, 100 000 példányos kiadványaink. Két évtized alatt milliós példány számokkal szolgáltattunk elégtételt József Attilának és Móricz Zsigmondnak, s néha magunk számára is hihetetlenek tudományos és szak- irodalmunk adatai, nem utolsósorban ifjúsági irodalmunkéi.

. Szellemi offenziva idejét éljük. Ismerjük a múltat, ismerjük a jelent is: tudjuk, hogy a gazdasági felemelkedés és a művelődés megteremtett feltételei még nem jelentenek valóságos közműveltséget. Van még front, amelyen döntően kell áttörni: a műveltségé. S mert békés feltételekben és kultrális fejlődés célkitűzéseiben is gondolkozunk, azok a mi fegyvereink, amelyek az ünnepi aztalokon feküsznek. Egymillió fegyver: a szellem korszerű rakétái. Minél büszkébben ünnepeltünk két évtized utolsó napjainban, annál elszántabban kell arra gondolnunk a harmadik elején, amit még tennük kell. Kulturális forradalmuk teljesebbé tételének egyik feltétele: mennél többen, még többen olvassanak falvainkban is. Pedagógusok, könyvterjesztők, propagandisták, könyvtárosok áldozatos munkája remélhetően kellő eredményt hoz. Városi lakosságunk különböző rétegeinek olvasási— művelődési szintje még eltér egymástól. Milliárd könyvünk bázis, millió könyvheti könyvünk fegyver, a szellemi offenziva egyik kiindulópontjának kell tekintenünk az idei könyvhét első napját, a többit pedig annak az időszaknak, amely alatt szüntelen pergőtűz töri a falakat, a győztes áttörésig.

SÁNDOR KALMAN:

Éjszaka

Európában

vetélytársa ügyesen meglépett. Az asszony azután elhitette vé-; le, hogy rossz álom volt az egész, megbüntették az egek kételkedését. Nem is leselkedett többe.

Nemsokára meghalt a férj_,

úgy látszik, nem bírta szörnyű „álmának” káros következményeit kiheverni. A szegény legény ekkor otthagyta feleség gét, és elvette Rákhelt. Elsői házasságából egy fiú meg egy, leányka származott. Az elhagyott feleség dühében fogta a fia kezét, és apjához vitte:

— A te kölyköd, hát neveld!

Hányszor megbánta azóta. Mennyiszer kérte rimánkodva vissza. Ám nemcsak volt férje utasította el, hanem Rákhel

& ZILVESZTER Rotterdam- ^ ban! Mama rumpuncsot »főz! Mindenféle zsoltárok ének- Jlése, utána nagy szivarozás! Én ,édes Jézusom — mondta Came- Jlius Kalakman holland hajó- iács, és fülére húzta a takarót.

Róka Lajos, a hajdan kövér [magyar hírlapíró, mint valami •lesoványodott szelindek, duzzo- ’,gó arccal s hosszú német ro- ihamosztagos trikógatyában üldögélt az ágyán. Sandított hol- >land szomszédja félé.

— Ne sírj — mondta halkan. [Azután ette tovább a szögletes birkavért. Az élvezettől kissé [morgott. a szeme fátyolos volt.

— A magyar hírlapírók marillák — mondta a takaró alól a 'holland, s könnyei vcgigcsorog- |tak az arcán.

Róka Lajos hallgatott A jég

Az ünnepi könyvhét egyik ese- 'ményc Sándor Kálmán legszebb : novelláinak gyűjteményes kiadása, 'amelyet Éjszaka Európában címmel jelentet meg a Szépirodalmi Könyvkiadó. E kötet cimadó novelláját mutáljuk be ezúttal.

ropogott a foga között; utolsó maradékát eszegette annak a féltéglányi fagyasztott vérdarabnak, amelyet a délután folyamán kapott ajándékba pártfogójától, a hírneves berlini sikkasztótói. (Aznap — talán a szilveszter tiszteletére — zebraruhás francia foglyok egész stráfkocsi fagyasztott vért húztak ide szilárd, nagy táblákban, magasra rakva; akinek pénze volt, akár egy négyzet- métert is vehetett belőle. „Birkavér” — mondta tüstént komor arccal Radosewszki, a hírneves berlini sikkasztó. „Nem” — szólt egy másik. — „Lebombázták a müncheni állatkertet!” — mondta egy harmadik. — „Szóval vízilóvér is van benne” — szólt egy negyedik kissé eltorzult mosollyal., A többiek a földet nézték, s hallgattak. A vért megették.)

Ez volt délután. Most kilenc óra elmúlt. Sípok szóltak oda- künn. Hó szállingózott.

A lámpaoltás órája volt ez: a salakkal borított széles főút, a „Lager-strasse” két oldalán, a

épület hármas számú termének homályában Radosewszki, a hírneves berlini sikkasztó.

Egy katolikus pap pisszegett

— A hollandus csak sír! — mentegetőzött a hajdan kövér1 magyar hírlapíró.

— A söröscsap is rossz! — felelte szemrehányóan a sikkasztó.

A szél dudált befútt a nyitott ablakokon, s hópihéket hozott a három sorban egymás fölé helyezett igen szűk deszkaágyakban alvó száznegyven ember nyakába. A terem különböző zugaiban e szilveszter éjszakáján öten haldokoltak; kartonpapírra írt halotti lábszámuk a megfelelő cukorspárgával jé előre elkészítve várta újév reggelét a német írnok asztalán. A hímeves berlini sikkasztó ágyának lábánál egy hordó világos sör virrasztóit csapra ütve. Ebből a csapból igen lassan, ütemesen szivárgott a kincseket érő világos sör az alatta álló dézsába. Potty! Potty! Minden csepp egy szúrás! A német írnok szelídített tengerimalaca belenyalt a sörbe, azután a kedvező homályban, az ágyak közötti keskeny utakon, egyet- egyet cincogva felmászott az írnok elhagyott asztalára, s gyorsan mozgó orrocskával és buzgó fogakkal rágcsálni kezdte aa egyik halotti lábszám cukorspárgáját.

Eszelős világ!

U VALAKI IDEGEN nyel^ ven imádkozott. A füléig betakart, szilveszteri rumpuncsról álmodozó és suttyomban már kenyeret rágcsáló;

GÖGÖS nagygazda volt Pü- csök Pál, leányát, Rákhelt azonban szegény legény szerette, a „Bakter Sallai” ivadéka. Kerülgette, találkoztak nagy titkon, ha mód akadt erre, de jobbára csak epeked- tek. A szegény legény végre elegendő bátorságot sűrített szívében, bekopogott Pücsök Pálhoz, aki karosszékében ült az asztal mellett hegyesen és tekintélytartóan, akár a mesében a király. A szobában tartózkodott Rákhel is, ám félrehúzódott, lesütötte a szemét, úgy pislantott fel néha — félvén, vajon mi is következhet most?

— Eljöttem, gazduram — kezdte mondókáját félénken a szegény legény, hiszen most dől el a sorsa.

Am félbeszakította tokás Pücsök Pál:

— Hagyd el, fiam, tudom, aratórész kéne, de nincs mán hely, fölfogadtam, aki kellett.

Holott tisztában volt a legény szándékával, ám rangja, meg tekintélye ilyen választ követelt. A szegény legény — lesz, ami lesz — bátorságra kapott:

— Gazduram, a Rákhelt kérem.

Fölcsattant Pücsök Pál:

— Ohó! Bakter Sallai ivadékához adjam? Rühes dolmányhoz?

A LEGÉNY kifordult az ajtón, ment, azt se tudta, merre. Azután idővel feleséget szerzett, takarosát, dolgosat- Rákhelt is férjhez adták egy nagygazda fiához. Ám a szegény legény ezután sem feledte el Rákhelt, sűrűn mondogatta rokonainak, barátainak:

— Ha csak meglátom Rákhelt, többet ér mindennél.

Mégsem érte be puszta nézésével, hanem megtalálta a módját, hogy a közelébe férkőzzék, hiszen Rákhelnek ugyanez volt a vágya. Ám a falu pápaszem nélkül is meglát mindent, lassanként az öregasszonyok valamennyien Rákhel meg régi szeretője titkos találkozóiról lefetyeltek. „Jó emberek” pedig gondoskodtak arról, hogy a hírek Rákhel férjének a fülébe jussanak. Megbokrosodott a különben fölötte jámbor férj, és Szigorúan elővette az asszonyt:

— Rákhel, tudod-e, hogy

zöldre festett, végeláthatatlan faépületekben s a harminc hosszú udvarban egymás után kihunytak a villanyok. A géppuska-tornyokból még egyszer végigfényszórózták a kihalt blokkudvarokat a fekete ruhás, halálfejes sapkájú őrök. Itt-ott még felharsant egy-egy kiáltás: „Licht aus!” Aztán mindenre lezuhant a homály; mélyen «izomban, a kavargó hópi- hék mögött, a kinti nagy vaskapun vagy talán a rab emberi tudatban továbbra is ott fenyegetett a hazug német felírás: Arbeit macht frei! S fölötte a címerpajzson a szögletes fekete sas, karmai között a horogkereszt.

AZ 1944-ES ÉV utolsó éj- “ szakája volt ez. A szél ií fújt. Szerteszét a hosszú, zöld faépületekiben harmincezer, Európa minden országából idehurcolt, igen sovány, zebraruhás férfi nézte a homályt, s várta az új esztendőt.

— Megőrülök! Elég a külföldi imádkozásból! Alvás! — szólt sztenton hangon, a tizenhármai,