Heves Megyei Népújság, 1964. július (15. évfolyam, 152-178. szám)
1964-07-19 / 168. szám
Falu a Máira tenyerében A parádi országúiról letérünk, Kékes tv-tornya az iránytű, úgy érünk Óhutára.,. Kicsiny falu. Jobban mondva: csak — falurész. Mindig Párádhoz tartozott, önállóságot csak II. Rákóczi Ferenc idejében élvezhetett, mikor a Kopott hutánál — több mint két és fél évszázada — először begyújtották a kemencét, hogy homokot és szódát, üvegét „olvasszanak”. A falu erről híres. A megyében —, s lehet az országban is! — itt volt elsőnek „gyáripar”. Óhutának nyolc utcája van. Lakóinak száma nem haladja meg a 340-et; s házai sem te- hetők többre 120-nál. A házak oszloposak, tomácosak — ám- bitusosak, ahogy itt mondják — tetejükön cserép helyett, a kortól megfeketedett zsup- szalma. Kinevezhetnénk skan- sen-nak, szabadtéri múzeumnak akármelyiket. De rengeteg az új ház is. A Tanya-részen több mint 15 ház, új épület, emelkedett magasba az elmúlt években. A faluban nincsen orvos, rendőrség, templom, s nincs plébános sem'. Havonta egyszer Párádról jön ki a pap misét celebrálni. S mert más hely nincs , a tudomány „temploma”, az iskola tanterme vedlik át szentéllyé; oda gyűlnek a népek a kellékoltár elé. Máskor, hétfő meg péntek kivételével, televíziót nézni jönnek ide a fiatalok. Hetenként kétszer filmet vetítenek, s itt tartják az ismeretterjesztő előadásokat; bármiféle esemény van, megmozdulás, azt mind az iskolában rendezik. Kicsiny falu; s nem nagy az iskola sem. Egyetlen pedagógus — Szmigura Józsefné — tanítja írásra, olvasásról, számolásra a legfiatalabb óhutaiakat, elsősöktől a negyedikesekig. Nincs sok gyerek, az idei tanévzárón még huszonketten voltak, szeptemberben eggyel kevesebben lesznek. A felső tagozatosok — alig több a számuk tízzel, mint az alsósoké — bejárnak Párádról. Évekkel ezelőtt, szinte az egész országot felkavarta a hír, egy óhutai kislány, Kaszab Zsuzsiiul, az erdőben eltévedt. Parádóhuta neve belekerült az újságokba. Emberek kutatták a horhosokat, tölgyesek sűrűjét, s visszavették a Mátrától a leányt A kislány megnőtt azóta, ősszel ő is először lépi át az iskola küszöbét A faluban nincs orvos, rendőrség. templom, nincs művelődési ház; de van kocsma. Éppen nemrég kapott új helyet, szép összegbe került a kicsinosítása. Ez azért érdekes, mert a fiataloknak tenyérnyi, szűk helyiséggel kell beémiök, ahol korábban istálló volt, majd nyári konyha, ott rendezhették be klubjukat a kiszesek. Van néhány társasjátékuk, s ha kedvük kerekedik, hogy sakkozzanak, csak az udvaron tudnak, mart a „klubban” nem fémek. Télen aztán az udvarról is le kell mondani; fűteni a klubot nem lehet. Mit tehetnek mást a fiatalok, marad a Kaszab Zsuzsika, akit visszavettek a Mátrától. Ebédet visz a hegy alá, édesapjának. kocsma, oda húzódnak, vagy begyalogolnak Párádra. Talán egy dologgal üthetik agyon a szabad idejüket — olvasással. 550 kötetes könyvtára van Óhutának, a tanterem két szekrényébe zsúfolva. A rendszeres olvasók száma 74. Mit olvasnak? A klasszikusokat. A vegyesbolt egyetlen üzlet a faluban. Van is benne minden, amire feltehetően szükség lehet Kenyér, só, cukor, liszt, meg egyebek. A boltban könyvet is kapni. Nézelődöm. Amit a pult elől látok, az csupa meséskönyv. Hús nincs, azért Párádra kell menni, s vagy kapnak, vagy nem. Leginkább — nem! Parádóhuta a Mátra faluja. Az erdő ott kezdődik a kertek végeiben. Sok őhutainóik a Mátra ad munkát, kenyeret. Másoknak a sasvári üveggyár, meg a siroki üzem. Autóbusz nem jár ide, csak azok a járművek, amelyek árukat szállítanak a boltnak, a kocsmának, s amely az üveggyárba hordja a fúvókat, csiszolókat Egyébként csendes kis hely. Nyaranta csendjéért, festői környezetéért keresik fel az idegenek. Melis György operaénekes nevét említik, áld úgy érkezik a( faluba, mintha hazatérne. öreg falu. Kevés híján három évszázados múlt van mögötte. Azt mesélik, amikor a Rákóczi alapította huta működni kezdett, főleg tótok telepedtek meg e tájon. A történelmi időkből semmi érték, néprajzi kincs nem maradt fenn; a népi szokásokra is port terített az idő. Csak egy-két név emlékeztet a hajdani tót iparosokra: Szlovencsák, Puháin, stb. Postája sincs a falunak, csak egy piros levelesláda, az iskola falán. Telefon is csak egy van — magánházban — valamikor tanácstag lakott ott. Na, és van egy szeszfőzde is; sok a gyümölcs, a kertek felnyúlnak ótz erdő alá. Hajdani „üveggyárán" kívül még másvalamiről is nevezetes a kicsiny település. Vizéről! De nem ásott kútjainak vizéről — attól csak strúmát kaphat az ember! — hanem savanyú vizeiről, a csevicéről, amelyek a Mátra vulkáni jellegű rétegeiből fakadnak. Két cse- vice-kútja vóin Óhutának, egyik a kénes ízű, a tótbereki részen; másik — óriás tölgyekből, fenyőktől övezetben — vasas ízű, közvetlen a kertek végében fakad. Szép névvel illették meg az itteniek: Clarisse- !orrás. A Clarisse öreg forrás, vizének vegyelemzéséről Lengyel Béla már 1883-ban könyvet jelentetett meg. Ide zarándokol a falu napjában többször, korsókban, üvegekben hordják haza a jóízű csevicét. Jobban tisztelik és szeretilt minden italnál; Pataky Dezső Hűséges voltam, s maradtam halálomig...” Emlékezés Alpári Gyulára A Ipáid Gyula újságíró- forradalmár volt a szó legigazibb értelmében. Olyan ember, áld kora ifjúságától kezdve életének négy és fél évtizedét az elnyomottakért vívott harcra áldozta. Rendkívüli tehetsége már az iskolapadban megmutatkozott. Alig volt tizennyolc éves, amikor a századfordulón Budapestre jött, s a Népszava közölni kezdte a-Pozsonyból érkezett ismeretlen fiatalember merész cikkeit. A szociáldemokrata pártvezetőség 1907- ben őt bíztá meg az Ifjúmunkás című lap szerkesztésének előkészítésével. Ott határozták el a csatlakozást a Nemzetközi Ifjúmunkás Szövetséghez, amelynek alakuló kongresszusán Stuttgartban Alpári képviselte Magyarországot. Tagja lett annak a pártküldöttségnek is, amely résztvett a II. Inter- nacionálé VIII. kongresszusán. írásaiban és szóban egyre erőteljesebben követelte, hogy a magyar szociáldemokraták következetesebb harcot folytassanak a proletariátus érdekeiért. Ezért a jobobldali vezetőség 1910-ben az SZDP XVIII. kongresszusán — a munkásküldöttek viharos tiltakozása ellenére — kizárta őt a pártból. Amikor a döntést megfellebbezte, ügyével a II. Intema- cionálé koppenhágai kongresz- szusánák döntőbizottsága foglalkozott. A baloldaliak védelmükbe vették, hatálytalanítani akarták a kizárást, de a jobboldali többség ezt . megakadályozta. E küzdelmek során Lenin is megismerte Alpárit, s ez az ismeretség döntően befolyásolta a magyar forradalmár további életútját. 1918-ban az elsők között lépett a Kommunisták Magyarországi Pártjába, a Tanácsköztársaság idején mint külügyi népbiztoshelyettes Kun Béla közvetlen munkatársaként dolgozott. A Tanácsköztársaság bu- ** kása után Alpári külföldre ment, részt'vett a Csehszlovák Kommunista Párt megszervezésében. Ettől az időtől kezdve — jóllehet, sose szakadt meg kapcsolata a magyar forradalmi munkásmozgalommal, 1925-ben Bécsben a KMP újjáalakuló kongreszusán a Központi Vezetőség tagjává választották — megszakítás nélkül a nemzetközi munkás- mozgalom élvonalában küzdött. A kommunista Lntema- cionálé III. kongresszusa Lenin kezdeményezésére több nyelven megjelenő ideológiai és szervezeti kérdésekkel foglalkozó folyóirat kiadását hatá- tározta el. Az „Intemacionálé Presse Korrespondenz” (röviden: Inpréktor) szerkesztésével Alpári Gyulát bízták meg. Amikor a második világháború kitört és a hitleri hordák elö- zönlötték Franciaországot, Alpári Párizsban rekedt; töretlenül folytatta forradalmi küzdelmét az illegalitásba szorított Francia Kommunista Párt soraiban, mígnem 1940-ben a Gestapo kezébe került. Amikor Himmler náci belügyminiszter az életet ígérte neki, ha megírja emlékiratait és a kommunista világmozgalom általa ismert titkait a Gestapo rendelkezésére bocsátja, Alpári látszólag vállalta ezt a megbízatást. de a valóságban, életének hátralévő rövid időszakában leleplező vádiratot írt a nácik rémuralmáról, megjövendölte bukásukat. A kivégzés előtti utolsó találkozáson azt mondta Hans Appelnek: „Üdvözöld nevemben a pártot és mondd el, hogy hűséges voltán, és halálomig az maradtam.. o Tl/iártírhalálának 20. évfordulóján tisztelettel és megbecsüléssel gondolunk Alpári Gyulára, a magyar kommunistára, akit életműve, tántoríthatatlan hűsége a nemzetközi munkásmozgalom legnagyobb hősei közé emelt. Vadász Ferenc Ketten vagyunk a szobában. ö meg én. Én én vagyok, ő egy légy. Egy üvöltő, zümmögő, arcátlan, tolakodó légy. Én fekszem és olvasni akarok, s a legkevésbé sem óhajtanám zavarni bokros zümmögni való teendőiben. De a légy, úgylátszik, kimondottan társas lény és kimondottan ez én társaságomat kívánja. Mászkál az orromon, hajamon, kezemen és ordítva zümmög. Próbálok szót érteni vele, próbálom megmagyarázni, hogy mit jelentenek az együttélés szabályai, s milyen veszélyt jelent e szabályok otromba felrúgása. Én magyarázok, a légy az orromon mászkál és zümmög. Aztán nagyot ütök a saját homlokomra, s a légy vigyorogva átlibben a fülemre, hogy or.nan visszahelyezkedjék a homlokomra. Fél órája tart a küzdelem, a légy bírja, én már nem. Felkelek és feldühödve távozom. Még hallom, hogy a légy diadalmasan felzümmög; 6 a győztes. S aztán csendesen megül az ablaküvegen. A fal mellett, az ablak alatt osonok el, mert biztosan engem figyel: képes lenne utánam jönni. Egy légytől minden kitelik ... f-óí L Oszipov ezredes dóig ozóssobájában Éjfél elmúlt. Szabiin tábornok valamennyi munkatársa már rég hazament Egyedül csak Oszipov ezredes ölt még mindig a dolgozószobájában. Asztali lámpa világított íróasztalán. A mélyen" leeresztett ellenző alól áradó fényt csaknem teljesen elnyelte a posztó asztaltelítő. Csupán egy fehér papírlap verte vissza és gyengén szétszórta az'egész dolgozószobán. A szoba nagy volt és a visz- szaverődő fény nem bírta teljesen bevilágítani. Sőt, úgy tűnt, mintha Oszipov asztalán túl vaksötétség honolna. De az ezredes megszokta már a félhomályt és jól látott mindent maga körül. Szeretett késő este, olykor álmatlan éjszakákon halkan sétálgatni a puha szőnyegen s ilyenkor az ellenség lehetséges tevékenységének számtalan változatán töprengett. De ez a mai nem akármilyen nap: Oszipov ezredes fontos jelentést vár. Ettől függött egy rejtélynek a megoldása, amely immár több napja foglalkoztatja. A tiszta papírlap, amely a zöld színű posztó asztalterítőn feküdt, s nemcsak az egyetlen megvilágított helynek látszott, hanem a fény egyetlen forrásának is, hipnotizálta és vonzotta magához az ezredest. Oszipov már többször odalépett az asztalhoz, hogy papírra vesse az agyában oly rég óta forgatott gondolatot, de alig fogta kezébe a tollat, megszólalt benne egy hang s arról akarta meggyőzni, hogy ez a gondolat még néma eléggé érett, a rejtély messze van még a megoldástól s a következtetéseik elhamarkodottak. És az ősz hajú, kissé hajlott hátú, fáradt szemű Oszipov ezredes ismét járkálni kezdett a szobában. Olykor hosszabb időre meg-megállt az ablaknál. Odakint a késő éjszakai óráikban is zajos, hatalmas tér még mindig nem akart nyugovóra térni. „Csak felgyógyulna ez a Muhta- rov, vagy legalább eszméletre térne — ismételgette magában, nem tudni hányadszor, s azt figyelte, hogyan villannak tova odalent a téren a gépkocsilámpák fényei. Akkor mindenre fény derülne... Talán telefonálni kellene még egyszer a kórházba? ... Nem, nem érdemes. Ha volna valami újság, azonnal jelentenék ... De miért szaval Muhtarov lázálmában verseket? Aztán még miféle vers lehet ez: „Akkor bánatom mosolyra csalta furcsa ében tolla”? Vagy például ez a sor: „Menj, röpködj az éjviharban, a plutói bús vízen!” Hogyan találja ki az ember ezekből a verssorokból, milyen gondolatok foglalkoztatták lázálmában? S miért csak ezeket a verseket ismételgeti? Semmiféle más szót nem ejt ki e verssorokon kívül..., Hát a nála talált amerikai verskötet? ... Bizonyára van valamilyen kapcsolat e kötet és Muhtarov verses lázálma között. De milyen? Oszipov ezredes már többször is átlapozta ezt a „Pocket book” típusú könyvecskét. Nem dicsekedhetett azzal, hogy ismeri a kötet valamenynyí versének szerzőjét, de az olyan neveket, mint Henry Longfellow, Walt Whitman, Edgar Poe jól ismerte. Tegnap a käs kötet megjárta a vegyilaboratóriumot, ahol megvizsgálták, de ez sem hozott semmiféle eredményt Fiiin alezredes, a titkos írások szakértője kijelentette, hogy a kötet valamelyik verse valószínűleg a hozzánk küldött kémeik titkos levelezésének a jelkulcsa. Sőt, hozzátette, hogy éppen ezzel a kulccsal rejtjelezték azt a rádiógramot, amelyet néhány nappal ezelőtt fogtak a Kísértet fedőnevű híres kém feltételezett tartózkodási helyének körzetéiben. Ez a gyanú bizony nem volt minden alap nélküli, mivel Oszipov feltételezte, hogy Muhtarovot, a külföldi hírszerző ügynököt valószínűleg a Kísértet segítőtársául rendelték ide. Hisz azon, a vonaton bukkantak rá, amely Akszákalszk felé tartott, tehát éppen abba a körzetbe, amelyben a Kísértet is tartózkodik. Mindez persze másképpen is alakulhatott volna, ha Muhtarov nem jön rá, hogy a nyomában vannak. De megsejtette, s el akart tűnni üldözői elöl, kiugrott a robogó vonatból. Most pedig eszméletlen állapotban fekszik a kórházban és az orvosok nem állnak jót az életéért A kém zsebeiben a következőiket találták: egy Muhtarov névre szóló személyazonosságit, és egy Aksza- kalszkba szóló vasúti jegyet Bőröndjében pedig egy táskarádió adó —vevő készüléket és egy amerikai verskötetet Filin alezredes immár egy teljes napja ül e kis köteten, keresi azt a verset amelynek sorait Muhtarov lázálmában ismételgette. Éjfél után két óra volt már, amikor Oszipov dolgozószobájában megszólalt a telefon. Az ezredes gyorsan felkapta a kagylót gondolván, hogy a kórházból telefonálnak. — E-e-e-engedélyt k-k-kérek a j-j-jelentéstételre — hallotta Fiiin hangját Az alezredes súlyosan megsebesült a fronton, és ha izgatott volt, kissé dadogott. — Talált valamit? — kérdezte Oszipov. — Találtam. Kiderült hogy Muhtarov lázálmában Edgar Poe „A holló” című versének sorait ismételgeti, de még e vers segítségével sem sikerült megfejteni az általunk elfogott rádiógramot — Hát... — szólalt meg csalódottan Oszipov. — Nem sok örömet szerzett nekem ezzel a jelentésével. Alig tette helyére a kagylót amikor ismét megszólalt a telefon. Az ezredes most már nem kételkedett abban, hogy a kórházból keresik. — Itt Kruglova beszél — hadarta az ügyeletes nővér. Oszipov a hangjából nyomban kiérezte, hogy bekövetkezett az, amitől a legjobban félt — Tudja mi történt? Muhtarov az imént meghalt... — Eszméletre tért legalább halála előtt? — kérdezte Oszipov. — Nem — felelte gyorsan Kruglova. De továbbra is verseket ismételgetett lázálmában. Talán költő lehetett? — Az effajta foglalkozású emberek nem szoktak költők lenni — felelte meggyőző hangon Oszipov. — Milyen verséket ismételgetett? Ugyanazokat? — kérdezte Ringlovától, s már letett minden reményről, hogy még hallhat valami újat. — Feljegyeztem. Mindjárt beolvasom ... Különben ezek is különálló verssorok: „Késett vendég kér ijedten bebocsátást, azt hiszem: — az lehet, más semmi sem” ... Tudja, mégis az az érzésem, hogy ezt ő maga költötte. Bizonyára a „vendég”- en saját halálát értette.,. — Nos, és még mit mondott? — Egy egész strófát, amely valószínűleg egy másik versből való. Hallgassa csak meg: Mulatni akarnak az éj közepén — Hej, csontok, táncra, no lássuk! Ni a férfi, az asszony, az ifjú, 8 vén! Leplükben botlik a lábuk. — Olvassa csak fel még egyszer, de lassabban — kérte Oszipov — és sietve iegvemi kezdte a szavakat. (Folytatjuk)
