Heves Megyei Népújság, 1964. június (15. évfolyam, 127-151. szám)
1964-06-21 / 144. szám
\ Cm or e*>er r/rsa**- t jlA/x%£ X bolhát Tállyal professzor fl!tette az elnök fülébe. Az összehasonlító nyelvészet szikár, nyugalmazott tanára Ám a bolhának kevés köze volt a nyelvészethez, bár Kardos, az elnök, azt szerette hallgatni, honnan származnak, hogyan keletkeztek édes anyanyelvűnk szaval Ellenben a tábla: Ez a ház éladó — Orsós Károly tanyaházára került fel, ott szemben az öreghegyi állomással (0 Károly zömök, háborút Járt ember, aki mindig tudta, mit kell csinálnia, de itten jövevény, hát egy kis interjú elöl nem menekülhet. De nem is próbál elzárkózni, sok olyan dolog van, amiről nem szégyell beszélni; — Csak a számítás, a kiszámítás hozott ide én gémét, mert nem idevalósi vagyok én, kévém, hanem nyáregyházi, ötvenhétben kerültem én ide öreghegyre, nem korábban. Az uradalomban béreskedtem valamikor, onnan rukkoltam be igényest a tflzvonalba. De vissza kellett jönni, mert leány várt énrám, • hat hcád föld. As osztásból. Amikor kitavaszodott a béke. Mindig saját viskóról álmodtam, de elébb a földdel kellett megbirkózni. Elébb a földdel, aztán még ac agitátorokkal. De az már idébb volt Sokan viskót húztak fel, mások otthagyták a földet, ismét mások engedtek a szövetkezetnek. Én azonban vártam. Nekem számi tásom volt! Mire váltam? Egyszer csak elkezdett ára lenni a földnek! Még soha addig nem volt ára, amióta nekem földem volt Akkor meg: egyszer csak elkezdték adni és venni. Én mindig .számítással éltem, addig is. Gondoltam, itt az én időm! Került is egy illető, aki nyolcat beígért holdjáért Én meg azt feleltem: tízezer az ára annak, egy fillérrel sem kevesebb! Kucsmás paraszt volt tanyasi, veres nyakú. S megkérdeztem: mért akar földet vásárolni. Azt mondta: „Mert számítással élek!” Majdnem elrö- högtem magamat: mivel ugyan abban a dologban ketten nem élhetünk számítással. Valamelyikünk a rövidebbet húzza. Kilencért adtam oda aztán. Az átírás után majdnem ötvenezer maradt. A veresnyakú meg igen boldog volt. S mondják, másfél évre aztán, becsavarodott a tsz-be Merthogy Nyáregyháza is szocialista község lett, amint várható volt. A pénzből én meg nagyszerű számítással ezt a házat vettem, közel a vasúthoz, szemben az állomással. S most mégis eladja? — El. — Nyilván megint számítás- kai él. Igaz-e? Csorbán rém mosolyog. Nem szól. Csorbafogú ember. Orsós. De csak olyankor látszik, amikor mósolyog. Szeme pedig szűk, mintha mindig ravasz- kás hunyoritás bújkálna körülötte. kor súgták meg Kardosnak, ki az érdeklődő ősz bácsi. — Zongora — állt Tállyai mellé az elnök — ez Is valami régi idegen szó. — Ó, dehogy — csattant fel a professzor — éppenséggel nem régi és nem idegen. Nyelvújításkor! Múlt századbeli. A klavír szó helyett találták ki, amellyel addig ezt a hangszert tisztelték. Ügy hangzik — okoskodtak, a billentyűk felett, mint a tam- bura. Csak zengőbb. Tehát zengő tambura. Egy kicsit hoszr- szallották, s hát egybe eresztették a két szót. Lett: zengura. Az e helyett természetesen kínálkozott az ó. Hangilleszkedés! Maradt hát zongora. Kardos bemutatkozott. laki megszedte volna a tőkéket a legutóbbi héten, összenéztek a sorstársak, de bizonyítani egyikük sem tudott A professzor egyáltalán nem bocsátkozott az ügy taglalásába. Éppen aznap magyarázta Kardosnak a borászati eszközök nevét, elnevezéseit, s hogy a nyelvújítás idején még az üres hordóra is próbáltak nyelvünk gazdagítása végett külön szót találni — az üres hordó kongó hangját utánozván: Így hordcmg. Ez a szó azonban nem maradt meg. — Ez hasonlít ahhoz, amire a zsiráfot akarták el magyarosi tani — tellett már társalgásra Kardos elnök nyelvészeti emlékezetéből — amikor jaltos tét. Mindössze egyszer tett célzást afelé, vajon visszavenné-e a tsz az ő háztájiját? Azokban a napokban csak annyi történt, hogy öreghegyi fiatalemberek környékezték meg a városi „bebíró” véneket, a háztáji szőlők ügyében. Egyesek ötven, mások negyven forintos napszámokat kérvén, a hátralevő szőlőmunkák vállalásáért. Ez csodával határos volt, megmagyarázhatatlan. Hiszen ők százötvenet fizetnek s liter bort! Nem is álltak kötélnek mindenütt az első szóra — a kültag, tiszteletbeli agg szőlészek, hanem egymás példáján csak utóbb bátorodtak fel s rendre sajnálkozásukat üzenték Orsósnak, oda a vasúti megállóval szemben. Mire Károly észbe kapott, már nem tudta visszaforgatni a történelem kerekét. Szüret után ismeretlen pénzalapból új és pompás blliárd0 . Tállyai professzornak négy hold szőleje volt Öreghegyen. Ebből a háztájit még most is élvezi, bár csak afféle tiszteletbeli tag, aki pálcával sétálgat. Gyűlésekre nem jár, s Kardos is csak akkor ismerte meg, amikor az új zongora érkezett az állomásra a KISZ- ezervezetnek, s a fiatalok ügyeskedtek a kirakásnál, AkAttó! kezdve leste Tályait, s ha az öreg kibogozott öreghegyre, együtt sétáltak egy-egy órácskát És Kardos, az egykori lakatoslegény, aki a mostani világban is csupán a „zsámn- béki egyetemet" járta ki, hétről hétre tájékozottabbá vélt az összehasonlító finn-ugor nyelvészetben. Ilyen vogiil származású mondatok hangzottak e sétákon: „HuromezáUhusz hulach-szem empem vifen elír Más szóval: Háromszáz hollószemű ebem vizán él. S ugyancsak a közös nyélv hajdani szavaival, évezredeket visszalépegetve társalogtak osztjákül: „Pegte lau lasinen ment tou szilen", Ami magyarul is pontosan azt Jelenti, hogy fekete ló lassan megy a tó szélén. Tállyai, aki még nemrégen maga mívelte szőlőjét, szívesen és hevesen magyarázott, de ereje mostanában annyira hanyatlott, hogy csak a szénáit maradt ura. A háztájira napszámost kényszerült fogadni, bár erről soha nem beszéltek az elnökkel. Aki csupán a nyelv eredetére gondolt, mihelyt a professzort meglátta. A Tállyai-féle élaggultafc pedig, mindössze egy emberre építhettek, midőn napszámost kerestek, Orsós Károlyra, szemben az állomással Napszám a szokásos volt: 80 forint és fél liter bor. Legfeljebb permetezéskor duplázódott meg a bor. Orsós munkájában nem találhatott hibát még a rossz- akarat sem. Nyitás, metszés, kötözés mind időben történt. S a szüret is jól sikerült őszszel. A must mennyisége iránt sem illett kifogást tenni. Nemcsak a professzornak, hanem vagy hat sorstársának dolgozott Károly a következő évben is, amikor a napszám száz forintra emelkedett, s a boradag, a könnyebb számolás kedvéért, általánosan egy literre kerekedett. — Úgy tetszik nékem — panaszolta halkan az egyik társ (töpörödött özvegyasszony) annak az évnek a szürete körül — mintha as én háztájimban va(Csont István illusztrációja) nyakorjánnak próbálták nevezni! A harmadik esztendőben, sajnos, még inkább vérszemért kapott Orsós. Ahelyett, hogy mérsékelte volna árait, vagy legalábbis megállt volna velük, meredeken felcsapta a taksát, nemhogy hússzal, hanem ötven forinttal. A professzor már úgy nyár élején nyugdíjából fizetgette a napszámot s bizony szíttá a fogát. De azért nyelvészeti sétáik során csupán annyira vetemedett, hogy elmagyarázta Kardosnak a taksa, a tarifa, a bér, a költség, a napszám, azáren- da és az uzsora szavak eredőasztalt. hoztak a fiatalok öreghegyre. S néhány hete nagy fehér tábla világít Orsóeék ablakában, még a robogó vonatról is szemet szúr: EZ A HÁZ ELADÓ. — De hát mégis máért, Orsós Károly? — Miért? Mert megalázni nem akarom magamat a fezben. S igaz, hogy haragosom sincsen, de mindennapos szégyenkezés a részem, amióta a közgyűlésen Kardos elnök nyelvtudományi előadást tartott rólam ezen a címen: Honnanszármazik a napszámuzsora szavunk? u. éjikul# • Amikor a Nyugatinál le- ^ szállt a villamosról, ípróbálta elfelejteni a délelőtti t tragédiát. Elhatározta, hogy ínem hagyja magát. Hiába mondják rá, hogy öreg ember. [Ötvennyolc év még nem az (öregség. Megmutatja, hogy ér még 6 annyit, mint a fiatalok, [még akkor is, ha délelőtt szőr- Iriyű fájdalommal elpattant íbenne valami. A Visegrádi utcáiból beka- ínyarodott a keskeny sikátorba, [amelyben ágyat bérelt a múmia arcú Izsákinénál. Ne lássa [senki, hogy rossz kedve van. [Erőltetetten fütyült egy régi [dallamot és a bajuszát Is megigazította. Örömmel látta hogy házmestemé kint söpör a ka- !pu előtt. Megmagyarázhatatlan [bizalmat érzett a testes, kedélyes asszony iránt, és mi taga- !dás, tetszett is néki. Egyedül [neki mondta el azt is, miért [hagyta el öregségére a falut, [ahol háza van és gyerekei [vannak. Nem maradhatott ott, mert amikor azt kérte, hogy 6 járhasson a közösbe adott két szép csikóval, a városból odaszármazott elnök kinevette: „Öreg már maga ahhoz. Jó lesz a malacok mellé, vagy éjjeliőrnek”. Vllágéletében büszke, konok ember volt, nem tudta elviselni, hogy kinevessék. A fia azóta is minden héten ír neki, hogy öregségére hagyja már a büszkeséget, jöjjön sürgősen haza. De nem! Öt ne nevesse ki senki. Egyébként is Jobban szereti a függetlenséget. Elég. ha évente egyszer hazalátogat az asszony sírjához, meg a gyerekekhez. — Jó estét, szépasszony ~ köszöntötte a házmesternél. A negyven körüli, elhízott barna nőnek láthatóan Jólesett a bók. — Jó estét, Kecskés! Mondja csak, mikor iszunk már egyszer pezsgőt? — Igya meg, aki kitalálta — Szererjanyin utolsó versei: Igor Szeverjanyin orosz polgári költő; a szovjethatalom elől külföldre emigrált. A honvágy és lelkifurdalás távol hazájától nagyon gyötörte — egyetlen sort sem írt a Szovjethatalom ellen! — végül is hazatért betegen, immár csak meghalni. Az „Ogonyok” 1962. július 15-i száma közölte az alábbi három versét. Stomnrú lapanxtalat Hát ezzel is többet tudok: Az idegen, — csak idegen. Ajtómon a tavasz kopog. Fény tükrözik a vizeken. Mennék, mennék. Ez lesz talán Éltem utolsó tavasza. v. Nem bánom, jöjjön a halál. Ne itt, ne itt: — odahaza! ó, akinek hazája van, Tűrt vendég máshol ne legyen: A jövevény boldogtalan, S az idegen, — csak idegen! Könnrcink egy helyre hnHlalt.., Voltál s nem vagy. Oly egyszerű! Elmentél, s én mégis kereslek. Tudod-e, mennyire szeretlek, S hogy a lelkem mily keserű? Gyötrődöm. Szivem nincs helyén. Tegnap megvoltunk mind a ketten, S magam maradtam, árva lettem. Tán már nem is lélegzem én. Nevettem és sírtam veled. Átéltük a jövöt a a múltat, »És könnyeink egy helyre hulltak” — Sírva Idézem versedet Köszönöm ezt a szép tavaszt A volt tizenhat nap csodáját; Idők s országok távolán át Te csillagomnak megmaradsz. OTTHON LESZÜNK! Jő tavaszom és tavaszod: Otthon leszünk, Oroszországban ,.; Tedd fel a legjobb kalapod, Hogy arcodat még szebbnek lássam. Ünnep lesz a világ fölött, Amilyen még nem volt azóta, Hogy ez a vén Föld létrejött: összevegyül kacaj, könny, nóta. És suttogod: „Nem álmodunk?” Kikacaglak és nfegöl éllek; Felzokogok. Leborulunk S megcsókoljuk az anyafölijet. Kozányi György fordítása beszélőviszonyban Izsákinéval. Pedig ki kellene békülni vele. Emberi szó és főként meleg tea után vágyott. Ügy érezte, zsibbadt tagjainak semmi sem tenne olyan jót, mint a forró ital. El határozta, hogy kibékíti Izsákinét. Ahogy felért az első emeleti lakás elé, fogta a szenesvödröt, és lement a pincébe, hogy telemerje. A boldogult Izsákinak is ez volt • az első dolga, amikor munka után -hazaérkezett. S amikor felbaktatott a szénnel, az ajtó előtt lehúzta a bakancsát és ott hagyta a lábtörlő gyékényen. A boldogult Izsáki sem lépett soha piszkos cipővel a tiszta előszobába. Hangosan, kedvesen köszönt a konyhában horgoló vénasszonynak, ahogy a boldogult Izsáki szokta, s szótlanul leült a sarokban nyújtózó ágya szélére. Hosszú hallgatás után megszólalt: — Kedve« nagysád, nagyon Jólesne egy korty tea. úgy érzem, meghűltem egy kicsit. Izsákiné rá sem nézett. Pislogott, és horgolt tovább. Hihetetlen, hogy Ilyen vén korában pápaszem nélkül horgol, villanyfényben, és az öreg megismételte a kérdést. Izsákiné tovább horgolt; a csend kibírhatatlanná lett. Az öregemberre valósággal ránehezedett a magányosság, és újra fájdalmasan érezte a tragédiát, amely délelőtt lesújtotta. A Belvárosban dolgoztak sortatarozáson. Az ő dolga, hogy felhúzza a maltert« nyidörmögte az öregember, és újra rossz kedve támadt. [Néhány héttel ezelőtt cso11 magot kapott a nagyobbik fiától, ügy tervezte, hogy meghívja kóstolóra a szépasszonyt is. A házmesterré készséggel elfogadta a meghívást és szépen kiöltözve ment vizitelni Izsáki nagyságoséhoz, de kikötötte, hogy vacsora után pezsgőt isznak. Az öreg embernek vérzett a szíve annyi pénzt kiadni egy üveg italért, de nem akarta, hogy fösvénynek nézzék, gondolta, a drága nedűvel megenyhitl az örökké asémbes Izsákinét is. Rendben lett volna minden, de az öregember még sohasem bontott pezsgőt, és nem tudta az üvegből a dugót kivenni. A végén dugóhúzóval próbálkozott De amikor a szerszámot jól belecsavarta a dugóba, az magától kiröppent, és mint valami pusztító rakéta, darabokra törte a konyhaszekrény ragyogó üvegét. Azóta nincsenek /
