Heves Megyei Népújság, 1964. május (15. évfolyam, 101-126. szám)
1964-05-10 / 108. szám
PARKAS ANDRÄS: HÁROM VÁZA Barátok közt,-hű könyveim felett Karcsú nyakukkal régi vázák Múló időm némán vigyázzák, Mosollyal híva a nyarat, telet. Az elsőn lángokat lövellve Véres, vaskos sárkány pöffeszkedik. Fortyogni hallom gyomra bugyrait. Pedig munkátlan áll a nyelve, A másikon a festő felleget És fákat egybeszőtt akarva: Vének kutatnak erre-arra, Szemük félénk nyugalmat emleget, S mi a lelke a harmadiknak? Két lány ruhája, hangja, kontya Bezárva, szép simára fonva, S a lányszemek távolra nyílnak. A három váza olyan eleven, Hogy fáj, amit róluk tanultam: Mutatják a jövőt, a múltam, Ahogy rokon és ahogy idegen. Naponta itt a sárkány rám sziszeg, Tudom, hogy szívesen lenyelné, Nincs hozzám irgalmas kegyelme, De kívánom nyelvére a vizet. A vének felhők, fák tövében A sorsomat szótlan kérdezgetik, Fától fáig, felhőtől fellegig Kísérik hittelszőtt beszédem. A lányok nem rám néznek, földre le! Nagy gondban ülnek. Félig értik Borús mosollyal azt a férfit, Aki a szélbe szeretett bele, A szél a percet messzefújja, ölel, megráz, elhagy, de visszajön, Mint bánat, fájdalom, csók és öröm, S nem hagyja abba, fújja újra. NICOL AS GUI LÉÉN: Mentem az út hosszában... Mentem az út hosszában, s jött szemben a Halál. Barátom! — szólt rám, ám nem feleltem neki, csak néztem a Halálra, és nem feleltem neki. Egy liliomot vittem, mikor jött a Halál. Kérte a liliomot, ám nem feleltem neki. Csak néztem a Halálra, és nem feleltem néki. Ö, Halál, majd máskor, r majd ha újra látlak, szívesen beszélgetek, jóbarátként; a liliomot szívedre tűzöm, jóbarátként; megállunk és mosolygunk jóbarátként. í Fordította: BÄN ERVIN Ghjillén (1902—) a legjelentősebb kubai költő. Részt vett a spanyol polgárháborúban. Számos versét lefordították oroszra, németre, franciára, kötetnyi verse jelent meg magyarul is, POLNER ZOLTÄN: A hajnal mámora Süppedő, meleg sár csapódik szét a fákra. A kakasok rikoltó kukorékolása elönti a kerteket. Tócsákba gyűlik hangjuk patakzó aranya s az árkokban megreked. Hömpölygő, zöld mezők sodródnak el a szélben, Legendájuk a kelő nap túl a nádon, éren fehér tülköket zenget. A csonttollú virradat nagy madárcsapata szemelgeti a csendet, az egekből zuhogó fények lángbúzáját. A kutak lebernyegét újra megbámulják a feszengő kövek és a nyár torkából kicsattan a folyókra a gyöngyöző, kék nevetés. Járja az utakat az öröm és bezörget. Megmozdul a táj, felkerekednek a földek. A nyárfák sora villan. Felejthetetlen hajnalok gyülekeznek már izgatott napjaimban. PAPP MIKLÓS: Tavasz, pontfényben í. A hó-subájú tél, konok dühvei csak lassan tágított, csapott rajtunk az ostora, s egy tócsa lett a bocskora. Tél-tavaszban nevet a nap oldalba csíp és fölkacag, én fázom, s arra gondolok: olyan ő, mint az asszonyok: hidegbe egy kis meleget, de azt a nyár-örömet soha soha el nem érheted, S. Melles leány hintázik itt, s egy nagyot sikolt, leesik, combjára kamasz-szem tapad: ő nyelvet ölt és elszalad. A föld-párnán a hó aludt és ráleskelt egy kandi fény, magárahúzta paplanát szemérmesen a fák között, s patakká olvadt el szegény ... 5. Rákönyökölt a fagy a földre, (amit elmondok régi nóta) kerek golyónk megunta és nagyfürgén kiperdült alóla. Jég-szakállon fut a könny, fagyott szálait letöröm, mit érdekelnek már azok a tömpe téli jégcsapok! 7, A nap lepattant, mint a labda, s báván megült rigós faágon, huszárost játszottunk fiammal, s hogy le nem ugrott, azt csodálom. 8. Tavasz perdült a házra, száz madár csdvitol, magyaráz, csipdesik mindennap-bajom: vers lesz belőlük: hallgatom. [Vyájas olvasó! Ha van , kulcsregény, lehet kulcssnovella, kulcscikk is. Igaz, jelen esetben nemcsak neked kulcs, nyájas olvasóm, hanem nekem Is ez az elbeszélés. Én magam is kíváncsi vagyok rá szörnyen, ki volt az a különös egyéniség, akivel a minap délelőtt szemközt ültem a 6-os viszonylaton. Az illető nagytermetű és vállas férfiú. Szeme kék, arca hosszúkás, angol bajuszt visei és különös ismertető jele, hogy arckifejezésében nyoma sincs annak, hogy valaha is a legcsekélyebb módon tekintettel volt embertársai érdekeire. Velem szemben ült, egy két utasnak szánt pádon, egyedül, tömött irattáskáját maga mellé téve a padra. Elejétől fogva kíváncsi voltam, mikor és kicsoda fogja ezt az úriembert rászorítani arra, hogy elégedjék meg egy embernek való hellyel? Hogy őneki magának juthat az eszébe? Ezt is föltettem róla első pillanatban. De aztán a kétkedés mindjobban elborította szerény hiedelmemet, ahogyan a derék úriembert figyeltem. Valami bálványszerű, valami őserdőien félelmes volt gubasztásában. Szórakozottságot fejeztek ki arcvonásai, de néha szemgolyója moccanásából látszott, hogy ezt csak tetteti. Inkább jelezte viselkedése azt az állatias biztonságot és erélyes meggyőződést, hogy: neki igenis joga van akárhol két embertársának helyét foglalni el a világban! Hát izgultam, mondom: ki lesz az, és lesz-e egyáltalán, aki beleköt ebbe a zsarnoki lelkű egyénbe? A kalauz, szegény, akinek ^ kötelessége lett volna a tömött irattáskát a pad alá tetetni, irtózatos közelharc közepette lyukaszthatta a kocsi második felében a jegyeket, és indította a kocsit és kiabálta az állomásokat, s figyelmeztette az utasokat az óvórendszabályokra: fogózkod- ni, ott leszállni itt fölszállni, ajtót nem elállnd, stb... Az irattáskás mellett egymás hegy én-hátán egy tiszt, egy kifutóféle, egy roskatag aggastyán állott az utastömegből. Szóval velem együtt csupa férfinép. Egytől egyig látta, hogy az irattáskás szabálytalanul terpeszkedik. De senki sem formal t igényt a mellette levő helyre. Ellenben egyszerre bejön ‘ azaz keservesen befurakodik egy javakorú, legyek udvari- las, negyvenes úrinő. Ez abban Hol vagyunk? írta: TERSÁNSZKY /. /ENÖ a pillanatban, amint a jogtalanul megszállott üres- helyet megpillantotta, szó nélkül odább hárította az úriember fölgyürcsölődött felső kabátját és megkísérelte leülni a pad végére. Valamit motyogott a hölgy és szúró, korholó pillantást vetett az írattáskáért az irattáskára. De annak arcán egy vonás se rezdült meg erre. Mélázott nyugodtan. A hölgy a keskeny helyről félig lelógott. Kényelmetlenül hibálódott fésrkelődött. egy darabig, aztán felugrott. Hogy ráripakodjék az irat- táskásra? Nem! A mellettes pádon kiürült átmenetileg egy hely, A hölgy gyorsain elfoglalta. A helyzet' megint visszatérőit az eredetibe. Az irattáskás nyugodtan visszarántotta kabátja csücskét a pad végére. Én nagyokat bámultam mindezen magamban és találgattam, hogy: kicsoda, micsoda, micsoda lehet ez az illető! Nem bírtam hozzávetőleg sem megállapodni magammal. Éppúgy lehetett hajdani bank- igazgató, mint urasági komornyik, vagy mai anyagbeszerző. Ez a dúvadias tekintély osztályközi, nemzetközi, rangközi dolog. Az őserdő átalakult körülöttük, ők megmaradtak annak, akik voltak. Ilyen gondolatokat forgattam elmémben. ★ A kikor egy állomás ke- gyetlen utascseréje egy újabb női személyt kavar oda újra az irattáskás padja mellé, Fekete szemű, tagos, erős- tomporú hölgy. A pillantása határozottan hasonlít az irattáskás úréhoz. Fölháborodik* teketória nélkül féloldalról odahajol hozzá és halkan rászól : — Az irat táskát kérem levenni ! Erre az úriember nagyoí néz! De szavamra! Nagyot néz* hogy: micsoda követelődzés ez? De nem szól! Hanenm pukkasztó lassúsággal emeli föl maga mellől a vaskos táskát és ölébe rakja. Ezzel még nincs több hely a hölgy számára, ha az úriember nem csúszik az irattáskától szabadon maradt helyre. A hölgy? A hölgy úgy segít ezen, hogy egy harcias lökéssel . odább csúsztatjá az irattáskásat az illető helyére... Hajha! Ekkor történt az, amit örökre a megfejthetetlen esetek közé fogok sorolni magamban, A bősz irattáskás a hölgy tettleges jogvédelmére az ártatlan lélek szelíden, megrettent«! méltatlankodó arcát ölti. Előbb csak bizonytalanul a levegőnek, aztán határozottan, mint aki értő felebarátot keres, rám mered ezzel a méltatlankodó pillantással: figyelem-e micsoda sérelem esik rajta! Nos! Én akkor gyáván félrefordultam. Itt azonban utólag* mint egy apróhirdetés, röviden és velősen azt válaszolom az Ismeretlen irattáskás pillantáséra: ^sák úr! ön csak a folt* ‘‘ jára akadt egyszerűen! Ne vegye zokon!... Egyebekben pedig köszönöm magának, hogy viselkedésével elgondolkodtatott, és lecsúszásával megvidámította egy hétköznapomat! (Folytatás a 8. oldalról) Kedkér farának. A szürke Ijedten. kapta fel a fejét, a tehénke kényelmesen megindult. Mi pedig hunyorogva biztattuk a katonát. Ezzel ismertük el leleményességét. ócsga bácsi a madzagszárral próbálta egyensúlyban tartani a szekeret. Ha lassan is, ha döcögve, de haladtunk. Haladtunk ám a végzet felé. Mert a következő pillanatban az egyik első kerék befordult egy mély kátyúba, félrenyaklott, elrántotta a rudat is meg a szürkét is. A sofőr pedig nem vette észre a váratlan akadályt, s ahogyan az öreg jól megsejtette, elgázolta a szekeret. Azaz, hogy nem a kocsit, csak az egyik hátsó kereket, de azt olyanformán, hogy abban a pillanatban le is kussajtott a kocsi fara. — Hát aki megisténölte! Ezzel aztán előbb vagyunk! — vakarta meg a feje pilisit Ócs- ga bácsi s bizony nem tudta, hogy kínjában sírjon-e, vagy nevessen. Az orosz kilépett az autóból. Kezében jókora demizsonnal. — Nyicse- vo, papa! — s azzal odanyújtotta az öregnek az üveget. Ha van a világon egyáltalán értelem, akkor most az lett volna az egyetlen értelmes cselekedet, hogy az öreg amúgy szíve szerint földhöz teremti a de- mizsent és pokolra kíván minden jóakara’ú segítséget. De hát nem így lett.. Szájára illesztette az üveget és derekasan meghúzta. — Régen ittam ilyen kedvemre való szilvapálinkát! — Harosa, krepki! — kontrázott a katona, majd a markomba nyomta a demizsont. Egy szóval sem mondom, hogy nem volt valami jóféle, érett szilvapálinka. Az orosznak is majd kidülledték a szemei, olyan emberül meghúzta a butikát. Aztán újra nyomta az öregnek. Majd sóbálvánnyá meredtem, az öreg újra szopott. Én sem akartam elmaradni. Már negyedszer, vagy ötödször körüljárta a flaska. Az arcunk kipirosodott az italtól. A szekér sorsáról már el is felejtkeztünk. Komáztunk, mutogattunk egymásnak. Az italos ember a legkönnyebben megérteti magát mással. Hogy' igen, hogy nem, mi is megértettük a katonával, hogy már sokalljuk a tétlenkedést s jó volna már szétnézni a házunk táján. Segített is rajtunk. Kézzel- lábbal elmagyarázta, hogy fogjuk ki a jószágokat a kocsi elől és kössük őket hátúira. Ezalatt ő nem sokat tanakodott, megkerülte a szekeret, eléje curukkolt s lánccal hozzákötötte a kocsirudat az autó farához. A spórhétot a hummi tetejébe vágtuk, azzal a menet megindult végig a Népkőr utcán. Szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy egy lélek nem járt az utcán, mert azt senki meg nem állta volna nevetés nélkül. Ócsga mama sem a csöngetésre, sem az autótülkölésre nem akart kaput nyitni. Érthető is, hiszen ilyen nyugtalan időkben az ördög tudja, ki tör rá az ember fiára. Utóbb aztán megismerte az embere hangját s arra már kitárta a kaput. — Hói maradsz, te ember, ennyi ideig? — zakatolta. — Már arra véltem, hogy nem is vagy az élők sorában. Hiszen olyan durrogás, csapkodás hallatszott arról, hogy azt hittem, elkezdődött a világvége — hadarta sebesen, de az arcára rá volt írva, hogy a fene egye azt, ami elveszett^ fontos, hogy az ember itthon van. Nekem is megörült. Hogyne, hiszen azokban a nehéz időkben minden élő ismerősnek megörült az ember. Az orosz katonát úgy toltuk be a házba, mint a mentőangyalunkat. Az autó már benn állt az udvaron, öcsga bácsi hamarosan bekötötte a lovacskát meg a tehenet az istállóba. Azzal bejött ő is a házba. Akkorra én már el is daráltam a dolog javát. Ócsga néni szeretettel simogatta a katona kezét. — Köszönöm, te ismeretlen katona, hogy jó voltál az uramhoz. A katona valósággal fiúi szeretettel nyalábolta körül az öregasszonyt. — Ne nada keszenem! Ja kommuniszt! — Ezt nagyon büszkén és öntudatosan mondta. Hát persze, ennyivel nem engedtük útjára Le kellett néki is telepednie Ócsga mama asztalához. Kétszer is tele kellett merni a tányért az illatosán párolgó kakaspörköltből és főként nagyokat kellett koccintani velem meg Ócsga bácsival. Derekasan ránk ■ esteledett, mire elmondtuk a szent János áldását. Az autó lámpásai az ereszig felvilágítottak, amikor a kocsi kifarolt az udvarról. Ócsga bácsi a kapufélnek támaszkodott A néniké mellette állott s a fejét a vállára hajtotta. Mikor a kocsi elhaladt s a katona búcsút intett, az öregasszony valami ilyesfélét mondott az urának: — Tudod-e, papa, ha a Pisti- kánkat húsz évvel ezelőtt él nem vitte volna a torokgyík, az is ilyen derék, szép legény lenne máma. Az öreg rábólintott s döcögő, bizonytalan lépésekkel becsukta a nagykaput Február huszanharmadikán díszes parádé volt a városban a Vörös Hadsereg tiszteletére. Ott seregtem-forogtam az emelvény körül, amikor a tisztek között ott láttam azt a katonát is, aki Ócsga bácsi szekerét hazasegítette. Melle tele volt kitüntetésekkel. Odafurakodtam Kovács szomszédhoz, akiről tudtam, hogy tolmács a parancsnokságon. — Pali bácsi, maga biztosan tudja, hogy ki az a szépen dekorált tiszt. — S rámutattam a mi katonánkra. — Az? Dimitrov őrnagy. Hadmérnök. Bátor katona, kiváló technikus és nagyon jó, nagyon becsületes ember! Rábólin- ezekre a szép szavakra. Ha tOttam a tolmács ol................—.....'• vasni tudott vo lna az emberi tekintetben, akkor arcomról leolvashatta volna azt, hogy én is tudnék valami szépet, jót, igazán emberit mondani Dimitrov őrnagyról. MUNKÁS HATVANI DÁNIEL: Zöld rohanással erősek a tavaszba-merült szívek erősek mint a hajlékony ág mint az ég bordáira feszített rengeteg szirmú csillag-virág fanyar napsütés fut át a kerteken a sugarak még karcsúan ölelnek áttetsző vízcsöpp a csók a szememen a kékben nagyon magasan repked s egyszerre kipattan a jókedvek rügye zöld rohanással önt majd cl a nyír ködöt hasít csikónk i, sisiigye s nyerít a tenger kacag ha ránk talál ♦ i I ♦ I ♦ I i ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ I ♦ V MM:
