Heves Megyei Népújság, 1964. augusztus (15. évfolyam, 179-203. szám)
1964-08-20 / 195. szám
a cvtjfcé'íKr. JÖl^l/AICUC — Édesanyám, messen kenyeret! Az uram meggyújtotta pipájában a futószeder levelét, teszi, mintha nem hallaná a siránkozó szót, ölébe húzza Jancsikát: —Meséljek az aranycsengős bárányról? Hiába utánozza a bárány bégetését, ugrándozását, a kisgyerek csak azt hajtogatja: — Éhes vagyok... Az uram odahajol hozzám, a fülembe pusmogja: — Az asztalfiába maradt még egy kis héja... — Maradt ám, de azt már délben neldadtam. — Így visz- sza én, mire emberem felveszi az ágyról a vedlett kalapot, indul kifelé. „Megyek.:.” mondja olyan hangon, hogy az fenyegetőbb, mint az én ég felé emelt öklöm. de annak csak zihált a melle, mintha már el is kezdte volna valakivel a birkózást. — Lehet, hogy megszorítom valakinek a torkát... lehet, Jiogy. rsak lopok, d®~nem-hallgathatom tovább a gyerek ku- nyerálását.., Ne félj, fiam, hozok neked kenyeret... Keze már a kilincsen, de kívülről nyomják le előbb és a gazdag Somos felesége lépi át a küszöböt. — Teérted jöttem, Tera, meghalt anyánk, virrasztóba hívlak. Ne veszkődj a főzéssel, hoztam ételt az uradnak, gyerekednek, csak siess, öltöztetni szeretnénk a halottunkat. Rakja ki az asztalra a kolbászt, a húsos-szalonnát, friss kenyeret, mákoskőttest. Jan. csika nézi, nézi és úgy nyalja meg a szájaszélét, mintha máris valami jó ízt érezne rajta. Az uram csak áll, fején a rossz kalap és próbálja úgymondani, hogy sajnálkozás érződjön a szavából: — Isten nyugosztalja anyádat, jó asszony volt... • — A légynek sem vétett — toldom meg én, és szinte tuszkolom magam előtt kifelé gazdag Somos feleségét. A hó fehérsége üvegesen csillant, az ég aranyló csillagait néztem, arra gondoltam: jóljárt az öregasszony, mert minek éljen az, aki menni nein tud, látása is meghibásodott • i • Holnap pecsenyét, réA mikor odaálltam a halott mellé, hogy mosdassam, ráadjam a fehér gyólcsruhát, a kisfiam nevetős kék szemét láttam, a zsírtól csillanó piros száját...” Elhallgat, arcán feldereng a fiatalos mosoly: — Régen volt, igaz se volt talán... Sásdi Sándor POLNER ZOLTÁN: Éjszakai szántás Szememhez emelem a lánctalpas fényszóróját: célzógömbömön a földek iromba tömege. Dühöngő sortüzekkel veretem a sötétség hatalmas pusztáit. Üjjongva robbannak alattam a motorok s hátam mögött rohamra készülődnek a barázdák. Ki gondol ilyenkor az asszony forró combjaira?! Arcomba csapja a szél a szétfröccsenő erdők szagát s a langyos mezőket a folyón túlról. Cigarettára gyújtok s ízzadtan túléneklem a többiekkel ezt az éjszakát is. Hajnalban dübörögve vonulunk át a falun a lángoló nap zászlója után. MOLNÁR JENŐ: BÉKESSÉG Fekszem a nyár közepében, lepke leszáll a hajamra, egy vagyok az artyafölddel, számat a csend betakarja. Békesség, gyönyörűség, kék magasok nyiladoznak, nap sugarán kapu nyílik holnapi drága napoknak. ISZLAI ZOLTÁN: Parádés búcsúztató Nekilódult korom, régi barátok. Nehéz derékkal hátat fordítok. Nem gondolhatok már rátok. Váram van, rendezett világ. Értő kezekkel rakott falát Évgyűrűkből keríti árok, Dobbantó ifjúságunk! A szőlőhegy fénylett miránk, Kőpincés izzadások. Korlátlan szélességben A város útján jártunk. Utcáról döbbent emlékem Első részegség, feltépett szemérem. S többé nem veletek sírok. Rendbe kell szedjem váram. Hökkentő ugrás, váratlan titok Értelmét ma már nem találtam. Célpontként álltok dombos tájban, S leküzdlek, sorban titeket. A napok furulyázó fegyverek. Ha bólintva eldőltetek E szempergető aratásban, S — mozgást könyörgő gépezet — Indul velem a másnap, Tisztelegve, vigyázzban Haladok el előttetek. Jó gyakorlat volt, köszönöm. ANTALFY ISTVÁN: Nagylányból kislány A lány sétálni ment a parkba, nyár délután — alkonyodott. Térdét diszkréten eltakarta szoknyája, az a kék, rakott. Egyedül sétált; mit csináljon — ha úgy unatkozott, szegény? (Fehér nylonblúz volt a lányon, és kezében egy könyv: regény...) A parkot végigjárta egyszer, a könyvbe belelapozott, nézte, tágranyitott szemekkel, de egy sort el nem olvasott. A kislány — már nagylány! — azért ment parkba sétálni, egyedül, mert unatkozott szegény, és mert így partner is csak kerül,.. Került is partner: kisdiák volt, rövidnadrágos, jópofa; hátulról kontyába nyalábolt, s rákiáltott: „Kati! Szia!” KATONA JUDIT: V cAz ütöm dalaiból Zuhog bennem az öröm. Kisfiam nevetése olyan mint gyöngyös, csobogó nagy folyam mely ott ered, hol elapad olyankor tengerré dagad és fénylő cseppekké törik úgy bukdácsol a szivemig, Ott összegyűlik, mint a tó hűs kéken, s ez megnyugtató hisz az anyaság istene alázattal vezeti félénk lépteit magához, szerelmeinkhez vezeti az esküvés piros pamlagához, míg két kicsi karjával ölel érzem, hogy soha nem hagyom el. Az árvaság nagy úr, s egyre több kis elhagyott alattvalója. Mikor ér partot emberek hol köt ki az erkölcs hajója?! Zuhog bennem az öröm kisfiam nevetése folyam, boldogan úszom át s komolyan. KOVÁCS SÁNDOR: A zápor millió gyors öltéssel varr ja a por repkedő arany lepedőjét; Nyílik az ág, résén a földre zuhan a körte sárga harangja, a feldúlt erdő a meleg fészket kidobja a forgószeles utakra, a parton a bőgát áliáig csap fel a víz lombzöld haragja, le amott már egy tábla felemelt ujjú rozs esküszik az eljövendő napra! Jgorsa Ferencnét sikkor ismertem meg, amikor Földművelésügyi Miniszté- um elismerő oklevéllel tünetté ki. Mint a kartai terme- jszövetkezet legtöbb asszo- ya, a növénytermelésben dol- ozott, mégpedig brigádveze- Sként és a tavalyi zárszám- dáskor háromszáz munkaegy- ég után tizenötezer forint észesedést kapott. Ezenfelül srmészetbeni prémiumot is. Házas fiával, unokáival Iáik a háromszobás, vadonatúj pületben. ötvennyolc éves, iájában egyetlen ősz szál sem átszik, arcát is fiatalossá te- zi derűs mosolya, csak hajlott íáta árulkodik az évek múlá- - áróL Derekát nyomogatva mond- a: — Világéletemben eleget robotoltam, örömest dolgozom nőst is. Hogyne szorgoskod- lék, amikor látszatja van a munkámnak. Tele pince, tele ■camra, a füstölőn négy sonka, két sorban kolbász, a padlásgerendán lisztes-zsák vastagodik, pedig jól emlékszem én olyan télre, hogy száraz kenyeret alig tudtunk adni ennek az én fiamnak ... Mintha a falon túl látna, valahová nagyon messzire, a gyászos múltba. Keze az unokája fejét simítja, a kislány sürgeti: — Mesélje el, öreganyám ... Én is kimondom a biztató szót, és nagy nekikészülődés- sel rá is kezdi: B... Ültem egymagámban, hangosan sóhajtottam: mi lesz velünk, mennybéli isten? Cenki sem felelt, az óra ketyegett a falon, a láda- alatt regeséit- az egér, «ás nesz nem hallatszott Néztem a szürke téli egét... Nyocéves házasok voltunk, azalatt sokszor felkérdeztem az istent* felelősségre vomóan és mérgesen, hogy -Jaj, mi lesz velünk?” — Adódott úgy is, hogy fenyegettem az ég félé, úgy is, hogy ijedten megkulcsoltam a két kezemet, , de semmi sem használt. Az uraság földjén egyszer kevesebb kukorica termett, másszor több, de akkor megdöglött a malac, vagy a részes-búza kaszálásában töppedt volt a szem. Emiatt ürült ki a szokottnál is hamarabb a lisztes-zsák, emiatt fogyott el Gyertyaszentelő előtt az utolsó kenyér legkisebb darabkája is. A földet hó takarta, az uram sehol sem kapott munkát és a kisfiam, Jancsi, délután kétszer is hiába ismételte: — Édesanyám, éhes vagyok. Kiment az udvarra, nézte, hogyan csinálja az apja a hóembert, még biztatgatta is: — Szeme meg bajusza is legyen ám neki... Csákója is lett; újságpapírosból hajtogatta össze az uram. A gyerek nevetett, örömében a térdét csapkodta, de hirtelen megint sírásra halkult a szava: — Bemegyek... éhes vagyok ... A szoba meleg voK, a tűzhelyen pattogott a kukorica- csutka, két napig még pattoghat, aztán elfogy az is. Úgy teszek majd — gondoltam —, mint a többi szegény asszony. Napkelte előtt, amikor az erdész még alszik, elmegyek a papok erdejére, fejemen hozom haza a nagy köteg rozsét. Igaz, a Vinczéék menyecskéjét rajtafogta a szakállas erdész, elvette a nagykendőt, aztán el- csalogatta a kunyhóba, hogy ott majd visszaadja. Nem is a tüzelő a baj, hanem az, hogy a gyerek újra elébem állt: Bertolt Brechtnrk, a nyolc évvel ezelőtt elhunyt nagy német Írónak ez a jelképes mondanivalújú rövid prózai Írása tavalyelőtt jelent meg nyomtatásban először. Az Irodalomtörténészek szerint • az 1938 körüli években, tehát a „Rettegés birodalma” és a „Kurázsi mama” megszületése közötti időszakban írta. Akárcsak többi, ekkor keletkezett írásában, ebben is az emberi értékeket fenyegető veszélyre hívta föl az emberek figyelmét. Leteriteni könnyű voiíi Irket. Sok emberről gondoskodott ez a nagyon elfoglalt férfi, de magáról nem. Gaumer csalt akkor vette észre, hogy milyen iszonyú nehéz lesz eltemetni, amikor már agyonütötte. Az iroda padlóján feküdt és Gaumer először vállára akarta venni. Ez természetesen nem ment. Á Gaumerek nem bírják el az Irkeket. Így hát Gaumer megragadta a bal lábánál és teljes erőből az ajtó felé húzta. Az ajtófélfánál Irk másik lába megszorult, úgyhogy Gaumernek visz- sza kellett vonszolnia az irodába a testet; ezúttal a fejét kellett megmarkolnia, pedig itt nem kínálkozott jó fogás. Gaumer örült, amikor Irket ismét a szobában tudta, előbbi helyén. ízzadtan roskadt egy székbe és kifújta magát. Gaumer gondolkodni kezdett. Mélyebben süllyedt gondolataiba, mint korábban bármikor. Irket fejjel előre kell kivonszolni az ajtón. Ez a megoldás. Mindig van valami megoldás, csak mélyen és rendületlenül kell gondolkodni rajta. Irk folyton ezt mondta. Gaumer kétszer elesett, amíg Irket fejénél fogva az ajtóig húzta, mert Irk feje kicsúszott a kezéből. Nem csoda, hisz a fej nem fogantyú. Mindazonáltal a test a lépes Sházban feküdt végre, és saját (túl nagy) súlya el (égendő volt ahhoz, hogy lesegítse a lépcsőkön. Gaumernek csak bele kellett rúgnia. De a korlát lent, a lépcsőfeljáratnál összetört az ütődés erejétől. Korhadt volt. Irk mondta is mindig, hogy meg kellene javítani. Kár, hogy Gaumer nem engedett neki ebben. Most majd az em~ Az unokaöccs > csakugyan több mint furcsán nézett rá, amikor elújságolta neki a történteket. Mindazonáltal rögtön véle jött. Gaumer úgy érezte, hogy tulajdonképpen kissé túl hamar jön vele. Mintha csak nehezen rejtette volna el örömét; Kettőjüknek sikerült már az ajtót kinyitni és átvonszolni a testet a küszöbön. És azután egyszer esek Már nem is ember, óriás feküdt közöttük. Hogyan temethetnék el ezt a roppant hús- és csonttömböt, hogyan juttathatják föld alá e hegyet? Gaumer mindent megtett, hogy pánikszerű félelmét elfojtsa. Azonnal kötelet, vagy még inkább acél-drótkötelet kell szerezni. Teherautóval még mindig el lehet vontatni B. BRECHT: Gaumer és Irk berek szemébe ötlik, mikor reggel munkába jönnek. De legalább már lent feküdt Irk, ez is haladás. Persze csak akkor haladás, ha tovább tudja vinni, hiszen itt sokkal inkább felfedezhetik, mint fent, az irodában. És most valami nagyon rossz dolog következett. Gaumer kétórás kétségbeesett erőfeszítés után felismerte, hogy egyedül sohasem tudja a testet kivinni a házból. A lépcső és az ajtó közt kevés volt a hely és az ajtó befelé nyilt. Kinyitni az ajtót és ugyanakkor magasra emelni a testet, ez sehogy sem sikerült. Oldalára sem tudta fordítani, pedig ezt meg kellett tennie. Irket feltétlenül meg kell fordítani. Gaumer belátta, hogy el kell mennie unokaöccséért, be kell avatni őt is. Borzalmas kényszer. Ez a lusta és romlott széltoló nagy árat kér majd tőle a segítségért. Persze, ha nem volna lusta és romlott, akkor Gaumer sohasem fordulhatna hozzá ilyen ügyben. Ettől az éjszakától kezdve mindenestül a fickó markában lesz, tehát őt is el kell majd tennie láb alól. Szép kis kilátások. egy lépéssel sem bírták továbbvinni. Mi történik? Ketten voltak és itt már semmi sem akadályozta őket. Látszólag túljutottak a munka nehezén. Csak egy idő múlva vették észre, hogy mi a baj. Először Gau- memak tűnt úgy, mintha hirtelen rosszul látna. Ügy tetszett, mintha unokaöccse, aki fejénél húzta Irket, különös módon eltávolodott őtőle, aki a lábakat tartotta össze. Aztán hirtelen így szólt az unokaöccs: Növekszik. Csakugyan így állt a dolog. Irk, amíg élt, nem volt sokkal nagyobb Gaumemél, legalábbis Gaumer szemében. Még a gyilkosság után, az irodában is — bármilyen nehéznek bizonyult elszállítása során — hozzávetőleg természetesek voltak a méretek. De most, a szabadban, hirtelen egész érthetetlenül nagy lett. Lába mint két oszlop, feje körülnyírt babérfa. És még mindig nőtt. Míg azok ketten rémülten álltak és rámeredtek, a nagybácsi lábtól, az unokaöccs fejtől, az átkozott test iszonyatos sebességgel nyúlt és vastagodott. Irket a csatornához, amely a gyár előtt folydogál. Még jó, hogy Gaumernál voltak az összes kulcsok, és egyáltalán rendelkezésére állottak a teherautók, a drótkötelek és más ehhez hasonló dolgok. Súlyos léptekkel a kocsiszínekhez ment. Amikor a teherautóval a kocsiszínből visszafelé hátrált, áthajtott Irk lábán. Mintha gránittömbön hajtott volna át, a lemezrúgók recsegtek, egyik el is tört. Irk teste már jó öt méter hosszúra nyúlt, átmérője mintegy másfél méter lehetett. Az egyik lábát fel kellett emelniük, hogy az acél-drótkötelet ráerősíthessék; ehhez igénybe kellett venniük a kocsi emelők Az is elgörbült. Ha így megy tovább, az egész masinériát megeszi a fene. Gaumer, miközben bemászott a kocsiba, elkapta unokaöccse pillantását, és nagyon nyugtalan lett. A fickó nyilvánvalóan félt tőle. Ez felettébb veszélyesebbé tette. Észrevehetően sejtette már, hogy Gaumernek, mihelyt elkészültek a munkával, végeznie kell vele, és minden bizonnyal terveket forgatott a fejében, hogy miként előzhetné meg a nagybátyját. Gaumer tudta, hogy a lehető leghamarabb el kell intéznie őt, de természetesen csak a munka után. A drótkötél kétszer lecsúszott Irk lábáról. Azután kiderült, hogy a motor túl gyenge, egyszerűen befulladt. Gaumer verejtékezve a második kocsiszínbe szaladt. Most két teherautó vontatta a testet, a nagybácsi vezette az elsőt, az unokaöccs a hátsót. Így nem láthatták, mi történt vele. Először újból megrekedt a szállítmány, azután a hátsó kocsi egy hirtelen lökéstől nekivágódott az elülsőnek. Gaumer káromkodva kiszállt'. A test odébb csúszott, de a hátsó kocsi hűtője behorpadt az összeütközés következtében; Még egyszer nekifogtak. Egy bizonyos ponttól az udvar a csatorna feléy lejtett. Itt ők is azonnal csúszni kezdtek, maga a test úgy működött ekkor, mint egy súlyos teherkocsispr és félelmetesen fokozta a sebességet. Ehhez járult még a rossz világítás is, amely meggátolta, hogy rendesen vezessenek. Hogy ezt a munkát nem lqhet nappal elvégezni! Amikor Gaumer a szennyes víz felszínére vergődött és elérte a partot, csapdosást hallott és látta, hogy unokaöccse a töltés felé úszik. A két teherautó eltűnt a vízben. Irk testét azonban, noha teljes terjedelmével a csatornában volt, nem lepte el a víz. Hatalmasan, félelmetesen, soha el nem rejthető tömegben emelkedett ki Irk térde és feje a fekete árból. Az unokaöccs ;s ki akart mászni a partra, míg Gaumer tébolyult szemmel a töltésen kapirgálr. ujjakra taposott. (Eörsi István fordítása.) {fn.ií.i4k VMM W'
