Heves Megyei Népújság, 1964. július (15. évfolyam, 152-178. szám)

1964-07-05 / 156. szám

Foggal-körömmel az albérlő ellen .\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\X\\\\\\\\WX\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\VW\\\\\V\\\\\\\\\\S — Segítség .. .! Segítség ...! Gyöngyösön, a főtéren meg­álltak a járókelők, mert egy nő sikoltott. — Innen, a cukrászda fölül hangzott — mondta egy fiatal férfi. Aztán gyerekjajgatás és újabb sikolyok, tompa puffaná­sok, veszekedés, és ordítás hangzott. A szomszédos épület felől egy férfi rohant fel az emeletre, de a cukrászok csak a fejüket csóválták a műhely ajtajában, morogtak, és egy­két becsmérlő megjegyzést tet­tek, aztáft újra munkához lát­tak. Igazi csődület akkor lett az atoán, amikor megérkezett a mentőautó. Félig eszméletlen, kissé habzó szájú nőt hoztak le az emeletről. Sokan ismerték. Egy kamasz oldalba bökte társát. Félig döb­benten, félig vihogva mondta:: — Nézd csak Pallainétt Me­gint „összebalhézott” az albér­lőivel. — De úgy látszik, most őt is helybenhagyták — állapította toeg a soványabb fiú. A mentőautó a kórház felé robogott, a járókelők még jó Ideig vitatták a szenzációt. De miért és hogyan történ­het ilyesmi világos nappal és 1364-ben Gyöngyös főterén? Pallai Zoltánná két serdülő gyermekével különváltan él kétszobás főtéri lakásában. Munkahelyén, a gyöngyösi vá­góhídon becsülik szorgalmá­ért, szívós akaratáért és elis­merik, két gyermeke és önma­ga eltartásáról nem könnyű gondoskodni. De munkatársai egy kicsit tartanak is tőle, mert önző, és a kíméletlensé­gig erőszakos. Rendkívül anya­gias, sőt kapzsi nő — mondják, de sok mindent elnéznek ne­ki — a két gyerek miatt. Ha az üzemben vita kerekedik, in­kább kitérnek előle. A magán­életével meg nem törődnek... Miért van családos albérlője Pallainénak? Mert neki a pénz, Tuza Ferencéknek meg lakás kellett És egy saép napon Pal- lainé barátnője némi ellenszol­gáltatás fejében lakást közve­tített Tuzáéknak. Ők mentek, kifizettek 15 000 forint lélépést az egyik szobáért, és vállalták az „átjárást” is, mert pólyás gyermekükkel tűrhetetlen kö­rülmények között laktak és ak­kor hittek Pallainénak, hogy minden rendben lesz* De Pallainé később megtud­ta, hogy azt a házat, amelyben laknak, lebontják és kártalaní­tás fejében kétszobás lakást kap a tanácstól. Csak nem osztja ezt meg az albérlővel? Nem. Felmondott^ Menjenek, minél előbbi De hová? És mi lesz a 15 000 forinttal? — kérdezték Tuzá- ék. Szó-szót követett, napon­ként ismétlődtek a- civakodá- sok, Pallainé nekiesett Tuza Ferencnének, ütötte, verte, a haját tépte. Aztán minden bú­torukat kiszórta. Tuzáék vé­delmet kértek, ügyükkel fog­lalkozott a városi tanács és a rendőrség. Pallainé visszafizet­te a 15 000 forint nagyobb ré­szét, a többit a lakbér és közve­títői díj fejében lefogta. De az albérlők pusztuljanak. A baltát és a kést is előkészítette — or­dította a hatósági emberek fü­le hallatára. Ilyen előzmények után történt a minapi botrány is. Hibás-e az albérlő és elvisel­heti-e a naponkénti szidalmat, a tettleges bántalmazást, az életveszélyes fenyegetéseket? Tuza Ferenc lakatos az Építő­ipari Vállalatnál, felesége el­adó a gyöngyösi 3-as számú csemege boltban. Csendes, sze­rény embereknek látszanak. Csoda-e, ha a veszekedés, vagy az önvédelem hevében nem maradnának akaratuk urai? De társadalmunk és hatósá­gaink megtorlás és; szó nélkül tűrhetik, ha a főbérlő foggal- körömmel ront lakójára? Po­kollá lehet-e tenni egy másik család életét, büntetlenül, és ismételten botrányt rendez­het-e valaki? Mi úgy véljük: nem. Miért teszi mégis ezt Pallainé? Építkezni akar, vál­lalata már aláírta az OTP köl­csönigénylést és ezzel garanciát vállal érte. Tehát jelenlegi la­kását el akarja adni, de albér­lő nélkül, mert úgy háromszo­ros összeget kapna érte! Ezt nem lehet tűrni. F. L. Szőlő az útszélen Gyöngyös város esztétikai képének kialakítására, a főút­vonalak mentén, dísznövényként szőlőt ültettek a Vak Boty- tyán Gimnázium tanulói. Az ültetési munkálatokat Kecskés Péter tanár vezetésével végzik, politechnikai gyakorlat kere­tében. Ügy tervezik, hogy a városba vezető négy bejárati út­vonalat ültetik be a híres gyöngyösi szőlőkkel. (Foto: Kiss Béla) Lavoíta János 1764-1964 1/ étszáz esztendővel ezelőtt, *' 1764. július 5-én, a Po­zsony megyei Pusztafödémesen született Lavotta János zene­szerző és hegedűvirtuóz. Neve kitörölhetetlenül íródott a ma­gyar zenetörténetbe. Zenei tehetsége korán je­lentkezett. Kilencéves, amikor anyja meghal. Apja rövidesen új asszonyt hozott a házhoz s Lavotta János egész életpá­lyájára végzetes hatással volt mostohaanyjának kegyetlen bá­násmódja. János végül megso- kaüotta az asszony parancsol­gatásait, 20 éves korában meg­szökött a szülői háztól ée ka­tonának állt be. Édesapja utá­na utazott, megtalálta, kisza­badította és egyenesen Becs vá­rosába vitte a fiút zenét ta­nulni, Lavotta János rendkívüli akarattal és tehetséggel foly­tatta bécsi tanulmányait és egy esztendő alatt odáig fejlő­dött hegedűjátéikában, hogy el­ső fellépésekor egész Becs ün­nepelte pompás bemutatkozó játékáért... Egyszer fényes hercegi palotába hívták meg Bécsiben a 22 éves Lavottát. II. József császár s a többi mél­tóságok csodálattal vegyes áhí­tattal hallgatták a fiatal vir­tuóz játékát Az egyik jelen­levő muzsikus kolléga, a hege­dűjáték 'befejezése után fel­állt, megveregette Lavotta vál­lát, s azt mondta: — Az úrban felette kár az, hogy —• magyar! Csakhamar a hazai közön­ségnek is bemutatta nagyszerű játékát. Híre megelőzte Pes­ten és a jurátusok nagy ünnep­léssel fogalták maguk közé. ..Muzsikái Akadémiákat” (hang­versenyeket) rendez, amelye­ken bemutatja néhány magya­ros szerzeményét. 1786-ban já­runk: ez volt az első eset, hogy a magyar zene múzsája hang- versenyteremben megszólalt. Lavotta műveinek eredetisége és virtuóz előadása fölvillanyoz­ta Pest-Buda zeneértő és ked­velő közönségét. Italai csakhamar ország­1 J szerte népszerűek let­tek; ezeket, muzsikálták, dalol­ták. Meg kell említenünk, hogy Lavotta János volt az első ma­gyar színházi karmester. 1792- ben Kelemen László színtársu­latánál működött. Hivatalos neve abban az időben „muzsi­ka igazgató” volt. Lavotta a verbunkos zené­nek nagy jelentőségű képvise­lője volt. Elsőnek kísérelte meg a verbunkost nagyobb és átfogóbb nyugati formában feldolgozni. Hadd említsük meg krónikánkban főbb mű­veit is: Insurgens-nóták, Sziget­vár ostroma, Az égi háború. Zeneszerzői ihletének több mint száz dalt köszönhetünk. Azután vége szakadt min­dennek, minden a borba ful­ladt. Bejárta az egész országot, muzsikált, mulatozott. Olykor fél esztendeig sem eresztették el egy-egy főúri kastélyból. Már öregedő ember, amikor egy éjszakai pesti kávéházban, ősz fejjel, urak mulattatója, alkalmi hegedűse. Egy-egy dalért ebéddel és borral fizet­tek az urak. Meglett férfikorá­ra nyugodt hajlékot és betevő falatot nem adott neki a haza. Ezen az •emlékezetes éjsza­kán a kávóházba új vendég ér­kezett: Katona József, kecske­méti városi alügyész uram. Drámáját nem engedélyezték előadásra, rebellis tartalma mi­att. , Társaságába® színészek, írók, költők voltak. Hegedűje már nem volt a híréé muzsi­kusnak, eladta, hogy elnyűtt csizmát vehessen érte az ócs­kapiacon. Lavotta ekkor elkér­te a kávéházi prímástól a he­gedűjét és Katona József uramnak és társaságának kez­dett játszani. Szemét is behunyta, amikor híres dala szólalt meg, amelyre még Petőfi is oly meghatóan emlékezett. Betegen, szegényen halt meg Tályán, barátja, Óry Filep pa­tikájában, 1820. augusztus li­án. Egy kis láda maradt utána, benne 120 kotta. Czületésének kétszázadik évfordulója alkalmaiból a kései utódok illő tiszteletével ég a nagy művésznek, zene­szerzőnek szóló szeretettel em­lékezünk Lavotta Jánosra és muzsikájára. Révész Tibor Uőúcfijan lesz eijij (jij ennek sző hails zta... — Itt az ideje — mondta Pomázi a fe­leségének —, itt az ideje! — mondta még egyszer nyoma­túkkal és kézen fogta kétarasznyi fiát, hogy gyors mozdulattal le­húzza róla a gumi­nadrágot. Pomáziné tudomá­sul vette, hogy itt az ideje. Utóvégre ez mégis férfiügy, s az is természetes, hogy egy kétéves fiúgye­rekről egyszer már le kell kerülnie annak a nadrágnak, amely ké­pes megtartani azt, amit a kétéves fiú­gyermek még nem képes megtartani. Még utánuk nézett az ablakból és látta, hogy Pomázi szerény, de határozott mozdu­lattal behúzta fiát egy fa mögé, hogy át­I adja ta-pasztalatait a guminadrág utáni idő­szakot illetően. Pomáziné megnyu­godott, látta és érez­te, hogy fia önállósá­gának és szobatiszta­ságának sorsa biztos kezekbe került, nem telik bele sok idő és minden bizonnyal fia a legteljesebb maga­biztossággal intézi el a megfelelő időben és helyen azt, amit ed­dig ötletszerűen inté­zett el lényegesen szű- kebb körben. Pomázi hát gyalo­golt körbe-körbe a háztömbnél, ott to­tyogott mellette fia, akit kétéves korában a nagy megismerés és az önállóság országút­idra vezetett ki az ap­ja. Minden kör után Pomázi félrevonta csemetéjét, meggyőző érvekkel, pszichikai és fizikai ráhatással, sőt, ha kellett, óvatos körültenkintés után, személyes példájával is buzdította gyerme­két, hogy új módon tegye azt, amit eddig csecsemő módjára cse­lekedett. S vacsora előtt Po- ’mázi úgy tért meg, karján a tanulásban kissé megfáradt fiá­val, mint győztes had­vezér, vagy mint egy új Makarenko, ki olyat tudott elérni, vi­szonylag rövid idő alatt, amelyet más csak hosszú hetek alatt tudott volna megvalósítani. Büsz­kén, kissé öntelten ült le a konyhában, feleségének hálás és feltekintő szemsuga­rainak tüzében, mert lám, mit kezdhet egy nő. egy anya a férfi, a férj nélkül. Vannak dolgok, amelyeket egy anya lényegesen nehezebben valósíthat meg! Csendes, baráti cse­vegéssel teltek a per­cek, s Pomázi hirte­len megfordult: — Azám, fiacskám, hol a fiam? — A szobában ját­szik a drága, rögtön megnézem — mondta Pomáziné és besietett gyermekét látni, aki ezen a délutánon meg­tette az első jelentős lépéseket » férfivá fejlődés útján. Aztán egy perc múlva rrff' gesen futott visszt a konyhába: — Süsd meg < ♦**- dományod! — for­me dt férjére. — De hát mi vari- kedvesem ... Talán nem szobatiszta az én fiam? — De. Nagyon. Ott áll a könyvszekré­nyed mellett. És most nézd meg, mi van a szoba sár Icában, ..Jól megtanítottad! (egri) 1. VIGASZTALAN — nyirkos novemberi napon szállítottak az ortopédiai klinikára. Egy­másba olvadó szürke felhők alattomos közömbösséggel ere­gették az aprószemű esőcsep­peket. Reggel a műtőbe vittek. A két combról bőrt vettek le és a bal lábamat hozzávarrták a jobb, vagyis a beteg lábamhoz. Azután úgy begipszeltek, hogy mozdulni se tudtam. Kínom­ban véresre martam a tenyere­met. Eszelősen ismételtem ma­gamban: milyen jó, hogy az ember nem él örökké. Azért szívem mélyén mégsem a ha-. Iáit vártam, — hiszen csak hu­szonöt éves vagyok —, hanem azt, hogy megszabadulok a fáj­dalomtól. A bőrplasztika után néhány nappal a tanár úr azt mondta, hogy reménykedhetek a gyógyulásban, bár a java, a csontátültetés még hátra van. Negyedik napon — amikor már kissé jobban voltam — gipszbeöntött tehetetlenségem kezdett az agyamra menni. A főnővértől, aki, úgy látszott, kedvelt engem, — könyveket kértem. Két ápolónő jött be a kórte­rembe. Megálltak a jobboldali sor első ágyánál. Rövid hajú, vézna fiatalember gubbasztott rajta, furcsa merev tartásban. — Ha ilyen lusta lesz és nem akar járni, akkor sohasem gyó- gyul meg — mondta oktató hangon az egyik ápolónő. — Na, gyerünk, keljen csak fel — tette hozzá a másik —, járkálunk egy kicsit. A zavart tekintetű fiatalem­ber gyenge, nyöszörgő hangot hallatott, de nyomban enge­delmeskedett és most már han­gosabban nyögve kászálódott lefelé. — Na, gyerünk csak, gyerünk — biztatta a magasabbik nővér. A rövidhajú végre az ágy vé­gébe kapaszkodva görnyedt. A két hő hónaljánál fogva, erő­sen megmarkolta és kivonszol­ták a készülékekkel és eme­lőkkel felszerelt ágyak között húzódó folyosóra. — Jaj! — kiáltott a fiú re­kedt, magas hangon. — Mi az, kényeskedünk? Pró­báljon csak lépni. Megpróbálta és sikerült. Az­után összeharapta a száját, be­hunyta a szemét és keserves elszántsággal még három lé­pést tett. A nővérek lazítottak a szorításon, majdnem elenged­ték. Az ágyaikról roncsolt tagú, szürke, borostás arcú emberek hajoltak előre. A FIATALEMBER az utolsó ágyhoz ért. Halántékáról izzad- ságcseppek folytak lefelé. Ar­cát és egész testét görcsbe rán­totta a kínszenvedés. — Jaj, istenem! — ordította. Lezuhant a földre. — Nézzenek, így elhagyni magát-— mondta szigorúan a magasabbik ápolónő. — Szép kis legény maga ... Lehajoltak, felemelték a görcsbe zsugorodott testet és visszahúzták az ágyához. Eről­ködve ráemelték. A fiú hátra­esett. Feje csúnyán koppant az ágy hátsó acélrúdján. Ezt a fájdalmat nem érezhette. Arca és leeresztett szemhéjai moz­dulatlanok maradtak. — Anyám, anyám — sóhaj­totta. Azután felengedett a görcs. Fekvő helyzetbe csúszott' és kinyitotta a szemét. Mi, többiek is, csaknem egy­szerre sóhajtottunk és vissza­dőltünk párnáinkra. Lopva egymásra néztünk. Gyors, szé­gyenlős mozdulattal töröltük le homlokunkról a verítéket. A két nővér fejét csóválva kiment. A kórteremben olyan csönd lett, amely a fülemben zúg. Igaz, most már negyedszer fekszem kórházban a lábam­mal, de úgy látszik, nem tu­dom megszokni az ember tehe­tetlen nyomorúságát. Émelyeg­ni kezdett a gyomrom. Szédül­tem. Lassan megfordult velem az egész ágy.. .»Gondoltam, gyorsan meg kell magamat erő­sítenem, mert rnég valami baj lesz. Halkan megkérdeztem a szomszédomat: — Lehet ide bort hozatni? Mellettem ötven év körüli paraszt feküdt, combcsonttörés­sel. Felémfordult és mosolyog­va kacsintott: — Njmgodtan ... szóljon csak az Erzsikének, én is őt szok­tam megkérni. A kijáratnál van a bolt. ★ ESTÉRE MÄR egészen jó hangulatom lett. Szó sincs róla, hogy becsíptem volna. Csupán valamennyire enyhült a fájdal­mam és néhány hosszúra eresz­tett korty badacsonyi rizling —felmelegített. Villanyoltás után mégpróbáltam aludni. Hiába. A sötétben, még sziv- szorítóbban hangzott a jajga­tás. Világosban minden más. Mozog a világ, mindennek szí­ne van. Bejön egy ápolónő, aki­ről eszébe jut az embernek egy lány... Vagy az asszonya, akit ha talpfaáll, meg lehet talán ölelni. Nappal, bármennyire is fáj, az ember mégis megfogja ma­gát, mert ott fekszenek mellett te a többiek. A sötétség elzár mindentől és 'megéreztet vala­mit abból a másik sötétségből. Ilyenkor a beteg mindenkit felejtve, csúnyán, eszeveszetten nyög és jajveszékeL A szom­szédja is eltűnik valahová, hogy egyedül viaskodjon a kínjával. Még az a szakállas vénember formájú folt is odébbállt, amelyet a gőzfűtés csövének hajszálrepedése raj­zolt a mennyezetre. Tudtam, hogy hajnalig éb­ren maradok és ha már a töb­biek végre elalszanak, én ak­kor is feszülten hallgatom majd az ismeretlen neszeket. MOSTANÁBAN újra meg újra végiggondolom az elmúlt éveket és olyan helyzetekbe képzelem magamat, amelyben semmiképpen sem történhetett volna meg velem a szerencsét­lenség. Bár különösképpen nem is vádolhattam magamat semmiért, sőt, ha kivilágoso­dik, úgy érzem, nem sok min­dent csinálnék másképp. Debrecen mellett születtem, harmincötben. Apám a felsza­badulás előtt Sölymosi Gábor tábornok birtokán volt kér. tész. A nyolc általános iskola után, 1950-ben Miklós öcsém­mel együtt — aki egy évvel fiatalabb nálam — Perecesre mentünk vájáriskolára. Ötven­kettőben végeztünk, akkor rö­vid időre Pálinkásra, majd Anna-bányára kerültem. Pá­linkáson csilléztem. Aninabá­nyán Takács János munka­csapatába osztottak segédvá­járnak. Ezt a Takács Jánost soha sem felejthetem él. ö ta­nított engem dolgozni, ő sze­rettette meg velem örökre a bányát. Talán baj is, hogy úgy még­szerettem... Most már nem olyan, veszélyes a munka oda­lent, mint régen, de azért akár­ki mit mond, más három-meg ötszáz méterre a föld alatt, mint a szabad levegőn. Bár­mikor megmozdulhat a föld, előtörhet a víz, vagy a gáz, és akkor ... Hát erről nem is be­szélünk odalent, de mindig eb­ben élünk. Talán ezért az em­berek is mások. Sokat hallot­tam arról, hogy a gyárban nem könnyű megtanulni a szakmát. Féltékenyek az öregek. Ugrat­ják a tanoncot. Éreztetik vele, hogy ő még senki. Velem ezt sohasem tették. Engem Takács János úgy tanított, mintha a fia lennék és később, ha majd önállóan dolgozom, neki vin­ném haza a keresetemet. Nem volt titka előttem és art hi­szem, nálam is jobban örült, amikor önálló munkát kaptam, sőt, csapatvezető lettem. LEHET, HOGY kinevetnek, vagy azt gondolják, hogy „ez a szegény fiú meghülyült a sok fekvésben”, de úgy érzem, hogy ezek az öregek úgy szá­moltak velünk és úgy is taní­tottak bennünket, mintha egy bányászhadsereg tagjai len­nénk, amelyben mindenkinek érdeke, hogy a társa jól tud­jon küzdeni. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom