Heves Megyei Népújság, 1965. január (16. évfolyam, 1-26. szám)

1965-01-05 / 3. szám

Bírósági történetek Bírósági tárgyalóterem. Ko­mor barna színek, puritán bú­torok. A tárgyalások szigorú rendben követik egymást. Olykor azonban egy-egy derűt fakasztó elszólás, jelenet a tár­gyalások fegyelmezett menetét is megbontja ... ★ Két nő állt a bíróság előtt. Nem akadt fontosabb dolguk, hát bírókra keltek, egymásnak ugrottak; aztán a gyengébb, aki a bírókban alulmaradt, fel­jelentette az erősebbet. — Én nemegyszer figyelmez­tettem, hogy szokjon le a kia­bálásokról — mondta az idő­sebb, negyven körüli nő, a fia­talabb, huszonöt évesre mutat va. — De ő csak énekelt... — És rá is kezdte, elnyújtva, fal­sul, fenekét csapdosva, üteme­sen: „Ami szívemen a számon, nékem ez a modorom.. A bírónak kellett leintenie. Végig akarta énekelni a stró­fád. ★ Idős bácsika volt a tanú egy bűnügyben. Először szere­pelhetett ilyen minőségben, mert látható félelmét sehogyan se tudta legyűrni. Hosszú pil­lanatokig meg sem bírt szólal­ni, az első mondatot csak da­dogni tudta: —• Tisztelt mélyen bíróság ... ★ ítélethirdetés előtt az egyik ügyvéd ilyenformán érvelt vé­dence mellett: — Tisztelt bíróság, most már nem kell megbüntetni ezt a gyereket, mert úgyis katona lesz. A magyar néphadsereg­ben. majd megnevelik, megja­vítják, hiszen ahová kerül, az egy kiv-vái-ló társaság... ★ Hathónapi szabadságvesztés­re ítélt a bíróság garázdaság miatt egy 20 év körüli fiatal­embert. Az elítélt a büntetés végrehajtásának elhalasztását kérte, mondván, hogy a viszon­tagságos börtönviszanyok kö­zepette megbetegedhet, s akkor mi lesz ővele. A halasztási kérelmet eluta­sító bíró dühösen kifakadt: — Viszontagságos börtönvi- szonyOk? A cellákat állandóan fűtik, nem lehet meghűlni. Külön, orvosul: van a rabok­nak, állandó az orvosi felügye­let. Aki beteg, Pestre szállít­ják kórházba. Hivatalból in­tézkednek így... Nem értem, miért félnek a börtöntói! ★ A sajtó nagy hatalom. A bí­rósági tárgyalótermekben is. — Maradj — mondja a bí­ró. — Nagyon érdekes ügy tár­gyalása következik. A „nagyon érdekes ügy” szimpla rágalmazás', plusz be­csületsértés. Bosszankodom, miért ugratott be a bíró. Aztán egyszerre megértem. — Nem lenne okosabb, ha most szépen kibékülnének? — kérdi a bíró az alperest és fel­perest. — Nem békülünk! — ma­kacskodnak mindketten. — Na, akkor — mondja a bíró — holnap majd olvashat­ják magukat az újságban! És elolvashatja az egész falu, az egész megye. Az újságíró elv­társ mindent megír, úgy ahogy történt. És megírja azt is, hogy mire ítélte magúkat a bíróság. Ezt akarják?! Alperes és felperes szeme megrebben. — Kibékülnek hát? — kérdi a bíró. — :.. Igen, ha lehetne... (Ha már más nem segít ész­re téríteni a magukról megfe­ledkezett, szenvedélyes peres­kedőket — nem lenne jó e módszert állandósítani?!) Válóperes tárgyaláson tör­tént, azóta legendaként emle­getik a bíróságon... Férj és feleség állt a bíróság előtt. Válni akartak. Miért, miért nem — az ok itt most elhanyagolható — beleuntak a házasságba. A bíró beszélni kezdett. A házastársak együtt töltött éveiről, közös örömökről, bánatokról, a válás értelmet­lenségéről, és még sok egyéb­ről. Amikor a híró befejezte a mondókéját, a férj, aki válni akart, elővette a zsebéből a karikagyűrűt és felhúzta a fe­lesége újjára. A tárgyalóterem­ben. Ott a bírói pulpitus előtt. Ha a történettel regényben, filmen, novellában találko­zunk, bosszús legyintéssel el­intézzük: érzelgősség, giccs! A bírósági tárgyaóterem komor hangulatában azonban — ha nem is tipikus, általános a je­lenség — mindez költői fordu­lat, költői kép. Pataky Dezső * Égni és gyújtani . . . Földes Mihály József Attila-díjas iró 60 éves l\|ivé lehetett a dolgozó kisemberek gyermeke a nehezen megszerzett középis­kolai érettségivel a húszas években, amikor a diplomások ezrei is hiába kilincseltek mun­ka után? Mint annyian mások, legfeljebb alkalmi munkából tengethette éveit, s ha netán va­lami köze volt a munkásmoz­galomhoz, ebből a lehetőség­ből is kirekesztették. Az ifjú Földes Mihály is ilyen sorsra jutott. Alig tizenkilenc évesen elkötelezte magát a harcra övéiért, a kisemmizett kisem­berekért: csatlakozott a forra­dalmárok csapatához. „Mi va­lamennyien — fogalmazta meg jóval később akkori elhatáro­zását — egy szem homoknak éreztük magunkat a növekvé hegyben. De ki tudná meg­mondaná, melyik egy szem ho­mok felesleges ahhoz, hogy a hegy létrejöjjön?” Harcra, küzdelemre vállalko­zott. „Altkor él az ember, ha verekszik az életért” — vallot­Balla Ödön és Baktai Ferenc riportregénye 7. — Ugyan kérem, hát mit gondol, miből élnék? Ez — int a lépcső felé, s Péter érzi, hogy a bőrkabátosra szól az intés — megcsinálta azt astik- lit is, hogy vállalta, kihozza a munkatáborból egy likőrgyáros fiát, aztán az ügy nem sikerült, nála maradt a pénz. A követ­kező héten a Gestapo véletle­nül elvitte a papát is a Sváb­hegyre, s csodálatos módon ki lehetett hozni, de azért is enne!; kellett adni húszezret. Az is­ten ismeri ki magát rajta... De a Lexi báró se különb... — Gondolom — bólint ön­kéntelenül Péter. Szilveszter a Titanicon Péter cédulát talált az ajta­ján: „Estére szívesen látunk, Tomi”. . . A társaság szilveszterre ke­SzüL Szilvesztereste... Péter gondolatai makacs in egy régi olvasmány körül ke­ringenek. Kisfiú korában, a Tolnai Világlapjában kama­4 xlPfíJSiO 1965. január 5-, kedd szos kalandvággyal olvasta a Titanic jéghegy-katasztrófája történetét. Eszébe jut: a hajó óriás testébe már ömlött a víz, de a szalonban még játszott a zeneikar. Két szoba egybenyitva a másodikon. Itt a házigazda: Arany. Herr Arany. Az aszta­lok mellett hűtövödör. Pezsgő. A vendégek konyakkal, boros­üveggel érkeztek. Hadi-piknik. S jönnek egymás után. Péter idegenül ténfereg. Marika a báróval. Szép sze­mei idegenül és üresen néznek szét — olyan, mint egy szép baba, amelyre még nem_ va­rázsolt mosolyt a művész ecsetje. És jönnek az ismerősök; Akár valami megkergült érett­ségi tablónak, vonul fel isme­rős, ismeretlen, de most már főképpen ismerősök. Jön Herr Arany, most nem bőrkabátban, hanem szmo­kingban. Karcsú és elegáns. Jön egy díjbirkózó külsejű, drótkefe hajú fekete férfi, vas­tag a nyalta, mint a bivalyé — Péter még nem ismeri, az „Padlizsán”, erdélyi menekült, a papája vagy a mamája bol­gár volt, kertészeteik nyomán ragadt rá a pesti gúnynév az aranyjfjak társaságában. —* Winkier ezúttal egyedül, egy sarokban, egy absztrakt csupa- szöglet „női portré” előtt vize­nyős tekintettel, kezében ko- nyákospohárral, a tanulmá­nyozás pózában áll Herczeg Lajos, aki állandóan, olyan csodálkozó képet vág, mintha a papa tölténygyárának egész évi termése a feneke arait robbant volna fel, bamba fiú, de szereti a társaságot. És itt van Radocsay- Schwartz, aki mint valami kis­gyerek a csörgőjével, kis zacs­kó Napóleonnal játszik és úgy emelgeti, csörgeti a kezében, hogy mindenki nagybecsű fi­gyelmét felhívta arra, ma ő csak aranyban játszik. ^Padlizsán” mellett Sala­mon Pici, platinahajú, karcsút, szép alaíkú (nem is pici) Pici. A kis telefonszínésznő, akit színpadon még nem sokan lát­tak. Padlizsán mellett valóban picinek tűnik. Mindenkire mo­solyog, s néha olyan kétségbe­ejtő egyformán, hogy ismerő­sei szerencsének tartják, ami­ért valóban ritkán látni a szín­padon. Három-négy betanult szellemesség — „o-lala”, kis sikkantás, „igazán, édesem?” — ez minden, amit Pici az emberi kultúra néhány ezer évétől örökölt. De ezt se pa- asarolja. „ , „ , , És persze itt van Daróczy, nagy feje alá csokornyakken- dőt kötött, s neki most is van valami üzleti jelenienivalója Winkle-mek, amíg az el nem küldi a fenébe. — Gyerekek, sohasem sme­ri ezürjk? — szólal meg Padli­zsán. Valamelyik bőröndből elő­kerül a „koporsó”. A koporsó — Ms ládika. Igazi smenező hozzá se kezd a játékhoz e kis szerszám nél­kül, amelybe a kártyát rakják és ahonnan húzni kell. Ilyen ler, meg a többiek békének tartanaik. A csillár minden égő­je ragyog, a francia kártya fi­gurái ismerősen, mosolyognak, most mintha nagyon messzire merült volna a front és a há­ború. A konyái; és a gin jóté­kony gőze száll az agysejtekre. És akkor kopognak az ajtón és fekete egyenruhás, kifénye­zett feQcete csizmájú, karszala­gos nyilas lép be. Ösiszecsapja a bokáit és kezét a plafon felé lendítve beleordít a kártyázás zsongásába: — Kitartás! Éljen Szálas! sza alá olyan buzgalommal ön­ti a konyakot, hogy rossz néz-; ni. És már dalol is. „Ébredj* magyar”. De olyan röhögés a válasz, hogy meghökkent en néz, véreres szemét körüljártatva a társasá­gon. Padlizsán hangja emelkedik ki a röhögésből. — Te, komám, ne énekelj, mert a Gigli test­vérnek jobb hangja van. Ha­nem inkább mondjál valamit nekünk a vórrögvalóságról. — Az micsoda, kérem? — néz rá a felemelt pohár mögül Müller testvér. Péter egy karosszékbem ül. Forog vele a világ. Az előbb is mosolygott a pojácán... Tényleg azok is ... És ezek elől kell bujkálnia? Ezek miatt kell rettegnie? Hiszen ostobák. Prrrrr! Prrr! Prrr! Nagy csend lesz. A géppisz- tolysorozatók szinte az ablak alatt recsegnek. És ismét: prrrr! prrr! Egyes lövések! A szomszéd szobából, ahol ..Pici” már egy csöppnyi nad­rágban lejt valami keleti tán­cot a gramofon ütemére, áthal- latszik a hirtelen megbicsakló tű reccsenése, amint lefut a le­mezről. ..A trópusi éj” című tangó abbamarad. És lent ismét csattognak a fegyverek. — A győzelem éve, testvérek — csuklik a Müller testvér. Péter tekintete Marika arcát keresi. A lány sápadt és elgon­dolkodó, mintha nem is hallot­ta volna a géppisztolyok hang­ját odalentről. Ebben a pillanatban a kár­tyaasztal felől rekedt hang hallatszott CFolytatjulQ JOAN KANAPA: Az egyház társadalmi tanítása és a marxizmus Francia szerző vaskos tanul­mányát bocsátotta ki igen ízlé­ses formában a Kossúth Könyv­kiadó. Tanulmányt, melyet szerzője a magyar kiadás szá­mára átdolgozott, s új fejezet­tel is bővített, helyet adva így benne a legfrissebb tényeknek, többek között VI. Pál pápasága első esztendeje eseményeinek is. A frissesség, az egyház je­lenlegi törekvéseinek alapos elemzése: az első oldalak elol­vasása után a könyv szembetű­nő erénye. Ahogyan oldalról- oldaira haladunk tovább, s is­merjük meg a mű egészét, úgy bontakozik ki mind jobban az élvezetes stílusú mű gondolati gazdagsága, kristálytiszta logi­kai felépítése. Kanapa az egyház társadal­mi tanításait elsősorban az utolsó három évtizedben el­hangzott állásfoglalások, meg­nyilatkozások alapján vizsgál­ja. Nem véletlenül, hiszen az egyházi dogmák és a modem társadalom kitermelte bonyo­lult problematikái „egyezteté­se” jelenleg az egyház maga megjelölte feladatainak legfon­tosabbika. Így például XXIII. János pápa első enciklikáját — Mater et Magistra — e Ver­desnek szentelte, azzal az e kérdésben való állásfoglalást ; tartotta elsődlegesnek. Az egyház ma már — álla­pítja meg a szerző — nemcsak a tudományos szocializmussal vív csatát, hanem mind sűrűb­ben szembe kerül a monopol- kapitalizmus teremtette bonyo­lult társadalmi helyzettel is, olyan kérdéscsoportokkal, ame­lyekre az eddig bevált dogmák nem adnak választ. Magyará­zat, válasz híjján a hívek el­fordulnak az egyháztól — ez teszi életkérdéssé az egyház társadalmi tanításainak a má­hoz való igazítását. Kanapa jól tömörített kérdéscsoportjai az egyházi tanítások marxista kri­tikai elemzését adják, elkerül­ve a tudományos szárazságot — azaz mindenki számára köz­érthetően — mégis adatok, té­nyek sokaságát felsorakoztat­va. A könyvben valamennyi lé­nyeges kérdést alaposan ele­mezve a szerző kimutatja az egyház erőfeszítéseinek nagy­ságát, de ugyanakkor — ered­ménytelenségét is. A társadal­mi fejlődés valódi mozgatóru­góit, a fejlődést megszabó tör­vényszerűségeket az idealiz­mus talajáról lehetetlen meg­állapítani. Csakis a tudomá­nyos szocializmus képes arra — állapítja meg a szerző —, hogy helytálló magyarázatot adjon. Ezt mind jobban megértik a tömegek is, s Kanapa tények, számadatok vitathatatlan iga­zával bizonyítja ezt. A három részre, s ezen be­lül tizennyolc fejezetre tagoló­dó könyv sorra veszi az egyház és a monopcltőke, az egyház és az állam, valamint a kommu­nisták viszonyát, az osztályok és az osztályharc kérdését, az egyháznak a gazdasági életben betöltött szerepét, s befejezésül — a bevezetőben említett fris­sesség jó példájaként — értéke­li az ökumenikus zsinat eddigi ténykedéseit, s a kilátásokat. A színvonalas munka az ate­ista tudományos irodalom je­lentős nyeresége, olyan könyv, amely nélkülözhetetlen a kor kérdéseire választ kereső em­ber számára. A kiadó név- és tárgymutató összeállításával megkönnyíthelte volna a kér­déssel alaposabban foglalkozni kívánók dolgát. (m. o.) ta. S ebben a hitvallásban mindenkor a jövő várományo­sainak életét tartotta szem előtt, amiként egyik hőse mondja: „Forróság öntött el, mihelyt a gyárak és a földek seregére gondoltam. Az ízza- dóknak, a kéményöklű eknek, akik tovább viszik az életet.” Ha munkásságánál:, a korán kibontakozó írói, újságírói te­vékenységének és rátöri műkö­désének fő mutívumát keres­sük, szembeöltően elénk tárul ez a harc és e küzdelemhez va­ló hűség. A húszas-harmincas évek tő­kés társadalmát leleplező hosz- szabb írásait mégiscsak illegá­lisan terjeszthette a gyárak ka­puin kdözönlő munkások közt, röviddel később (1936-ban) azonban mint a Népszava ro­vatvezetője az újság hasábjain szólhatott hozzájuk: közéleti kérdésekről, társadalmi, köz- gazdasági problémákról. Szám­talan rövidebb cikke mellett — ebben az időszakban — mint egy két kötetre való osztály­harcos elbeszélést, novellát publikált és csaknem harminc egyfelvonásos színdarabot írt a legális és illegális munkás színű játszó csoportok számára. Lj ány és hány csüggedőt u gyújtott lángra tüzes szónoklataival és írásaival, példát mutatva, miként akart és tudott a köz érdekeiért égni és gyújtani. A sok-sok csapás ellenére, amely a mozgalmat és saját életét érte, rendíthe­tetlenül bízott és ezt a hitet plántálta másokba is: „Olyan az emberi természet, hogy minden bajban a vigasztalót keresi” — és máshol: „... lát­szólag még nem ért meg en­gem, de a szavak megmarad­nak benne és megládd, egyszer váratlanul szárba szökkennek.” A felszabadulást követően különféle felelős posztokon (Budapesti Pártbizottság, író­szövetség) és országgyűlési képviselőként ugyancsak a vál­lalt célokért küzdött. Most már azért, hogy a szavak mihama­rabb szárba szökkenjenek, tet­tekké váljanak. A legnemesebb A fekete művész« Afrika, Amerika és az Antil­lák fekete művészei vesznek részt a fekete művészet világ- Eesztiválján, amelyet 1965. de­cember 17 és 1966. január 6 kö­zött rendezne!: meg. A feszti­vált a Szenegál kormány szer­vezi meg az Afrikai Kultúra rársasága és az UNESCO köz­reműködésével. A program: képzőművészeti kiállítás nem­zetközi múzeumokban őrzött m m m m m m értelemben mozgósított. Hiva­tali elfoglaltsága, majd később szerkesztői megbízatása mellett az irodalomnak, az újságírás­nak úgyszólván minden műfa­jában tevékenykedett. írt szín­műveket, Mélyszántás, amelyet 1900-ben József Attila-díjjal tüntettek ki; Hajnal Pákozdon; Honvágy; Örök szerelem stb. regényeket, többek közt: Fel­szállt a köd, 1959; Hazatérés, 1962: Viharos tavasz. 1963 és többezerre tehető kisebb-na- gyobb cikkeinek, humoreszkjei­nek, tárcáinak, novelláinak, publicisztikáinak száma, ame­lyet a fővárosi és vidéki napi­lapok, irodalmi és művészeti lapok közöltek. Irodalmi mun­kásságát. 1954-ben másodszor jutalmazták József Attila-díj- ja!. Az élet izgalmas valósága iránti fáradhatatlan érdeklődés süt ót az írásain, ábrázolva és egyben formálva is azt ami né­pünkben végbemegy. Mindig időszerűt adni törekedett oly módon, hogy a mához szóljon, de a holnapot is idézze. És ha a múltba nyúl vissza, akkor is a jelennek szóló tanulságkép­pen teszi. Szóban és írásban a közösségi emberért munkálko­dott és munkálkodik „korunk duvadja, a magányos emberi ellen, aki „nem velünk él, csak közöttünk. Nem tudia odaadni szívét a világnak, s körülfalaz­za magát az önzésével... Egyé­nisége csak annak van, aki cselekszik és vállalja a néptö­megek törekvéseit.” Isoldes Mihály teljes szf- 1 vét és energiáját a kö­zösségnek szentelte. Immár több esztendeje a Központi Sajtószolgálat egyik vezető munkatársaként a megyei párt- lapokban is gyakran jelentke­zik írásaival. Szüntelenül asze­rint cselekszik, ahogy a Viha­ros tavasz c. regényének nép­szerűvé vált hőse, Béres János vallja: „Én csak addig akarok élni, amíg harcolhatok.. " Hatvanadik születésnapja al­kalmából kívánjuk: miként ed­dig, folytassa a harcot, erőben és egészségben. (—tt—) í világfesztiválja ritka alkotásokból: előadássorou zat: „A fekete művészet a nép életében” címmel; ezenkívül hangversenyek, táncbemutatók: és filmvetítések gazdagítják az ünnepségeket. Hogy a fesztivál méltó keretet kapjon, a Szene­gál kormány 1500 üléses új színházat, új múzeumot vala­mint 15 000 személyt befogadó stadiont építtet. koporsó volt a Nemzeti Kaszi­nóban, a siófoki klubban és tudja az ég, hány kis zug-kár- tyafészekben szeres e Buda­pesten. És együtt ülnek az asztal kö­rül a partnereik. Előttük a pénz, tok pénz. Mert zseton nincs: itt készpénzre meigy. Mintha béke lenne, olyan aeke. amilyet Padlizsán, Wink­Mögötte pedig a kis, ürgebaj- szú Mihalkovics jön be. olyan ragyogó pofával, mint aid gyé­mántot talált az utcán, s most íme. lássátok feleim, milyen barátom van. Mikor már bel­jebb kerültek kiderül, nem razzia ügyében jött, csak ked­ves ivókoma ez a Müller test­vér. Hát iszik is. És pamacsbarjtt-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom