Heves Megyei Népújság, 1965. április (16. évfolyam, 77-101. szám)

1965-04-04 / 80. szám

Pendula Géza huszonkét éves volt, a Dunántúlon szökött meg alakulatától, amikor nyugatra irányították s most már, hogy szabaddá vált az út, Budapestre tartott, hazafelé. De még nem fogta fel, hogy véget ért a háború.

A napsütés magasba emelte, áttetsző fényével szinte kiraMost már szüleit kereste. A gyerekkori tájhoz ért. Milyen is volt ez? Két-három emeletes házak, amelyek itt-ott közrefognak egy egy ósdi földszintes épületet. Mi maradt ebből is? De az utca, ahol nevelkedett, al-'g változott. A háború buzogánya, amely szétzúzta a környéket, ezt az öreg utcát

fcafba helyezte a romba dőlt várost. Az utcákon, a bombák hasította telkeken szörnyű sebeket mutatott Roggyant lábú asztalkákon cigarettát, szordíniát, katonai konzerve- ket árultak. Szakállas, kucs- más emberek nyüzsögtek az árusítóhelyek között. A szél megragadta és lebegtette a port a kormot A kettévált házak, mint valami borzalmas színház, ahol nem gördült le a függöny, a félbemaradt életet mutatták. Egy félbemetszett szobában virágmintás bölcső lapult a falhoz, egy másik lakásban, ég és föld között lebegve, nagy, sötétbarna zongora.

A hepehupás, bombaverte utcákon a Ferencváros felé ha- ladt. Ez itt az Üllői út. Emlékezetében kilombosodtak a Népliget fái, bokrai, látta a vurstli bódéit, a festéktől fehér kikiáltót.

Ahhoz a házhoz ért. ahol Nuslval, a feleségével lakott. Pontosan hat hónapig tartott ez a boldogság. Ez a ház most már nem létezik és Nusi sincs többé.

A kapubejáró mennyezete leroskadt, de az omladékán át, embertaposta ösvény vezetett az udvarra. Mint a víz alatti csönd, úgy fogta körül ez a jelen. Valaki megszólította. A hang hideg volt és bizalmatlan.

— Mit akar itt? Mit keres?

Kofabundába öltözött, dühös

emberke kérdezte ezt. A lábán posztóbetétes csizma.

— Ne keressen itt semmit, jóember, ez romház. Még lakni is tilos benne, nemhogy keresgélni. Menjen szépen, uram. nincs itt semmi keresnivalója. Ami volt, elvitték a régi lakók, már aki életben maradt. A pincében pedig nyolcvan hulla. Hacsak azokat nem keresi?

— Hát igen, éppen azokat keresem.

— Akkor menjen le a pincébe, és beszélgessen velük. Talán magának válaszolnak.

Szó nélkül ment tovább.

— mondta az öreg, de többet 1 nem beszéltek NusiróL 4

Másnap elindult végtelen \ útján. A régi üzemben a mun-1> kának nyoma sem volt. Bará-? tait szétfújta, szétdobálta a 5 háború. Márpedig akárhogy^ van, nem akart üres kézzel ► hazamenni. Érezzék az öregek, í hogy hazaérkezett a fink. $

Egy kifőzde kirakatánál ^ megtorpant. Alit, állt és bá- í* múlta a tüneményt, egy egész sült libát. Nem volt pénze, de belépett a hűvös, hosszú boltba. Hegyes álhí asszony fogadta.

— A sült libát szeretném — dadogta, a maga sem tudta, mi lesz ebből.

— Pénzért nem adom.

— Pénzem nincs is.

— Hát akkor? — az asszony már tuszkolta volna kifelé, de megakadt a szeme Bendula bakancsán. Jó, hibátlan bakancs volt az.

— Ezért megkaphatja.

— Ezért? í

Bendula elvörösödött a ha-^

ragtóL í

— Tudja, hogy mi maga? 4

Hullarabló. jj

Az asszony nem sértődött meg; vállat vont.

Végül Bendula lekuporodott^ a földre, kitűzte a bakancsát. és elindult hazafelé a sült li- ’ bával. Amikor belépett a szó- > bába, az öregek csak a sült li- 5 bát látták a kezében és nemi vették észre, hogy nincs a Iá- f bán cipő. ?

érezte magát, megbecsülték, hívták mindenho á — ünnepségekre, táncra, zongorázni, s még amellett énekkarokat tanítani. S ez nem volt egészen társadalmi munka, — fizették is, bár ő nem kért. fizetést. Tudták róla, hogy hadnagy — de azt is, hogy megszökött, otthagyta eat a hadnagyságot. Javára írták ezt — s igazolták; szemére sem vetették már soha tiszti rangját a Horthy-hadse- regben. „Legalább néki volt esze” — így ítélték meg a. cselekedetét.

— Anya. mi van? Otthon valami baj van?!

Az asszony elsírta, mi tör-* tént. Most nagyon bízott a fiában. Biztos, hogy hallgatnak rá, törődnek vele, s kedvéért apját kiengedik.

Már ebben Gál Csaba nem volt annyira biztos. Megdöbbent — s fájt, hogy apját elvitték, s azon méltatlankodott magában, hogy miért éppen őt? Hiszen az öreg semmit sem csinált, igazán, még a semminél is kevesebbet.

— Menjen haza, mama... máris indulok, elintézem...

Ment a Főtér felé: a pártház felé, hogy a titkárt keresse, hogy apja szabadságáért könyörögjön. Bőgi emlékek villantak benne: az ügyvéd-apa képe... a harácsolás mohó ösztöne, a gyanús ügyek válla lása, becsapott kisparasztok, birtokátírások, perek elnyújtá- sa a végtelenig... Mindez néhány hónapja még nem számított bűnnek™

(Rozsnyni Zoltán retfza)

— Kezét csókolom... — köszönt az előszobában a titkárnőnek.

— Maron elvtársra várni kell... — mondta a sovány arcú leány, ö már régebbiről ismerte Csabát; Falus Margit, a iostamester nagyobbik lánya, diszké, lefojtott, sértődés. Har- nincesztendős lehetett, kérője ikadt volna, de rátarti volt — iparoshoz nem ment, urak meg nem vitték, egy-egy táncra csupán. Persze, nékik másra is kellett volna... Csaba is hívta már. sétálni este, a fasorba — öt-hat éve ennek, de gyűlölettel utasította el. Már a köszönése miatt is.

— Kisztihand...

így szólott ez akkor a fiatalemberek ajkáról, így volt divat, — ha nem „igazi” úrilány- nak, úrikisasszonynak köszöntek, hanem az asztalos lányának, az útmester lányának, a péknének, a esi zmad ia-kisasz- szonynak, a boltosnénaik... £ azok sorába tartozott Margitka is.

— Azokat hívja a fasorba.. — mondta akkor Csabának hi degen — akiknek kezétcsóko- lommal köszön!

Lehet, hogy erre gondolt a fiatalember, a régi elutasítás, a sértődött és kihivó leányhang csapott felé a múltból — s ezért változtatta most meg a köszönését? De hát a kiszti- hand amúgy se járja már.

— Várni kell... — mondta Margit szomorú hangján, a hervadás feléje nyúlt már — és ő bánta talán, hogy büszke volt, elutasító... s hogy a fasorba mást vittek sétálni, olyat, kinek fülét nem bántotta any- nyira az a kisztihand...

Egy-két perc múlva kinyílott az ajtó, odabenn ketten is voltak, búcsúztak, elmentek. Gál Csaba felállott, belépett.

— Tessék leülni! — szólította fel udvariasan a mosónő fia.

— Köszönöm. Én... Azzal kezdem mindjárt. hogy az édesapámat bevitték.

— Gál doktor urat?

sprite épségben hagyta.

Bendula kétszer is körüljárta a szülőházat. A kapuban a házmesternébe ütközött. Azi egykor kövér szőke asszony csontig soványodott, megőszült. Tekintetében volt valami esze-1 lős. Nem ismerte föl a fiatalembert.

A kis konyha, amelybe» megfordulni is alig lehetett, a régi volt. Méig az illatai is a régiek.

Görcsös mozdulattal lenyom ta a kilincset, a rettegés elgyengítette. i

Az utcára nyíló ablaknál otti ölt az öreg: idősebb Bendula Géza. Töppedt volt, megasza- lódott. Ott ült a sápadt fényben és erős, vastag, rozsdává-: rös bajusza ellepte zsugorodott kicsi arcát. Az arca majdhogy elfogyott, de a bajusz megmaradt. Mikor megpillantotta be-1 lépő fiát, kételkedő mosoly ült1 a szája köré. Mint áld azt' mondja a látomásnak, ne bo-1 londozz! Fonnyadt volt, so- j vány, de a hangja megőrizte régi, meleg színeit. j

— Most már elhiszem, hogy;

vége a háborúnak. Ülj le, kis-, fiam! J

Édesanyja csak estére ke-, rült haza. Valami előkelő ven-1 déglőt rendeztek be a belvá-1 rosban, oda . járt takarítani , Magas volt, termetes, szokásához híven most is egyenes de-; rékkal járt. I

Bendulában ismét gyűlt keserűség.

— Hát maga takarítani jár,'

anya? Azért dőlt össze a régi,, hogy maga megint csak takarítson? 1

Az asszony vállat vont. „Nem i rendeződik el minden egy csa-, pásra.”

Egész éjszaka beszélgettek. Gondolataik szakadozottak voltak, nem ragaszkodtak az összefüggéshez. Az életüket mondták, hogy volt, amióta elszakította őket egymástól a háború.

— Magadra maradtál, fiam

Maron István közvetlenül a felszabadulás után került viszr ‘saa a falujába. Keserves volt . az ifjúsága: tnasélet, restelke• dés a rossz ruha miatt, szidal- 'mak és pofonok. Később városi

► hányódás, tüntetés... röpcedu- ’ Iák... Detektívek, verés, bör► tön... Aztán háború... Behívás, büntetőszázad... Ukrajna, í szökés, partizántábor...

► Röviden ennyi az élete. S ? most itthon van. Amikor elit ment anyjához, az aggodalom- J mai fogadta; szinte nem is

• örült neki. Nohát, titkár lett a j fia. Hatalma van néki, aki a ’ semminél is kevesebb volt. Ez

■ nem lehet természetes dolog, ez l valami különös, félelmetes iin- < ncp, olyan, ami a naptárban | nincs; olyan, aminek igen ke- - serves lehet a böjtje Saját ma«- <ga miatt is rettegett, hiszen ha Jót nem is bántják, de biztos,

► hogy régi helyeit elveszíti: el• zavarják az úri házak mosótek- inői mellől.

► Maron István negyven felé I járt már; sovány, kissé hajlott

■ alakja, barna, himlőhelyes arca,

. betört nyergű orra volt — s valahogy mégis szinte szépnek ihatott. Homlokába hulló sötét ?haja, s átható nézésű, okos, 5 szürke szeme tette kellemessé jj az arcát

► Csüggedten- nézett anyjára;

J — Mit akar maga, miért gya- 4 láz minket? Ne haragudjon, én $ tisztelő fia vagyok, de tönkre- ? tesz az efféle beszéddel! Éppen } maga, aki egész életében mosta i a szennyesüket. De azért t annyira se becsülték, még a ?gyerekeik se... hogy köszöntsék. .. Maga mondta el, Csaba úrfi. akit dajkált... Az is, hogy felnőtt, észre se vette már...

Ránézett a fiára, keserűen, féltőn és mégis, szinte gyűlölettel:

— Hát te... Nem felfordult világ ez, ahol tégedet polcra tesznek?! — Te börtön lakója voltál...

— Tudhatja, hogy én nem loptam, nem raboltam. Tudja, Ugye. tudja, anyám.

— Én azt tudom.

— Hát akkor mi bűnöm volt?

Ma romíné tehetetlen mozdulattal felélt:

— Valami volt, mégis, ha már becsuktalc. A jóért nem csuknak be senkit.

— Hát ha anyám... — nagy lélegzettel kezdte, s máris abbahagyta. — Szegény anyám — suttogta. S valami hirtelen rátörő szánalom, amely felháborodását, keserűségét váltotta fel, arra késztette, hogy megragadja anyja kezét és megcsókolja.

Es elment. Maronné fejcsóválva, s jóleső kis elismeréssel nézett utána. — „Nohát, ezt mán hogy eltanulta az uraktól. .."

★

Az ügyvédné zihálva sietett fiához, hogy tudassa vele, mi történt hajnalban. Gál ügyvéd urat letartóztatták...

Gál Csaba éppen valami mozgalmi dalt tanított be az énekkarnak.

Ábrándos szemű, hosszú, fekete hajú fiú, erős, jó tartású, bár kissé hízásra hajló. Jól