Heves Megyei Népújság, 1964. augusztus (15. évfolyam, 179-203. szám)
1964-08-23 / 197. szám
„Szervusz, kisfiú, csak nem félsz Pimpi, az állatkert népszerű csimpáza. még nem döntött, fél-e, vagy sem. tőlem”? — kérdezi Jancsika egyelőre Látogatás a» Mindenütt komoly zöld színek, keverve vidám sárgákkal, élénk pirosokkal, bágyadt lilákkal. A fák lombkoronái mintegy keretként ölelik körül a hatalmas parkot. Menynyi érdekesség, mennyi látnivaló! A gyerekek nagy figurás meséskönyvei elevenednek meg itt... Az állatkertet sok kis Piroska, Karcsi, Zsuzska és Zoli látogatja, kerekre tágult szemmel bámulják, mustrálgat- ják a hatalmas vadakat, a szelíd őzikéket, a tavon úszó hattyúkat. Legizgalmasabb mégis a vadállatok ,,házatá- ja.” Harminc nagy ragadozó él a Budapesti Állatkertben, Tigrisek, oroszlánok, kegyetlen tekintetű és vérszomjas párducok. Sokáig azt hitték, hogy a dzsungelnek e félelmetes vadjai a rabságban elpusztulnak, nem szaporodnak. Megdőlt ez a feltevés, nálunk is évről évre kicsikkel ajándékozzák meg a kertet a vadállatok. Példás családi életet élnek. Az állatkerti Szunda tigrispár például szinte búskomor, ha szétválasztják őket. Már 25 éve élnek együtt, szép, harmonikus házaséletben. Nem törődnek vele, hogy esetleg szentimentalizmussál vádolják meg őket: este úgy alszanak el, hogy egymás vállára hajtják a fejüket. Tigris idill! S vajon Néró, a rettenthetetlen oroszlán, az állatok koronázatlan királya, egyébként már az állatkertben született, valóban olyan bátor-e? Mesélik, hogy egyszer szállítás közben kinyílt a pórázának a zárja, s egyszer csak oroszlán őfelsége szabadon találta magát. Ettől aztán a hős szíve úgy összeszorult, hogy gyorsan sarkon fordult és visszaódalgott régi barlangjába; ott megszeppenve, türelmesen várta az ápolóját. Hiába, olyan távol él már a vadontól, a vadászattól, az éjszakai kóborlásoktól, hogy a legkisebb dolog, amely eltér a napi megszokott életrendjétől, megzavarja a nyugalmát. Kiváló étvágyukat napi hét kiló friss lóhússal elégítik ki. Etetéskor aztán zeng a park, mert a bömbölésük azért) csak félelmetes ... Rövidesen zsiráffal gazdagodik az állatállomány. Már építik a különleges méretű lakóházat. Orrszarvút egyelőre nem vásárol az állatkert, vételára 100 ezer svájci frank körül van. Az állatkert legrégibb lakója Kincsem, a víziló. Valóban kincset ér, mert sok kis csemetéjével 1931 óta busásan visszafizette már a vételárát. Első számú kedvencei a gyerekek. Városligeti rezidenciáján annyira növényevővé vált, hogy egyszer valaki zsíroskenyeret dobott neki, s rögtön elrontotta a gyomrát... Allatkertben „Kincsem” a legrégibb lakó. Az újszülött vízilóbébi alig egyhónapos, kitűnően érzi magát, és túljutott már az egy zsán. Egyébként érdekes: víziló a neve, a dísznófélékkel rokon, és kicsinyét borjúnak hívják. Egész nap vidám látogatókoszcrú övezi a majomketreceket. kis állatok pompás szórakozással honorálják az érdeklődést. „Barátságos arcot kérek!” — „Jó, jó, csak előbb lenyelem a perecet. Ami biztos, biztos!” Bölcs nyugalommal tekint a nagyvilágba — pontosabban az érdeklődő gyermekekre az elefánt. 4 f» r; KtmMtnwmiwm--------------------------------------1------------------------------------a lóról és a békáról Látta a lovat a béka. A ló nehéz kocsit húzott könnyedén, patkója szikrákat hányt a köves úton. — Erős a ló — gondolta a béka és talán azért erős, mert a faluvégi kovács megpatkolta. Este a ló kint legelt a zöld réten és miután jóllakott. pajkos, játékos kedve támadt: vágtatott az erdő szélétől a tó partjáig és vissza. — Gyorsan vágtat a ló — gondolt újat a béka — és talán azért, mert a faluvégi kov>ács megpatkolta. Hiú állat volt a béka. Arra vá- nvott. hogy 6 is erős legyen, hogy olyan gyorsan vágtasson, mint a ló. Ez a vágya nem hagyta nyugodni. Három nap, három éjszaka sóvárgott ezért, és esténként még kuruty- tyolni is elfelejtett a nagy sóvárgásban. Negyedik nap végül is határozott. Elugrált a falu szélére az öreg kovácshoz, aki a lovat megpatkolta. Szólt a béka: — Brekeke, szépen kérlek, öreg kovács, parkoljál meg engem. Nagyot nevetett a kovács, hahotája hét falu határán is túl hallatszott. — Hallod-e, lei látott már patkóit békát? Azt mondom, inkább ku- ruttyolj, mintsem ilyen butaságokkal zaklass. — Brekeke. De én úgy szeretném, ha most az egyszer patkóit békát látna a világ. — No, nem bánom, ha annyira akarod — egyezett a dologba a kovács —. hát megpatkollak. Négy picike patkót vert a béka lábaira az öreg taluszéli kovács. A béka jajgatott, üvöltött, de így nyugtatta magát: — Ha megpatkolt a kovács, erős leszek, talán erősebb, mint a ló, gyors leszek, talán gyorsabb, mint a ló. Amikor a kovács elkészült a patkolással. a béka vágtatni próbált. Keserves, ugra-bugrálás, csetlés-botlás lett belőle. Éppen, hogy csak elván- szorgott a tó partjáig. Ott érte az igazi baj. A hosz- szúlábú gólya békára vadászott és el is csípte a csetlő-botló békát. Hiába, nehéz volt a négy pici vatkó, és a hiú állat, a régi fürge nagy ugrásokkal most már nem tudott elmenekülni a veszély etm. Mackófürdő az állatóvodában. A kánikulában jólesik nekik is a hús víz
