Heves Megyei Népújság, 1964. október (15. évfolyam, 230-256. szám)

1964-10-28 / 253. szám

• • OLASZ FILM SZÖRNYETEGEK Az olasz neorealisiták nem fiadtak vissza attól, hogy_ há­rom—négy filmnovellát fűzze­nek egybe és így mutassák meg a nézőknek a mindennapi élet esendő és szürke hőseit. Ditto Risi, az olasz rendezők egyik kiválósága, még a húsz- harmincperces novellák lehető­ségeiről is lemond az aforizma- szérűén sűrített párperces mondanivaló, az erkölcsi ta­nulság, két nagyszerű színész, Ugo Tognazzi és Vittorio Gass­mann kedvéért. Egy-egy apró jelenetben, vagy percekig tartó életképben veszi bonckés alá a mindennapi élet apró hiéná­it. Felvonultatja az élet sima modorú aljasait, fel nem is­mert szörnyetegeit, akik sok­szor veszedelmesebbek a házi tolvajoknál és az utcai zsebe- séknél, mert személyüket és tetteiket a vagyon, a társadal­mi megbecsülés, a méltóság, a cinkos összejátszás, vagy éppen a már-már kötelező hiszékeny­ség fedezi vagy igazolja. Szin­te halijuk a ki nem mondott szentenciát: mindannyian vét­kesek vagyunk társadalmi sü­ketségünkkel és vakságunkkal, mert a szemünk előtt és a fü­lünk hallatára történik min­den aljasság, csak lusták va­gyunk felfedezni magunk kó­rul és olykor magunkban is ■ szörnyetegeket Di no Risi sem témáiban, sem • társadalmi osztályokban nem Válogat, amikor a szörnyetege­ket csotkorba köti a szemünk előtt Az „érzelmi nevelésben” jellemet más-más belső és külső mozaikokból rak össze, mire egy-egy jelenet lepereg, vesszük észre, hogy egy újabb ember tragikomédiáját ismer­tük meg. Vittorio Gassmamn számára semmi sem lehetettem, amit játékban’ az írói rendezői kép­zelet megközelíthet. Mozdula­tait és pergő nyelvét ismerjük korábbi, nagysikerű filmjei­ből, mégsem tudunk személyé­nek varázsa alól szabadulni. Minden mozdulatával és min­den — olykor nem is olcsó — mondatával meggyőzni igyek­szik bennünket ez a nagystílű színész. Mindig és mindenütt a szélhámos a főtómája alakí­tásainak, az a komikum, aho­gyan a széles gesztusok és fe­csegés mögül kilóg a hazugság lólába. Talán egyszer, a sze­rencsétlen, hibásbesizédű bokszbajnok esetében ad ne­vetségesen’ is tragikus jelle­met Gassmann: ahogyan az izmait aprópénzre felváltó volt öklöző ötéves szünet után visszatér az arénába és ott nyomorékra vereti magát. Hiúságból, ugratásra! Ezt a tragikumot azonban feloldja a rendező Dino Risi lírája: a le- züllött barát és szakmai csá­bító papírsárkányt röptét a tengerparton — a film egyik legszebb része — a tolókocsi­ban és összeverten gyermete­gen örülni tudó bokszolónak. A film két színésze megér­demelten kapta az 1964. évi Buenos Airesben rendezett fimfesztívál legjobb férfi ala­kítás diját. És mégsem érezzük azt, ami­kor a sok-sok történet lepereg előttünk, hogy kivételes szí­nészek nagyszerű játékát lát­hattuk. Pedig egy-két banális képsortól áttekintve az olasz film legjobb hagyományai sze­rint tá rsadalomkri fikát ka­punk. Azt is nevettetve, csip­kelődve, nem félve a tekinté­lyektől és az elismert, vagy félreismert igazságoktól. De túlgyorsan peregnek ezek a képek, túlgyorsak a váltások ahhoz, hogy az arcokon kívül bármi is tartósan hathasson ránik. Csak pillanatnyi múló hatás ez a film nevetésre in­gerlésével, szatírájával együtt is. S ahogy csak a pillanatért a filmbeli filmrendező az ut­cáról fog el egy febeteruhás száraz vénlányt, hogy ötleté­vel alkotását színesebbé tegye, a gyors mozdulat lendületével tűnnék el belőlünk a képek, a mondatok, amikből ezt a szkeccset Dino Risi összefűzte. A sok-sok jelenet túlgyors és túlrövid ahhoz, hogy élmény- nyé alakuljon bennünk. Ez a módszer pontosan az ellentéte annak, mint amit a mi magyar filmeseink a franciák nyomén néha alkalmaznak. Ez sem jó. A magyar hangok közül Darvas Iván teljesítménye ki­emelkedő, Gassmann rohanó fecsegését nagyszerűen fordít­ja magyarra, (farkas) elmerülő jómódú családapa apró hitványságok árán neveli apagyilkossá saját fiát, a Jói­mén 5 színész” önmaga pózában elbukva teszi tönkre szeré­nyebb és élhetettenebb pálya­társát A parlamenti képvise­lő szerzetesi cellában lakva tréningezik nap mint nap a közélet küzdelmeire, de milli­árdos üzleti aljasságot támo­gat — nem érdektelenül! — egy becsületes ember megvára- koztatásávalL, A proli család­apa ordítva jajong sanyarú sorsán, nem fizet az áldozat­kész orvosnak egy vasat sem, elvissä otthonról a kevéske pénzt is, hogy a futballpáiyán teljes elkerüléssel drukker le­hessen. A társadalom különböző rendű és ragu hiénáit az olasz fim két nagy jellemszínésze Gassmann és Tognazzi eleve­níti meg ezekben a frappáns, Bzkeccsszerű történetekben. Ugo Tognazzi skálája és hang­vétele szerényebb, mint az elsöprő tempójú Gassmanné, de nem értéktelenebb. Minden — Kérem le­térdelni! . VAN ILYEN... A KGST Vegyipari Álsan dó Bizottságának ü!ésszaka BERLIN (MTI): r A KGST Vegyipari Állandó Bizottságának 21-ik ülésszakát október 20—24. között, Berlin­ben tartották meg. Az ülésszakon Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, a Német De­mokratikus Köztársaság, Ro­mánia és a Szovjetunió kül­döttsége vett részt. Megfigye­lőkkel képviseltette magát a Kínai Népköztársaság és a Ku­bai Köztársaság. Az állandó bizottság meg­tárgyalta a KGST tagorszá­gok együttműködésének továb­bi szélesítését a szilikonok, a szerves színezékek, a kapillár- aktív anyagok, a klórtermé­kek, az olefinek és más vegy­ipari termékek gyártásában. Az ülésszakon értékelték a műszaki tervezési munkabi­zottság és a fotóipari munka- bizottság eddigi munkájáról készült beszámolót, s megha­tározták tevékenységük to­vábbi irányvonalát. Foglalkozott az állandó bi­zottság a KGST tagországok együttműködésének néhány kérdésével a mezőgazdaság további kemizálása céljából. Ajánlásokat dolgoztak ki a jobb minőségű folyékony mag­csávázószerek felhasználására, az állattenyésztés céljaira hasz­nált takarmányélesztő-terméLés fejlesztésére, stb. A bizottság elfogadta a vegy­ipari termékek kiegészítő nó­menklatúráját, amelynek alap­ján, 1965-ben a bizottság ter­veiben végrehajtják az 1966— 1970-es időszakra vonatkozó termelési szakosítást és koope- í'álást. Végezetül az ülésszak jóvá­hagyta az 1965. évi munka­tervet. Tokió után Frankfurt Él-e még a magyar virtus? A libamáj jobb ti* lúd nyaknál... Még jóformán véget sem ért a tokiói olimpia tor­kot szorongató küzdelem soroza- zata, a magyar szí­veknek és gyom­roknak máris újabb izgalmak elé kell tekintenie. Tokió után most Frankfurt felé for­dulnak a szemek, gyomrok, kések, villák, orrok: nem­zetközi szakács ve­télkedő tartja láz­ban a várost, az országot, sőt egész Európát. Nem kö­zömbös ugyanis, hogy a gerely, a súly és a kerek bőrlabda, a tőr és a kard után ho­gyan forgatják a magyar válogatott szakácskeret tag­jai a húsmetélő bárdot, a szelete­ket a zsírban, ho­gyan vágják a hagymát, szórják a paprikát. A magam részé­ről, aki kis nem­zetem nagygyomrú társadalmának méltó ínyenc tagja vagyok, majdhogy nem nemzeti gőg­gel szemléltem, külországokat jár­ván, a külországi tájak mellett a tá­nyérokat is. Az Adriai-tenger part­ján éppen úgy, mint a Louvre ár­nyékában, Várna szép és neonfényes üdülőhelyén leg­alább annyira, mint Varsóban a töltöttkáposztára, az erdélyi fatányé­rosra, a paprikás csirkére és társai­ra gondoltam, ame­lyek szerte a vilá­gon ismertebbek, mint a mai ma­gyar irodalom jó- néhány jelese, — elnézést eme kese­rű tényért. Az ap­ró kis, aranysárga nokedli népsze­rűbb szerte a vi­lágon, mint Ben­degúz Pál post expresszionista költészete, a toros káposzta nagyobb tömegekkel ismer­tette meg hazán­kat, mint Ferenc­ién Töhötöm tíz­kötetes társadalom regénye, amely Ár­pád apánkkal kez­dődik és az író unokájával ér vé­get; nem beszélve a libamájról, ame­lyet megkóstolván, így sóhajtanak fel a külhoni ínyen­cek: milyen ma­gas szintű iroda­lom, színjátszás és újságírás lehet ab­ban az országban/ ahol ilyen libamáj terem a nyereg alatt... Mindezt azért kellett előre bo- csátanom, hogy a figyelem felkelté­sén túl, arra ösz­tönözzem hazám fiait, hogy a tokiói szurkoló lázból ne engedjenek, kísér­jék éber gyomor­idegekkel a ma­gyar szakácsválo­gatott nemes küz­delmét,mert ugyan kis nemzet va­gyunk, de focizni és enni azt nagyon tudunk. A szakácsi kér­dés, miszerint en­ni, vagy nem enni, nálunk fel sem merülhet! S hogy miért nem? — er­re adnak majd ínycsiklandozó vá­laszt bárdos, köté- nyes versenyzőink a távoli Frank­furtban. Gyom­runk minden rez­dülésével velük vagyunk! (egri) 135 vagon csemegeszőlőt értékesítettek a gyöngyöspataiak Gyöngyöspata legfontosabb termelési ága a szőlőtermesz­tés. A községet övező domb­hátakon több, mint ezer hol­das területen, évente legalább 25 ezer mázsa bor- és cseme­geszőlő terem. A háztáji és kö­zös gazdaságokban termelt lei- váló minőségű szőlő kevés ki­vétellel a MÉK útján, évente 120—130 vagonos mennyiség­ben exportra kerül. A helyi íöldművesszövetke­zet eddig 135 vagon csemege- szőlőt vásárolt fel a községben. A Béke Termelőszövetkezet to­vábbi 25 vagon csemegét szál­lított volna, de a rendkívül csapadékos időjárás lerontot­ta minőségét. A felvásárlás be­fejeztével megállapították, hogy év, év után több szőlőt értékesítenék a gyöngyöspa­taiak. Tavaly háromszáz hold szőlőt telepítettek, amelynek termőre fordulásakor 22—23 ezer mázsa csemegeszőlő át­adására kerül sor. A szőlőfcul- túra további fejlesztésére is vannak lehetőségek, a föld­művesszövetkezet minden se­gítséget megad éhhez. Megfe­lelő időben biztosították idén is a szőlő termesztéséhez szük­séges védekező szereket és ter­melési szerződések kötésével biztosítják a tervszerű értéke­sítést. NAGY LAJOS: A POFON TÍZ évvel ezelőtt halt meg Nagy Lajos a század magyar irodalmának egyik — nem­régiben még köztünk járt, szellemében pedig mindig köztünk járő — klasszikusa. EGY VÉZNA emberke sie­tett este tíz óra tájban hazafe­lé. A Rózsa utcában lakott, va­lahonnan a belső Király utca tájáról indult él, most a Gyár utcán át ment az Andrássy út felé. Nedves, csúnya téli este Volt, néha az eső is szitált. A Vézna emberke egészen odaia- puitt a házak tövéhez, egészen összehúzta magát, szinte min­den irányból, úgyhogy még keskenyebbé és rövidebbé vált, mint amilyen különben ís volt. Kabátjának gallérja föl volt hajtva. Amint ráfordult az Andrássy útra, azonnal mint­egy nekiugrott a következő látvány: az út túlsó oldalán, éppen a fényontó nagy kávé- házabüak előtt, egy katonatiszt pofonütött egy civilruhás fér­fit. A pofon után a civil, aki magasabb termetű volt, mint a tiszt, a megdöbbenés pózában állt néhány pillanatig, szemben a tiszttel, aztán hirtelen sar­kon fordult és elsietett. Ment kifelé, a Rózsa utca felé. A tiszt is rögtön hátraarcot csi­nált, és elégedett, büszke já­rással lépdelt az úton, ellenke­ző irányban. 4 rMPUMM-j A vézna emberkét hirtelen izgalomba hozta a pofon. És valami, benne állandóan buz­gó részvétnél fogva, amely már erősen összefolyt az 6 határo­zott gyámoltalanságával — nem fölbuzdulást érzett, mintha ő is adta volna a pofont, hanem tisztára azt érezte, mintha őt is pofonütötték volna. Nagyon fölizgult, nagyon beleélte ma­gát az esetbe, annyira, hegy nem is tudott mindjárt menni, tovább, a maga útján. Oda­megy valamelyikhez, okvetle­nül odamegy, buzdult föl ben­ne a vágy, de hirtelen megin­dult benne a vívódás is, hagy melyik úton fusson. A tiszt fe­lé nézett, az nyugodtan ment: a civil felé nézett, annak a sie­tésén meglátszott, hogy izga­tott. Amikor a civil már majd­nem áthaladt az Oktogonon, zavart félénkséggel vissza is nézett, nem is a tiszt felé, ha­nem csak arra a helyre, ahol a szégyen megesett rajta, aztán sietett tovább. A vézna ember­ke a civil után akart szaladni, mert az úgyis a Rózsa utca felé ment, meg mert látni akar­ta, hogy is néz ki egy ember, akit épp az imént gyaláztak vérig... De egy csöppet sem sajnálta a civilt, inkább azt érezte, hogy úgy kell az ilyen gyáva kutyánali, aki nem üti vissza a bánitalmazóját, ököl­lel az arcába, bele a szemébe, hogy elfussa a vér a szemét, néki az orrának, hogy betör­jön. Ogy kell neki. Pláne, még magasabb ás két fejjel, aunt a fisat, az a pökhendi ka tanács­ba... És most inkább a tiszt után akart futni, mert ször­nyen bántotta annak az a ret­tenetes, bitangul elegáns nyu­godtsága. Zsupsz! — és már kész volt a pofon. Egymással szemben álltak, bizonyára szó­váltás esett közöttük, a tiszt fölemelte és kinyújtotta — gyors tempóban — a bal kar­ját, és odanyomta a pofont... És ni! a bal kezével! Milyen számító nyugodtság! Mert már készen Volt arra, hogy ha a ci­vil megmozdul, kirántja a kardját. Persze, a kard! Rette­netes dolog mégis, hogy meny­nyire ki van szolgáltatva a békés emiber ezeknek a fegy­vereseknek. Mert mit is lehet­ne tenni puszta kézzel a kard ellen. Az ember kap egy vá­gást a fejére, és ájultan esik össze. Gazemberség! Lehet ér­teni azt a nyomorult civilt Nem tehetett semmit... „Ha­nem, huh! ez lett volna aztán a nagyszerű, ha ővele esett vol­na meg a dolog, és ő nagyon erős lenne (pedig nem is lát­szana meg rajta), és tudna vé­dekezni ököllel a kard ellen, mint artistáktól látta, akik kés és revolver ellen is puszta ököllel nagyszerűen hadakoz­tak. Hát akkor ő félholtra ver­te volna azt a tisztet Aztán belerúgott volna a pofájába, mert úgyis jó finom sár van, szóval a sáros cipőjével bele­rúgott volna a pofájába, aztán leköpte volna, bele a szemébe, aztán ment volna nyugodtan haza a Rózsa utcába. Na, nyo­morult gazember, velem ugyan megjártad! Csúnyán belém üt­köztél! Majd adok én neked kardot... Vagy, ha nem is ma- SJK» erűt az emiber, de van el­szántsága. Kiveszi a revolverét, és lelövi mint egy kutyát... A VÉZNA EMBERKE egy­szerre még sápadtabban resz­ketve, lázasan izgalomban ro­hanni kezdett a tiszt után. Az már jó messze járt, a Nagy­mező utca táján érte utol. Elkezdett folyvást mellette po- roszkáini, három-négy lépés­nyi távolságban tőle. És sűrű, fürkésző pillantásokat vetett a tisztre. Csinos, borotvált képű legény volt a tiszt, gyalogos hadnagy, siető léptekkel ment, maga elé vagy le a járdára nézett, az arcán semmi külö­nöset nem lehetett látni. Ép­penséggel semmit. Legföljebb — és éppen ezért — bele lehe­tett magyarázni a dologgal és önmagával teljes megelégedést. A tiszt nyugodt volt. A vézna emberke azonban, akinek csak­nem futnia kellett, hogy el me maradjon, mindinkább izga­tott lett. Az a nagy kifejezés- telenség, az a nagy nyugalom, amely ott ült a tiszt telt és üde kópén, az is csak izgatta őt. Azt is gondolta, hogy tu­lajdonképpen butaság, amit ő most csinál. Nem hogy menne rendesen haza, hanem még itt elkezd futni, mint a bolond. Ez is csak izgatta. Fut, mint a bolond, semmiért, csak úgy az orra után; ha véletlenül valaki ismerőssel találkozna, és az megkérdezné tőle, hogy hova megy, ugyancsak elszc- gyefihetné magát... Azután felit is, mert hátha a tiszt ész­reveszi őt, megsokallja a min­duntalan közelében való bo- torkálást, azokat a folyton oda-oda csapkodó pillantáso­kat, és ráförmed. Akkor 5 is úgy jár mint az a másik. Nem pofont kap, de valami vaskos gorombaságot, és aztán mehet ő is, anélkül, hogy csak egy mukkot is szólhatna. Mert jön a kard!... És jöttek megint a felbuzdulások. Kemény és frappáns szavak a fantáziájá­ban, vissza a tisztnek. Azután a tetttegesség. Hidegvérű vé­dekezés, ökölcsapás a tiszt ar­cába. Erő, diadal, büszkeség!... És csak porosizkált, és pislogott a tiszt felé, és mivel már újra szitálni kezdett az eső, még jobban behúzta a nyakát a kabátja gallérjába. Néha meg-megcsörrent a tiszt kard­ja. Hah! ez a gaz szerszám! Békés polgárokat elrettentő, bántalmazó, jogtalan gyilkoló eszköz. Milyen bitang dolog lehet ennek a nőies, szinte lá­nyos képű fiatalembernek a kezében is!... Eh, mert ez is egy gazember. Az ilyent mind agyon kellene ütni. Terrorri- zálják a világot... Milyen él­vezet lenne látni, amint pél­dául ez a tiszt emberére akad­na. Egy olyanra, alá alaposan elbánna vele. Hogyan is tör­ténne az? Mit szólna, mit csi­nálna akkor ez a tiszt? Ez volna azután az érdekes. Ho­gyan viselkedne akkor? Vajon lenne-e olyan sikkes akkor is, amikor ő kap ki? Hogy ugyan, mit is szólhatna? ... Mit mondhatott például annak a másiknak, akit képen ütött? Biztosan valami lesújtó go­rombaságot. Fúj!... És hogyan mondhatta? Milyen hangon? Milyen is lehet ennek a lá­nyos képű tisztinek a hangja, amikor kemény és goromba? Jaj, milyen érdekes lett volna hallani! Jaj jaj, muszáj a hantiját hallani! Kefi, hogy legalább egy szót szóljon. Muszáj... És már kész vo® az elhatározása, hogy meg­szólítja a tisztet. Bzt a pöf- feszkedő, gyűlöletes, brutális embert. Megszólítja. De ho­gyan? ... Valamit majd kér­dez tőle. De mit? Nem lehet mást, mint valami utca után kérdezősködni. Vagy talán, hogy hány óra van? Ez nem jós ez buta dolog. 'Csakis utca..í Ekkor egészen közei somfor­dáit a tiszthez, és zavartan,’ szinte makogva kezdett be­szélni: — Bo-bocsánatot kérek, uram! Legyen szíves megmon­dani, hogy merre van’ itt a Révay utca. Tetszik tudni, nem vagyok ismerős... Bocsá­naté kérek. A tiszt megállt, ránézett, és szép tiszta hangon, nyájasan ezt kérdezte: — Mi az kérem? — A... Révay utcát ha tet­szene megmondani... Nem vagyok ismerős.. — A Révay utcát? ... Tessék itt ezen a kis utcán majd be­fordulni, és azonnal eljut a Révai utcába. — Kösözönöm szépen. Bo­csánat. — Jó estét. A TISZT SZALUTÁLT, és ugyanolyan nyugodt, kissé katonás lépésekkel ment to­vább. A vézna emberke meg­állt, egy darabig még nézett a tiszt után, azután visszafordult, és indult hazafelé, a Rózsa ut­ca felé.. Azon meditált, hogy milyen finom és udvarias ez a tiszt. Az ember nem is hinné róla ezt a dolgot, ha nem látta volna... Milyen furcsa is az embec. t i wá-, ,a . 1964. október 28„ szerda

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom