Heves Megyei Népújság, 1965. március (16. évfolyam, 51-76. szám)
1965-03-14 / 62. szám
T-'-Mr *^^^AAAAAAAA<WAAAA<V\AAA^AAAAA/WVAA/VWNAAA/W/VWSA/W\/WWWV > PAPP MIKLÓS: RÁMNÉZ A TŰZ Akár az ismert csókok: pőrén várnak a lassú lángok, s mint a téli nap: meleg-jót már nem adnak, hallgatag szétfoszlanak; de hosszú görcsű fában új lélek lobban, s meglelt áradásban vasrácsos börtönéből, mint a rab, e világ-mású tűzből kiszakad egy izzó szikra: megperzsel magénak; nagyon fáj, tüzel — új lány — seb-kezem; kötelességgel, ésszel megkenem (jó hogy van a homlokom alatt) alig fáj már; csak visszalátlak téged, régen történt, s mostmár nem is éget, de a helye nagyon ittmaradt.* f POLNER ZOLTÁN: KAREL CAPEK: A tanyákat megfújja a szél felettük az eget benövi a gyom s a torkon lőtt gémeskutak elzuhannak az udvarokon. Szánalmas, elvadított dűlők egymáshoz torlódott rengetege ez. Emlékeik ocsujában egykori nyomorúság neszez. Az utakról régen Jézus is elvándorolt, s csöndesen kilobban a búzák kezében vergődő őröm szép, esthajnal csillaga. Minden város évszázad ide emléktelcn fák karmos pora alatt. Ha él is, görcsbe merevült halott aki mégis itt marad. Pacsirta hangú lányaim, s ti mezőkön túlra vágyó, félszeg fiúk. Oldozza bátyúit a csend s arcotokig világít az út. KATONA JUDIT: A gyümölcsszedő asszony kiár kertajtókban áll kecsesen karján gyümölcsszedő kosárral, levélhullató moccanással és minden őszön terhesebben. Leves izeket szed le holnap, illatoktól részegül máma beleérik a kosarába a nyár szeszes gyümölcse bornak. Beleérik levesen, sárgán sötét lilán, mint szilváik hamva s uralkodóként ősz hatalma mulat a kertek bénaságánMOLNÁR JENŐ: A tükör Láz, az indulás perce, még egy bátorítás, szarkaláb lesz a tükrön visszatekint a ránc. Vizsgál az új is, s nyomban méltatlankodva kitör: Ideje újat venni! Hogy kopik a tükör! 1945. március 14-én — húsz esztendeje — húnyt el Fényes Adolf, a legnagyobb magyar realista festőművészek egyike. Kecskeméten született 1867- ben. Jogásznak készült, de csakhamar a budapesti minta- rajziskolába lépett át. Majd Weimarban, később Párizsban folytatta tanulmányait. 1894- ben Budapesten állította ki első művét, majd a „Pletyka” és a „Civódás” című képeivel díjakat nyert. 1898-ban a „Szegény emberek” című művével kezdi meg képsorozatát, amelyben a nincstelenek nyomorúságos életét páratlan realizmussal ecseteli. 1903-ban Szolnokra kerül, s a szolnoki művésztelepon színei felélénkülnék (Mákoskalács, Babfejtők, Testvérek.) Krónikánkban! Fényes Adolfra emlékezünk, a Mesterre, s életének derűs pillanatait idézzük: bocsássa meg az olvasó, ha művészettörténeti értékelés helyett az élő Fényes Adolf szói hozzánk az anekdoták történetében. Az egykori Képzőművészeti Egyesület választmányát évről évre egyhairmadrészbeni új tagokkal frissítették fél. Éspedig felerészben művész, felerészben pedig laikus tagokkal. A laikusokat udvarias kifejezéssel „múbarát”-nak hívták, én tíz forint tagsági díj ellenében.) Amikor összeállították a listát, az egyik választmányi tag felkiáltott: — Nini! Fényes Adolfot kihagytuk a listából? Bizony kifelejtették, de hűé ha nézték végié * ittűvéfizjalöL HALA LA A legenda merőben másképp igaz, mint ahogy a köztudatban éL Ha hiteles az, hogy Archimedes Szirakuza elfoglalásakor vesztette életét, nem felel meg a valóságnak, hogy egy fosztogató római közlegény tört be a házába, mire a mér- tanába merült tudós dühösen rászólt: „Ne bolygasd köreimet!” Először is: Archimedes nem afféle szórakozott professzor volt, aki ne tudta volna, mi történik körülötte. Sőt, nagyon is fegyelmezett volt, született katona, hiszen ő találta fel és szerkesztette meg városa védelmére a harcászati gépeket Másodszor: a római katona nem holmi részeg fosztogató volt, hanem a nagy műveltségű és ambiciózus, Lucius, a légióparancsnok, aki jól tudta kivel áll szemben. S mert korántsem fosztogató szándékkal nyitott be, amint megállt a küszöbén, katonásan köszöntötte a tudóst: Ave, Archimedes!” Archimedes, aki épp rajzolt, fölpillantott viasztáblájáról: — Mi történt? — Archimedes, — szólt Lucius — mi jól tudjuk, hogy gépeid nélkül Szirakuza egy hónapig sem állhatta volna ostromunkat. így azonban kerek két évig tartott, míg bevettük. Mi, katonák, nagyra tartjuk ezt a fegyvertényt. Gépeid remekül beváltak. Gratulálok. Archimedes elutasítóan legyintett: — Ugyan kérlek, ezek kicsiségek; semmi rendkívüli nincs rajtuk: közönséges katapulták. Játékszerek, semmi tudományos értékük... — De hadászati igen — szólt Lucius. — Nos, Archimedes, épp azért jöttem, hogy ajánlatot tegyek: dolgozz velünk! — Kikkel? — Velünk: rómaiakkal. Karthágó, mint tudod, hanyatlóban van. Mi értelme hát támogatnotok? Mi hamarosan elintézzük: lesz mit látnod! Álljatok inkább a mi oldalunkra! — Hogy-hogy — lepődött meg Archimedes. — Mi, szirakuzai- ak, alkalmasint görögök vagyunk. Miért pártolnánk át hozzátok? — Mert Szicílián éltek s nekünk szükségünk van Szicíliára. — Miért van rá szükségetek? — Mert uralkodni akarunk a Földközi-tengeren. — Úgy? — szólt Archimedes és tekintetét töprengve ejtette vissza a viasztáblára. — És azt mi végett? — Mert aki a Földközi-teiv- gert uralja, az a világ ura. Ez csak világos! — Eb a világ urává kell lennetek mindenáron? — Igen: ea Róma küldetése. Vállalnunk kell. És mondom neked: a város méltó lesz e küldetésre. — Lehetséges — mondta Archimedes s törölt a viasztáblán. — Én azonban nem tanácsolom nektek, Lucius. Figyelj szavamra: ha a világ ura lesztek, sok mindent kell védelmeznetek. Kár az erőfeszítésért, amit ráfordítotok. — Megéri, hogy nagy birodalom lehessünk. — Nagy birodalom — mormolta Archimedes. — Ha kört rajzolunk — legyen az nagy vagy kicsiny — az csak kör. Határai vannak, mint ahogy a birodalmatoknak is lesznek, Ludus. Szerinted a nagy kör különb, mint a kicsiny? Azt r — Tettel. Példának okáért» elfoglaltuk Szirakuzát Szirakuza tok tekét a miénk. Ea csak elég fényes bizonyíték? — Az... — szólt Archimedes s megpiszkálta fejét az íróárral. — Igen, elfoglaltátok* Ludus. Csakhogy Szirakuza nem a régi, és nem is lesz az többé. A dicső és nagy város* barátom, ami volt, és ami soha többé nem lesz. Szegény Szirakuzám! — De Róma nagy lesz. A legnagyobb városnak kell lennie a földön. — Miért? — Hogy fennmaradhasson. Minél nagyobb, annál több lesz az ellensége. Nekünk szükségképpen kell tehát legerősebbnek lennünk. — Ami az erőt illeti — dünnyögte Archimedes —, léhiszed, jobb matematikus le- vé" valamelyest fizikus teszel, ha nagyobb kört raj- csak annyit mondok neked* zolsz? Ludus: az erő lekötődik. — Ti, görögök, folyton ér- — Mit jelent ez? fék listáját, nem volt kihagyni való ott egy sem. Hosszas tűnődés után elhatározták, hogy Fényes Adolfot beszorítják a laikusok listájába. Az egyik festőművész meg is okolta bölcsen és politikusán: — Látjátok, fiúk, ez az igazi redpricitás. A zsűriben mindig szerepel néhány laikus művészképpen, most hát hadd szerepeljen egy művész — laikusképpen. ★ A „Fészek” festő és szobrász tagjai kiállításra készültek. A zsűri is elkészült a selejtező munkával, s többek között kénytelenek voltak kihagyni egy különben neves szobrász ezúttal igen gyengére sikerült alkotását. A szobrász azonban sértett hiúságában addig mesterkedett, amíg valami ravasz fon* dorlattal mégis sikerült elérnie, hogy az 6 művét is kiállítsák. Fényes Adolfnak, aki akkor a zsűri elnöke volt, nagy meglepetést okozott a megnyitó napján, amikor észrevette, hogy a „kiselejtezett’ mű ott díszeleg vígan a többi között. Mit tehetett? Visszacsinálni már nem lehetett a dolgot. Fényes Adolf titokban egy nagy táblát akasztott a szobor nyakába. A táblán ez a felírás volt: SZOBOR VAGYOK, DE FÁJOK MINDEN TAGNAK! Fényes Adolf volt a művészvilág legdiszkrétebb embere. A Fészekben egyszer Pólya Tibor megállította: — Miért öltöztél ki ilyen ünnepélyesen? A Mester büszkén válaszolta: — Vacsorára vagyok hivatalos. Pólya tovább kíváncsiskodott: — Hova? Fényes Adolf tiltakozóan rázta meg fejét: — Kedves Tiboricám, azt nem mondhatom meg. A kérdező megsértődve mondta: — Nekem sem, a jó barátnak? Fényes Adolf elmosolyodott: — Még neked sem. Pólya Tibor hazament. Tíz perc múlva megjelent nála Fényes Adolf. Olyan diszkrét volt, hogy házigazdájával sem közölte, hogy hova hivatalos vacsorára. ★ Fényes Adolf pesti lakásának a szomszédságában élt egy fiatal lányka, aki egész nap skálázott a zongorán. Fényes bácsi tűrte ezt egy darabig, de azután törte a fejét, hogyan fogjon ki szomszédján, akit nem akart megsérteni. Egy reggel, amikor a leányka éppen nekikezdett, Fényes Adolf hangosan elkezdte skálázva dalolni saját szerzeményű versét, amely így hangzott: Skála, skála, mindig skála, Elég legyen ebből mára! Ettől kezdve, valahányszor felhangzott a szomszédban a skálázás, Fényes bácsi nyomban rázendített, de most már szépen vontatva: Ská ...la... ská.. .la Mind.. .di ... ig... ská... la Az ötletnek meg is lett a hatása. Fényes Adolf olyan művészi tökéletességgel énekelte saját szerzeményét, hogy a leányka ilyenkor mindig abbahagyta a skálázást, s most már ő hallgatta a Mester skála- dallamát. A vége az lett, hogy most már egyikük sem skálázott. Egyszer azután Fényes Adolf levelet kapott a szomszédjától. Csak ez a pár sor volt benne: Skála, skála, gyönyör skála* Mért nem hallom ezt én máma? ★ Amikor a szolnoki művésztelepen élt, egyszer Fényes Adolf kirándult egy távolabb fekvő pusztára, ahol jó barátai laktak. Ezért kocsit fogadott, mert másképpen nem lehetett a pusztára jutni. Délután öt órakor indult el a kocsi Szolnokról, fél hétre már célnál kellett volna lenniök, de sötét este lett, mir» a kocsis észrevette, hogy feizony ő alaposan eltévedett. Vissza kellett fordul nioik, míg egy útkezeszbeaétíhez érvekkel bíbelődtök — szólt Lucius, a légióparancsnok. — Mi másképpen bizonyítjuk a mi igazunkat. — Hogyan? tek. Ott volt egy útjelző tábla, — Na, János — szólt a mű-; Vész —, szálljon le és nézze; mag, mi van azon a táblán ír-; va. A kocsis leszállóit, odalépetté az útjelzőhöz, kivett a zsebéből egy szál gyufát, meggyújtotta, lábujjhegyre ágaskodott; és nézte egy ideig a felírást. Mégsem tudott meg semmit. — Jó lesz tán felmászni, Já-; nos. Tud-e mászni? -a szólt a; kocsiról Fényes Adolf. A kocsis büszkén megpödör-; te bajuszát: — Tudok biz én. Azzal felkúszott a jelzőfa; tetejére, megint kivett a zse-' béből egy gyufát, nagy nehezen meggyújtotta és nézte a felírást. Azután lejött. — Na János, elolvasta? —; kérdezte a piktor. A kocsis a feje búbjára tolta kalapját: — Olvasta a fene — felelte —! Nem tudok én olvasni... ★ A művészasz iáinál egyszer! arról folyt a vita, hogy a „mű-! vészét” szó miért nem fedi; teljesen a német „Kunst” kifejezést. Néhányan úgy vélték^ hogy a „Kunst’ szó valójában^ több értelmű, legalábbis ár-; nyalatilag. Ezt mások kétségbe vonták Fényes Adolf tekintélyére volt! szükség a vita eldöntéséhez. — Egyszerű a dolog — mondta Fényes bácsi, a piktora; bölcse —, csak egy példára- kell gondolni: Egy jó képet megfesteni — művészet; de el-i adni: — Kunst! ! Révész Tibor gyűjtése « — Ez törvény, Lucius. Az erő, amely hat, az le te kötődik. Minél erősebbek lesztek, annál több erőre lesz szükségetek, és egy szép napon aztán ... — Mire célzol? — Semmire. Én nem vagyok próféta. Én fizikus vagyok. Az erő lekötődik. És kimerül. Én csak ezt tudom. — Nos, nem vagy hajlandó együttműködni velünk, Archimedes? Te nem is sejted, milyen lehetőségek nyílnának előtted Rómában. Megszerkeszthetnéd a világ legnagyobb harcászati gépeit... — Bocsáss meg, Lucius, öreg vagyok már és van még egynéhány ideám, azokat szeretném megvalósítani. Amint látod, most épp egy mértani problémával foglalatoskodom. — És nem csábít a velünk működés, Archimedes? — Mire célzol? — Arra, hogy részese lehetnél a világ meghódításának. Archimedes bevésett egy vonalat a viaszba. Hallgatott. — Miért nem felelsz? — Bocsáss meg, — mondta csendesen a tábla fölé hajolt tudós —, hogy mondtad? — Egy olyan ember, mint amilyen te vagy: meghódíthatná a világot. — Hm... meghódíthatná ... tűnődött el Archimedes. — Ne vedd zokon, de fontosabb dolgom is van. Tudod, olyan, ami tartósabb annál. Olyan, ami valóban fennmarad. — És pedig? — Vigyázz, ne bolygasd köreimet. Ez itt a körszelet területének kiszámítási módja ... ★ Később tették köz^é a hírt, hogy a nagy tudós váratlanul elhunyt Dudás Kálmán fordítás* 1Í 1W, CL * Fényes Adolf
