Heves Megyei Népújság, 1964. július (15. évfolyam, 152-178. szám)

1964-07-07 / 157. szám

Ki ölte meg őket?

Három jóra való amerikai fiatal embert meggyilkoltak az USA Mississippi államában. Anrew Goodman és Michael Sshwemer fehér volt, James Chaney pedig fekete. De csak a bőrük színe különbözött, erkölcsi tisztaságuk és humanizmusuk nem. Azért utaztak a déli Mississippi államba, hogy ott a fehér és a színes bőrű lakosság egyenjogúságát hirdessék.

Meggyilkolásuk — amit egyelőre „eltűnésnek” neveznek még mindig — oly viharos tiltakozást váltott ki világszerte, hogy még a CIA egykori vezetőjét, a már nyugdíjas . Allan Dullest is Mississippibe küldték nyomozni. Óriási apparátust mozgósítva folyik a nyomozás. Még óriásibb a hűhó. De csodálatosképpen sem az „eltűnteket” sem pedig az eltüntető iket nem találják.. s

Azok a tüntetők, akik a washingtoni Igazságügyi Palota előtt követelték a bűnös

A TANÁCSTAG

Kevesen vannak, akik nem ismerik, Eperben Dezső bácsit. Nagy életutat bejárt, beteg, tört ember már, Dezső bácsi tanácstag, .választói bizalmát élvezi, mióta a tanácsok megalakultak. Nincs tanácsülés, megbeszélés, vagy társadalmi munka, ahol ne képviselje választóit, Eger város közügyéit.

Elnéztem egyszer egy forró nyári tanácsülésen, sziporkázott a hőség, ernyedt a figyelem, de Dezső bácsi akkor is éber maradt, jegyezgetett. Olyan ember ő. akit minden érdekel, ami közügy, ami előrébb viheti a város dolgait. Közösségi ember, igazi „társadalmi munkás”, — ahogyan mondani szokás.

Néltány hete nehéz betegség nyomta ágyba Dezső bácsit. Kórházba került, ágyhoz láncolta a kín. Most kórházi ágyáról, a nyitott ablakon keresztül hallgatja a külső világ életlüktetését. Az ablakon át beszűrődő fény tétován vibrál a fehér takarón, á fáradt kéz nehezen mozdul, pedig menynyi ötlet, mennyi gondolat volna, amelyet elszeretne még mondani. Nem vár sokáig. Papírt, ceruzát kér, és ha keze remeg is a papíron, de a gondolat, amelyet leír, friss és eleven. A napokban bosszankodott. Nem kapta kézhez a tanácsülési anyagot, elmaradt a meghívó. Nem rossz szándékkal, inkább szerétéiből,, tapintatból nem zavarták kórházi ágyában, ő mégis szóvá tette: ne kíméljék csak! Minden gyűlésre, összejövetelre hívjanak meg, éppen úgy mint eddig. Elmenni nem tud, de véleménye mindig lesz az anyaghoz.

Levelet mutatnak a tanácsnál. Dezső bácsi küldte a kórházból: tenni kellene valamit, mert sok a zaj, lárma a kórház előtt, nem tudnak nyugodni a betegek. A levél már az illetékes osztályon van elintézés végett. Mindenki tudja, nem Dezső bácsi személyes panaszáról van szó. önmaga miatt egy karcolatot se írna, nem venne kezébe ceruzát. Amit kér, amit javasol. a betegek százai miatt indokolt. Közügy.

öreg, meggyötört ember fekszik a kórházi ágyon. Betegség kínozza, de ő szívósan viaskodik az élettel, gyógyulni akar. És most, betegségében sem magával törődik, most is csak. másokkal. A fiatalokkal, az egészségesek ezr reigel, akiknek nincs fájdalmuk, akik örülhetnek az életnek. Dezső bácsi azt akarja, legyen nekik még könnyebb, még szebb az életük. A város gondjaiban osztozik, választói kívánságait szeretné teljesíteni, azokét, akik négyévenként újra meg újra Schwarcz Dezső bácsira adják le szavazatukat tanácsválasztáskor. Mindenről tudni akar, ami városában történik. Mindenről véleményt alkot, örül az eredményeknek, bosszankodik a bajok, a mulasztások láttán. Beteg a test, a két kar gyenge már, nem megy a járás, de a gondolat, az ész mindig friss, mindig eleven. A gondolatok, a tervek pedig éltetnek. Többet jelentenek talán az orvosságnál, hiszen minden új, eredeti ötlet, friss gondolat az élni vágyó szellem megnyilvánulása, életorvossága. Éltető erő. Dezső bácsi solzat gondol azokra, akiknek bizalmából a város első embereinek sorába került és a város, amelyet betegágyam is híven szolgál, most hálás szeretettel egészséget, gyógyulást kíván.

— szalag —

NA MINDEGY, szóval csapatvezető lettem, összesen egy beosztottam volt, az unokába- tyám: Bányai Ferenc, ö csil- lézett nekem.

Ez az unokabátyám igen fontos személy az életemben, Nálam öt, vagy hat évvel idősebb. Nagyon belevaló gyerek a Feri, szeretem őt. Talán maga se tehet róla, de az élete nem úgy indult, ahogy akarta. Ügy emlékszem, a Vasgyárban, volt lakatostanuló, de nem szabadult fel, mert repülőtiszti Iskolára küldték. Három évig lehetett ott, amikor valamiért egyik napról a másakra kirúgták.

Emlékszem, akkor hetekig úgy járt, mint egy álomkórós. A gyárba nem ment vissza — biztosan szegyeibe magát. Egyszer a kocsmáiban akadtam rá, csúnyán éL volt ázva. Haza akartaim vinni, de nem jött, sőt ordítozni kezdett velem, hogy szétveri a fejét az olyan taknyos csavargónak, mint én, aki őt macerálja. Nem sértődtem meg, mert tudtam, mi a baja, hanem vártam egy kicsit, Annyira „ki volt” hogy hatna4 MiPÜJSAG

ifiül, július 7., kedd

rosan megfeledkezett a haragjáról. Később maga táanoiy- gott az asztalomhoz, leesett mellém egy székre és hosszan, össze-vissza kacskaringózva elmondta, amj a lelkét marta. Akkor vittem hozzánk és lefektettem. Reggel azt mondtam neki:

— Gyere a bányába dolgozná, nagy szükség van ott az olyan belevaló gyerekre, mint

te vagy.

Mindjárt be is vittem a felvételi irodára, és a következő héten már együtt dolgoztunk. Amint elmondtam, az én csillésem lett. Ment is a munka, nem volt semmi hiba, mert szeretett dolgozni, és bírta is a munkát. Jól megértettük egymást. Később azért mégis észrevettem, hogy bántja valami. Ha éppen olyankor szóltam neki, hogy ezt vagy azt tegye, amikor valaki a közelünkben volt, akkor megsértődött, félnapokig nem válaszolt, hiába beszéltem hozzá. Lassan megszoktam, hogy ha kívülünk más is volt a közéiben, akkor semmilyen utasítást nem adtam neki a munkára, pedig mégiscsak én voltam a vájár. Őszintén megmondva, kezdtem már kicsit únni a dolgot. Minek viselkedik úgy ez a Feri, mint egy sértett anyacsászárnő — gondoltam — mintha én tehetnék arról, hofijr kitették a

katonaságtól, és nékem csillé- zik.

ABBAN A PERCBEN, ahogy feljöttünk a bányából, egycsa- pásra megváltozott minden. Eszébe sem jutott féltékeny- kedni, vaigy sértődni. A föld felett ő parancsolt. Jóképű gyerek volt, és főképpen nagyon értett a nők nyelvén. Bálokba, mulatságokba mindig magával vitt, és bárhová mentünk, neki mindenhol voltak ismerősei. Irigyeltem, mert mindig simán, föltalálta magát; olyan könnyen ismerkedett lányokkal, hogy nekem leesett az állam. Próbáltam ellesni, hogyan csinálja, de sohasem tudtam utánozni. Olyan egyszerűen és nyugodtan szólította meg a lányokat, mintha tüzet kért volna. Mire én egy bálban szétnéztem, neki már volt partnere, és akármilyen lányokkal szóba sem állt... Egyszer én is megpróbáltam ilyen vagányul ismerkedni, de olyan zavarba jöttem, hogy a hangom rekedt lett. A kislány gyanakodva nézett rám — pedig előtte szemeztünk — és faképnél hagyott. Ügy látszik, van abban valami, hogy a nők a belemenős fiúkat szeretik...

ötvenhárom őszén, egy szombat délután azzal állított be hozzám Feri, hogy menjek vele a szomszéd faluba, ő ott udvarod egy lánynak. Visszafelé jövet bemegyünk majd a városba és ott majd csak akad nekem is... Mivel más dolgom nem volt, elmentem vele.

A lány, akihez mentünk, igazán csinos volt. Marikának hívták. A szülők úgy fogadták Ferit, mintha már biztos vője- löltjük lenne. Sőt később — mivel ketten jöttünk — el is mentek hazulról. Én egyre ku- tyábbul éreztem magamat. Míg a lány szülei odahaza voltak, az öreggel beszélgettem,

a szobába, lassan, ügyetlenül húzta be maga után az ajtót. Nagy zavarban kérdezte: hol V£;n Marika, a barátnője, aki valamilyen horgolási mintát ígért neki.

Fogalmam sem volt, mit mondhatok, ezért válasz helyett nagyokat nyögtem. A kislány leült a dívány sarkára. Tizennégy—tizenöt év körülinek néztem. Arra már nem emlékszem, milyennek láttam, csak az él bennem — és sokat gondolok is rá —, hogy olyan

addig is sok lánnyal találkoztam már, szebbekkel is, ég mégsem éreztem soha olyas« mit, mint akkor. Na mindegy* erről sokat beszéltek már, dt ma sem könnyebb eligazodni rajta.

ültünk egymássá*

szemben. Átkoztam magamat a gyámoltalanságomért, de mintha vasmarokkal szorították volna az állkapcsomat — egy árva szót sem voltam képes kinyögni. Végül, szégyenszemre, ő állt föl és mint egy felnőtt nagylány, úgy szólait meg:

— Ne haragudjon, bejöttem 1 és még a nevemet sem mondtam meg. Koltai Vera vagyok.

Kezet nyújtott. Én is felálltam és bemutatkoztam, ha akkor nem nyílt meg alattam a föld, akkor már soha nem is fog ... Ezután pár szót beszéltünk. Vera megkérdezte* hová való vagyok, én pedig megtudtam róla, hogy a VIII. általános iskolába jár.

Feriék nemsokára visszajöttek és mi elbúcsúztunk a lányoktól. A haragom elpárolgott, nem vitatkoztunk, de azt hiszem, nem is sokat beszéltünk hazáig.

Attól kezdve vége lett a nyugalmamnak, szüntelen ez a lány járt az eszemben. Minduntalan magam elé akartam idézni az arcát, az alakját, de nem sikerült. Ez a hiábavaló erőlködés még jobban űzött, hogj' ismét lássam. Néha már arra gondoltam; az egész csak rossz mánia. Az arcát nem is tudtam magam elé képzelni, de arra emlékeztem, hogy nem különösen szép. Mégis a hangja, a nézése, a mozdulatai, úgy maradtak meg bennem, mint égj' jó álom, amelybői nagy szomorúság, fölébredni.

(Folytatjuk^

ütést éreztem a szívemen, mint addig életemben soha. Ilyesmire mondják: ..itt a szerelem”. A csuda tudja, hogy van ez? Nem sejtettem, de honnan is sejthettem volna, akkor, hogy mire leszek képes érte és mit visel el 6 énértem. Nem hiszek abban, hogy életreszóló szerelem úgy születik, mint ahogy mondják: „meglátni és megszeretni...” A nagy dolgoknak nagy ára van. Ezt állítom, de mégis, annyi év után magam sem értem egészen, mi volt az a hirtelen támadt érzés.

Számomra misztériás dolgok nincsenek, de abban mégis

de miikor hármasban, marad-i tünk, világossá vált, hogy felesleges vagyok. Emlékszem, olyan dühös voltam Ferire, hogy neki tudtam volna menni. Mi a csodának hozott magával? Egyszer csak a lány ki- somfordált a szobából, Feri meg szó nélkül utána. Csóko- lózni mehettek a kertbe, vágj' valahová.

EZZEL AZUTÁN betelt a mérték. Ök engem levegőnek, taknyos kolyöiknek vagy minek néznek, akinek az orra előtt nyugodtan lehet szerelmeskedni. Felálltam és menni készültem. Abban a pillanatban kopogást hallok. Egy lány lépett

sodik képünkön látható) egy

különleges horog segítségével végigfésülik a vizeket. A megáradt Perl folyócskát, a hatalmas Mississippi egyik ágát is sorra kerítik (harmadik képünk.) Keresik benne az áldozatokat.

Vajon, megtalálják-e őket?

A légkör nem alkalmas hozNos, kell-e rettegniük ezután a három bátor fiatal amerikai gyilkosainak? Micsoda „történelmi tettenérés” ez! Pedig szónoklatai során Mississippi kormányzója is tele szájjal szokta dicsőíteni „az amerikai szabadságot”. Ez lenne hát az a híres szabadság?

—St—

zá. Azért nem, mert noha a faji egyenrangúságról szóló módfelett szerény törvény már életbelépett — maga Mississippi állam kormányzója jelentette ki: nem veszi tudomásul a központi törvényhozás döntését! Mississippiben a négerek nem lesznek egyenjogúak. És ha erőltetik jogaik érvényesítését — magukra vessenek a következményekért.

merénylők kilétének felderítését (első képünk), tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy az értelmi szerzőket és a bérgyilkosokat a Ku-Klux-Klan vagy a John Brich szervezet soraiban kell keresni. Maga a központi hatóság — Washingtonban — mozgósította a Mississippi állam vadászati és halászató felügyelőségének alkalmazottait is. Ezek (amint má-