Heves Megyei Népújság, 1965. február (16. évfolyam, 27-50. szám)

1965-02-20 / 43. szám

Megszökött

a vádlott

MAGÁNLAKSÉRTÉS vádjával állt a Gyöngyösi Járás- bíróság dr. Nagy-Kalózy Béla tanácsa előtt Dér János. A tárgyalás kezdetén úgy tűnt, a szokásos formaságok között simán peregnek majd le az események. Kérdések, válaszok követték egymást, a vádlott hangsúlyozta ártatlanságát Telt az idő, és az elnök szünetet rendelt el. Ez volt háromnegyed tízkor, délelőtt. Letelt az öt perc, beszólhatták az érdekelt feleket, de Dér János vádlott nem volt sehol. Múltak a percek, a mutató álmosítóan lassan cammogott előre. A vádlott még mindig sehol. A tanúk vállalkoztak rá, hogy valamelyik közeli italboltban felkutatják a vádlottat.

Megkezdődött a „nyomozás”. Egyik tanú a másik után tért vissza — eredménytelenül. A vádlott megszökött. A tárgyalást el kellett napolni, és a vádlott ellem letartóztatási végzést adtak ki.

Dióhéjban így lehetne összegezni a vádat: 1963-ban kimondta a bíróság a válást, és a feleségnek ítélte az Ady E. tér 5. számú házat, Dér Jánost pedig eltiltotta attól, hogy a feleségét meglátogassa.

A VOLT FÉRJ azonban nem nyugodott bele a bíród ítéletbe, és nagyon gyakran megjelent hivaitlan vendégként volt felesége házában'. Ott ment be, ahol tudott. Parázs jelenetekre került sor ilyenkor az egykori házastársak között, tanú pedig akadt nem is egy a ház környékén dolgozó útépítő munkások között. Dér János a munkásokkal is szóba állt, és előttük is hangoztatta, hogy ő nem hagyja volt feleségét.

Egy esetben elkezdte fojtogatni Dérnét, aminek nyomát főbben látták az asszony nyakán. Máskor az történt a férj szavai szerint, hogy ő nyugodtan ült a volt feleségénél a vékáimén, amikor az asszony ne- ldugrott, elkezdte cibálni a haját, rá akarta borítani az asztalt. A férj nem tehetett mást, mondja ő, mint belerúgott az asztál lábába, az kitört, az asztal ráesett az asszony lábára ás eltörte a csontját. Dér elismeri, hogy ékkor italos volt

— Naponta egy liter bort szoktam inni, ennyit kíván a szervezetem.

Volt már alkoholelvonó kúrán is.

— Én a feleségemet még most is szeretem, nem tudok meglenni anélkül, hogy meg ne látogassam. Azt nem értem, miért jelentett fel a feleségem.

Amikor az asszony a magánlaksértés miatt feljelentette volt férjét, nem sokkal később levelet kapott tőle.

„A szívem fáj és vérzik, hogy mások végett ily csúfos életet kell élni — olvastam a levélben. — Én a szívemből ki nem doblak, amíg élek. Nem értem: a pokolba is elmentél volna értem, most pedig a lángok tüzébe taszítasz. Miért? Megfogadom Isten' és ember előtt, hogy teljesen megváltozók.”

VAJON MILYEN ember lehet az, aki így tud írni?

Dér Jánosról azt mondják a tsz vezetői, hogy a munkához, a munkatársaihoz Is „jól viszonyul”. Magatartása ellen semmi tekintetben kifogás nem merült fel.

A másik oldalon azonban egyéb dolgokat is megtudunk Dér Jánosról. Elítélték tizen- kdlenc-rendbeli tiltott határátlépés miatt, egyrendbeli üzletszerűen elkövetett árdrágítás miatt, egyszer szökéséit, egyszer pedig deviza-bűntettért.

Ez a lista elég sokoldalú és változatos. Némi tájékoztatást is nyújt Dér János egyéniségét illetően. Nincs mit csodálkoznunk azon, hogy a tsz-ben a jó oldaláról ismerik, bár az elmúlt nyár óta ott is elhanyagolta a miunkát. Nyilván azzal sem dicsekedett Dér János, hogy hányszor és miért került összeütközésbe a törvénnyel. Egyébként a megtévedt ember, ha büntetését letöltötte, nem cipelheti magával egy életen keresztül a megkülönböztetés bélyegét, ha jó útra tér.

Ügy látszik. Dér János nehezen tanul az eseményekből. Az is feltételezhető, hogy elég egyéni módon ítéli meg a demokratikus jogokat. Lehet azonban az is, hogy a napi egy

liter bor, amit „a szervezete megkíván”, az befolyásolja cselekedeteiben.

És hogy erről az ügyről egyáltalán szóltunk, az nemcsak a különös „szökés” miatt történt, ami önmagában eléggé rendkívüli esemény a bírósági gyakorlatban, sokkal inkább tettük azért, mivel a bor, a túlzott szeszfogyasztás a legtöbb bűnesetben mozgató rugóként feltalálható. Messze földön híres borvidéken lakunk, és amennyire hasznos ez gazdaságilag, annyira veszélyes a gyenge akaratú emberek életalakulására.

A FIGYELMEZTETŐ szó erejében bizakodnunk kell.

G. Molnár Ferenc

Egy fiatalember mester lett a gyárban.;;

Magas, vállas ember. Svájci sapkában, nekigyűrkőzve.

Éveit tekintve a fiatalabbak közé tartozhat — alig múlt 23 —, csupán a munkakönyvé sorolja a régiek közé: 1958 novemberétől dolgozik a Hajtómű- és Felvonógyái-ban, Egerben. Gyakorlott esztergályosként emlegetik, olyannak, aki mestere szakmájának: s ősz óta hivatalosan is.

Kis jelvény bizonyítja.

Történetéről kérdezem Sram- kó Jánost.

— Még régebben olvastam a mozgalomról. Tetszett az első pillanattól,

kedvet éreztem hozzá,

de csak esztendeje nyílt rá mód, hogy a tervet valóra válthassam. Gyárunkban tavaly februárban szervezték meg első ízben A szakma ifjú mestere- mozgalmat, akkor kapcsolódtam be én is a versenybe. Talán jó ez a kifejezés, hiszen vetélkedő volt az a hat hónap:

tizenkét követelményt kellett teljesíteni, ennyiből kellett vizsgázni a zsűri előtt, hogy a háromféle jelvényből valamelyiket megkapjuk.

Melyik jutott?

— Az arany fokozatú ... Az esztergályosok közül csak nekem. Tizenhat, vagy tizennyolc szakmabeli közül, örültem neki. Nemcsak azért, mert ötven- filléres órabér-emeléssel járt ez a jelvény, hanem mert valami különösen jóleső érzést jelentett tudnom: mester lettem fiatal fejjel. No, persze, csak amolyan „ifjú mester”, de hát valahol csak el kell kezdenem ...?! — fűzi hozzá mosolyogva.

Míg versenyzett, teljesítménye nem volt alul a száz százalékon, nagyon ügyelt a minőségre, nem sértette meg a munkafegyelmet.

— Nem volt nehéz,

olyan segédek keze alatt nevelkedtem, akik közül az egyik

miniszteri kitüntetéssel büszkélkedhetett, a másik meg sztahanovista volt, többszörös kiváló dolgozó. Tanulnom kellett tőlük, s tanultam is egyet mást Idejében hozzászoktam a rendhez .. Az újítást sem kellett erőltetni velem, aki dolgozik biztatás nélkül is gondol erre“ arra, ami könnyebbé teszi munkáját... Törődtem a gépemmel — hát lehetett volna dolgoznom e nélkül öreg, megrokkant masinámon? — megbecsültem a szerszámot, takarékoskodtam a késsel... Verseny nélkül is megtettem volna, akárcsak a többi. Segítettem a gyengébb szakmunkásoknak, oktattam a rám bízott ipari tanulókat. S így teszek azóta is ...

Versenyen kívül.

A teljesítményével ma sincs

baj, gépe mellett a selejt ötez- relék körül ingadozik. És képezi magát most is, albérleti otthonában újságokat, szak könyveket olvas, tv-t néz, rádiót hallgat a mátraderecskei fiatalember ... KISZ-vezetőségi tagként dolgozik az ifjúsági mozgalomban, szocialista brigádot szervezett a többiekkel, s tagjaként március elsejétől 5 Is nekivág a cím megszerzéséhez vezető útnak... Az ősztől technikumi hallgató szeretne lenni. Hiszem, így is lesz.

Szakmája ifjú mestere.

Rangja, becsülete van

társai között máris. A jó munkást, a régi embert ismerik vezetői is.

Hogy hol lakik, csak azt nem tudja senki. Sem a munkaügyi osztályon, sem a személyzetin. De még a műhelye irodában sem...

Jelvényt kapót!, arany fokozatút. Kiváló dolgozói kitűnt»^ téseire is rászolgált, biztosa»; Otthon van az esztergálásbani S lenne talán egyébhez is szak

va, mondana egy két javaslatot a gyár más dolgában is. Ha kérnék, ha meghallgatnák, öt) is — meg a többit, a fiatal mestereket is.

S ez utóbbinak is örül net örülnének úgy, mint a jelvénynek.

így vallott. Elhiszem.!.

(gyónt)

Csütörtökön, 25-én este új bemutatót tart a színház. Az évad legnagyobb vállalkozása valósul meg, Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeményét állítják színpadra Orosz György és Ladna László rendezők. Az előadásnak két vendégszereplője is lesz: Balogh Emese és Somló Ferenc Jászai-díjas. Mindketten a miskolci Nemzeti Színház tagjai. Felkerestük őket, hogy bemutassuk az egri közönségnek.

Balogh Emese:

„Mindaz, amit a színész az életben magáról elmondhat, érdektelen, érdekes csak a színpadon lehet. Ha fordítva van, akkor nem elég jó színész.” — Ezekkel a szavakkal zárkózik el az interjú elől Balogh Emese. Igaz, s jellemző mondás és egyúttal többet árul el a művészből, mint a puszta életrajzi adatok felsorolása. Néhány mondattal hadd ismertessük azért eddigi pályafutását. Pár esztendeje

végezte el a Színművészeti Főiskolát, Miskolcra került és azóta egyfolytában a miskolci Nemzeti Színház színpadán játszik. Eddigi pályafutásának határköveit az olyan szerepek jelentik, mint Júlia a Rómeó és Júliában. Stella a Vágyak villamosában, Mesélő a Háború és békében, és Éva Az ember tragédiájában. De a Mária főhadnagy címszerepét is egyik legkedvesebb élményeként tartja számon.

Mint Éva, a tavalyi miskolci előadásban nyújtott nívódíjas alakításával országos figyelmet keltett és általános elismerést aratott. Bemutatását hadd fejezzük be saját szavaival: „A színészt nem az életben, hanem a színpadon kell megismerni. „Reméljük, hogy a színpadi „ismerkedés” mindannyiunk számára örvendetes lesz.

Somló Ferenc Jászai-díjas:

Arra a kérdésemre, hogy nűkor lett színész, félig komolyan, félig tréfásan így válaszolt: „Születésem pillanatában”. Ugyanis szülei is színészek voltak és ő — bár hivatalosan jövőre fogja 25. éves színészi jubileumát ünnepelni — úgyszólván születése pillanatától a színpadon van. Színházi pályájának főbb állomásai voltak: Győr, Pécs -és Miskolc. Pécsett 13 éven át működött egyfolytában és itteni munkásságáért, de különösképpen az Anna Frank naplójában, Pygmalionban és az Aranyemberben nyújtott alakításáért Jászai-díjat kapott. Egy kicsit ismerősként üdvözölhetjük Egerben, ugyanis pár évvel ezelőtt Darvas József Hajnali tűz című darabjának egyik előadásátmentette meg beugrásával. Két filmben is láthattuk: a Pesti háztetőkben és az Egerben forgatott Kálváriában. Most Az ember tragédiájában Péter apostolt és a Pátriárkát alakítja.

(—czy.)

Ezen a dunántúli tájon sokáig állt a front- 1945 februárjában a község néhány hét alatt többszőr is gazdát cserélt Az első felszabadulás után. a szovjetek kórházat rendezték be a faluban, a nagy- iskola tantermében. Amikor a mérnetek rövid, időre visszafoglalták a falut, a kórház sebesültjeit halamra ölték.

Az itteniek emlékeznék egy Vlagyimir nevű közkatonára, aid egyediül maradt életben a kórház sebesültjei közül. Azon a februári estén, amikor a hadiszerencse gonosz játékakén L a szovjeteknek fel kéllett adni ok a falut. Vlagyimir elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy néhány bajtársa segítségévei a menekülés útját válassza. Az első métereket futva tette meg. Utóbb azonban karsébe sajogni kezdett, lábai elnehezültek, tűzgolyók táncoltak a szeme előtt, elvágódott volna, ha nem nyúlnak érte baj társai, akik közül csak kettő tartott ki mellette, a többiek csatlakoztak a visszavonuló egység fő erejéhez.

A falu szélénél jártak, amikor az a veszély fenyegetett, hogy a támadók minden percben utóiiérhetiik őket. Letértek a nagyutcáról, s a kertek alatt próbáltak eltűnni üldözőik szeme elől. Felváltva vitték sebesült bajtársukat, s mikor az ellenség fényszórója pásztázni

4 Mipgjsts

1965. február 20., szombat

kezdte a terepet, mindhármain

megbújtak az egyik útjukiba eső ház kertjében. Vlagyimir elvesztette eszméletét, s hogy letették, eldőlt, mint a zsák. A másik kettő a sötétben, megtapintotta az arcát: a szeme csukva volt, alig lélegzett. A közelben géppuskasorozat pattogott. Vlagyimirt lefektették a kertben sötétlő szalmakazal tövében...

... Az asszony, aki tovább mondja ezt a történetet, mindig fekete ruhában jár. Beesett arcú, csöndes és öreg. A ráncoktól nem látni az arcát. Szeme fakult; fáradság, sok apró rebbenés. Kezét olykor az alsó ajkához emeli. Ez a gondolkodás jele nála. Háta. ahogy a tűzhely melletti kis- széken ülve előregörnyed, nehéz munkájú életéről beszél. És a kezei is. Egész életét a kezedben hordja.

— Én annak csak örültem, hogy az oroszok bejöttek, ha mondom, vége a háborúnak, most már hazajön az én fiam is. Attól kezdve csak vártam, vártam, ruháját, ingét rendbe tettem, a csizmáját szépen kipucoltam, estére kelvén megágyaztam neki. a forró téglát a lábához odatettem, hadd melegítse, ha megjön. Akkor énnekem senkim nem volt, csak az *z egy fiam. Szegény uramat a tüdőbaj vitte el, mert az is olyan volt, hogy inkább ő nem evett, hogy a gyerek ehessen. Járkáltam én sírva épp eleget, amikor megjött a behívó, ne vigyék el, kenyérkereső, de elvitték, s mindjárt a me- netszázadba. írogatott, nyugtatott. jne féljen, édesanyám,

nyeret sütök, abból a kis maradék lisztemből. Este. hogy a német visszajött, féltem itt egyedül. Mi lesz, ha jönni talál, bele a tűzbe. Még lámpát se gyújtottam, ültem a sötétben, próbáltam kigondolni, hogyan is legyen azzal a kenyérsütéssel. Jó késő lehetett, mikorra a lövöldözés abbamaradt, én meg azt gondoltam,

utcánkba befordult egy autó, Sibrik szomszédnál meg is állt. Német szó ütötte meg a fülemet a tűz égessen meg benneteket, hát visszajöttetek?

— Bevittem a házba a katonát, lámpát gyújtottam. Na, te szegény, hát orosz vagy, hová dugjalak előlük? Hiszen nem tégedet vártalak én, a fiamat vártam, mi lesz most veled,

ha itt találnak, hogy számolok el rólad az édesanyádnak?

— Lehúztam róla a köpenyt, a zubbonyt, a csizmát, batyuba kötöttem, vittem az ólpadásra. Akkor a fiam ingéből ráadtam egyet, de csak azután, hogy a sebét átkötöttem fehérrel. Föltettem az ágyra nagy kínlódással, ráágyaztam a dunyhát. párnát, amit csak értem; no most aztán hallgass, ha eddig hallgattál, mert ha rádlel- nek, együtt pusztulunk. Rátettem a kezemet a homlokára, akkor sóhajtott, de mint a gyerek szokott, úgy. A lecsukott szeme alól sós könny szivárgott, álltam ott mellette, simogattam a fejét, szóltam hozzá halkan, hadd béküljön a világgal, ha tud, s aludjon, jó az alvás. Kimentem a konyhába, elővettem a rózsafűzért, legalább a kezemben legyen, ha rántotörik az ajtót azok a kutyák. Csak késő éjjel jöttek, de ezek tyúkot, csirkét követeltek. Adtam nekik, itt van, vigyétek, csak a katonát hagyjátok. Nem jött álom a szememre azon az éjszakán, átmentem hozzá félóránként, él-e. hal-e? Mint a fehér kő, feküdt, úgy amint letettem, abban az állapotban. Ahogy ott állok, takargatom közben min. dig az én drága fiam járt az eszemben.

— Akkor és azon túl, ameddig csak ott feküdt, nem tudtam másra gondolni, mint arra. hogy eat a katonáit nekem meg kell mentenem, ha azt akarom, hogy még egyszer az életben lássam a fiamat. Mert ha én ezt a fiút föladom, veszni hagyom, elvesz az én gyerekem is, nincs ami mentené. Hagyják fölbukni, más anyák nem néznek rá sem. nem gondolnak arra, hogy az ő fiuk is lehetne. De így majd másképp lesz. Valami jó asszony megtartja, elrejti magánál, betakarja, táplálja, élteti, őrzi nekem. hogy újból idehaza lássam.

— Három nap múlva felnyitotta a gzernét a katona. Néni szólt, csak nézett, akármerre mentem a szobába, mindig rajtam tartotta a szemét. Negyedik nap felült az ágyon. Kézé; be fogta a kenyeret, úgy evett. Kék szeme volt és mindig engem nézett. Aztán, hogy a társai visszajöttek a faluba, előhoztam a ruháját, a székre ki; tettem. Jött is egy csapat, betérték, nézik a fiút. Ölelkeznek, nevetnek, aztán néznek engem. Mamának szólított mindegyük, csókoltak, öleltek, simogatták a hátam. Nem értettem, hogy mát mondanak.—

A falu krónikája megőrizte* hogy az asszony ezért a tettéért szovjet kitüntetést kapott. Még ezt megelőzően, amíg aa egység ott állomásozott a faluban, mindennel ellátták, egy tiszt írásba foglalta a század köszönetét, amelynek végén, azt kérte valamennyi szovjet katonától, aki ebbe a községbe érkezik, hogy a mamának minden bajában nyújtsanak segít-* séget. Szeressék és tiszteljék, mert megmentette egy szovjet harcos életét. Később levelet is kapott Vlagyimirtól, annak édesanyjától. Majd évek múl-: tán fényképek érkeztek a fiúról, a feleségéről, a fiáról. Az asszony ezekben az időkben komoly társadalmi életet élhetett volna; sokszor meghívták gyűlésekre, kérték, mondja el annak az egy hétnek a történetét, amikor visszahozta a halálból és megmentette üldözői elől a katonát. Egyszer-kétszer elment, de nem beszélt. Azt mondta, ami volt, elmúlt, mindenki ezt csinálta volna.

Nehezen, félve szánom el magam de mielőtt eljönnék, megkérdezem azért;

— És mondd, mama?... A te fiad? ...

— Az enyém? Bár tudnám... Meghalt. Eltűnt. Nincs. Nincs fiam.

Nem sírt. Bezárkózott súlyos magányába. Néztem a két képet az asztalon. Mosolygott Vlagyimir, mosolygott And5 rás — mind a két fia.

megyek én, mihelyt lehet.” Hát vártaim is az életem minden órájában, mind ilyen az anya, — Már három napja benn voltak az oroszok, amikor reggel igen-igen jókedvűen ébredtem. azt álmodtam, hogy jön egy nagy gőzössel, nevet, integet, mint mikor a vonat elvitte. de most a vonat közeledett befelé az állomásra. Biztos voltam felőle, hogy most már csakugyan hazajön. Első gondom az volt, hogy másnap kemégis kimegyek szalmáért, hogy kéznél legyen reggel, ha befűtöm a kemencét. Megyek a kazalhoz, egyszerre mintha jajgatást hallanék. Elfogott a remegés, alig bírtam a lábamon megállni. Szűzanyám ne hagyj el, ott fekszik valaki a sötétben a kazal oldalában.

— Csak a fiam lehet, a hangja is ugyanaz. Jött. a kert alól a ház felé, meglőtték, jaj istenem hamar bevinni, a sebét kimosni, bekötni, életre melegíteni.

— Amikor megemeltem, már tudtam, hogy nem ő az. Idegenül esett rajta a fogás. Elvette a várakozás az eszemet, most talán itt van e, hát kit fogok. kit viszek én? Mert vittem. befelé vittem. Nehéz volt és folyt a vér a jobb karjából, fekete folt nőtt a kötésen. Elvittem a tornácig, mikor az