Heves Megyei Népújság, 1964. június (15. évfolyam, 127-151. szám)

1964-06-13 / 137. szám

Ä fertőző

szürke szín...

„Levél Budapestről’’ címmel cikk jelent meg a The New Yorker hasábjain. A cikk — mert csak a címe levél — a tényekkel szemben tehetetlen megszokott tárgyilagos hang- megszokott tárgyilagos h ang- ján íródott, természetesen úgy és azért csoportosítva a tényeket, amiért és ahogyan a The New Yorker cikkírója egyáltalán Budapestre jött és rólunk írt. Nem az első és nyilván nem is az utolsó cikk jelenik meg nagy nyugati, kapitalista lapokban Magyarországról, s legyenek bár ezek a cikkek tendenciával is „tárgyilagosak”, a tények makacsságánál fogva mégis hazánk jobb, ha nem is mindenkor igazabb megismerését segítik elő.

Nem is óhajtok Joseph Wechsenberg jó szándékán meditálni, feltételezem és ismeretlenül is előlegezem ezt esetleges további „leveleire’' nézve is. Ami a levél olvastán azonban csendes mosolyra fakasztott, az nem más, mint annak tudata, hogy a megszo- kottság fegyvertára mennyire befolyásolja még a „legtárgyi- lagosabb” hangot is. Hosszú éveken keresztül sikk, stílus és szinte törvény volt a szocialista országokról, így hazánkról is csak a rosszat és .lehetőleg azt is mértéktelenül felnagyí- va elmondani. Kis, de „jellemző.” tényekkel, az átlagember számára a ' legkézzelfoghatóbb példákkal illusztrálva készültek ezek a cikkek, hogy a nyugati polgár reggelizvén, jót borzongjon a vasfüggöny mögötti élet felett.

Nos, sok borzongani valót aligha lehet nálunk ma találni, de keresni és „egyszerű példákat” lelni akkor is lehet, ha nincsenek. Elég, ha a régi érvek egynémelyike véletlenül előbukkan a sorok közül, s máris „sokat mond” az újságíró a vörös Magyarországról. A cikkíró meghökkenve veszi észre — mint írja — már a határon, hogy Magyarországon

PAPÉN, HITLER SZALLASCSINALÖJA, MAGAS NYUGDÍJAT KAP

*= Mint nyugdíjas, nem foglalkozom politikával, csupán kedvenc virágaimat ápolom. (Fülöp György rajza)

sok minden megváltozott. Vajon miből?

„Ügy látszik, senki se törődött azzal, hogy néhány amerikai és angol folyóiratot és újságot is hoztam magammal.’’

Nahát! Ott vannak azok a veszedelmes újságok, ott a határ, a vasfüggöny, miegymás és se letartóztatás, se elkobzás. Mi van itt? Hát mi lenne? Megváltozott az ország. Hát persze, azért nem egészei, mert például ugyan „halmokban állt a narancs és banán: de ezeket errefelé a nyugati luxus jelképeinek tekintik’’. Bizony, errefelé, vagyis mifelénk, ha meglátnák egy narancsot, felsóhajtanak: „Hiába, ez a Nyugat”. Aztán továbbmennek és nem veszik meg a narancsot, mert jobb az alma, az őszibarack és a ropogós cseresznye, és főhet az állam feje, hogyan készítsen narancsszörpöt a Nyugatot jelentő luxusból. S amíg a narancsból szörp lesz, a nyugati luxust irigylő magyar honpolgár szívében él a nosztalgia a régi világ iránt, mert „Budapesten a taxisofőr, aki a Duna Szállóba vitt, egy kis dalt dúdolt: Váci utcán, Váci utcán”.

S ha ehhez még hozzávesz- szűk, hogy „a szürke, vagyis a kommunizmusban a mindennapi élet színe, neön népszerű”, akkor a „tárgyilagos” tények mellett is megértheti minden nyugati és olvasni tudó polgár, nem fenékig tejfel a kommunista Magyarország. Talán ez is érthető, hogy a „budapesti utcák elhagyatottak este

9-kor ...”

Hát igen: a kommunizmus mindennapi éltétől szürkén elhagyott esti Budapesten, ahol luxus narancsok sorakoznak, ott sétált egy nyugati újságíró, hóna alatt amerikai és angol lapokkal, míg egy taxis a Váci utcánt dúdolta mély nosztalgiával.

íme Budapest 1964-ben.

Aki ezt nem hiszi, azt megfertőzte a szürke szín. Ügy bizony!

Gyurkó Géza

Äratos előtt

Hozzászólás Agócs 3ózsef hevesi főmezőgazdász cil/Véhez

A NÉPÚJSÁG június 7-i számában ‘jelent meg Agócs Józsefnek, a hevesi Rákóczi Tsz főmezőgazdászának az „Aratásra készülünk” círpű cikke, amelyhez néhány gondolatban a kiskörei Vörös Hajnal Tsz részéről én is hozzá szeretnék szólni, annál is inkább, mert viszonyaink sok tekintetben hasonlóak a Rákóczi Tsz adottságaihoz.

A mi szövetkezetünk is több kisebb termelőszövetkezet tú- ziója révén jött létre, s itt annyi előnyünk van a hevesiekkel szemben, hogy mi az egyesülést 1963 év elején végrehajtottuk, s az első év kezdeti nehézségein már túl vagyunk. Éppen ez az egyévi távlat ad lehetőséget számunkra, hogy az Agócs elvtárs által közölt tervet az aratás végrehajtására reálisan megítéljük, és mindjárt elöljárójában megjegyezzük: a közölt tervezet aprólékosan tartalmazza a szükséges intézkedéseket.

Mi is azt tekintjük elsődleges feladatunknak, hogy az aratással egy időben meg tudjuk oldani a párhuzamosan jelentkező, sok tekintetben az aratással hasonló munkaigényt jelentő egyéb feladatokat. Az aratásra váró területünk a következő: 1696 hold búza, 1100 hold takarmánygabona, 300 hold borsó, összesen több mint 3000 hold. Erről a területről 330 vagon termést várunk. A gabona aratását, tekintettel tsz-ünk munkaerőhelyzetére, teljes mértékben gépi aratásra tervezzük. Természetesen számoltunk az esetleges kedvezőtlen időjárás által okozható nehézségekre is, és megszervezzük a kézi aratásra való . felkészülést. A munkacsapatokat június 22-re állítjuk össze.

AZ ARATÁSBAN öt SZK—

3-as, illetve SZK—4-es gép- állomási kombájn vesz részt. A szállítást teljes egészében saját erőgépeinkkel oldjuk meg: minden kombájnhoz egy erőgépet és három pótkocsit osztunk be úgy, hogy az erőgép két pótkocsit vontat, egy pedig állandóan a területen van, amelybe a szállítás ideje alatt a kombájn ki tudja üríteni a gabonát. A szállításhoz

billenő-platós pótkocsikat alkalmazunk, így a gabona kiürítése emberi munkaerő nélkül,' gyorsan megoldható.

A múlt évben is ezt a módszert követtük, az aratási és szállítási munkákat ezzel olyan mértékben sikerült ösz- szehangolni, hogy a kombájnoknak munkaidőben szállítási nehézségek miatt kiesésük egyáltalában nem volt.

S itt szeretnénk rámutatni azon tényre, amely a mi szervezésünkben eltérést jelent a hevesiek tervétől, hogy igás fogatot egyáltalában nem kívánunk a gabona szállítás ba bevonni, mert ez egyrészt nagy munkaerő-igénybevételt jelent, másrészt a fogatokat az aratás ideje alatt a takarmány betakarítására, s a még akkor jelentkező növényápolási munkákra kívánjuk igénybe venni.

Mi nem tervezzük a tagok részére kiadásra kerülő szalma közvetlen kiszállítását. a tarlóról, mert ennek több éves tapasztalaton alapuló vagyonvédelmi okai vannak. Az ilyen osztásoknál nehéz a mérlegelést biztosítani, s az ellenőrzést gyakorolni. A hevesieknek is velünk azonos panasza van a szalma-ellátottságot, illetően. Mi éppen ilyen meggondolások alapján határoztunk úgy, hogy csak a megtermett szalmamennyiség össze- takarítása után döntünk a tagoknak kiadandó szalma kiszállításáról, sőt a mennyiség meghatározásáról is.

TERMÉSZETESEN raktározási gondjaink nekünk is vannak, hiszen 330 vagon termény tárolására csupán 16 vagon raktárunk van. A többi termény tárolását szükségraktárakban kell megoldanunk. Mi is két rendrearató igénybevételét tervezzük, hogy ezzel is elősegítsük a tárolásra alkalmas termény biztosítását.

Helyes a hevesiek azon terve, miszerint a kombájnokat az aratás kezdeti szakaszában együtt működtetik, azonban később — s ez természetes', — a helyzet által diktált követelményeknek megfelelően kell azokat irányítani. Az ilyen igénybevétel mellett egyszerre nagyobb - táblákon tudjuk az aratást biztosítani, illetve befejezni, A szalmalehúzást úgy tervezzük, hogy két szalmalehúzót állítunk munkába, mindegyikhez fcgy-egy kazlazó brigádot osztunk be, s ezeknek a feladata lesz folyamatosan követni a kazlazással a szalmalehúzó munkáját.

A szalmalehúzás befejeztével azonnal megkezdjük a tarlóhántást, illetve a nyári mélyszántást. A feladatok végrehajtására a megfelelő erőgépeket már kijelöltük.

Azokon a területeken (kb. 750 kh), ahol a tsz istiállótrá- gyázást végez, ott csak disztil- lerezést alkalmazunk a tarlón, míg a többi területeken, körülbelül augusztus 31-ig, mindenütt elvégezzük a nyári mélyszántást, illetve a vetőszántást.

Ezeket a talaj művelési feladatokat teljesen saját erőgépekkel megoldani még nem tudjuk. így szükségünk lesz a gépjavító állomás segítségére is.

NAGY SÚLYT helyezünk az aratás és vele összefüggő munkák összehangolására, s éppen ezért az. aratási munkák irányítására már gyakorlattal rendelkező, függetlenített embert nevezünk ki, akinek a munkák összhangjának biztosítása mellett a vagyonvédelmi szempontok érvényesítése is a feladata lesz. Ezzel biztosítjuk, hogy a megtermett termékek mérlegelésre és pontos számbavételre kerüljenek.

Az aratás előkészítése és végrehajtása, a termelőszövetkezet vezetőségének előrelátó és sokoldalúan megfontolt intézkedését követeli meg, de az egész termelőszövetkezet tagságának a legfontosabb ügye is. Éppen ezért gondoskodunk annak politikai előkészítéséről is. .Június hó folyamán a termelőszövetkezet közgyűlése előtt ismerteti a vezetőség az aratás tervét, majd üzemegységenként! gyűléseken konkretizáljuk az aratási feladatokból az egyes gazdálkodási egységekre, ezen belül munkacsapatokra háruló feladatokat. Gombos Antal, a kiskörei Vörös Hajnal TsZ' főmezőgazdásza

PIROSKA CSABA:

Nyúlember

IA MOST NEM TÖRŐDÖTT VELE, hogy

a vonat milyen biztosan találja meg útját annyi sín között. Szerette volna minél hamarabb elhagyni a várost. Visszagondolt a hétre, közben úgy állt, hogy nem kapaszikodott sehová, még csak nőm is támaszkodott.

A górénak meg kellett volna fogni a nyakát, kópét szétnyomná, mint a vérhólyagot, és tefletömködni mindazzal a száját, amit rá- üvöltözött. Csak megtűrik a faluról jött me- lóst? A kopasz tajtékzó szájával, eziüstfogai- val pontosan úgy ugrált előtte, mint a Böjti, amikor összeveszett vele Mne a földön. Róka, amelyik harapni készül.

D. a vonatkerekek zörgésére gondolt, hogy csillapítsa magát, de az is csak ingerelte. Kutyafáradt, mégis állnia kell, és így megy minden hét végén.

Elszakadt a munkaruhája. Tűvel összeszurkálta az ujjait, mégis újra elszakadt, mert honnan teremthetett volna élő egy asszonyt hét közepén? Tegnapelőtt a villamos rossz felé Vitte, — de ha a mezőn el tud igazodni, a városban is — xnakacskodott, és így csak estére keveredett a szállására. És otthon a százasról mit mond? — Elveszett, kihúzták, kipotyogott, vagy ellopták — maga sem tudta.

Haragudott a városra, mert becsapja lép- ten-nyomon. Nem érti az emberek örökös fecsegését, s cdfrálkodásukat, a kirakatokat, néha egyáltalán semmit.

Az ablakra a nagy hideg átlátszatlan réteget fagyasztott, vastagabbat a város füsttel keveredett ködénél is, de nem kaparta le, hiszen még a városban jártak. Mit nézzen a városon? A gyárak füstöt okádnak minden' kis résen.. Bent fényes és idegen az anyag, amire lép, minden, amihez hozzáér. Hangos szóval olyankor szokott kifakadni, amikor valaki elhúzta a száját a falu hallatán. Otthon? Csupa szépet mond a városról.

A FIATAL VASUTASNAK, aki mellet- te támaszkodott, mind ezeket minek mondaná? A kalauz nem ismeri a mozdonyt, a fűtő az állomásépületet, hát még az egész vasutat úgy, mint ő a mezőt. Hogy értenék hát az életét?

Térde meg-megroggyant, végül teljes súlyával nekidőlt az ablaknak, kabátujjára hajolt, s a lecsitult vonat elringatta. A vasutas simára fésülte haját, ráigazította sapkáját, s a szőke nőt bámulta a fülkében, de az rá se hederített.

D. álla ernyedni kezdett félálomban, s ekkor valaki erőszakosan oldalba döfte. Mire felébredt, a könyökét is sodorták és fölnézett.

A magasban fmsőbbségesen biggyesztett erőtlen szájat ’latot fölötte vizenyős, tohonya szemeke' M " erdőit a hosszú embertől, majd mozdult " isszaf'zetni. de már csak a padlóra toppantott. Ekkor ismerte fel a férfit, és a meglepetéstől elsápadt.

— A Böjti kölyke ez ... Mint egy császár — mondta hangosan is.

Mindenütt morogtak, amerre végigment, mert tolatott, túrt, mint a disznói. — Minek képzeli magát — adták utána, de föl se vette. A vasutas meg is jegyezte. — Túlságosan vastag a bőre! — de mivel közelebbről nem ismerték, legyintettek, és elfeledték, mint ahogyan egy hústömeg után csak kellemetlen szag marad. Csak D. kísérte tekintetével egészen végig és harapni lett volna kedve. A jégvirágot kezdték kaparni a vasutassal, s a fejnagyságú folton kinéztek. Erős fagy harap- dálta a világot, de az dermedten is ellenállt. Ahogy D. nézte, még remegő dühét érezte a didergő mezőben is. A vasutas mögül eüőce- dugita a képét a kalapos és ámuldozott a lemenő napon, D-mek azonban egyenesen tenyerében sajgott vörös faltja, mintha megszúrta volna ott, s a kiserkedt vércseppet tartogatná. Mindenütt hó, halmok, akácosok szaladtak, s kint hagyott haragos kukoricacsomók. D. előtt; fel-felötlött a Böjti fia, hasonlítgatta fiát az apjával és nem hagyták nyugton,

— Ott; egy nyúl! Nézze, hogy szalad! — mutogatott a vasutas, de D. már rég meglátta és szemmel követte a nyulait, ahogy citocak- kozva menekült. — Én ne látnám?

A sápadt kalapos okoskodott. Szerencsétlen, gyáva állat, fél a vonattól. D. ezt is üres fecsegésnek vette, mint általában a városi emberek szavait olyasmiről, ami túl van a város határain. Visszamordult, mert mindig kergetik.

A nyúltól messze jártok, ponttá zsugorodva imbolygóit, de D. maga dóit látta inas hátsó lábait, s a hóban szaporodó nyomokat.

— Fél a nyúl. Elég, hogy megzörrenjen a levél — hajtogatta a sápadt a magáét.

TA INGATTA A FEJÉT és elnézett a táj- ra egészen az ég aljáig.

— Kint él a mezőn. Csak ilyen kemény télen, ha nagyon éhes, akkor megy a házak közelébe. Ilyen a természete, mint ahogyan mindenkinek más a természete. Ekkora hidegben megdermed, elpusztul, vagy puskával irtják.

— Másként nem lehetne megfogni, úgy fut — kotyogott a vasutas, de D. mindenképp a nyúl mellett volt, és beszélni akart róla.

— Fogtam én már kézzel is.

— Megsózta a farkát? — nevetett a vasutas.

— Nem sóztam én meg, nem is csapdával fogtam, hanem kézzel.

— Nyáron fogtam, mikor fiadzik a nyúl — s rövid szünetet tartott.

— A kukoricás szélén dolgoztam, amikor

észrevettem. Talán látott már engem előbb, hogy arra kapálok, de nem bántottam és nem is törődött velem. Ült a barázdában és hall- gatózott. A mezőt hallgatta, ahogy fúj a szél, mert kint mindig fúj egy picike szél. Nem azt hallgatta, hogy kergetik-e! Éppen ebédezni készülődtem, de olyan lett a kedvem, mint a gyereknek. Meg köllene fogni. Nem volt nagyon messzi, tisztán láttam a füleit remegni... Háttal volt nekem. Kihúztam egy szőlőkarót, csöndbe mentem feléje. A háta mögé mentem csöndesebben, mint egy macska, három, vagy négy lépésre voltom tőle, nagyot rántott a fülein, elkezdett futni. Persze, hogy a káró már nem érte el. Megmakacskodtam, hogy akárhogy tud futni, nekem több eszem van. Tudtam, ha megáll, akkor még hamarabb kifárad, annyira fél. Az ember így van. Lehetett 2—300 méterre, amikor megállt újra. Szerencsére kukoricás meg szőlő között jártam, lehúztam a fejemet Ismertem én jól a szőlői két, minden szál kukoricát, a fákat majdnem, mint a nyúl, hiszen én is egész napokat kint szoktam lenni;

___ A NYÚL HÁTÁBA kerültem, de

"" akkor már csurgott rólam a víz. Annyira meg akartam fogni, alig láttam, és remegett a kezem, amikor dobtam a szőlőkarót Azt hittem először, hogy eltaláltam, de megugrott Káromkodtam, pedig mit tehetett az róla. Aztán mint a vércse, úgy figyeltem. Messzi futott, de be akart csapni, mert nagy kanyart csinált, erről gondoltam, hogy arra lehet a fészke. Megkerülte a szőlőket, túlfelől a Böjti Ferkó szőlőjéhez ment, — akkor még sógoromnak hívtam a Böjtit. Elbújt a nyúl egy csutacsomónál, azt hitte, nem látom. Levetettem a cipőmet, mezítláb mentem. Beértem az egyenesbe, megkerültem a kupacot, hogy amonnan várjon. Annyit nézegettem, visszafogtam a lélegzetem is. Megláttam a füle hegyét. Fölvetette magát, azt hittem ott hirtelen, hogy nekem ugrik, de dobtam a karót, eltaláltam az oldalát, majdnem szemből. Megtántorodott, hiszen jó erősen odavágtam. Még nem tért magához, elkaptam az egyik lábát, de már tépte volna ki magát..; Nem törődtem semmivel, csak hogy megkaptam a lábát, és a kupájához céloztam, - de lejjebb értem. Még éltek a szemei. Nekem esett, ahogy csak tudott, végigkapart rajtam, de a füleit szorítottam, hogy ne csússzon ki. Beleszaggatott az ingembe, a mellemet fölkarcoita, itt végig a pofámba is belekapott. Kupán vágtam újra, elszédült, fönnakadtak a szemei, és ösz- szekötöztem a lábait

— Akkor vettem észre, hogy valaki látott engemet. Megijedtem, de mikor láttam, hogy a Böjti Ferkó sógor, megnyugodtam, még

büszke is lettem rá, hogy kézzel fogtam. Letette a kapát és odajött hozzám. Tudják, hogy mit akart? — D. megvetően utánozott. — Add ide a felél! — Azt hittem először, viccel, meghívatja magát paprikásra, és csak akkor vettem komolyan, mikor még gorombábban rámszólt. — Ha nem adod a felét, följelentelek! — Hogy adtam volna a nyúl felét, amikor én fogtam, saját kezemmel? — A vasutas és á kalapos elképedve csóválták a fejüket. A hatás kis szünetében D. szájától a vékony, megkeseredett vonás először tűnt el, és elvigyo- rodott.

___ Q DA VÁGTÁM NEKI. — Fogjál te

is egyet! — diadalmasan ismételte, alig tudva uralkodni gyerekes örömén. — Fogjál magadnak egyet. — Majd a diadal lehervadt az arcáról, elkomorult. — Én akkor ismertem meg a Böjti sógort, milyen ember. Szerez az magának mostan, amit csak akar. Ott köllött volna nekimennem. Nem a nyúl a_gyáva.;.

— Miért nem verte meg? — hergelte a vasutas, miután magáhozíért, hogy elgondolkodott a hallottakon.

— Mert bolond voltam.

— Följelentette magát?

— Nem jelentett föl, más gondja lett. Főnök lett a faluban. Egy senki, egy rongy ne parancsolgasson énnekem!

D. folytatni akarta, mi minden történt (köztük még, hogyan ugrottak össze kinn a földön a föld miatt, miként hagyta ott a falut, de meggondolta magát.

— Miért vágta agyon a nyulat? Keresztezhette volna — fűzte tovább a vasutas a történetet, és D. lassan, elgondolkodva felelt. — Nem olyan az, mint a házinyúi. Ha a mezőn felnőtt, nem lehet már máshová szoktatni, mert beledöglik, vagy megöli a többi, mert csak védekezik. — D. homlokán, szája körül a ráncok összesűrűsödtek és szeme is olyan lett, mint a nyúl szeme volt, amikor kupán verte.

— Apanyúl volt? — kérdezte a kalapos, aki időközben összekuporodott a csomagján.

— Nőstény volt az, három kisnyulat találtam a fészkiben. Fölneveltem őket, de elvesztek.

— Vagy ellopta a Böjti, mi? — kacagott a vasutas, de elakadt a hangja, mert meglátta ismét a hústoronyt közeledni. Elborította az indulat. — Ki lehet ez a ...

/’’SAR D. TUDTA, de nem mondta meg, ^ hogy az a Böjti fia, s hogy amikor az még kicsi gyerek volt, sokszor felvette a földről, becézte. D. csak visszaszólva búcsúzott a két új ismerős lő!, hogy leérhessen a vonatról a Böjti fia előtt. A vasutas és a kalapos csak néztek utána, olyan hamar eltűnt