Heves Megyei Népújság, 1965. március (16. évfolyam, 51-76. szám)
1965-03-10 / 58. szám
S S S S 5 S S S § 5 S 5 5 8 § § § § § § 8 § 8 § § § § § 8 SIMONYI IMRE: Szereim fj Leóé! Merre élsz barátnéni mióta elhagytál s mióta én elhagytalak? A régi utcában még a régi házban szívedben még a régi tövissel? fin errefelé ahol a küzdelmes határ hajnaltájt a küszöbömig ballag a vadnyulak nyomán — csakúgy mint anyai nagyapám idején. Egyszóval eléggé távol tőled s a Jóreménység fokától — de pár lépéssel már közelebb a csillagokhoz: itt a domboldalon — az öreg présházban — s a vén csősz a barátom. Tudatom hogy azóta sem történt velem semmi különös csupán egyik éjjel a holdvilágnál egyszer csak látom hogy bottal kezében tarisznyával a vállán — át a Kőrösháton — elgyalogolt Mályvád felé négy venesztendős viseltes ifjúságom — (Utóirat) s tudatom még hogy errefelé Hftf a november didereg a kertek alatt — s esténként ha megvetem az ágyam meleged hiányát a fázisomban érzem mióta elhagytál barátném s mióta én elhagytalak — § S 1961. AUGUSZTUS 7. Ma váratlan dolog történt. Ültünk a padion. Még nem volt hét óra. Kicsapódott a műhelyajtó. Karsai Pista, a művezető dühösen jött. Kiabált: — Megjött a jómadár!... Eldtta a pénzeteket! Elitta! Egymásra néztünk. Gere felállt, a művezetőhöz lépett. — Ide figyelj, Pista! — mondta — Igazat beszélsz? Karsai idegesen megszívta a bagót. — Azt hiszed, hogy áprilist csinálok, mi?! Menj fel az öltözőbe ... Ivott, mulatott, fenekére vert a két darab százasnak. Az öreg Kovalik ingatta a fejét: — Nem értem, nem értem... Karcsi kiköpte a ctsókket — Mit nem értesz, a jóisten áldjon meg?! — dühöngött. — Azt nem érted, hogy részeges? Azt nem érted, hogy azért tették ki a másik gyárból is!... — Kár érte — mondta a kis Sulek. — Kevés ilyen lakatos szaladgál az országban ... Kilenc órakor összehívták a fegyelmi bizottságot. El akarták bocsátani. A brigád bement az ügyészhez. Gere azt mondta: — Ügyész elvtáns ha ezt a* embert elküldik, akkor az én munkakönyvemet is csúsztassák ide. Az öreg Kovalik így szólt: — Fiatal még. segíthetnénk rajta... A kis Sulek hőzöngött. — Maguk könnyen kimondják: mehet! De nem úgy van ám! Én csak annyit mondtam: — Mi lesz vele, ha minden gyárból kiteszik?... Szóbeli megrovást kapott. Tíz óra volt Leültünk a padra uzsonnázni. A pasas a satunál támaszkodott és a lába elé bámult — Gere — mondta Sulek. — egyél valamit... Sonkám van, ha megfelel. Mozdulatlan maradt Nem nézett a szemünkbe. A földet nézte. Munka után a brigád határozatot hozott: Gerével menjünk fel a személyzeti osztályra. kérjük el a címét és holnap menjünk a lakására. Beszéljünk a feleségével, nézzük meg, hogyan élnek. Az utcanév és a házszám most itt van a kezemben egy kis cédulán. Beteszem a naplóba. Holnap tolán többet tudunk. 1964. AUGUSZTUS 8. G erével elmentünk. Kövér öregasaony nyitott ajtót. Olyan volt, mint a hordó. Szívesen fogadott. Elmondta, hoigy a lakó külön él a feleségétől, nála albérletben lakik. Gere megkérdezte: 1 — És mit gondol, miért iszik? ...' — A felesége összeállt egy férfival — felelte. Amikor elbúcsúztunk. azt mondta az öregasszony: — Tudják, az a baj. hogy nagyon egyedül van. Jó volna, ha beszélnénk a szüleivel, hogy hívják vissza... Itt laknak a Wesselényi utcában ... Jóska már mondta, hogy szívesen hazamenne, de nem akar kéréssel beállítani... Ha hívnák, jobb lenne... Megnéztük a fekhelyét: sodronyos vaságy, régimódi dísz- párna, tópokióc. 1964. AUGUSZTUS 11. Közösen kosztoljuk. Holnap Sulek a soros. Azt mondta, rántottét hoz és kolbászt. Délben röpgy ülést tartottak. Megdicsérték a brigádot Kihúztuk az üzemrészt a csávából, Ebben a hónapban már nyolcvanhót állványt csináltunk. Láttam, Gere meglökte és halkan azt mondta: — Ha nem piálsz, akikor m ár a ki tanevemnél tartunk... Az öreg Kovalikot és Gátét ma megbíztuk: menjen el a szüleihez. Nyolc óra. Talán éPPen most kopognak náluk. 1964. AUGUSZTUS 12. Délben telefonhoz hívtál:. Amikor visszajött, fütyült. — No, — mondta az öreg Kovaliknak —, biztos az apja kereste. Kovalik bólintott és fütyült ő is. Ma nagyon ment a munka. Sulek egész nap rohant, mintha lószérumot kapott volna. A pasas ma egyszerűen begőzölt! — Nyomjuk meg! Nyomjuk meg! — kiabálta állandóan. Gere heccelődve oda is mondta Suleknak: — Nézd, ez megkergült a kajádtól! Telezabáltattad rán- tottával, most nem bír a vérével ... Esküszöm, hogy nem bír! Sulek miunka után krétával felírta a vasajtóra: „Világrekord! Eredmény: húsz vas- állvány. Győztesek: Vass, Kovalik. Gere. Sulek, Hámos.” A pasas sokáig nézte a nevét. Amikor elindultunk a fürdőbe, még mindig visszanézett. 1964. AUGUSZTUS 13. Ma hazahoztam az ennivaló felét: a Hámos adagját Visz- szautasította. Délben, amikor leültünk a padra, a táskából sonkát, uborkát és , kenyeret vett elő. Azt ette. — Hát neked ld csomagolt? — kérdezte Gere. Kacsintott. Ahogy mi szoktuk. És azt mondta: — Az anyám. Este a feleségem simítja a paplant az ágyon: rózsaszín és selymes. Rá gondolok. A lópokróc helyett már neki is paplana van. 1964. AUGUSZTUS 17. Ma ünnepnap volt: fizetés. Szépen kerestünk. Kétezemé- gyet Sulek mondta is: — Ha ez így megy tovább, jövőre kocsit veszek... De az is lehet, hogy várok néhány évet, amíg kijön a modernebb típus. Három órakor, mielőtt felvettük a fizetést, elküldtem a raktárba. Szerszámokért Az öreg Kovalikot. Gerét és Sülöket meg magamhoz hívtam. Tanácskoztunk és határozatot hoztunk. Amikor visszajött. Gere eléje tett egy cédulát — Írd alá a nevedet! — mondta. — No, rajta, komám! A papíron ez állt: „Meghatalmazás. Alulírott Hámos József, beleegyezésemet adom, hogy munkabéremet mindenkor a brigádvezető, Vass Imre vegye kézhez.” Ellenkezett Idegesen Mabált Gere kiköpte szájából a cigarettát «léje lépett és megmarkolta a kabátját. — Ide figyelj, te... — mondta. — Amikor enni adtunk, akkor nem hőzöngtél!... Akkor nem hőzöngtél, mi?! Munka után együtt mentünk a közeli postahivatalba. Az előlegből. amit kaP°tt, az öreg Kovaliknak megadta a kétszáz forintot. A többit, ötszázat, feladtuk az anyja címére. Fáj, amit tettünk. Talán kegyetlenség volt De meg kellett tennünk! 1964. OKTÓBER 16. Már több mint két hónapja együtt dolgozunk. Rendes. Nem hiányzik. Egyszer éreztem rajta, hogy piált. Mérges voltam. Azóta minden reggel valami gumiba kell fújnia az orvosnál. Délelőtt odajött hozzánk és azt mondta: — Engedjétek, hogy én vigyem haza a pénzt... Hadd lássák, hogy más lettem. Mind a négyen bólintottunk. Maga vette fel a fizetését, ég örömmel indult haza. De nem egyedül! Titokban mind a négyen követtük. Lestük: állja-e a szavát? És állta. 1964. OKTÓBER 17. Ma panaszt hallottam Sulék- ra. Azt mesélik a szomszéd műhelyben, hogy kikezdett valamiféle asszonnyal. Nem fér a bőrében! Ügy tervezem, hogy holnap Sülökről írok... : § 8 § § § § § 8 § § § § 8 8 § 8 8 8 8 8 8 8 § § 8 8 8 8 8 § 8 8 8 8 8 8 8 8 8 8 § 8 8 8 8 8 8 í § 8 8 8 8 8 8 8 § § 8 8 § 8 8 8 8 § 8 8 8 8 8 8 8 8 8 § 8 8 8 8 § 8 8 8 8 8 § 8 8 8 8 8 8 Köszöntjük Illés Bélát Olvasóink népes tábora köszönti a hetvenéves Illés Bélát. Köszöntik öt a munkások és értelmiségiek, parasztok és tisztviselők, magyarok és nem magyarok: köszöntik őt a világ minden tájáról a szocializmus és az irodalom híveiL És ezen a széles táboron belül is elsősorban azok, akik Illés Bélának személyes hívei lettek, még ha nem ismerkedtek is meg az íróval személyesen. Mert Illés Béla sajátos varázsa talán éppen abban van, hogy rendkívül gyorsan kerül emberközelségbe olvasóival; előadói modora mintha jelenlévő hallgatósághoz, s nem távol lévő olvasókhoz idomulna. Ennek az előadói modornak első jellegzetessége egy mély és harcos humánum, amelyen szigorú helyzetek szorításában is ott csillog a derű; a nagy élet leszü- remlett bölcsessége; az élet kedvesebb oldala iránt előzékeny írói figyelem. A másik jellegzetesség az a szuggesztív személyiség, amely az író személyét -s,, legtöbb szőr nevét rejtve — mindig odaállítja művei középpontjába, vagy a középpont közelébe. Egész táguló életművének van egy önéletrajzi ihletettsége, s már az is rokonszenves írásaiban, ahogy ezt a személyességet a félig leplezés darabos—célszerű mozdulataival eligazítja. Illés Béla, Kossuth-dijas író, otthonában. Illés Béla a Nyugat hasábjain indult el írói pályáján, Ady Endre biztatására. Hamarosan bekapcsolódott a munkásmozgalomba, s már 1918-ban a forradalmi katonatanács tagja. A Tanácsköztársaság idején Újpesten végez párt- munkát; a bukás után Bécsbe emigrál, Kárpát-Ukrajnában dolgozik a mozgalomban, letartóztatják, kiszabadul, — a kommunista mozgalom hullámverése hajtja városról városra, országból országba. Közben íróvá érik, s amikor Ausztriából is kiutasítják, 1923-ban a Szovjetunióba megy. Tevékeny részt vesz a szovjet írók és a külföldi kommunista írók szervezeteinek munkájában: neve és munkássága elválaszthatatlan a proletárirodalomnak ettől a harcokban és sikerekben gazdag szakaszától. Illés Béla irodalmi—közéleti szereplése is külön „életmű”, de ennek a szerkesztői, elnöki, titkári, társasági tevékenységének a rangját és tartalmát szépírói munkássága biztosította. Illés Béla három nagy-regénye a magyar szocialista irodalom három jelentős fegyverténye. Az Eg a Tisza (1929) a Magyar Tanácsköztársaság küzdelmeinek, belső harcainak, szép lendületének és az elkövetett hibáknak széles ölelésű, átfogó igényű, expresszív erejű művészi képe. Olyan ez a regény, mint az író, a mozgalom, a forradalom fiatalsága: hitében rendíthetetlen és szertelen, dinamikus és nyugtalan, friss tekintetű és lehetetlent nem ismerő. Még nem kiforrott írói munka, de már ott látjuk benne a. jelentőssé növő író művészi formátumát. A csúcsot a Kárpáti rapszódia jelenti (1939); itt már felfénylik minden, ami Illés Béla írásművészetének erénye: az érdekes előadás, a pártos népszeretet írói megszólaltatása, a széles eszmei alapon felvázolt kép részleteinek anekdotikus kedvességű és közel- ségű'jnegjelenítése, a lebilincselő me.sélökedv, a valóság realista művészi megközelítésén belül a romantikus motívumok gazdagsága. De jelentős ez a regény az irodalom- történet összefüggései között vizsgálva is. A magyar széppróza modem fejlődésének azt a vonalát képviseli, amely a mikszáthi előadásmód hagyorlianyait ötvözi bele a szocialista világításba, a szocialista realizmusba. Evekkel a felszabadulás után adta ki Illés Béla harmadik jelentős regényét, a Honfoglalást (1954). Ebben a könyvében a felszabadító harcokban részt vevő író írja meg a szemtanú hitelességével és az élénk képzelőerejű művész emelkedettségével azt a történelmi fordulatot, amely az urak országából a dolgozó nép hazájává tette Magyarországot. A regény számos pántján zavaróan hatott a személyi kultusz nyomása, megnehezítve a történelmi események minden vonatkozásának kimunkálását. De a nehézségek, akadályok ellenére is fontos és sikeres regény: a horthysta magyar hadsereg vezetőinek maradandó értékű ábrázolása, az úri vezérkarral szembeállított hadifogoly-tömegek, a huszonötéves elnyomás és butítás ájulásából ébredező emberek rajzai — mindez nemcsak Illés Béla helyes és igaz látásmódját, hanem írói megjelenítő erejét is dicséri. S a regények mellett ott tarkáink novelláinak, anekdotáinak színes szőttese. Az aranylibától a Történelmi leckéig, a Háztüznézőtől a Szásáig, a Sámson és Delilátói a Válaszúton-ban szereplő elbeszélésekig: egy ötletekből, élményekből, mesélő kedvből soha ki nem fogyó író önti vonzó szellemi kincseit. S emellett az anekdoták, emlékezések, „találkozások” végeláthatatlan sora. Ne azt nézzük most, hogy ezek között a kis írások között akadnak halványabbak, könnyebb tollal írottak is, ne azt kutassuk, hogy mi helyett született meg az anekdoták dús sora. Arra mutassunk rá, hogy ezek az írások a novellákkal, sőt a regényekkel együtt is egy nagy emberi célt, egy nemes írói szándékot szolgálnak és érvényesítenek: Illés Béla a legnehezebb években is arra törekedett, hogy felcsillantsa írásaiban a szocializmus emberi derűjét, hogy megmutassa a kizsákmányolás nélküli társadalom humanizmusát, igazát. Az iró hetvenéves. A folyóiratok és hetilapok új és új (rósait közlik: nemcsak alkotóerejéről adnak hírt ezek az elbeszélések, hanem Illés Béla emberi erejéről is, amellyel leküzdi a betegséget. Magunknak azt kívánjuk, hogy még sokáig olvashassuk Illés Béla új meg új írásait, az írónak pedig azt, hogy töretlen akarattal folytassa művészi munkáját, hogy tiz esztendő múlva, nyolcvanadik születésnapján, ismét nagy pohárral koccinthasson olvasóival arra, hogy a kilencvenedik születésnapon is éltető bor csillan- ja» serlegében, p. Félrebillentette a fejét, végigfutott rajtunk a tekintetével, aztán belecsapott Sulek tenyerébe. — Rendben van. Egész délelőtt ordítás töltötte meg a műhelyt. Hol az egyik, hol a másik kiabált. — Huszadik! — Huszadik! — Huszonegy!! — Huszonegy!! Dél felé aztán hirtelen Gere kiabált. — Emberek!... Emberek, elájult.. . Elájult! A satupad előtt feküdt. Mellén a kalapácsa Alig vert a szíve. Rohantunk az orvosért. Az öreg Kavalik mesterséges légzést adott. Tehetetlenül álltam Sülök mellett és csak azt hajtogattam: —A fenének kell hőaönge- ni ... Mi a fenének... Az orvos megvizsgálta, injekciót adott, és azt mondta: — Ha magához tér, adjanak neki enni. Legalább két napja nem evett. Kivittük a levegőre, Az öreg Kovalik vele maradt. Hárman folytattuk a munkát. Egy órakor bejött az öreg és azt mondta: — Megetettem. Szinte zabáit. Adtam neki kétszáz forintot kölcsön, vegyen, ami kell, és hazaküldlem — rám nézett, — Mind a hárman bólintottunk. Sehogy sem megy a fejembe, hogy miért nem evett két napig! 1964. AUGUSZTUS 5. Reggel nem jött be a pasas; Nehezen ment a munka. Hiányzott: 1964. AUGUSZTUS 6. Még mindig semmi hír róla. 1964. AUGUSZTUS 3. Reggel, amikor a fiókból előszedtem a szerszámokat, úgy terveztem, hogy először Sulekról írok: hadd ugráljon egy Ideáit a papíron is. Aztán minden megváltozott. Különös dolog történt.., Tíz óra lehetett, odajött hozzám Karsai Pista, a művezető és azt mondta: — Na,, bikfic, látom, leszakad a pejslitek, olyan sok a meló, adok segítséget. — Jól van — mondtam — éppen ideje, mert az nálunk annyi, mint a niksz! Gere mellettünk állt, beleszólt ő is: — Legyen két méter magas, a muszklija kemény, mint a vídia, és úgy hajlítsa a vasat, mint a kiflit a pék. — Kacsintott. — Na, látod, milyen kicsi az igény. Nemsokára megjött a pasas. Bemutatkozott. Hámos József a neve. Harmincévesnek gondolom. Hosszúkás az arca és az orra rettenetesen vörös. — No, — mondtam neki — aztán hol dolgozott eddig? — A darúgyárban — felel le halkan. — Tíz forint volt az órabérem. — Tíz forintért dolgozni is kell ám — mondtam kicsit mérgesen, mert mindjárt a pénzzel hozakodott elő. — Itt nincsen fogjuk meg, aztán más viszi! Fújta a füstöt, dühös1 volt. — Azt hiszi, hogy játszani jöttem!? — „De nagyra vagy! — gondoltam. — Lássuk, mit tudsz!” A legnehezebb munkát adtam neki: hajlítson vasakat az állványhoz. Izzadt, mint a ló, de a normát százhúsz százalékra teljesítette. A nagykalapácsot úgy forgatta a kezében, mintha zsonglőr lenne. Amikor hazafelé mentünk, a villamoson azt mondta Gere: — Ügyes ez a fickó, csak kuka, mint a hal. Azt nem mondta egész nap, hogy befellegzett. Az öreg Kovalik vállat vont: — Na és! Nem lehet mindenki olyan dumás, mint te! — Nekem a piros orra nem tetszik — mondtam, — Olyan mintha paprika lenne... Azt histeem, ma éjjel vele fogok álmodni, 1964. AUGUSZTUS 4. Jól kezdődött a nap. Az irtózatos forróság után megeredt az eső. Zuhogott, mintha dézsából öntenék; — Hűvös lesz — mondta a pasas. — Délig megcsináljuk a normát. A többiek egymásra néztek és kacsintottak. Láttam, a szemük azt mondja: „Ez igen!” Amikor kongattak, Sulek odament hozzá. — Ide figyeljen — mondta. — Én is tíz éve gyűröm az ipart, fogadjunk, hogy meghajlítok annyi vasat, mint ma— Nem kell hőzöngeni, Su- jek — léptem közéjük. — Mindenki annyit csinál, amennyit tud. Itt nincsen lógás.
