Heves Megyei Népújság, 1964. június (15. évfolyam, 127-151. szám)

1964-06-27 / 149. szám

A párduc Olasz film Tomasí dí Lampedusa regé­nye olyan sikernek bizonyult megjelenésékor, hogy a ma­gyar közönség is gyorsan kéz- bevehette. Az író — a szicíliai hercegek közül.való — szemé­lyes vallomásként, lelkiismere­tének könnyítésére szolgáló hattyúdalként írta meg család­ja históriáját 1860-tól, ponto­sabban onnan, amikor Garibal­di partra szállt Szicíliában az egységes Olaszországért. Lam­pedusa személyes élményként írt e korról regényében, de nem írói fogások, szerkesztői készség nagyvonalúságával: a vallaniakarás, a változó idők hullámverésébe került hercegi sarj kívánt számot adni csa­ládjáról, Szicíliáról, a modem történelemnek egy igen fontos, izgalmas szakaszáról. A nagy- kultúrájú herceg nemcsak tör­ténetet írt, de fontosnak tar­tott véleményét is rögzítette a változó világ változó emberei­ről, Néha bizony esszé-szerű dagályossággal, mert a vallo­mástétel ereje hatalmaskodott az írói szándék felett. Visconti ezt a bonyolult tar­talmú és lélektanilag nem is mindig töretlen — inkább úgy mondanám — sietve megírt re­gényt széles gesztusokkal vitte filmre. A kétezerötszáz évre visszatekintő és a történelmi mozgásban kifáradt hercegi család palazzóit, az ott folyó életet pazar bőkezűséggel kelti életre. Szicília, Palermo, Don- nafugata már nemcsak díszlet, de szereplője a történetnek. Az öreg, vagy inkább elöregedő Salina herceg úgy mozog ezek­ben a palotákban, a hatalmas berniekben, kicsiny fürdőszobá­ban, vadászaton, templomok­ban, báli sokadalomban, a mű­kincsek és a táj rabságában, mintha éppen leltárt készítene — családjáról és önmagáról. A legnagyobb részletességgel feltárul a család elmúlt gazdag, sága, a századokig tartó ural­kodói kegy porosodó fénye, amivel az öreg párduc már nem tud mit kezdeni. Hét gyermekével Pirrone atyával, a jezsuita gyóntatóval, Caloge- roval, Angelica apjával, Cicció­val, a vetélt festővel és Tanc- redivel együtt jelentéktelen és elszomorítóén szürke feleségé­ről nem is beszélve — robba­násig feszült légkört kellene teremtenie ennek a nemes vad­nak, de a drámai feszültség, a kor izgalma nem jelenik meg a filmen akkor sem, amikor a telivér-szépségű Angelica be­robban az események közé. Ez pedig azért történik, mert Vis­conti a herceg-író utalásait a helyszínre és a palazzókra arra használja fel, hogy lassú rész­letességgel bemutasson min­dent, ami a szemet elkápráz­tatja. Ahogyan Salina öltözkö­dik, ahogyan a család együtt él, ahogyan Salina vendégeit fogadja, ahogyan Salinát és családját Donnafugatóban üd­vözli a nép — még mindig meghajolt derékkal, de félig rejtett lázadással —, ahogyan a bál lezajlik, szemetfárasztó- an részletező képsor (mégha tombolóan gazdag és káprázta­tó is!) és csak a szemnek szól, a léleknek vajmi keveset mond. Ilyenformán az a hőfok, ami a hercegi vallomást hitelessé te­hetné, nem árad a filmből még akkor sem, amikor a párduc, Salina herceg belső problémá­ját folytatva ítéleteket mond a világról, politikáról és önma­gáról is. Visconti nem ragaszkodik Lampedusa regényének egész eseménysorozatához, nem is jut el a lányok szomorú magá­nyáig, a családi bomlás könyör­telen pillanatáig. Kitűnő jel­lemzéseket kapunk tőle, hő­seit analizáló részletességgel vonultatja feL Amit Lampe­dusa nem tudott vagy nem akart elmondaná a párducról és környezetéről, azt Visconti érzékelteti mozdulatokban, epi­kus képleírásokban. Hirrone atya mindig szőrös és gondo­zatlan, mintha a szicíliai tájak pora ülne lelkén. Mozdulatai határozatlanok szemüvege sar­kából alázattal néz a hercegre, akinek az egyházi tekintély jogán parancsolni is szeretne, Calogere Sedara, a fürge, pénzre-vagyonra éhes, mindig szaglászó hiéna ebben a törté­nelmi tablóban. Darabos moz­dulatai, tolakodó törleszkedé- se, izzadt mosolya, frakkja, feszengő gőgje és mindent el­söprő érvényesülni vágyása bonyolult szint adnak arcának. Cencetta szerény, szótlan és alázatos, akit a párduc józan akarata letilt a szerelem útjai­ról — és milyen frivolnak hat a magyarázat a herceg ajká­ról! — a szegénység miatt. Salina nemes tartással megy át valamennyi színen, ebben a filmben. Érzi és érezteti, hogy már nem minden tőle függ, mint Garibaldiék és Viktor Emmánuelék eiptt. Magánya nemcsak abban, áll, hogy köz­vetlen környezete fölé nőtt, hanem az érzésben is, hogy felette eljárt az idő. A múlt­hoz tartozik, mert osztálya nem sorakozhat fel a jelen és a jövő vezetőihez. Hiába veszi át a mondást másoktól: „Minden­nek meg kell változnia ahhoz, hogy minden a régiben ma­radjon!” —, ő elsősorban azt érzi, hogy az ő magatartásá­nak nincs és nem is lehet foly­tatása. Más emberek, más esz­közök és más módszerek sze­rint alakul a rend. Ez a ma­gány azonban külön képsor a filmben és nem árasztja a he­vületet, amit a belső viaskodás, a belső tragédia feltétlenül­okoz. A báli órák önkeresése, az Angel-'ca rokomszenvével és érzéseivel való szembesítés sem rendíti meg a nézőt, mert a rendező igyekezett mindent kívülről ábrázolni. A vallomás és az érzések háborgása szen­vedélyt is feltételez és mi eh­hez a sízenvedélyességhez sok­szor ragaszkodtunk volna. Így ez a három és félórás film ke­vesebb a regénynél. Burt Lancaster párduca a rendeződ felfogás miatt nem lehetett gazdagabb, árnyaltabb. Alain Delon Tamcredije moz- galrpns figura, léhább a re­gény beli Garibaldisrtánál. Claudia Cardinals Angelica szerepében bájos, egészséges életörömével lebeg az ener- yáltan ható tabló felett. Ro­mol« Valii jezsuitája sikerült színészi munka. (farkas) "iCeten az érettek käziiL ÖREG DIÁKOK — FIATAL EMBEREK *_ MUKÉrm (12) Vagy az alvilág gyengéd cél- ásaJcént, hogy agysejtjeinek dlománya körülbelül a veré­bével egyenlő? Mert más- üilönben semmi hasonlatossá- rot nem találunk közöttük. köztudomású, hogy az utcák, tarkók szürke-fürge, rokon- zenves kis madara sem idült Ikoholista, sem gátlástalan tűnöző, sem aljas szadista. Márpedig ezek a jelzők a Ve- ébre mind ráillettek. Nyílt az ajtó, az új vendég a bénztárig törte magát, és gyár­án belépett az iroda-fülkébe, 'óllehet elegáns öltözéke kirítt iából a környezetből, jövetelé- e senki sem figyelt fel. A ré­zegek reflexei lassan működ­tek. Nemsokára az üzletvezető, nagas, hajlott hátú, citrom irrú ember, kidugta a fejét és ntett Verébnek. Beengedte az rodába, ő maga kijött, és há- át az ajtónak vetve, beszélge- ésbe elegyedett a pénztáros- íővel. Odabent megkezdődött : tárgyalás ... — Most tehát mindent ért, '.gye? — törölte meg izzadó homlokát jó félóra múltán az igyvéd. — Az a feladata, hogy 4 MiPUJSM 1964. június 27, szombat bejusson a lakásba és ártal­matlanná tegye az öreget, meg a kutyát. Akkor háromszor fel­gyújtja és leoltja a szobában a villanyt. Én öt perc múlva ott vagyok. Akkor maga olajra léphet, a feladatát teljesítette. Világos?’ Veréb bólintott és várako­zóan nézett partnerére. Az elő­vett tárcájából két ropogós szá­zast és az íróasztal szélére he­lyezte. — A másik nyolcat holnap este, a munka elvégzése után, a helyszínen kapja meg. És még egyet! Ha addig egy korty szeszes italt is fogyaszt, kény­telen leszek vis majort alkal­mazni magával szemben. Az ügyvéd úr kitűnő pszicho­lógiai érzékkel rendelkezett. Tudta, hogy Veréb számára ez az ismeretlen latin kifejezés ijesztőbb, mint a legszömyűbb testi fenyítés kilátásba helye­zése. Biztató mosollyal hátba veregette a megszeppent ször­nyeteget. Zöldköves gyűrűjével megkocogtatta az ajtó üvegét. A citrom orrú félreállt, s az előkelő látogató éppoly észre­vétlenül, ahogyan jött, el is távozott. TIZENNEGYEDIK FEJEZET Tanulság : ne ismerkedj villamoson ! Majdnem üresen csörömpölt a kilences villamos a Duna- parton, a Lánchíd felé. A dél­utáni csúcsforgalom már lebo­nyolódott, az esti még nem kezdődött el. Ezek nélkül a fél­órás tumultus-pauzák nélkül a kalauzok mind idegbetegek lennének. Talán öt-hat utas lézengett az egész kocsiban. Egyikük kedvtelve nézegette a villa­mosablakok felett végighúzódó hirdetménysort. Különösen a Nemzetközi Kutyakiállítás szí­nes plakátja nyerte meg tet­szését. Daxlit ábrázolt, babér- koszorúval a nyakában. — Szép vagy — állapította meg fennhangon. — Csak gör­bék a lábacskáid. Biztosan an­golkóros voltál kicsi korodban. A mellette ülő öregúr fel­tekintett az újságjából, aztán megsemmisítő pillantással mér­te végig a geggondolatlan nyi­latkozót. — A tacskók ilyenek, ezt min­den iskolásgyermek tudja, ké­rem. — Jé, hát ez tacskó? — mo­solygott derűsen, a sértődés legparányibb jele nélkül, a pu­fók arcú, köpcös útitárs. — Mondhatom, gyönyörű kis ál­lat. Nekem legalábbis nagyon tetszik. És még sincsen benne az Új Magyarban! — Hogyan, kérem? Miben nincs benne? — Az Űj Magyar Lexikon­ban. Tetszik tudni, én nagyon szeretem a keresztrejtvényeket. A múltkor megfejtettem egyet. Arra a kérdésre: „Rókavadá­szatra kitenyésztett kutya­fajta” — kijött a tacskó. Kíván­csi természet vagyok, valami közelebbit is szerettem volna olvasni róla. A tacskó címszó azonban hiányzik az Űj Ma­gyar Lexikonból. — Kész skandalum! — kiál­tott fel a partnere. — Meg­nézte a daxlinál is? — Hogyne. Sőt, Gyuri bará­tom tanácsára, aki nagy kutya­szakértő, még a dáklit és a borzebet is kutattam. Hiába. Végre a kotorékborzebnél ta­láltam rá. Be ott is éppen- hogycsak megemlítik. Annyi van róla, hogy, a foxterrierrel együtt, odúkban lakó dúvadak irtására használják. Slussz! — Ennyi?!... — kapkodott levegő után Hókai Felicián. — Ennyit írnának mindössze a tacskóról? Felháborító! Egy­szerűen megáll az ember esze! ... Hát én elmondom magá­nak, tisztelt uram, hogy milyen állat ez. Többet ér sok ember­nél. Nemcsak külsőre szép, de bátor, hűséges, értelmes, ön­feláldozó. Ugyanakkor bölcs és megfontolt. Valóságos filozó­fus-alkat. Oldalakat érdemelne a lexikonban. Képekkel gaz­dagon illusztrálva! És tessék! Akkor kell értesülnöm, hogy még külön címszót, egy külön sort sem szenteltek neki a szer­kesztők. Ez, kérem, a leg­nagyobb fokú felelőtlenség! — Nagyon szeretnék ilyen kutyát — ábrándozott zavarta­lanul a köpcös. — Amikor meg­lesz a pirostetős, verandás kis házam Rákospalotán, okvetle­nül veszek egyet. (Folytatjuk) este, a MÁV Kitérőgyártó Ü\ kétszeresen kitüntetett szín­játszó együttese bemuta­tót tartott Gyöngyösön, a Városi Művelődési Házban. Tóth Miklós Mézesmadzag cí­mű háromfelvonásos vígjáté­kát játszották. Az együttes jó előadást pro­dukált Egységes, igényes szín­vonal, a jellemek gondos ki­dolgozása, átgondolt, kimun­kált rendezés jellemezte a já­tékot. Az elismerést minden vonatkozásiban megérdemeltek. Az együttesben Jankovits Je­nő, aki egyben a rendezői munkát is végezte, nyújtotta a legátgondoltabb, legérettebb alakítást. Néhány jelenetben szinte kifogástalan megoldást adott. Jól sikerült figurát te­remtett Kiss Éva, Nála azon­ban még olykor megmutatkoz­tak kisebb egyenetlenségek. Debrey József hitelessé for­málta a darabbeli tanácstit­kár jószándékú akamokságát. Patócs József a vidékre helye­zett kezdő orvos problémáit alapvetően jól fejezte ki. A falujába visszakerült fiatal lány szerepében igyekezett jól helytállni Nagy Erzsébet. Jel­lembeli biztonsággal alakította az öreg paraszt egyéniségét. Agócs Sándor. Egyetlen epi­zódfigura volt a darabban, amelynek létjogosultságával Berger Józsefnek kellett'meg­birkóznia és ezt sikerrel telje­sítette is. A harmadik felvo­násban láttuk Hegedűs Klárát. Neki alig jutott lehetőség a bizonyításra. A bemutatót követő megbe­szélés lényegében az össztel­jesítmény elismerését fejezte ki. A darabot hosszú távlatra azonnal lekötötték a művelő­dési házak igazgatói. (gmf) rom, hogy elmondhassam kol­légáimnak, hogy sikerült. An­nak idején az első és máso­dik osztályt elvégeztem a gim­náziumban, de utána dolgozni mentem. Később mégis úgy gondoltam, hogy jó lenne to­vább tanulni. Beiratkoztam és elvégeztem a gimnáziumot, ennyi az egész — mondja nevetve. Most már azon töröm a fejem, hogy va­lamelyik egyetemre, vagy fő­iskolára kérem a felvételem. A hat érettségiző közül a legnehezebb helyzete kétség­telenül Angyal Józsefnénak volt. Az érettségi előtt pár nappal kisbabát szült és így nehéz volt felkészülnie a leg­nagyobb vizsgára. Akarata azonban túlsegítette a nehéz­ségeken. Arra is volt ideje, hogy. a kisbaba mellett mate­matika példákat oldjon meg, vagy éppen versidézeteket ta­nuljon. Megállta a helyét. A munka, a családi gondok mel­lett sikeresen túl jutott az érettségin is. Boti József honvéd tiszt Verpeléten, onnan jár be he­tenként az órákra. — Ha visszagondolok az _ elmúlt négy évre, akkor csak azt mondhatom, hogy végtele­nül nehéz volt. Szerencsére már túl vagyok a legnehezeb­ben, az érettségin is. — Hogy miért tanultam? — Nehéz ’erre válaszolni Elsősorban talán azért, mert szükségét éreztem. Katonákat, embereket nevelni nem egysze­rű feladat. Jól nevelni pedig csak az tud, aki magia is tamilt ember. Szeretném az eddigiek­nél jobban ellátni a feladato­mat és ezért mindenképpen hasznát veszem a tanulásnak. Hegedűs Kamilla Veszprém­be készül, vegyész szeretne len­ni. Jelenleg műszaki rajzoló. — Nagyon szieretnék tovább tanulni, — mondja — csak fé­lek a felvételi vizsgától. Bár sokat tanultam, mégis úgy ér­zem, kevés amit tudok. A gim­náziumiban a matematikát, fizi­kát, kémiát szerettem a leg­jobban, most mégis ezek miatt a tantárgyak miatt izgulok. Örülnék ha sikerülne a felvé­telim. Ha nem vesznek fel, be­iratkozom a Gépipari Techni­kumba. Holló László is tovább sze­retne tanulná. — A PuitnokS Felsőfokú Me­zőgazdasági Technikumba je­lentkeztem, ezért különösen kémiából és biológiából ké­szültem jól fel. — Hogy nehéz volt-e a ta­nulás? — Nekem mindenesetre igen. Bélapátfalváról jártam be miniden héten Egerbe, már ez sem volt a legkellemesebb. Az érettségire 122 tételt kellett megtanulni, ez sem volt gye­rekjáték. Nekem hamar eltelt a négy év. Talán ezért hatá­roztam el, hogy tovább tanu­lok. Hat érett ember. Mindannyi­an fiatalok, érthető, hogy ter­vek, vágyak kapcsolódnak a si­keres érettségi vizsgához. Adamcsek Mihály viszont már negyvennégy éves. Ö is most érettségizett pár nappal ezelőtt. Az Egri Bútoripari Vállalat dolgozója, szorgalmas, jó munkás. A gimnáziumban is megállta a helyét. Szorgal­mával, kitartásával a tanulás­ban is kitűnt a többiek közül. Csendes, halk szavú ember, de amit kimond, annak súlya van. Arról, beszél, hogy neki élvezet volt a tanulás. Szabad idejében rendszeresen tanult, különösen a kémiát és a mate­matikát szerette. Az érettségi bi­zonyítványból közvetlenül sem­mi haszna sem lesz. Nem jelent­kezik egyetemre és a fizetése sem lett magasabb, hogy el­végezte a gimnáziumot. Ä fia azonban most ősszel megy a gimnáziumba és nagyon büsz­ke arra, hogy a tanulásban se­gíthet majd a fiának. (K. B.) Smkmtői, Somogyi István, Feldebrő: Észrevételüket közöltük la­punk „Szóvá kell tenni” rovatá­ban, s továbbítottuk a megyei TS- nek is. Pálhidy Mihály, Hatvan: Levelét közöltük lapunkban. Kérjük, keressen fel bennünket máskor is soraival. Cservári Agnes, Heves: Észrevételeidet köszönettel vet­tük, ha máskor is találsz hasonló hibákat, — amit a szedőszekrény ördöge okoz — írj, mindig köszö­nettel vesszük, ha hasonló logra felhívják figyelmüiriee^ A népművelési szakemberek részére megrendezett egyhetes tanfolyam keretében, szerdán Eredményes szakmai bemutató Gyöngyösön Néhány napja valóságos csúcsforgalom van az egri Dolgozók Gimnáziumának és Közgazdasági Technikumának épületében. A tantermekben több mint ezer öregdiák osz­tályvizsgázik, közülük 170-en érettségiznék. A folyosókon élénk hangú társalgás folyik, a vizsgák eseményeiről, bent a tanter­mekben képletek, idézetek so­rakoznak a táblákon. Legnagyobb az izgalom az érettségi tok körében. Az egyik földszinti tante­rem ajtaján ott a figyelmez­tető felirat: érettségi vizsga. Bent a teremben hosszú, zöld asztal. Rajta néhány papír­szelet, töltőtoll, hamutartó. Hatan ülnek az asztalnál. Van, aki jegyezget, van áld mereven néz maga elé, van, aki látszó­lag senkire és semmire nem figyel. A kezek azonban idegesség­ről tanúskodnak. Az ujjak me­reven dobolnak az asztalla- pon, remegve emelik fel a töl­tőtollat, vagy a papírszeletet. A csend idegfeszítő, a legap­róbb zajok is dörrenésként visszhangzanak a teremben ... A cukoripar au tárgyaltak A Metogazidasógi Ipari Tu­dományos Egyesület cukoripari szakosztálya fontos tanácsko­zást rendezett a Hatvani Cu­korgyárban. Az ország 11 gyá­rának, a kutató intézetek' és a vállalat főmérnökei és műsza­ki vezetői nagy érdeklődéssel hallgatták Tegze Miklósnak, a Cukoripari Kutató Intézet Tudományos Osztály vezetőjé­nek vitaindító előadását, a cu­koripar automatizálásáról. Milyen feladatokat diktál az iparág távlati fejlesztése az európai versenyben, hol tart jelenleg a nagymúltú magyar cukoripar, milyen eredménye­ket értek el az elmúlt évek­ben, mit lehet és mit kell megoldaná sürgősen Hatvan­ban, Selypen és az ország töb­bi cukorgyáraiban? A harminckilences létszámú osztályból most hatan érettsé­giznek. Angyal Józsefné, Bes­senyei Piroska, Batári Ella, Boti József, Hegedűs Kamilla és Holló Miklós. Mindnyájan fiatalok. Az utolsó — a történelem — érettségi Után Bessenyei Pi­roska az elmúlt négy évről beszél. — Kórházban dolgozom, ápolónő vagyok. A munka, a sok éjszakai beosztás mellett, nagyon nehéz volt rendszere­sen tanulni. Mégis úgy érzem, nem volt hiába való az elmúlt fiégy év, érdemes volt elvé­gezni a gimnáziumot. Egyrészt azért, mert a kémiai és a fi­zikai ismereteimet munkában is hasznosítani tudom, más­részt azért, mert valahogy egé­szen más embernek érzem ma­gam, mint régebben. Batári Ella segédmunkás a Finommechanikai és Vasipari Vállalatnál. Talán ő izgult leg­jobban az érettségin, pedig szépen, értelmesen fejtette ki a tételeket/ — Nagyon izgultam — mondja —, de most már végte­lenül boldog vagyok. Alig vá­tomatizálásáről Hatvanban — Miért éppen Hatvanban került sor erre a tanácsko­zásra? — Bizonyára azért, mert Hatvanban rendezték be az iparág műszerész műhelyét, így itt kezdték meg az iparág automatizálását. Saját erőből keli megoldani es pótó.ni a műszeripari kapacitáshiányt, válaszolta Vajda elvtárs a Hatvani Cukorgyár főmérnö­ke. Az előadás és a felszólalá­sok után az iparág szakembe­rei megtekintették a Hatvani Cukorgyárat. Több automatizá­lási és műszaki fejlesztési kér­désiben a gépek között ered­ményesen, és bizonyára ha­szonnal folyt a vélemény- és tapasztalatcsere.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom