Heves Megyei Népújság, 1964. augusztus (15. évfolyam, 179-203. szám)

1964-08-09 / 186. szám

X kislegény stohóm, egy jajtAsra üríti ti a Jókora vi zespoharat.

»yög egy jól- *őt. a verejtékét Is lecsapja 1 homlokáról % fey szól:

— Pazar volt! fckeni! Nem tetszik szemtelenségnek »enni. ha egy ágnrettát is bérek?

— Tessék — lyújtok oda Sgy csomag Kossuthot. —

#t van, az ígész pakli a ■nagáé. Errefelé már úgyse «fiái trafikot.

A kislegény szab ódik, kö- ■önetet mor- aeg, még el is pirul, a miközben a terasz lépcsőjére ereszkedik, mentegetőzve nomdja:

— Döglesztő a a meleg. Hát még a háztető- tön, és így, ebien a gumíro- sofcí mundérban.

A nyakát a

I kabátujját

mutatja, majd kormos, megizzadt bőrén a gumi virítóan piros nyomát, ami egyébként rendjén is van, hiszen kéményseprő a kedves, göndör, mézesen szőke kislegény, s előírásosan, egészségügyi okokból visel „gumírozott mundér”-t.

Már a betoppanása is megnyerő volt. Ahogy köszönt, és kissé fontoskodva tudomásul vette, hogy a házban víllany- tűzhely üzemel”, s így megpróbálhatja a tetőre kapaszkodást, majd a koromat és írógépemet respektáló habozás, amellyel vizet kért,, olyan üdítő érzést keltett bennem, mintha fekete rigó röppent volna a teraszra, vagy mintha ma- gam is egy pohár jeges vizet ittam volna a tikkasztó kánikulában.

— Gyufát? — kérdezem, amikor a kislegény már kényelmesen elhelyezkedett a lépcsőn, és papucsát is lerúgta.

— Van! Az van! — nyúl bele könyökéig mindkét nadrágzsebébe, s először egy apró, bumfordian nagyfejű bazárt babát, majd egy doboz gyufát rámol elő.

— Maga még tanuló? Mikor szabadul?

— Én? Még egyszer? — hangzik a sértődött önérzete* válasz. — Ez már nekem a második helyem. Erősítésnek, a gárdát erősíteni, Palotáról pályáztam ide.

— A szülei?

— Palotám

— És elengedték?

— Nőné! Vita se volt, hogy elengednek-e.

— Hány éves?

— Én? Húsz. Jövőre bevonulok. Most töltöm a regruta- időt. A folyamőrökhöz vonulok be.

— Szép. És.,. mondja csak: kijön?

— Miből?

— A fizetéséből, kisöreg. Mennyi a havi gázsi?

— Olyan ».. kétezer körül. De több is összejön majd, ha «gaz Még nem tudom. Még csak most járom föl a körzetemet.

Elismerően bólintok.

— Ez is szép. Igazán szép. De... mennyit ad ki, például, kosztra, kvártélyra? Ahogy én tudom, csak _a szállásért magáért is valóságos kis summát kémek el egy üdülőhelyen.

— Hát... nem szívbajosak. Nem — nevet a kislegény. Nekem is havi négyszázban van az albérleti szobám. De klassz! Fürdőszoba, különbejárat meg gyümölcs is, amennyi belém fér. A házinéninek szőleje van, tetszik tudni. Aztán... bort is dosztig ihatnék, de nekem nem esetem a szesz. Még a rövidital is csak ritkán. A koszttal meg úgy vágyóik, hogy menüre vagyok előfizetve, viszont a fogyasztásom két meg három adag a pénzemért.

— Hogyhogy?

— Mint konyhamalacnak. Ilyen kormosán nem ülhetek le terített asztal mellé. Igaz? Hátul, a konyhában meg az a mottó, azt szokta kérdezni Mária néni. a szakácsnő: „ízlik? Enne még. Sanyikám?” Mit mondiak? Tegnap is tíz lekváros buktát kebeleztem be. Tízet. Pedig a pénzemért csak kettő járt volna. Bizony.

A kislegény feláll, hamutartót keres, s miközben el- hyomja a ferdére szívott cigarettát, pillantása írógépemre esik.

— Mit ír a... kartárs? — kérdezi tisztelettel. — Mi olyan sürgősét ebben az állati melegben?

— Regényt — feleltem. — Szeret olvasni?

— Hát... regényt csak ritkán, de a bunyós meg a kalandos könyvekből egész kis kollekcióm van már. Azoikat bírom. Azokra nem sajnálom a pénzt.

— Ügy. Aztán ... ki a favorit magánál? Melyik író?

— Melvik? Több is van. lit a Molnár Gábor meg a Széchenvi Zsiemond. USB©. Aztán a Heyerdal, az Aku-aku mee a Tutorial a Csendes-óceánon írója. Szóval... az ilyen vadászó ás utazó pacákok. Világos?

— Na svon1 — mondom nevetve. — Azt hittem ponyvára pazarol in el a keresetét.

— A! — legyint és nevet a kislegény is. — Még nőkre se, nemhogy ponyvára. Azt a havi négy-öt darab százast, amit

UPÜJM £$/$.'

,.A krónikás tollával c. ősszel megjelenő kőiéiből

megspórolok, anyunak szoktam hazáküldeni,

— Nem is udvarol?

— Komolyan? Semmi értelme. Komolyan a katonaság után is ráérek udvarolni. A nőkkel egyébként is úgy van az ember, hogy... tetszik látni?

A kislegény oldalt fordul, és a váltig babrált, váltig gyú- rogatotí gumibabával arcélére mulat. Rózsás, szánté meghatóan tejbőrű ez az arcéi, de mély. vastagon varas sebhely

csúfítja.

— Baleset? — kérdezem.

— Nem a! — tiltakozik kedélyesen a kislegény. — Csúsztam. Az aszfaltot törölte föl velem egy féltékeny muki. Nővel volt, a nő unatkozott mellette, aztán ...

A mondatot én fejeztem be:

’— Maga kikezdett vele.

A kislegény jót nevet):

— Isszen, ha én lettem volna a provokátor... De két haverom okoskodott, én csak betyárbecsületből, a védelmükre keveredtem bele a bunyóba.

— Tettleg?

A kislegény legyint.

— Hol voltam én attól! Azonnal fejre álltam, pedig csak egyet ütött a muki. Csak ám... bajnok volt, bokszbaj- ndk, ahogy utólag kisült... Kérhetek még egy pohár vizet?

Miközben jól kieresztem a csapot, és hideg vizet veszek, hogy harmatos lesz a pohár hasa, egyre derülök és egyre mosolygok. Olyannira, hogy a poharat is nagybácsis, megbecsülő mosollyal nyújtom át neki.

Mire a kislegény:

— Mit csináljak? — fintorog. — Ég a pokol. Bekonya- koztam az éjjel.

— Maga? — nézek egy nagyot. — Sz* maga nem ivóé! Azt mondta: utálja a szeszt.

— Attól még ihattam. Nem? És ittam is. Egy nő, egy kemping bíboros cicababa dumálta belém a konyakot.

A kedvem úgy lehervadt, mintha nehéz kumulusfelhők takarták volna el váratlanul a napot.

— Egyszóval..; kilengett — mondom. — Szép. Csak... néhány százasa bánja?

— Százaso-o-óm — méltatlankodik a kislegény. — Még egy tízesem ee. Ha mégúgy máiénak néz is a.,. karfára.

Vállat vonok.

— Felőlem .;. potyázhatott is.

— Az se szokásom — vigyorog hamisan piRogatva akislegény. — A táncnak viszont bolondja vagyok. Pláne a twistnek.

Erre megenyhülök egy kissé, mert a twist „dvizt”-nek hangzott a kislegény száján, és jóakaratai semmitmondással jegyzem meg: *

— Szemre nem az a szép tánc, de hasznos. Hasznosabb, mint a rádióban a reggeli torna.

A kislegény lelkesen helyesel.

— Azt meghiszem! Pláne, ha órákig járja az ember. Van itt egy fiú, „Feró, a twist-király”, ö volt a rekorder, két és fél órás volt a rekordja, amikor idekerültem. De most már az enyém a csúcs, én tartom, csaknem három óra hoez- szat vadultam egyfolytában. És még csak vizet se ittam közben. Bizony.

— Verseny volt? Twist-verseny?

— Ja! Persze... nem hivatalos, csak amolyan csendes verseny. Magnószóra. De attól még rekord a rekord. Mit is akartam ebből kihozni?

A kislegény eltöpreng, még a homlokát is megdörzsöli a •nrtykoa gumibabával, aztán toppant is, úgy megörül amidőn visszatalál elvesztett fonalához.

— A Móló presszó! — rikkantja. — CVtt kezdődött, oda mentem levegőmi tegnap... Egy málnát kértem, jeges málnát, úgy vettem szemügyre a terepet.. . Korán volt még, semmi fölhajtás, magányos pipi egy se. Hanem aztán twistet kezdett zörgetni a zenekar, és nekem muszáj volt kiszúrnom valakit. Fekete volt, akkora komttyal, hogy csaknem belefer- dült a nyaka, és idősebb is nálam. Éppen öt évvel idősebb, amint megtudtam később. Társasággal volt, de partner nélkül, és mindene mozgott, amikor az asztalnál egyedül maradt.

A kislegény elmélázik, majd felcsillan a szeme, és büszkén, kivetett mellel folytatja:

— Haláli sikerünk yoU! Haláli! Az semmi, hogy szólóz- taink, s hogy az egész presszó megtapsolt bennünket a végén! De a nő, Baba, tudja mit mondott?

— Mit? .

— Aranylábad van, s magad i» aranyos vagy, gyere az asztalunkhoz, Szöszi.

— És maga ment, persze.

— Nehezen. Nem szeretem a potyát, csak egy tízes volt ve- lem, mondtam. De a nő addig huzigált, addig vacakolt, hogy muszáj volt mennem... Soproni volt a társasága, Sopron megyei és csudára tudott inni és... heccelődni is, hogy iyen pólyás,

neg olyan szü- dke vagyak Wert én nem ttam, nem és lem, megkeresem és a majámét, hozzám lenki ee legyen lóbel. Csak ké. •őbb, záróra itán és ketteslen Babával.

— Hol?

A kislegény srnét fintort ág, és csúnya* alamuszi mo- tollyal mondja;

— Nála. a látrában és sgész hajnalig. Bt kaptam tő- e — mutatja a Bütykös, bumfordi babát. — — Emlékbe. Mivelhogy ő ia Baba. Murisa ni?

— Állati mods — mondom.

— Hát még tz milyen muds, amit én-feleltem neki! — cacag és dörzsöli meg a báliéval piszéi •nulatságos orcát a kislegény.

—Mit felelt neki?

— Hogy ... muris ez a baba, muris, de az még murisabb lenne, a szezon vicce, ha tőlem viszont egy igazi babát vinne haza. Szintén emlékbe.

És mulat, nevet, hahotázik a kislegény. Majd megszeppen, elhallgat, s csak bámul, pillog azzal az ártatlan nefelejcs-szemével, s nyilván hülyének gondol, süket és réges-rég lerobbant vén szivarnak, amiért hallgatok és olyan a képem* mintha kőbe haraptam volna.

JLDAH WATrnj

'ÍCso

npiffl minden próbálkozása »kudarccal végződött Belebu> kott az üvegkereskedésbe ifi.

> így kezdett lovakkal üzletelem. De mire ment volna valahogy a dolog, már modern [gépkocsikat gyártottak, s így,

> akinek volt annyi pénze, hogy [ több lovat tartson, inkább i gépkocsit vett A balszerencse ’tehát hű kutyaként szegődött í hozzánk.

Apám napokon keresztül ott- ‘ hon ült és töprengett Végül is

> elhatározta, hogy szélnek ’ereszti lovait, csak a két legjobbat tartja meg, azok hozza- ’ nak valami hasznot Ügy gon- , dolta, hogy > valamelyik üdülőhelyen lovagolhatnának raj- [ ta az üdülő vendégei. És minél

> többet foglalkozott ezzel a [gondolattal, annál jobban tetszett neki. Meg volt győződve, [hogy valamelyik fürdőhelyen »ezek a félénk vendégek éppen [ az ő két lovára várnak. És per- [sze, egy ilyen fürdőhely még >egy sor más lehetőséget is kínál...

Ügy gondolta ki, hogy én ve- [ szem majd át teljes felelősség- : gel a két lovat, hogy velük a J vendégfogadók és szállodák >elé sétáljak, és ott sétalovaglás »céljára bérbe adjam őket'. Végül [is miért ne segíthetnék a családunk eltartásában? Nem va- [gyok már gyerek, van nyelvem és van két karom.

Akkor tizenhárom éves voltam.

Apám teljes részletességgel kidolgozta tervét, aztán munkához láttunk, s elindultunk Berrigullenba, a hegyek között fekvő, elegáns kis fürdőhelyre. Egy ilyen üdülőhelyen—mondta apám — amellett, hogy megkeressük a kenyerünket, üdülhetünk is, hiszen Berri- gullennek már levegője is híres a hatásáról. Mondják, hogy az öregeket megfiatalítja, a betegeket meggyógyítja, s egyéb csodáikat művel.

Miután tehát felraktuk a kocsira a takarókat, edényeket, a lószerszámokat, a három fekete jércét, a fehér kakast, és egy foxterrier-fajta kutyát — (amelyik az igazat megvallva, az egész utcáé volt) a két lovat pedig, amit nekem kellett átvenni, a kocsi végéhez kötöttük, s elindultunk.

Berrigullen valóban olyan volt, mint valami liget Nyár_ és szilfasorok, gyümölcsfák — amelyek ágaikat a kerítések és a sövények fölé nyújtották, körös-körül pedig hegyek, amelyeknek csúcsai a távolban az ég kékségébe nyúltak.

Mi persze, nem a főutcán, vagy a hegyoldalon szálltunk meg.

A városszéli gödrökben egy zsellérkunyhóban vettünk ki

szobát. Szállásunk barátságtalan volt éjszaka szél zörgette a papírlapokat amelyekkel a betört ablaküveget pótolták. Olyan volt mint futó lábak dobogása. Egyébként is a legszélső volt az úton. Fél mérfölddel messzebb, sűrűn egymás mellett, a mienkhez hasonló viskók sorakoztak.

Nem volt időm, hogy a vidéket bebarangoljam, munkához kellett látnom. Apám elmagyarázott nekem mindent, mit és hogyan kell tennem és mondanom, meggyőződve vállalkozásunk sikeréről, megelégedetten indult tovább a hegyi úton.

A két ló felnyergelve porosakéit mögöttem, felfelé a meredek ösvényen, amint a városba tartottunk. Hiába kiáltoztak utánam gyerekek, nem törődtem velük. Mindenekelőtt családunk létfenntartásához kellett hozzájárulnom, és ettől semmi sem téríthetett él. A pénzről álmodoztam, amelyet haza viszek. Gondolatban már számolgattam keresetemet. A halom pénzt ott láttam a konyhaasztalon, s anyámat képzeltem magam elé, amint belátja, hogy igazságtalan volt apámmal szemben; apám nem volt bolond, amikor engem a lovakkal ide küldött.

Büszkeség töltött el, körülöttem minden emelte a hangulatomat: a nyári reggel, a gumi- fák édes illata, a bogarak zümmögése, a madarak csicsergése és a meleg, csendes levegő. Olyan pompásnak tűnt most minden.

Amikor beértem a főutcára, emelkedett hangulatom megváltozott. Lassanként félelem és szégyenkezés lopakodott szivembe. Hol kezdjem el? — töprengtem. Felnéztem a magas épületekre, amelyeknek ajtajai és ablakai a fák és virágzó bokrok mögé bújtak, s azt kérdeztem magamtól, vajon ezek-e azok a vendégfogadók, ahol nekem lovaimra vendégeket kell szereznem ... És hogy a dolgok még rosszabbul menjenek, minden szó, amit apám gondosan belém diktált, elillant a fejemBJL Elfelejtettem, mit kell mondanom és tennem. Kétségbeesetten vezettem lovaimat fél és alá az utcán. A két paripa, sorsába beletörődve, mint valami gondolkodó filozófus, fejét lógatva jött utánam.

Hirtelen megtorpantam, amikor egy hosszú, tágas ház pázsité« játszóteréről gyep- mekhangokat hallottam. Ügy gondoltam, hogy ez egyike a legelegánsabb vendégfogadóknak. Lovaimat egy telefonoea- lophoz kötöttem és a kapuhoz mentem.

A sövény mögött kisfiúk él

kislányok játszottak, a fák alatt, a padokon jól öltözött férfiak és nők üldögéltek, olvastak, beszélgettek.

Kutatva néztem a férfiak és nők arcát, s örömmel ismertem fel köriük Mr. Rydert és feleségét Ismertem őket, kü-